2016-04-26

8. Fejezet: Kétes bizonyítékok

Szép napot, nyomkövetők! :)
Ha valaki rendszeresen követi a határidőket, bizonyára felmerülhetett benne a kérdés, hogy meddig fogjuk még tologatni őket? Valamint mikor jön már az a fránya 8. fejezet? Nos, azt hiszem, elérkezett ez a (számomra kevésbé) felemelő pillanat. Sajnálom, hogy ezúttal én okoztam felfordulást, de személyes okok miatt a szabadidőm nagy része elúszott más teendőkra.
Na de erről ennyit, érkezzen hát a bejegyzés, mely annak ellenére, hogy nem úgy sikerült, ahogy elsőre terveztem, még számomra is elfogadhatónak bizonyult (tekintettel arra, hogy nagy részét az utóbbi három napban dobtam össze). 
Valamint nem győzöm hangoztatni, hogy mennyire örülnénk pár visszajelzésnek. Látjuk, hogy meglátogatjátok az oldalt, meg olvassátok a sztorit is, de kommentek híján nem tudjuk eldönteni, hogy mi tetszik/ nem tetszik a történetben. Éppen ezért hívnám fel a figyelmeteket arra, hogy hagyjatok Bármilyen jellegű nyomot magatok után, hogy fejlődni tudjunk! ( És itt egy kicsit spoilerezek, mivel Loniával arra az elhatározásra jutottunk, hogy minden 10-es skálánál dupla különkiadás-maratont tartunk. Az áprilisi, azaz 10 feliratkozós bónuszfejezet már megvolt, tehát remélhetőleg a 20-as is tervben lesz, szóval hajrá! :) ) 
Jó olvasást, remélem odalent is találkozunk! ;) 

                                Abraham 
                 ,,A némaság percei a legkegyetlenebbek.
                 Így van ez a kihallgatáson, 
                   és így van ez a temetésen is.''

   Abraham a pillanat tört részében úgy érezte, elege van a nyomozásból. Nem volt elég, hogy seperc alatt kirángatták a C.A.M.A. biztonságos épületéből, még illegálisan is kellett végrehajtania az akciót. Ráadásul egy kényelmetlen, fekete hacukában kellett szaladgálnia, mely állítólag FBI-os álruháját biztosította, és legnagyobb bosszúságára, szinte minden testrészéből heves viszketést csalt ki. Bár nyomozótársa, Kaillen szemmel láthatóan élvezte a küldetést, Bram alig várta, hogy vége szakadjon ennek az egésznek, és lerángathassa magáról a hamis viseletet. 
    Azelőtt viszont még számos tennivaló várt rá, melyeket legszívesebben elhanyagolt volna. Bármennyire is utálta, el kellett ismernie, hogy nem a terepmunkában rejlett a tehetsége. Esetlenül vette a távokat, valamint percek alatt kifáradt, és a légszomjtól fájdalmasan szúrt az oldala. Visszamaradott állapotán az sem segített, hogy az öltöny verejtéktől úszva rátapadt testére, így nehezítve meg a mozgást. Habár tudta, hogy a sport mérföldkőre áll tőle, most mégis úgy érezte, a rengeteg számítógépes munka helyett nem ártott volna meg egy-két edzés, netán futás. 
    Mellesleg nem volt ideje elmélkedni, mivel újabb nehézség állta útját, a kerítés képében. Ugyan egyszer már átmászott rajta, most mégis kelletlenül nézett fel rá. Teteje szánalmasan magasnak tűnt az előbbi alkalomhoz képest, érdes, kemény oldala pedig hívogatóan tündökölt a napfényben. Bram ujjai akaratlanul is a rácsozatba mélyedtek, ebben látva egyetlen menekülési lehetőségét. A fém hideg érintéssel tapadt száraz bőréhez, de mivel Kaillen már elkezdte a mászást, ő sem maradhatott le. Nagy elrugaszkodással vágott neki az útnak, és meglepetten tapasztalta, hogy a kerítés ördögi fala sokkal alacsonyabb, mint első látásra bizonyult.
    Ahogy a fiú kissé esetlenül landolt a földön, körülötte a por fullasztó felhőben csapódott fel, egyenesen arcon csapva az illetőt. Nem csak az orrába nyert elsőosztályú bevételt, hanem a szeme is egy szép adaggal gazdagodott. Ennek eredményeként intenzív tüsszögésben tört ki, és még a napszemüveg sem gátolta meg a porszemeket abban, hogy tekintetét elhomályosítsák ebben a koránt sem alkalmas időpontban. 
    Gyorsan kidörgölte a látószervében felgyülemlett koszt, majd a lábában egyre fokozódó sajgásra fittyet hányva szedte össze magát. Még fel sem fogta, mi történik körülötte, de arra automatikusan rájött, hogy futni kell. Mégpedig a szolgálati autó irányába, ami az ég felé tornyosuló építmény hátsó oldalánál pihent éppen. Csak azt nem tudta, hogy a terjedelmes alkotmány pontosan melyik része szolgál menedékül a kocsinak, ami létfontosságú lehet egy olyan szituációban, melynek közepébe éppen belecsöppentek. Kihagyó fotografikus memóriája ismételten cserben hagyta, akárcsak a vészhelyzetek többségében.
    Idegesen forgatta fejét erre-arra, a lehetséges útvonal megtalálásának reményében, de a kusza gondolattenger hálójából semmi felhasználhatót nem tudott kihalászni. Magában átkozta a világot, amiért éppen akkor hagyta cserben, de a menekülés arany fénysugara egyszerű megoldásként köszöntötte. Az előtte haladó detektív ugyanis emlékezett a helyszínre, vagy legalábbis határozott választási képességgel rendelkezett. Gyors léptekkel szaladt az utca bal oldalához, pontosabban egy kanyarhoz, mely éppen kapóra jöhet, ha távol akarják tartani üldözőiket. Azokat a dühtől felgyorsult őröket, akiknek hangja és lábdobogása egyre közelebbről csendült fel, valamint kutyaugatással vegyült össze. Márpedig ha a nyomkeresésre idomított ebek szagot fognak, a lehető legnagyobb bajban vannak. 
   -  Erre, Bram! - kiáltotta váratlanul Kaillen, kiszakítva az illetőt pillanatnyi dermedtségéből. 
   A nyomozó erre meggyorsította lépteit, és villámgyorsasággal vágott át a járda szürke kövezetén. Léptei visszhangot vertek, a módfelett kényelmetlen cipő pedig szorította lábát, de megpróbált fittyet hányni erre. Arról viszont nehéz volt megfeledkezni, hogy az utca csúszós felülete nem egyszer keresztbe tett a fiúnak, így amikor gyorsítani próbált, majdnem elzakózott a kanyarban. Egy adag sáros víz zöttyent a nadrágjára, mire átkozódva libbent át az utca másik oldalára, immár nem csak izzadságban, hanem pocsolyalében is úszva. De legalább megpillantotta a hamufekete kocsit, ami jó pár méterre parkolt tőle. Végre értelmét is látta ennek a végtelennek tűnő macska-egér játéknak, amit egy percig űzhettek, de már így is elege lett belőle. 
    Abraham mélyet lélegezve készült fel az utolsó távra, de mielőtt még odaért volna, barátja elégedetlenkedő hangja csendült fel előtte. A szerepre gondosan kikent férfi fájdalmas arccal álldogált egy csatornanyílás fölött, és a hacker nemsokára azt is megtudta, miért. 
   Amikor Kaillen bevette a kanyart, túl nagy lendülettel ért a túloldalra, ennek eredményeként nem esett el, de a fején található szemüveg repült egyet, majd a csatorna fölött hezitálva hullott le annak mélységébe. A detektív első látásra beleszeretett összeállításába - különösen a ruházathoz társuló napszemüvegébe -, így nem volt nagy meglepetés, hogy mély bánat töltötte el a tárgy elvesztése végett. Bram még sajnálta is volna, ha nem lett volna két tényező, ami váratlanul bezavar a képbe. Először is: büntetésre kiéhezett biztonságiak rohantak a nyomukban, vérszomjas szolgálati ebekkel kiegészítve; másodszor: az az átkozott szemüveg csak egy kellék volt!  Abraham minden akarata ellenére is dühbe gurult, ahogy Kai már-már gyerekes reakcióját figyelte.
   - Kaillen, gyere már! - szólt hozzá idegesen, majd megpróbálta elrángatni a nyílás fölül. Ám hiába próbálkozott, erő szempontjából alulmaradt az egoistával szemben. A háta mögött viszont egyre tisztábban hallotta a csapat moraját, így ki kellett eszelnie valamit, amivel ráveheti társát, hogy méltóztassék végre beemelni hátsóját az autóba, mielőtt még egy csöppet sem aranyos kutyus akadna eme testrészébe.
 - De... A napszemüvegem... - nyögte ki az említett, még mindig sokkhatásban részesedve. Bram a harag mellett egyre inkább úgy érezte magát, mint egy béna teknős, akit versenyfutásra köteleznek. Egyszóval lehetetlennek vélte a feladat teljesítését, amit pár másodperce a nyakába varrtak.
  - Majd megkapod az enyémet, a rohadt életbe is! - kelt ki magából, mivel nem bírta tovább.
   A Nap égette verejtéktől nedves bőrét, haja csapzottan tapadt homlokára, mellesleg a szmoking számos helyen irritálta testét. Arról már nem is beszélve, hogy lábszára pocsolyalében ázott, a kerítés pedig számos helyen felsértette bőrét, olyan részeken is, melyeket nem szokott mutogatni. Érthető volt hát, hogy ahhoz fűlött a legkevésbé a foga, hogy egy durcás, huszonhét éves nyomozót vigasztaljon, miközben a sarkukban biztonsági őrök, netán rendőrök loholnak.
    A duó megsértett tagja erre némileg összeszedte magát, megszaporázta lépteit, és beletörődött szánalmas sorsába. Hajlandó volt megtenni azt a pár métert, ami a kocsitól választotta el őket, és abban a percben Bramnek ez épp elég volt. Csakhogy a hezitálás némi előnyt juttatott az ellenséges oldalnak.
    Ezáltal szemtől-szembe kerültek üldözőikkel, az utca két vége között húzódó távolságot is figyelembe véve. Abraham végre megfigyelhette a rettegett csürhét, mely az imént lejátszódó kritikus helyzetben félelemben tartotta kettejüket. De a társaság összetételét szemrevételezve inkább nevetni támadt kedve, mintsem elszaladni.
    Két pufók őr vicsorgott rájuk, ám féktelen haragjuk groteszk képpé változott. Az egyik túltáplált egyénnek - aki történetesen beengedte őket -, még egy keskeny, de látható nyálcsík is lecsordult az állán, pár morzsa társaságában, mely az uzsonnára elfogyasztott fánk maradékából származhatott. Fehér ingükön kitüremkedett méretes hasuk, és ha az ember elsőre látta őket, megállapíthatta, hogy megszólalásig hasonlítanak egymásra. Mindkettő erősen kopaszodó, gyér frizurával rendelkezett, még oldalukon is ugyanolyan gumibot árválkodott. Azzal a különbséggel, hogy ismert egyénünk jobbján egy vadul csaholó kedvenc állt, míg az ismeretlen tag hiányosságot szenvedett e téren. Tőlük pár méterre hozzájuk hasonló ügynökök álltak, akik nagy valószínűséggel az FBI valódi küldöttjei voltak. Elszámították magukat, mivel a két férfi hamarabb érkezett a tervezettnél, így a szolgálatiak ráébredtek a csalásra, és nyomban utánuk eredtek.
   Bramben megfagyott a vér, ahogy a kutya vizslató szemekkel meredt rá, miközben torkát fülsértő vakkantás hagyta el. A fiú még azt is látta, hogy az eb nyakörvét tartó lánc rozsdásodásnak indult, ezzel lazítva az eszköz tartósságát. Félelme nem bizonyult alaptalannak, mivel a velük szemben álló férfi egy sokkolót vett elő, mely rövid idő alatt sercegni kezdett, jelezve működését.
   A hacker villámgyorsan a járműnél termett, Kaillennel egyetemben. Szinte feltépte a kocsi ajtaját, hogy végre biztonságban tudhassa magát a kintiektől. Ugyanabban a momentumban, amikor beszökkent az anyósülésre, a biztonsági őrök száját kiáltás hagyta el:
   - Megállni! A törvény nevében! - Hatolt át a hang az ablakon.
  A nyomozók azonban nem törődtek a felszólítással. Ottiwell a kormány mögött foglalt helyet, és alig telt pár másodpercbe, míg elindította a kocsit. Szinte hallották a kint rekedt lények szitkozódását, mely a távolság növekedésével fokozatosan csökkent.
   Abraham idegesen bámult a sebességmérőre, torkában még mindig ott dobogott a szíve. A nyomozás nem éppen úgy alakult, ahogy elsőre tervezték. Ennek ellenére másra sem vágyott, minthogy minél távolabb kerüljön az ominózus épülettől.
 - Taposs a gázra! - fordult erőtlenül a vezetőhöz.
  Kaillen növelte a sebességet, majd beletúrt tökéletesen elrendezett frizurájába. Száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, de arcán ismét ott bujkált az a jól megszokott félmosoly.
 - Oké, ez meleg helyzet volt. És most hogyan tovább? - Hangja a körülményekhez képest feltűnően nyugodt volt; ez némi higgadtságot csempészett a fiúba is. Ez alkalommal nem kellett gondolkodnia, hiszen a válasz végig ott motoszkált a fejében.
 - Eileen Eisenberg háza a végállomás. Az elhunyt pilóta felesége.
  A kocsi, mintegy vezényszóra, hirtelen féket fogott a jelzőlámpa előtt. Amikor a sárga zöldre váltott, a jármű kidöcögött az országútra, az imént említett személy lakásának irányába. De a villanás iróniájában Bram többet látott egy egyszerű sárga színnél. Ördögi, feneketlen szemgolyó nézett le rá, pupilla nélküli háttere szinte megbabonázta az ülésen helyet foglaló fiút. A kavargó mélység ádáz összessége nem hagyta békén, és mintegy intőként, figyelmeztette a rá váró borzalmakra, melyet elkerülhet, ha irányt változtat. Csak egy fordulat. Csupán egy aprócska kitérő, és a szörnyűségek tárháza elkerülhető.
   Abraham szórakozottan megrázta fejét, az ablak felé fordult, majd hagyta, hadd kábítsa el az emlékek és fáradtság édes keveréke. Mielőtt gondolataiba merült, egy vékony, idegesítő sárga csíkot látott, mely éppen akkor váltott át a zöld egy gyomorforgató árnyalatára.
                                                          ××××
   Az út során nem sok szó esett Bram és Kaillen között. Az előbbi egyén nagyrészt az ablak monoton kínálatát szemlélte, miközben megpróbálta kiismerni a Bérlők mészárlásai közötti összefüggést. A szürke épületek összemosódó masszáját tanulmányozva viszont nem jutott többre az esztelen vérontásnál, melyet az utóbbi időben tapasztalhattak. Az Államok bármely pontján kutakodtak, mindenhol fellelték a gyilkosok nyomait, elkezdve egy kihalt tanyától, elérve a zsúfolt nagyvárosokig. Mindenhol ott voltak a bójaként világító vörös vérfoltok, melyek árulkodtak az öldöklés kegyetlen mivoltáról. A gyilkos felkeresése nem okozott komolyabb gondot, de a legyőzése már hagyott maga után némi kivetnivalót. Ugyanis eme lelketlen mészárosok névtelenül, szinte nyomtalanul ontották a vért, de gyengepontjaiknak száma egyenlő volt a nullával.
   Bram éppen ezért érezte magát haszontalannak, már-már jelentéktelennek. Hiába kereste fel az ügyek helyszínét, hiába járult hozzá a nyomozásokhoz, fáradozása eredménytelennek bizonyult. Valahányszor ráébredt erre, keserű, égető érzés fogta el, mely kedvére játszadozott akaratával. Nyomasztó volt abban a tudatban élni, hogy bármerre jár az ember, minden sarkon vérszomjas gyilkosok lesnek rá, melyek csoportját képtelenség legyőzni, így az áldozatnak egyetlen választása marad: szűnni nem akaró kínok között behódolni a halálnak.
   A fiú nagyot nyelt, ezzel enyhítve száraz torkát. Már egy órája gondtalanul utaztak, biztosan haladva a hacker által megadott cím felé.
    Abraham nem ismerte közelebbről a vidéket, így unalmasan tekintett végig a hasonló, egyszínű házakon. Míg magában morfondírozott, az autó hirtelen megállt egy egyszerű, hétköznapi ház előtt, melynek udvara zsúfolt volt a kerti törpéktől, valamint egyéb díszektől, de területén az élet jele nem volt fellelhető. A sötét függönyök behúzva, a kerti székek összecsukva, de még a garázs is zárva volt, elrejtve a benti világ kinézetét. Bram egy pillanat erejéig biztosra vette, hogy rossz helyen járnak. Az épület jobban hasonlított magánzárkára, mint lakóházra, így a fiú kételkedve tekintett ki a jármű ablakán.
  - Ez volna az? - hallotta felcsendülni Kaillen hangját, aki szavakba foglalta a hacker korábbi gondolatait.
  - A cím megegyezik. Egy próbát megér - vonta meg a vállát, majd kicsatolta a biztonsági övet, és felkészült a kiszállásra.
 - De mielőtt még bemennénk... - vágott bele ismét a férfi. Mindeközben az öltöny belső zsebének tartalmát keresgélte, majd egy apró, átlátszó tasakba helyezett tárgyat nyújtott felé.
 - Ezt a fényképet a pilótafülkében találtam - magyarázta. - Talán Mrs. Eisenberg van rajta. Nem láttam nagy jelentőségét, de a biztonság kedvéért elhoztam.
  Bram a kezébe vette a képet, melyről egy mosolygó, középkorú nő nézett vissza rá. Szőke haja szoros kontyban foglalt helyet az asszony fején, színtelen szemei a fényhatások miatt vadul csillogtak. Kinézete nem volt túl különleges, de széles mosolya láthatatlan ékszerként társult hozzá. Annak ellenére, hogy az információgyűjtés során nem keresett rá a családtagok profiljára, biztos volt benne, hogy az arc, mely szembenéz vele, csakis Eileen Eisenberghez kapcsolható.
 - Azt hiszem, ő lesz a mi emberünk. Addig nem vehetjük biztosra, amíg szemtől-szembe nem állunk vele.
  Abraham már nyújtotta vissza a képet a megtalálójához, ám mielőtt még átadta volna, érdekes felfedezést tett. A tárgy sarkában parányi foltok éktelenkedtek, melyek első látásra nyomtatási hibának tűntek. Ám ha az ember jobban megfigyelte, felfedezhette, hogy a pöttyök valódiak, és cseppfolyós anyagból származnak. Több éves nyomozói tapasztalatból pedig a folyadék eredetét is meg lehetett állapítani.
   A detektív tisztában volt vele, hogy vérrel van dolga. Az anyag időközben megalvadt, és sötét, szinte fekete masszává deformálódott. Bram összehúzott szemöldökkel nézte a képet, miközben agya a lehetséges variációkon kattogott.
 - Láttad már ezeket a vérfoltokat? - fordította társa felé a fotót.
 Kaillen elképedve meredt Eileen összemocskolt mására. Reakciója nyilvánvalóvá tette, hogy eddig nem figyelt fel a miniatűr tényezőkre.
 - Azok az ostoba ürgék nem engedték, hogy normálisan átnézzük a helyet - morgolódott Kaillen, további nem túl kedves megnevezésekkel illetve a biztonsági őröket. - De van egy kézzel fogható bizonyítékunk, haver! Örömmel megnézném azt a tömött képüket, ahogy sötétre színeződik a méregtől!
   Bram hosszú kihagyás után megeresztett egy halvány mosolyt, bár a mellette ülő egyén hátba veregetése után már nem volt kedve vigyorogni. Leleményessége végett viszont elnézte idegesítő szokásait, és a szíve legmélyén még boldog is volt, hogy egy semmisnek tűnő, de mégis felhasználható nyommal gazdagodtak. Így utólag visszanézve a szemüveges incidens is eltörpült szemében, és azt sem bánta, hogy saját példányával jutalmazta meg a detektívet. A fiúnak az is épp elég volt, hogy régi, ütött-kopott okuláréja a járműben porosodott.
 - Ideje lenne indulnunk - szólalt meg ismét a hacker. - Ne feledd: csak semmi olyan kérdés, ami túl személyes, netán bántó lehet. Egy özvegyasszonnyal állunk szemben, aki pár órája vesztette el a férjét. Igyekezzünk ehhez igazítani a kérdéseket.
 - Ugyan már, pajtikám, hát úgy ismersz te engem? - tette fel a költői kérdést mosolyogva az illető. - Kitűnő emberismerő vagyok, ha eddig nem jöttél volna rá. Most pedig kövess, és próbálj meg minél szimpatikusabb és kedvesebb lenni. Tudom, hogy nehéz lesz, de erőltesd meg magad. Nem tudod, mióta várok erre a pillanatra!
   Azzal a visszapillantó tükörben elrendezte az amúgy tökéletes frizuráját, majd napszemüvegét csöppet sem egoista módon megigazítva kászálódott ki az autóból. Abraham megpróbálta elsajátítani a detektív magabiztosságát, de az a fránya önbizalom valahogy nem akaródzott előbújni.
   Nagyot sóhajtva lépett hát ki a macskaköves utcára, majd a ház fakó falaira nézve reménykedett abban, hogy a kihallgatás jobb eredményekkel fog kecsegtetni, mint a lezuhant gép átvizsgálása.

     A lakás oldalát repkény nőtte be, mely otthonosabbá tette a kinézetet. Tekergőző, messzire elnyúló kacsok terpeszkedtek szerteszét, szinte megfojtva a jókedvet az épületben. Bram alaposan végigmérte a sötétzöld növényrengeteget, röpke pillanatok erejéig mélázva a felszínen.
    A ház bejáratát nyitva találták, így most az ajtó előtt álldogáltak, felkészülve a rájuk váró kihallgatásra.
   A fiú megnyomta a csengőt, és várt. A zaj tompán csengett, egyszer megismétlődött, majd teljesen elhalt. Abraham összeráncolta szemöldökét, és a feszült csendben idegesen tekintgetett az iménti tárgyra. Míg ez végbement, gyors takarítást végzett öltözetén, hogy legalább a kinézete megközelítse egy hiteles ügynök felépítését. Szekundumok kurta sorozatát hagyta nyújtózni, és ezt követően ismét érintkezést létesített az eszközzel.
   Az iménti folyamat megismétlődött, de a tompa csendülés után az épület környéke mozdulatlan maradt. Türelmetlenül bámulta cipőjét, mígnem halk, szinte nesztelen léptek kopogása ütötte meg fülét az ajtó túloldaláról. Felkapta fejét, mivel a kilincs tipikus kattogása törte meg a csendet, és egy alacsony, szőke üstök jelent meg a lakás nyílásában.
    Bár Eileen Eisenberg szemmel láthatóan élt, állapota meghazudtolta ezt. Világos haja különösen fakónak tetszett a kora esti időben, ahogy bőre is színtelen vászonként terült szét testén. Mozdulatai erőtlenek voltak, sőt, az is meglátszott rajta, hogy az ajtó kinyitása is hatalmas megerőltetést jelentett számára. Szeme élettelenül csillogott, valamint hajdani makulátlan arcbőrét keskeny, ám mégis látható csíkok szántották. Kezében görcsösen feszített egy zsebkendő, arról árulkodva, hogy nemrég könnyekkel áztatta azt. Egykori, fényképen tündöklő lényének csupán árnyéka volt, de a szóban forgó tragédia után ez nem is volt meglepő.
   Lélektükrei kíváncsian szegeződtek a jövevényekre, de a mérhetetlen veszteség mellett valami más is felbukkant ezekben. Félelem, illetve düh érzékeltető egyvelege mutatta jelenlétét, amely egy pillantás képében zúdult rá a detektívekre. Mint az esetek többségében, ez alkalommal is Kaillen indította el az eseményeket.
 - Ön Eileen Eisenberg? FBI - Mutatta fel jelvényét az (ál)ügynök, mire Bram is követte példáját, és elővette hosszadalmas munkával gyártott igazolványát.
     A nő egy futó pillantás erejéig vizsgálta a feltartott tárgyakat, majd azonnal továbblépett. Ismét az öltönyös fickókat vizslatta, ha lehetett, még kritikusabb szemekkel.
 - Mit akarnak tőlem? - sziszegte a fogain keresztül, nyilvánosságra hozva, hogy nem szimpatizál Brammel és Kaillennel.
  - A nyomozás ügyében küldtek, hogy feltegyünk pár kérdést. Amennyiben hajlandó válaszolni rájuk, természetesen - vázolta a helyzetet Kaillen, a lehető legkedvesebb hangnemet megütve.
    Ám Mrs. Eisenberg nem tűnt túl meghatottnak.
 - Ezek után még van képük idejönni? - nézett utálkozva kettejükre. - Azok után, hogy egész nap azzal az istenverte géppel foglalkoztak, és a férjemet közveszélyes őrültnek állították be?
    Az özvegy szavai vasvillaként nyertek értelmet Bram tudatában. Annak ellenére, hogy az ügyet nem ismerték alaposabban, valamint a feleség délutáni szenvedéseiről sem tudtak túl sokat, a fiú megsajnálta az asszonyt. Abban a délutáni órában elgyötörtnek, kihasználtnak, és nem utolsó sorban átvertnek tűnt. A biztonsági erők áldozatának, akit a hatalmas családi veszteség mellett olyan sérelmekkel vádoltak, amelyek fájdalmat csaltak ki Eileen szívéből. Abraham elfogadta a tényeket, és megértette volna, ha az asszony elküldi őket melegebb tájakra.
 - Megértjük a felháborodását, asszonyom - fordult a nőhöz Bram, és meglepődött rajta, hogy tónusa milyen őszintén csengett. - Ebben az esetben viszont további szép napot kívánunk, és már itt sem va...
  - Nézzék el az iménti kirohanásomat, kérem - szakította félbe váratlanul Mrs. Eisenberg. Kezével megmasszírozta homlokát, mintha csak egy felgyülemlett idegcsomót próbálna eltüntetni. Hangja hirtelen acélosabbá, határozottabbá vált az előbbi elakadóhoz képest.
 - Borzalmas napom volt, és a gyermekeim még mindig rettenetesen aggódnak. Természetesen mindenhez hozzájárulok, ami segíthet megoldani az ügyet. Jöjjenek be, kérem.
 - Hálásak vagyunk, Mrs. Eisenberg - mondta a hacker, majd a nő invitálására beléptek az előszobába.
   Útközben megpróbálta nem észrevenni, hogy az asszony szeméből apró könnypatak indult útnak, melyet az illető egy ügyesen álcázott mozdulattal törölt le.
   A ház tulajdonosa nemsokára a nappaliba vezette őket, ahol makulátlan rend uralkodott. Leszámítva a kanapé előtti asztal területét, melynek tetején zsebkendőhalmok tornyosultak. Abraham keserű szájízzel tekintett a fehér pamacsokra, melyek a fájdalom egy visszamaradott formáját testesítették meg. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába, ahogy az az idegesítő bizsergés is úrrá lett rajta, melyet akkor tapasztalt, amikor fedett térbe lépett.
 - Foglaljanak helyet - szólalt meg ismét Eileen. Zavarában az asztalon felejtett zsebkendőket kapkodta fel, majd söpörte bele a sarokban álldogáló kukába. - Esetleg hozhatok valamit? Kávét, netán teát?
   Bram leült a kanapé jobb oldalára, kényelembe helyezte magát, de teste egy korty folyadékot sem tudott volna befogadni. Tekintete egy pillanat erejéig találkozott Kaillenével, aki szintén a bútorzat menedékében hallgatta a házigazda szavait.
 - Ami azt illeti, én szívesen elfogadnék egy... - kezdte Kai, de társának pillantásával szembesülve inkább elharapta a mondatot.
 - Köszönjük, de nemrég tartottunk kávészünetet - vette át a szót Abraham. A nő remegő kezének és labilis állapotának láttán ugyanis el szerette volna kerülni az esetleges gondokat, valamint minél hamarabb le szerette volna rendezni a kihallgatást.
 - Szóval mit szeretnének tudni? - Mrs. Eisenberg mindeközben helyet foglalt a kanapéval szembeni egyszemélyes ülőgarnitúrán. Kezeit az ölébe ejtette, és fakó, halványkék íriszével újonnan szerzett papírzsebkendőjét tanulmányozta. Az ablakon rostaként beszivárgó fényben bőre természetellenesen sápadt volt, arca pedig percek alatt tíz évet öregedett.
 - Valójában minden információra szükségünk lenne, ami a tulajdonában van. - Ezúttal Kaillen hangja csendült fel. - De először meg szeretném kérdezni: hogy érzi magát, Mrs. Eisenberg?
 - Hogy érzem magam? - ismételte meg a kérdezett. - Erre most nem tudnék megfelelő választ adni. Mindenesetre jobban vagyok, mint reggel voltam. És azt hiszem, innentől már csak jobb lehet.
 - Rendkívül jól kezeli a helyzetet, asszonyom. Pályafutásunk során kevés olyan emberrel találkoztunk, aki egy ilyen tragikus esemény után is meg tudta őrizni a hidegvérét.
   A beszélgetés még mindig a két fél között zajlott, Bram pedig csendben üldögélt, és elővette fekete keretes szemüvegét, illetve ütött-kopott jegyzetfüzetét. Ujjait végighúzta a papír pergamenre hajazó felületén, és alaposan megfigyelte a nemrég leírt cikornyás sorokat. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben elég sokat írt, betűvetése fölöttébb csúnya, már-már kivehetetlen volt.
 - Ugyan, ne higgyék, hogy különb lennék bárki másnál - mondta megvető hangsúllyal Eileen, még mindig a kis eszközzel játszadozva. - Csak tudom, hogy a kezdet mindig a legrémesebb pillanat, és az élet attól még nem lesz kegyesebb hozzám, ha meghátrálok a problémák elől. Na de hagyjuk a felesleges fecsegést, és térjünk rá a lényegre. Megkérhetem, hogy a továbbiakban szólítsanak Eileennek?
 - Persze, Eileen - egyezett bele Ottiwell. - Mesélne nekünk a reggeli eseményekről?
   Bram egy villanásnyi időtartam alatt azt hitte, az asszony visszautasítja és kitessékeli őket. Mrs. Eisenberg alsó ajka megremegett, szeme a megszokottnál is hevesebben csillogott, keze pedig reszketve, görcsösen szorította azt az átkozott anyagot. Hosszú másodpercek teltek el, míg végül újra megszólalt.
 - Hát jó - adta be a derekát, de magas tónusa akadozva rezonált. - Tudják, a hétköznapok általában ugyanúgy telnek. Ha ez a környék valaha híres lesz valamiről, az az idegesítően monoton életmódja lesz.
 - Reggel még azt hittem, ez ismét így lesz. A férjem munkába ment, Wendyt pedig iskolába vittem, ahogy mindig is szoktam. Tudják, most őszön kezdte az első osztályt. Istenem, látniuk kellett volna az arcát! Nincs még egy olyan kislány, aki olyan boldogan menne iskolába, mint a mi Wendynk. Csak azt bánta, hogy az apja nem tarthat velünk, de a munkája miatt... - Hangja elcsuklott, de gyorsan nyelt egyet, majd folytatta. - Most már nem is fog.
 - Ma reggel a kertben gyomláltam, mármint a hívás előtt. Mert a drágalátos munkatársai annyi fáradtságot sem vettek, hogy személyesen közöljék a hírt. De nem is a közvetítés módja dühített fel, hanem a közlés hogyanja.  - Az iménti szomorúság helyét hirtelen féktelen harag vette át.
 - Gondolom tudnak a jelentésről, ami pár órával a zuhanás után született meg. - Eileen ennél a résznél a látogatókra nézett.
  - Hát persze, hogy tudunk róla - hazudott automatikusan Kaillen. - De a formaság kedvéért kifejtené bővebben, a saját nézőpontjából is?
  Abraham mindeközben szorgalmasan jegyzetelt, a leglényegesebb infókat örökítve meg. Kivételesen hasznát tudta venni otromba, ám annál gyorsabb kézírásának, melynek köszönhetően minden létfontosságú elem helyet kapott a füzetben.
 - Nincs ezen mit kifejteni! - vágott vissza a haragos nő. - Conradot őrültnek könyvelték el, aki szándékosan vezette bele a repülőt egy épületbe! Ráadásul még azt is hozzátették, hogy a férjem megakadályozta, hogy a másodpilóta segítséget kérjen! Ne haragudjanak, de ez már több a soknál!
 - Nézze, Eileen - szólalt fel váratlanul a fiatalabbik nyomozó. - Meg vagyunk róla győződve, hogy a férje nem őrült. Viszont arról nem tudunk túl sokat, hogy pontosan mi is történt odafent. Éppen ezért lenne szükségünk több információra.
 - Rendben. Halljam azokat a kérdéseket! - válaszolt valamivel nyugodtabban Eileen, az ülőgarnitúra karfáján dobolva.
  Előre történő megegyezés alapján Kaillen vállalta a kérdések feltevését, míg a hacker szorgalmasan körmölt az asztalra fektetett noteszba.
 - Tapasztalt valami furcsát a férjén a baleset előtt? - indította el az új beszélgetést a kérdező.
    Mrs. Eisenberg homloka ráncba szaladt.
 - Különösebben nem. Azt már megszoktam, hogy minden repülése előtt ideges, hiszen mégis rajta múlik több száz ember élete. Habár... Ma reggel valamivel frusztráltabbnak tűnt. Kiborította a kávéját, a keze remegett, de amikor rákérdeztem, azt mondta, jól van. Nem szeretett róla beszélni, de kissé tériszonyos volt. És volt még valami... De ennek nincs nagy jelentősége. 
 - Volt még valami? Ha kérhetem, körülírná ezt a valamit? Minden részlet sorsdöntő lehet.
  A nő erőtlenül biccentett. Míg ezen események végbementek, Bram jó pár oldalt betöltött az újonnan szerzett részletekkel.
 - Talán furcsának fogják találni, de Conrad megszállottan tanulmányozta a keleti kultúrát, ezen belül a kínai filozófiát. A Yin és Yang, azaz jó és rossz felosztása volt az, ami a legjobban érdekelte, miszerint a világ mindig is két részre volt osztva: pozitív és negatív, menny és föld, valamint női és férfi kultusz. Azt hiszem, még nem említettem, hogy a férjem rendkívül babonás volt. Hitt az effajta mendemondákban, így úgy gondolta, a rossz bizonyos értelemben elűzhető, ha a rossz megtestesítőjét, azaz a fekete színt elkerüli. Ez a felfogása pedig az öltözetére is kiterjedt, így soha nem vett fel repülés előtt fekete, netán sötétebb ruhadarabot. Megszállottnak hangzik, ugye?
 - Ha látná, milyen ügyekkel kerülünk szembe nap mint nap, nem tenné fel ezt a kérdést - mosolyodott el Ottiwell, mire Eileen is megeresztett egy érzelemmentes vigyort. - Kérem, folytassa.
 - Mint már említettem, Conrad a reggelinél kiborította a kávéját. A lé a ruhájára is rácsöppent, így át kellett öltöznie. Végül majdnem elkésett, és a kocsihoz vezető utat már futva tette meg. És amikor kinéztem az ablakon , furcsa dologra figyeltem fel. Akkor nem törődtem különösebben vele, hiszen azt hittem, csak az időhiány okozta. Ugyanis amikor futott, a nadrágja feltűrődött, így láttam, hogy fekete zoknit vett fel. Nem is tudom, mire gondoltam abban a pillanatban, de azt hittem, nincs semmi jelentősége. Lehet, hogy én is babonássá váltam, de biztos vagyok benne, hogy akkor tévedtem.
   A jegyzetelő hacker egy pillanatra megtorpant írnivalója felett. Szemöldökét összeráncolta, arcára gondterhelt kifejezés ült ki. Az iménti mondatok elhangzása után halvány reménysugár költözött helyzetükbe, ugyanis az eset sántított, méghozzá pozitív értelemben: a hirtelen változás a pilóta életében hűen tükrözte a Bérlők gusztustalanul egyedi stílusát. Conrad Eisenberg a levegőben lelte halálát, méghozzá olyan körülmények között, amelyeket átlagos esetben mindig elkerült. E két tényező pedig magába foglalta a férfi két olyan gyengepontját, amelytől -  ha nem is túlzottan - , de rettegett.
   Gyorsan felkapta fejét, mire társa meglepett pillantásával találta szemben magát. Megbizonyosodott róla, hogy Kai is arra a következtetésre jutott, amire ő: a Bérlőknek mégis köze lehet ehhez a halálesethez
 - Mondja csak, Eileen, a férje mióta félt a magasságtól? Valamint mennyire tartott tőle? - tette fel a kérdést az idősebb nyomozó.
 - Tudomásom szerint gyermekkora óta. De a repülést imádta, így sikerült viszonylagosan legyőznie félelmét.
  Az özvegy egy pillanatra megállt, mintha mély gondolkodásba esett volna. Pillantása az asztal egy pontjára szegeződött, és nem akart tágítani onnan. Hangja még az eddiginél is üresebben, fájdalmasabban hasította át a némaság végtelen szövetét.
 - Ma reggel viszont úgy éreztem, ismét visszatért a tériszonya. Olyan... távolinak tűnt. És az utolsó mondata az volt... Az volt, hogy: ,,Takarítsd fel ezt a mocskot!'' Mintha nem is Conraddal álltam volna szemben...
  A zsebkendő újra készenlétben állt, a feltörni készülő könnyek eltüntetéséhez. Abraham magában morfondírozva hajolt még mindig a tárgy fölé, agya folyamatosan a történteken kattogott. Egyre inkább úgy érezte, ismét Bérlővel van dolgunk, csupán azt nem tudta, hogyan szerezhetnének egy döntő bizonyítékot, amellyel lezártnak tekinthetnék az ügyet. Lassan azon kapta magát, hogy a tollat rágcsálja, mellyel nemrég még oldalakat írt tele. Régi, általánosban kezdődő szokása visszatérőben volt, melynek hatására újabb ráncok keletkeztek homlokán.
 - Őszintén sajnálom, Eileen. - Bram a pillanat tört részében ráébredt arra, hogy egoistának hitt barátja tényleg jó emberismerő. Tapintatosan kezelte az ügyet, és kedves, megértő szavakkal fordult a veszteséggel harcoló anyához.
 - Még egy fontosabb kérdésem lenne, amire jó lenne választ kapni. Conradnak útjába esett valamilyen megálló, mielőtt a repülőtérre ért? Jó lenne más embereket is kikérdezni, akik találkozhattak vele az elmúlt huszonnégy órában.
 - Általában beugrott a helyi kávézóba, de biztos vagyok benne, hogy ma nem maradt rá ideje, mivel késésben volt. Legfeljebb egy-két ember jöhet szóba a munkahelyéről.
 - A biztonság kedvéért elkérnénk a kávézó címét, hátha mégis megfordult ott. Persze az ön jóváhagyásával.
   Mrs. Eisenberg erőtlenül bólintott, majd a fiú felé fordult, és lediktálta a helyiség címét. Bram pillanatok alatt lefirkantotta az adatot. Gondolatai egyre jobban összekuszálódtak, ám hirtelen padlózat nyikorgását hallotta az emelet felől. Nemsokára azt is megtudta, hogy a hálószobákhoz vezető lépcsőn egy aprócska, alacsony kislány álldogált, a bútorzat karfás részénél összekucorodva, mintha csak a világ elől szeretne elbujdosni. Gesztenyebarna haja selymes redőként hullott arcába, melyen félelem és kíváncsiság mutatkozott. Sötét szemei tágra nyíltak és vadul csillogtak. Bátortalanul lépett közelebb, miközben a ruhájának szélével játszadozott.
 - Hol van a papa? És miért vannak itt ezek a bácsik? - kérdezte értetlenül, édesanyjához fordulva. Mindeközben kritikus szemekkel méregette az öltönyös duót.
    Habár a kislány kinézete az apjához húzott, enyhén manós arcvonásai jelenlévő felmenőjére ütöttek, ahogy tekintete is tökéletesen megegyezett Eileenével.
 - Jaj, kicsim, a papa most nem lehet itt... - próbált magyarázatot találni Mrs. Eisenberg, de egyre felgyülemlő könnyei megtörték határozott álcáját. Mindkét családtagon látszott, hogy mindjárt elsírja magát.
 - De hát mi történt vele? -  tudakolózott tovább Wendy. Alsó ajka megremegett, hangja pedig elcsuklott, ahogy csokoládébarna lélektükre is elhomályosodott.
  Bram abban a pillanatban érezte át igazán, hogy milyen súlyos károkat hagyott maga után Conrad Eisenberg halála. Családja fenntartó nélkül maradt, ráadásul Eileennek kellett megértetnie kislányával, hogy édesapja nincs többé. A kis Wendynek pedig igencsak hamar kellett megismerkednie az élet rossz oldalával, többek között a halállal. Saját tapasztalatból tudta, hogy ha egy családban tragédia történik, azt a gyerek szenvedi el a legjobban.
   Szinte maga előtt látta, ahogy fiatalkori énje a sarokban kuporog, és hallgatja, ahogy szülei kígyót-békát kiáltanak egymásra. Annak ellenére, hogy felmenői legtöbbször harmóniában éltek, volt egy-egy eset, amikor náluk is kiborult a bili. Ilyen alkalom volt a nagymama váratlan elvesztése.
   Bram kilenc éves volt, amikor ez bekövetkezett, és először ismerkedett a halállal. Mindenki szomorú volt, és feketébe öltözött, így a kisfiú sem tehetett mást. Senki nem számolt be arról, hogy pontosan mi is történt, csupán annyit tudott, hogy a nagymama egy jobb helyre került, ahonnan nincs visszaút. Aztán a temetés előtt olyan felfedezést tett, amelyet soha nem felejtett el.
   A koporsó egy széles asztalon hevert, vastag selyemmel és csipkével bélelve. Teteje fedve volt, de olyan erő áramlott belőle, amelyet nem lehetett nem észrevenni. Az egykori Abraham engedett a csábításnak, és belopakodott a szobába, hogy rálátást nyerhessen a titokzatos rejtekre. Ám a halál ismeretlen barátként köszöntötte.
   A keskeny nyíláson megtekinthette az öregasszony élettelen kezét, és az azon feszítő, megszokott karikagyűrűt. Amikor rájött a csalásra, hangosan sikoltva szaladt ki a szobából, és megpróbálta elhitetni magával, hogy amit látott, az nem a valóság. A bökkenő éppenséggel az volt, hogy szülei elismerték a kegyetlen átverést.
   Akkor és ott örökre eltört benne valami. Egy érzés, egy távképzet a boldogságról, ami örökké elkíséri az embert életében. Addigi önfeledt gondolatai pillanatok alatt szertefoszlottak, és valahányszor a nagymamájára gondolt, nem egy kedves, szerető öregasszony képe derengett fel előtte, hanem egy oszladozó, földből előmászó élőhalott illúziója, akinek ernyedt karján még mindig ott csillog az arany karikagyűrű. Egy ideig rémálmai is voltak ezzel kapcsolatban, melyek idővel mérsékeltté csitultak. Felfogta, hogy az életnek egyszer vége szakad, és érdekes módon, nem is bánkódott különösebben miatta. Tudta, a kezdet az a pillanat, amikor minden kilátástalannak tűnik. Ezt követően csak javulhatnak a dolgok.
   Éppen ezért szerette volna megkímélni Wendyt egy effajta emléktől. Úgy érezte, kötelessége megvigasztalni a lányt, akinek összetört édesanyja képtelen volt erre.
   Bram feltápászkodott helyéről, a kislány elé térdelt, és megpróbálta menteni a menthetetlent.
 - Az én nevem Cristian, a társam pedig Stephen ügynök. Mindketten segíteni szeretnénk nektek - nézett bele Wendy hatalmas, barna szemeibe, és megpróbált őszinte lenni, annak ellenére, hogy kijelentésének első fele hazugság volt.
 - Te Wendy vagy, ugye? - Kérdésére bólintás volt a felelet.
 - Az apukád sajnos nem lehet itt, de egy jó helyen. Arra viszont megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet: Mindig vigyázni fog rád, és nagyon szeret téged.
 - Ez biztos? - kérdezte kételkedve Wendy. Lélektükrei úgy csillogtak, mint a vízre eső napsugár.
 - A lehető legbiztosabb - jelentette ki Bram, és elmosolyodott. A kislány is viszonozta a kedves gesztust, mire Abraham megsimogatta a haját, majd lassan felkászálódott mellőle.
 - Ideje lenne indulnunk - intézte szavait Kaillenhez, aki valamilyen oknál fogva meredten bámulta az imént lejátszódó jelenetet. Beleegyezését egy biccentéssel jelezte, majd a hacker nyomában ő is elindult a kijárat felé.
 - Amint megtudunk valamit, értesítjük - jelentette ki Bram, mikor már az ajtó mögött álltak. Mrs. Eisenberg kikísérte őket, de azelőtt még egy-egy telefonszámos cetlivel jutalmazta a detektíveket, hogy minél könnyebben elérhessék az özvegyet.
 - És köszönünk mindent, Eileen.
 - Ugyan már, örülök, ha segítettem. És külön köszönet magának, Cristian. Amiért megnyugtatta Wendyt.
A nő hálás szemekkel nézett a fiúra, mire az illető kissé elérzékenyült. Csak azt tette, amit jónak látott, és nem érezte úgy, hogy ezért még dicséret is járna.
 - Nem tesz semmit. Nemsokára jelentkezünk!
  Azzal búcsút vettek az asszonytól, és az estébe hanyatló nappal árnyékában elindultak a szolgálati autó felé. A felszerelés elraktározása után végre elindulhattak az egyesülethez, ám az út előtt Bramet kellemes meglepetés érte, ugyanis Kaillen, tőle feltűnően kedves hangnemen szólt hozzá.
 - Szóval Bram... - kezdte, immár az anyósülésen helyet foglalva. A megszólított magára vállalta a vezetést, így most a kocsikulcs után nyúlt.
 - Igen?
 - Szép volt, haver. Mármint, amit a kislánynak mondtál. - Kijelentését meglepett csend fogadta, mivel a nyomozót váratlanul érte Kai mondandója.
 - Persze én is megtettem volna, csak az én létfontosságú jelenlétem a kihallgatással volt elfoglalva - tette hozzá gyorsan a csöppet sem egoista egyén, csak hogy személyiségét meg ne hazudtolja. - Tehát ne bízd el magad, mivel még most sem érsz az én utánozhatatlan nyomomba.
 - Tőled nem is vártam mást, Kaillen - zárta le vigyorogva a témát Bram, ahogy kihajtott az országútra.
   Annak ellenére, hogy egy hosszú, bonyodalmakkal teli nap állt a hátuk mögött, mégis mosolyogva, illetve hangosan nevetve közelítettek a már oly jól ismert, bűntettektől bűzlő Brooklyn felé.

    Elnyújtott kihagyás után a jármű fekete árnyként suhant be a C.A.M.A. garázsához. Kipufogócsöve még eregetett pár mérgező felhőt, majd lassan elnémult, valamint hamufekete váza fényes bogárként csillant meg az este gyér világításában. Hamarosan visszafogott ajtócsapkodás vette kezdetét, majd ezt követően az autó két utasa bukkant fel a félhomályban. Váltottak pár szót, majd a kocsi szegényes, ám annál értékesebb áruját kipakolva baktattak fel az emeletre.
    Bram megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a nappali ajtajához ért. Fáradtan battyogott, mivel az események igencsak kifárasztották. Nem is beszélve a bónuszfutásról, melynek járulékait még mindig ott érezte ízületeiben. Hála ragyogott fel szemeiben, ahogy a kilincset lenyomva a mesterséges fényforrásokkal megvilágított teremben találta magát, melyből halk beszédfoszlányok szűrődtek ki.
   Ahogy Kaillennel egyetemben beesett a nappaliba, a helyiségben tartózkodó nőszemélyek azonnal elhallgattak. Két szempár szegeződött ugyanabban a pillanatban rájuk: egy meglepett mélyzöld, és egy összehúzott, kavargó fekete. Utóbbi természetesen Jacelynhez tartozott, aki a kanapé mögött állt, míg társa, Rowan a bútorzat előtt nézett felváltva a fiúkra, majd a főnöknőre. A kedvességéről és jószívűségéről híres vezető pedig azonnal kifejtette véleményét:
 - Veletek meg mi történt? - kérdezte, a tagok öltözetére mutatva. - Nyomozni küldtelek, nem a maratonra!
 - Semmi köszönet, esetleg dicséret? - lépett a nőhöz Kaillen, kitárt karokkal. - Esetleg egy ölelés nem férne bele, amiért egész nap dolgoztunk?
 - Ne is álmodj róla. A többi meg attól függ, hogyan teljesítettek. Sikerült kiderítenetek valamit? - Fordult immár Bramhez, aki azonmód levágta magát a kanapéra.
 - Ami azt illeti, megtudtunk egyet s mást - vágott bele a fiú. - A repülővizsgálás kissé nehezen ment, mivel az eredetileg beosztott ügynökök hamarabb megérkeztek, így idő előtt el kellett hagynunk a helyet. Ezl a magyarázat az iménti kérdésedre is. - Mutatott sáros öltönyére, melytől legszívesebben megszabadult volna.
 - Viszont Mrs. Eisenberg hajlandó volt válaszolni a kérdéseinkre. Az üggyel kapcsolatban mindent megtalálsz az aktatáskában, mind a repülőről, mind a kihallgatásról.
   Jace a hallottak után rögtön az asztalhoz lépett, majd magához vette a sötét táskát. Úgy nézett rá, mint egy gyerek a cukorkás zacskóra, amiért már oly régóta epekedett. Mindeközben Rowan telepedett mellé, akiről a pillanat erejéig meg is feledkezett. Most mégis a már jól megszokott bizsergés futott végig rajta, ahogy ismét maga mellett tudhatta a lányt, érezhette kellemes illatát, és magába szívhatta elbűvölő látványát. Az izzótest fényében mégis távolinak, a megszokottnál sápadtabbnak tűnt.
 - Akkor ezeket most elvinném átvizsgálásra - szakította ki Jacelyn a rózsaszín felhőjéből. - Így elmondás alapján elfogadhatónak tűnnek. De ez csak holnap derül ki, addig is pihenhettek, persze a megszabott korlátok között. - Ennél a résznél szúrós szemekkel nézett Kaillenre, utalva a két nappal azelőtti incidensre.
  A főnökasszony látszólag minden mondanivalóját megosztotta, mivel a fekete eszköz társaságában elviharzott az irodája felé. De előtte még féloldalas, kérdő pillantást vetett Rowanre, mire a lány csak biccentéssel válaszolt, mintha telepatikus megbeszélést folytattak volna. Bram kezdett egyre kíváncsibb lenni arra, hogy ezek ketten mit művelhettek a délután folyamán.
   Míg ő ismételten a töprengéssel volt elfoglalva, addig egoista barátja még mindig Jace után tekintgetett.
 - És az ölelésem? - tette fel a kérdést ijedten. - Az elmarad?
  Ám legnagyobb bánatára csak egy ajtócsukódás felelt vissza. Tehetetlenül vakargatta állát, majd az őt furcsán méregető Bramhez fordult.
 - Tőled nem fogadok el ölelést, ne reménykedj. De Rowan, ugye te megszánsz engem? - nézett kék bociszemekkel az egyre értetlenebb lányra.
 - Bocs, Kaillen, de ez nem a te napod - utasította vissza finoman, a férfi legnagyobb bánatára.
 - Nem tisztelik a jelenlétemet - morgott az orra alatt a férfi, majd a fürdőszoba felé indult. - De aztán a fürdőben se zavarjatok!
  - Hidd el, Kaillen, nem fogunk - kúszott mosoly Bram arcára, mire újabb ajtócsapkodás zengett fel, immár Kai közreműködésével.
   Ahogy lassan körbenézett, hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül tartózkodik a szobában Rowannel. Szívverése azonnal felgyorsult, illetve tenyere is izzadni kezdett. Tulajdonképpen akkor jött rá, hogy összeállítása módfelett kényelmetlen, és másra sem vágyik, csak egy egyszerű, ütött-kopott öltözetre.              - Szóval, Bram, hogy telt a napod? - törte meg a csendet a lány.
  Bár szemmel láthatóan érdekelte a válasz, hangjából mégis ki lehetett következtetni, hogy eltitkol valamit, amiről nemsokára lerántja a leplet. Csupán elég erőt kell gyűjtenie hozzá.
 - Tűrhető volt, maradjunk annyiban - felelte kurtán, mivel egyre jobban érdekelte a lány lelki állapota. - De mondd csak, Rowan, minden rendben?
 - Ami azt illeti, valamit el szeretnék mondani - vallotta be, miközben a feszült csend egyre sűrűbb lett.
 - Bátran mondhatod, hallgatlak - vált egyre idegesebbé a fiú, a kanapé karfáján dobolva.
 - Ma délután, amikor leugrottam a sarki boltba, furcsa dolog történt. - Hangja minden egyes kiejtett szóval egyre megkönnyebbültté vált.
 - Hazafelé jövet jó pár ember utánam nézett, és biztos vagyok benne, hogy a nem két szép szemem érdekelte őket. Az egyik idáig követett, Bram. Így végre arra jutottam, hogy hazamegyek az apámhoz. Lerendezem az ügyet, és lehetőleg elintézem, hogy ne körözzön utánam a fél város. Tudom, hogy előbb kellett volna megtennem, de most végre készen állok rá. Már Jacelynnel is megbeszéltem, közvetlenül mielőtt megjöttetek. És miután ezt megtettem, nem lesz több titkolózás, ígérem. Így is elég galibát okoztam már nektek.
 - De mégis mikor akarsz indulni? És... Rowan, nem mehetsz oda egyedül!
  Kétségbeesetten meg akarta menteni barátját attól, ami apja jelenlétében várhat rá, ráadásul otthoni elszökés után. Rengeteget hallott már a cégvezető kegyetlenségéről, sőt, egyszer még személyes élménye is volt vele, de azt az emléket nem örömmel elevenítette fel.
 - Azt követően szerettem volna indulni, hogy ezt elmondom neked - térítette észhez a lány hangja. - Nincs messze apám villája, így hát egyedül szándékoztam menni.
 - De mi van akkor, ha... Ha megint bántani akar, Rowan! Nem engedhetem, hogy ezt megtegye!
 - Ha tíz évet kibírtam vele, egy este meg sem fog kottyanni, Bram.
 - De...
   Azzal minden további nélkül odalépett hozzá, és megölelte. A fiú érezte, ahogy a pír lassan elönti arcát, de ugyanakkor még mindig rettenetesen aggódott barátjáért. Ennek ellenére az illető selymes hajának illata és gyengéd szorítása némiképp megnyugtatta, és kellemes, boldog érzést csalt elő belsőjéből. Úgy érezte, a szakadék, amit a két éves hiány keltett közöttük, most némiképp összeforrt, és lassan elindult a gyógyulás útja felé. De ugyanabban a pillanatban arra is ráébredt, hogy Rowan már felnőtt azóta, amióta utoljára találkoztak. Érett nő vált belőle, aki egyedül is képes döntéseket és áldozatokat hozni.
 - Minden rendben lesz, Bram. És holnap újra visszajövök.
  Miközben lassan elváltak egymástól, a hacker elvesztette uralmát az idő felett. Talán egy hosszú perc, de egy óra is eltelhetett, mire kába fejjel és cikázó gondolatokkal helyet foglalt a kanapén. A már jól ismert ajtócsukodás is felhangzott, ami jelezte, hogy a fiatal nyomozó elhagyta az épületet. Habár Rowan abban a pillanatban egyre távolodott Abrahamtől, a fiú mégis megrészegült a boldogságtól, hiszen az elmúlt két évben még soha nem érezte magát annyira közel titkos kiszemeltjéhez, mint abban a felemelő pillanatban. 

2016-04-08

7. Fejezet: Gyilkosok nyomán

   Kaillen

,,A belenyugvás nem feladást jelent. Nem jelent vereséget, csak annak a felismerését, hogy ideje 
elfogadni a dolgot és továbblépni." 
 (Gyilkos elmék c. sorozat)


   Kaillen Ottiwell úgy érezte, felfordul vele a világ. Elhomályosult tekintete jelezte, hogy elgyengülni készül, száraz könnyei pedig legördülnek arcán. A düh és a szomorúság egybevetve, megállíthatatlanul harcolt ellene belülről, bosszúszomjas tudata pedig elborulni készült.
   Pontosan két napja volt, hogy föld alá temették Merryt. Azt a szelíd mosolyt, mely fakó képpé változott a nyomozó elméjében, azt a ragyogó szempárt, mely már nem sütött a nevetéstől le rá. Nem érezte a selymes orgonaillatot, nem látta a kecses mozdulatokat, sem a napnál fényesebben ragyogó íriszt. A keserűség méreggel átitatott tőrjei fogakként hatoltak bőrébe, hogy sebet ejtsenek, végül szilánkokra marják szét a férfi érzéseit.
   Gyűlölete az árok szélén táncolt, kész lett volna azonnal megkeresni Dariust, és szétlőni a fejét. A gyilkos sötét lelkébe akart hatolni, hatalmas fájdalmat okozni, majd egy utolsó rántással kioltani a veszedelmes vérszomjat. 
   Most mégis úgy érezte, nem lenne képes minderre. Az energia keserű füstként szállt ki lényéből, akárcsak egy megfutamodni készülő Bérlő. Egy élettelen gyilkos, aki nemrég enyhített vágyán, és újabb áldozatot húzott ki a pokol végtelen listájáról. 
   A száguldó autó ablakát pásztázva csak még reménytelenebbnek érezte mindnyájuk helyzetét. Az ablakon legördülő esőcseppek, mintha a csapat szeméből csordultak volna ki, és áztatták volna a holttestet.
   Szinte látta maga előtt, ahogy évek múlva Merry kifakult, repedezett csontjai állják az idő kerekét a porosodó koporsó mélyén. A hús már rég levált róluk, és egybeolvadt a földdel. Százlábúak és csótányok mászkálnak a fagyos bordák között, melyek mögött nemrég még egy szív próbált dobogni.
   Kaillen dühöt, keserűséget és undort vélt felfedezni gondolataiban. Tisztában volt vele, hogy már nem tehet semmit, hiába erőlködik. Elmejátéka csak a gyöngeséget csalta ki lelke legmélyebb bugyraiból, amely ennek hatására fortyogva akart feltörni, akár a tűzforró láva a kráterből, hogy eltiporjon mindent.
   Amikor a férfi először meglátta a gyilkosság helyszínét, az ütő is megállt benne. Járt már egyszer abban a szobában, amikor Jonnal feljöttek kicsit iszogatni. A sör- és pattogatott kukorica dombokba temetkezve adták át magukat a futball szellemének, melyet aznap élőben adtak a tévében. Akkoriban hangulatos fény derengett a lámpaizzókból, a lágy színű falak megteremtették azt a bizonyos hangulatot, amitől mind a két férfi kellően el tudta lazítani magát, hogy aztán nagyokat nevetve és kortyolva az itallal telt üvegekből, beleáshassák magukat az önfeledt szórakozásba.
   Ám a mai látogatás folyamán pillanatok alatt kitörlődött emlékezetéből a helyiség igencsak kedves és szívmelengető kinézete. Jelenleg a falakról csöpögött a vér, amiből a padlóra is bőven jutott, bemocskolva a mintás szőnyeget és a parkettát. A szobába lépve azonnal a vörösre színeződött szilánkokra terelődött a nyomozó tekintete, melyek között akaratlanul is látta Meredith holttestének élettelen körvonalát, ahogy az alvadt folyadék körülfogja alakját, majd megfojtja. 
   Akkor és ott megfogadta magának, hogy soha többé, még csak be sem teszi a lábát abba a házrészbe. 
   Megálljt parancsolva gyengeségének igyekezett elterelni gondolatait a halott nőről. A visszapillantó tükörbe nézve pásztázta Jacelyn szemeit, aki úgy meredt ki a szélvédőn, mintha meg akarna fojtani egy medvét. Kaillen szívesen elméjébe zárta volna, mit érez most a főparancsnok, de miután jobban átgondolta, arra a következtetésre jutott, hogy inkább nem akarja megtudni. A nő gondolkodási módja felettébb bonyolult és megfejthetetlen volt, amivel a férfi sokszor próbált játszadozni, de Jace olyan falat épített maga köré, amit még a legerősebb buldózer sem tudott volna áttörni. Annyi viszont biztos volt, hogy ő hordozta magán legjobban Merry sorsát, emiatt pedig mindnyájuk közül őt érintették és sújtották le különösebben a történtek. Noha az egyesület hímnemű tagjai is túlzottan megviseltek voltak társuk elvesztése miatt, Jacelyn még a szokásosabbnál is ridegebb és zárkózottabb lett. 
   A főnökasszony meglehetősen zűrös múlttal rendelkezett, melynek firtatásával Ottiwell már sokszor próbálkozott, természetesen mindig sikertelenül. Csupán annyit sikerült kiszednie a nőből, hogy Darius, a Bérlők főkolomposa gyilkolta meg annak idején Jace apját is. Ezek után Kaillen számára magától értetődő volt, hogy Jaceyt mostmár nemhogy csak megrázták a mai nap történései, de kész lett volna akár lemészárolni a lelketlen gyilkosok nagy részét, ha kell egy kanárisárga gumikacsa segítségével. A nyomozó, szíve szerint követte volna ezt a példát. Ki akarta deríteni, miként lehet kiiktatni a gyilkosokat, ha a sors megkívánja, akár egy porolóvassal is. Nem hagyhatta, hogy még több ártatlan embert mészároljanak le. 
   Kai nagyot sóhajtott, mikor a szolgálati autó motorja köhögve leállt. Végre visszaérkeztek az egyesület épületéhez, és újra elnyomhatja magában érzéseit, egy darabig elfeledve azokat a csúfos külvilág elől.
   Ingadozó alakja alig látszott ki a zuhogó esőből, mikor kilépett a szabadba a kocsi ajtaján keresztül. A jéghideg esőcseppek ezernyi szilánkként fúródtak sápadt bőrébe, eláztatva frizuráját és vékony dzsekijét. A hirtelen jött nyárvégi zápor sűrű ködöt varázsolt Brooklyn fölé, elfedve a távoli felhőkarcolók tetejét. Az úttest lassan patakká változott, ahogy vékony erekben csorgadozott le rajta az esővíz.
   A férfi különösen éltetőnek érezte a vízcseppeket. Arca felfrissült az életet adó elemtől és visszarángatta őt a kegyetlen valóságba, hogy újra és újra emlékeztethesse magát: ez nem álom.
   A nyomozó cseppet sem törődött a szemébe csorgó folyadékkal, miközben lenyomta a mocsokkal átitatott kilincset, majd átlépett a küszöbön. Lesütött szemekkel kisöpörte látóköréből a hajszálakat, majd letépte magáról a kabátját. Ekkor vette csak észre, hogy Jace és Rowan követte őt. Szinte teljesen megfeledkezett a két nőnemű élőlényről, akik esőcseppektől pöttyözött ruhadarabokkal érkeztek az épületbe. Rowan meglehetősen durcás arcot vágott, így úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki nem szerezte meg az áhított cukorkáját.
   Kaillen sóvárogva tekintett a régi gimnazistára. A lánynak mindene megvolt, amit csak szeretett volna. Ezüstös ruhák, finomabbnál-finomabb ételek, sőt, cselédek lesték minden apró kívánságát. A rengeteg pénz és a kastély méretű luxusvilla már csak hab volt a tortán. Ezzel szemben Kai lakás hiányában a munkahelyén csövezett, talán annyi fizetséget kapott az alapos munkájáért, mint Rowan zsebpénz gyanánt.
   Nem volt gondja a lánnyal, valahol még csinosnak is találta, de a nyomozó szemében, Jacelyn mellett egyértelműen elbújhatott. Összehasonlítva az ébenfekete hajzuhatagot és az ehhez társuló, fegyelemtől csillogó szempárt, amely minden reggel szembenézett az ő tengerkék retinájával, és a mohazöld tekintetet együttvéve a csillogó, barna tincsekkel, Kaillennél egyértelműen az első tétel volt a nyerő. A fekete boszorkányra hajazó nő szépsége majdnem felért az ő szemkápráztató külsejéig. Majdnem. Bár Rowan sem volt egy szipirtyó, sőt, nagyon is szép volt a maga tizenkilenc éves módján. Ha a nyomozó nem lett volna nyolc évvel idősebb a lánynál, na meg persze ha Jacelyn nem létezett volna, simán el tudta volna képzelni maga mellett. De a korkülönbség ez esetben túl soknak számított nála, és meg akarta adni az esélyt Abrahamnek is, aki nyilvánvalóan tetőtől-talpig belezúgott régi iskolatársába. Nem tudta, hogy Rowan látja-e a merő vágyakozást a hacker szemében, amikor a lányra néz, mert ezidáig úgy tűnt, hogy vagy nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni.
   Női társainak utat engedett, akik be is fáradtak a nappaliba. Természetesen a drága Jace-től nem maradhatott el a jól megszokott, ördögi pillantás. Ám amikor a két tekintet egymásba fúródott, Kaillen érzékelni tudta, hogy valami megváltozott. A fekete mélység nem úgy sütött le rá, mint eddig; sokkal inkább sajnálat, zavarodottság és gyűlölet egyvelege kavargott a sötétségben, mintsem az eddigi lenézet, szégyen és kacagás.
 - Rendben. Egész úton tűrtem a tudatlanságot, most pedig magyarázatot követelek. Tudni akarom, ki az a Darius, és hogy ki volt az áldozat a gyilkosság során. - Rowan acélos hangja egy darabig csengett a falak között. Követelőzése jogos volt, ugyanakkor Kai mégsem érezte kötelességének, hogy beszámoljon. Ha Jacelynen múlt volna, a lány akkor sem tudta volna meg az igazságot, ha haldoklása napján ez lett volna az utolsó kívánsága. Ezzel csak egy baj volt: tényleg Jacelynen múlt.
   Kaillen két választási lehetőség mellett próbált érvelni. Ha elárulja, a lelke talán fellélegezhet kicsit, viszont kapna egy istenes nagy pofont a főnökasszonytól. Ha pedig hallgat az ügyről, talán többé sosem lesz képes Rowanre nézni. Hiszen a lánynak is megvoltak a maga jogai, így a szervezet úgy dönthetett volna helyesen, ha az első pontot választja, mivel a próbaidős dolgozónak jogában állt tudni, ki volt az elődje, és miféle oknál fogva került ennek a helyére.
   A nyomozó már nyitotta volna a száját, de Jacelyn újfent beelőzte.
 - Elég annyit tudnod, hogy Darius egy a Bérlők közül, talán az egyik legerősebb. Az áldozatról pedig nem mondhatok semmit, így nem is ajánlom, hogy beleüsd a csőrödet. Ehhez az ügyhöz végképp semmi közöd, nem kötelességem beszámolni a részletekről - mondta katonásan, szemrebbenés nélkül a főparancsnok, majd fújt egyet és leroskadt a zöld kanapéra.
 - Remek. - Rowan karba tette a kezét, és követve Jace példáját, puffogva leült a nő mellé.
   Kaillen a hideg falnak támaszkodva hallgatott. A főnőkasszony sokatmondó pillantásából kiválóan ki tudta szűrni, hogy ha egy szót is szól Meredithről, összeláncolja őt Raziellel. Ez bőven elég volt a nyomozó számára, hogy meggyőződjön.
   Eközben Abraham az íróasztalánál gubbasztott, mintha meg sem hallotta volna, hogy társai hazaérkeztek. Meredt szemekkel szögezte tekintetét a számítógép képernyőjére, miközben ujjai folyamatosan a billentyűzet különböző gombjait táncoltatták meg. Arca fehéren fénylett a nap és az elektronikai gép világában, miközben szeme meg-megrebbent a világhálón való kutatás közben.
 - Hé, Bram! Visszatértünk a nyomozásból, és képzeld, Darius a gyilkos. - Kaillen váratlanul közölni próbálta a tényeket, hátha sikerül kizökkentenie a hackert az átmeneti múmiaságból. Mindeközben szinte teljesen belemászott társa arcába, hogy az végre megbizonyosodjon róla, ők hárman még mindig élnek és virulnak.
   Ám a kis okostojás meg sem mozdult a gép mellől.
 - Én megpróbáltam - mondta Kai, majd megvonta vállait.
 - Ugyan, biztosan csak elmerült a munkájában. - Rowan hangja csendült fel. A lány odasétált régi barátjához. - Bram, minden rendben?
   A hímnemű egyén úgy fordult meg a széken, mint egy puskagolyó. Szemei kíváncsian csillogtak, s mikor ránézett egykori iskolatársára, nyoma sem volt a feszültségnek, amit pár pillanata Kaillen vélt felfedezni arcán. A hacker megdörzsölte homlokát, és alig látszó mosolyt erőltetett ábrázatára.
 - Ami azt illeti, találtam pár érdekes dolgot - mondta, miközben újra beleásta magát az internet csodálatos univerzumába.
   Kaillen felvont szemöldökkel Jacelynhez fordult. Abraham csak úgy átnézett rajta, pedig nemrég annyira közel hajolt hozzá, hogy szemgolyóik kis híján összecsókolóztak.
 - Te el tudod ezt hinni? Mintha láthatatlan lennék, engem észre se vett! - méltatlankodott széttárt karokkal a nyomozó, a fekete szépséget kémlelve.
   Jacelyn ekkor felállt, és kérdően nézett a szívtipró csapattagra.
 - Én teljesen meg tudom érteni Bram reakcióját. A legtöbbször én is azt kívánom, hogy bár ne is léteznél. Szívességet tennél a világnak - vágta rá a nő, mialatt ő is a hacker háta mögé lépett. - Bram, szabad tudnom, mi történt?
   Kaillen egy pillanatra kiöltötte a nyelvét, ezzel kifejezve, hogy mennyire megtisztelőek számára e szavak. Természetesen nem akart kimaradni a buliból, így ő is a számítógép fölé görnyedt.
   Abraham egy friss cikket nyitott meg egy hangos klikk segítségével.
 - Long Islandnél lezuhant egy repülőgép. Az internet azóta ettől pörög, amióta elmentetek, alig győztem átkutatni az újabb és újabb cikkeket - világosította fel Bram a csapat többi tagját.
 - Ez nem lehet igaz. Már megint elkéstünk! - csapott öklével az íróasztalra Jace, de olyan erősen, hogy még a klaviatúra is beleremegett. Kaillen attól félt, hogy a nő dühlevezetés képpen felkap valami éles tárgyat, és átlyukasztja vele a falat.
 - Jacelyn, nyugodj le. Még az sem biztos, hogy ők tették, talán csak egy ártatlan baleset volt - próbált javítani a helyzeten a nyomozó, de mint kiderült, ezzel elvetette a sulykot.
 - Ártatlan? Ezek a mocskok mészárolják évek óta Brooklynt. És ki tudja, hol folytatódik az öldöklés. - A főnökasszony olyan szemekkel nézett a férfira, mintha az merő képzelgést állított volna. Tekintetéből áradt a határozottság, melyet ha megcáfolnak, bizonyára az egész város halt volna az illetővel együtt.
   Ugyanakkor Jacelyn szavait hallgatva, maga is meggyőződött, hogy saját állítása túl hamisan cseng. A fekete szépségnek igaza volt. A Bérlők talán átutazóban vannak, hogy újabb helyeket kerítsenek a hatalmukba. Ha ez igaz, és tényleg kezdenek szétterjeszkedni az egész országban, egyértelműen megnehezülne az egyesület dolga.
 - Gondoljátok, hogy egy Bérlő tette? - kérdezte Rowan, miközben a balesetről szóló cikket fürkészte.
 - Én nem így fejezném ki magam. Sokkal inkább biztosak vagyunk benne, de amíg nincs bizonyíték és nem kutattuk át a helyszínt, nem tehetünk semmit - szólalt meg összehúzott szemekkel Jace.
   Kaillen rápillantott a képernyőre, majd jobban szemügyre vette a becsapódásról készült fényképet. A hófehér utasszállító repülőgép egy régi, farmházhoz hasonló épület szinte teljes oldalát letarolta. Körülötte füstölt a fű; bizonyára pár órája készűlhetett a kép, kis idővel a baleset után. Még így is szörnyű látvány tárult a nyomozó elé, pedig a java még hátra volt. A kép eléggé távolról volt készítve, így természetesen nem lehetett látni a vértócsákat, amik bizonyára körülfogták a gépezetet.
   Bár ilyen ügyük még  nem volt, Kai mégsem lepődött meg igazán. Merry halála után már bármit el tudott képzelni a Bérlőkről. Az sem volt kizárt, hogy az egyikük megszállta a nappali lámpaizzóját, és onnan figyeli a csapatot. Sokszor nem tették meg a kellő óvintézkedéseket, de amíg nem derítik ki, hogyan lehet kiírtani őket, hiába próbálkoznának.
 - Kaillen és Bram, ti fogtok gondoskodni az ügyről - közölte Jacelyn, majd sarkon fordult és az edzőterem felé igyekezett.
 - Tessék? - kérdezte egyszerre a két hímnemű egyén, mire mindketten a főnök felé fordultak.
   Mi tagadás, Kaillen nem számított rá, hogy ő is részt fog venni az akcióban. Sőt, mi több, biztos volt benne, hogy újra itthon tartják konyhamalacnak. Ritka volt az az eset, amikor Jacelyn a két férfira bízott volna valamit. A komolyabb ügyeket mindig saját maga kezelte, hogy még véletlenül se csússzon be valami, ami mindent tönkrevághatna; ez a valami pedig természetesen Kaillen volt.
   Egy szó, mint száz, óriási megtiszteltetést jelentett számára a nő kijelentése. Talán elkezdett megérni az a gyümölcs, amelynek íze pár év elteltével sem akart a savanyúból édesre váltani.   Halovány reménynek tűnt, de Kai számára egyelőre ennyi is elég volt. Jace a bizalom jelét kezdte el mutatni felé, amely jelentősen feltúrbózta a férfit, ám lelkében még mindig ott égett a keserűség mély nyoma.
   Jacelyn felvont szemöldökkel pillantott két társára.
 - Jól hallottátok. - A nő beletúrt sűrű hajába. - Álnevet és hamis személyit vetünk be a kivizsgálásra, ugyanis nem hinném, hogy az FBI örülne neki, ha kívülállók szaglásznának a környéken. Ezért is fogtok beöltözni valódi ügynököknek, hogy ne fogjon senki gyanút. Egyszerű álcázásról van szó, elutaztok Long Islandig nyomokat és bizonyítékokat keresni, amik segítségével meggyőződhetünk az igazságról. Abraham, gyárts két hamis személyi igazolványt, álnevekkel ellátva; Kaillen, te pedig szerezd be a ruházatot - utasította a két férfit Jace, majd Rowan felé intett, aki követte a nőt az edzőterembe.

××××

    Kaillen egy utolsó pillantást vetett a szervezet főhadiszállására, majd beszállt az autóba. Sikeresen elhappolta Abraham elől a kormányt, így végre ő is a volán mögé ülhetett akció közben. Elégedetten biggyesztette orárra fekete napszemüvegét, amely alapöltözetként szerepelt az FBI ügynökre hajazó álcájában. Bram hasonlóképpen festett, bár ő nem rendelkezett hátranyalt hajjal, mint Kai. A nyomozó talán túlzottan is beleélte magát szerepébe, de igencsak megtisztelve érezte magát.
   Szélesen mosolyogva elfordította a kulcsot, majd rátaposva a gázpedálra, sebesen gurulni kezdett az autó. Pár óra alatt Long Island-be kellett érniük, ha nem akarták elveszíteni a repülő maradványainak nyomát, amelyet zárt területre szállítottak, így reménykedve, hogy megelőzik a kéretlen látogatók érkezését. Bram már előre kiderítette a szükséges információkat, ráadásul megszerezte a balesetben elhunyt pilóta feleségének lakcímét is. A kivizsgálás után rövid látogatást akartak tenni a nőnél, hogy rákérdezzenek egy-két jelentőségteljes dologra.
   Kai izgatottan várta, hogy végre Jacelyn nélkül dolgozhasson terepen. A parancsnoknak így esélye sem volt a szájába rágni a tennivalókat, végre saját gondolkodása szerint tehette azt, amit a helyzet megkívánt, és szabadjára engedhette nyomozói tudását. Miután páratlan ösztönei segítségével rátalált Rowanre, úgy gondolta, kijárna neki egy kis tisztelet a főnők felől, ám a nő a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy büszke lenne a férfira; még egy sima dícséretre sem vitte rá a lélek. Így Kaillen újra szövögetni próbált pár szerencsétlen tervet, amely segítségével  bevágódhatna Jace-nél.
   A férfi sokszor elgondolkozott rajta, hogy talán mégsem egy igazi egoista. Tény, hogy szeretett jól kinézni, de saját meghatározása szerint, ez magától értetődő volt egy ember számára, hiszen senki nem szeretett volna zsíros, kócós hajjal és mocsokkal áztatott ruhákkal sétálgatni az utcán. Ám bensőjéből kezdett elpárologni az a bizonyos önimádat, ez pedig nagyrészt a C.A.M.A. egyre rosszabbodó helyzetének volt köszönhető, ugyanis  mindnyájan kezdtek nagyon lecsúszni, és a Bérlők folyamatos felbukkanása sem könnyített a dolgon.
   Kaillen elveszetten kémlelte az egyre hosszabbnak tűnő utat, végül annak reményében, hogy sikerül kicsit feloldania a feszült hangulatot, megszólalt.
 - Szóval Bram, hogy alakul a dolog Rowannel?
   A megszólított egyén zavartan tekintett a férfira.
 - Nem tudom, miről beszélsz.
 - Ugyan, haver! Előttem nem kell titkolóznod. Ha valaki, akkor én értek a nők nyelvén.
 - Mondja az, aki már több éve sikertelen kísérleteket tesz egyetlen nő megszerzésének érdekében. Egyébként már elmondtam, hogy Rowan csak egy régi barátom, nincs köztünk semmi.
   Kaillen elnevette magát, majd megigazította napszemüvegét. Az anyósülésen helyet foglaló Abraham idegesen bámulta cipőjének orrát, miközben keze néha meg-megremegett. Ottiwell biztos volt benne, hogy ha még egy szót ejtenek a lányról, a hacker füle és arca intenzív pirosra fog váltani, akárcsak a vérvörös naplemente.
 - Még nem vetettem be a végső fegyvert, szóval csak idő kérdése, mikor törik meg a drága, oké? De most rólad van szó, ejtsük az én fényűző életemet. Szerintem az a kislány nagyon is oda van érted, komolyan nem látod, ahogy rád néz?
 - Kaillen, ez hülyeség. Mondtam, hogy nem kellett volna annyit innod a temetés után, úgy tűnik, a másnaposság kifejezetten nem tett jót a felfogási képességeidnek, ugyanis már milliószor elmondtam, mi a helyzet Rowannal, de mégsem vagy képes elfogadni. - Bram lágyan megrázta a fejét, hangja erőtlenül csengett.
 - Na de Abraham, a vak is látja, mi a helyzet! El kéne mondanod neki, ha érzel iránta valamit. A lányoknál ez jól bevált módszer, imádják a romantikát.
   A hacker halványan elpirult, ezért inkább az ablakot választotta Ottiwell sugárzó arca helyett.
 - Ha ez olyan jól bevált módszer, ahogy mondtad, akkor miért nem alkalmazod Jace-en?
 - Ő egy fölöttébb bonyolult egyéniség, tehát az ilyesmi nem hat rá.
   Bram érthetetlen arckifejezéssel fordult társához. Kaillen közben természetesen végig az úttestet bámulta, egyrészt azért, hogy ne kelljen elszenvedniük egy szerencsétlen karambolt, másrészt azért, hogy elkerülje az olyan kellemetlen pillantásokat, mint amivel most is megtisztelték.
 - Komolyan mondtam. Simán elmondhatnád neki, így ha szerencséd van, kapsz tőle egy csókot és össze is jöttök, de ha nem tudod megtörni, valószínű, hogy ellopja a megtakarított pénzed, kitöri az ablakot, és elszökik Mexikóba.
 - Kösz, máris megnőtt az önbizalmam - sóhajtotta Abraham, majd ismét a kilátást kezdte kémlelni.
   Kaillen szélesen elvigyorodott. Nem volt biztos benne, hogy a hacker megfogadja tanácsait, hiszen túl félénknek bizonyult ahhoz, hogy odaálljon a szeretett személy elé, és elmondja az igazat. Kai egy pillanat erejéig önmagát vélte felfedezni társában, szinte látta, ahogy remegő kézzel próbál Jace irodájának ajtaján kopogtatni, hogy végre beszélgethessen a nővel. Ám az utolsó pillanatban a keze megáll, lábai automatikusan sarkon fordítják és szobájába vezetik.
   Ujjai görcsösen szorították a kormány sima felületét, miközben arcáról olvadni kezdett a fényt hozó mosoly. Bár Merryt az elmúlt idő során kissé bennebb rejtette a szívében, hogy valamelyest eltüntesse a fájdalmat az arcáról, a keserűség most Jacelyn képében telepedett rá. Éveken át próbálkozott, de a rengeteg bukás után már nem tudta, mit tehetne.
   Így egy laza fejrázás közepette megállapította, hogy egy nagyon hosszú nap áll még előttük, miközben kihajtottak Brooklyn épületei közül.

××××
   Kaillen és Abraham magukat kihúzva feszítettek a hatalmas csarnok előtt, amelyben valószínűleg a lezuhant repülőgép maradványai lapultak. A két nyomozó egyelőre elhagyatottan találta a helyet, aminek mindketten fölöttébb örültek, hiszen így nem kellett bevetniük a kétségesnek bizonyuló, hamis személyiket. Az FBI bizonyára süteményt kanalazott a közeli kávézóban uzsonna gyanánt, és Kaillen remélte, hogy még egy jó darabig ott is maradnak, ahol vannak, ugyanis nagy volt az esély, hogy egy váratlan találkozás mindent elronthat, ráadásul le is lepleződhetnek. Bár nem túl kedvező esélyekkel, de a két nyomozó megpróbálta felmérni a terepet. 
   A csarnok mögötti helyen parkoltak le, így nem kellett aggódni a járművük miatt, mivel az épület teljesen elfedte azt. Az aprócska hátsó bejáraton akartak bejutni, ezzel csökkentve a váratlan találkozások esetleges történését. Ám ezzel csak az volt a baj, hogy egy kerítés állta az útjukat, és igaz, egészen alacsony volt, de két ilyen városi ficsúrnak még így is gondot jelentett volna az átkelés. 
 - És most? - kérdezte Kaillen, miközben megtörölte napszemüvege sötét lencséjét, és visszahelyezte az orrára. 
 - Nos, úgy tűnik, át kell másznunk a kerítésen - közölte Bram, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. 
   Kai őszintén remélte, hogy ezt az opciót sikerül elkerülnie, hiszen nem akarta, hogy az újdonsült FBI ügynök jelmezén szakadások éktelenkedjenek, de a feladat elháríthatatlannak bizonyult, ha be akartak jutni. Így Ottiwell egy sóhajtás közepette intett társának, majd megindult a kerítés felé. Az átjutás könnyebbnek bizonyult, mint azt elsőre hitte. Először egyik, majd másik lábával lépett át az összeolvasztott vasrácsokon, s mire észbe kapott, már a vékonyka bejárat előtt ácsorgott. 
   Fogalmuk sem volt, mit találhatnak a romok között, de a labilis esélyek ellenére mégis vizsgálódni akartak.  Félő volt, hogy rosszabb dolgokat fedeznek majd fel odabent, mint amire számítanak, és a sok vesződés mind hiábavalónak bizonyul. Ám a sorsot elkerülni nem lehet.
   Kaillen nyakát maró szél kaparászta, ahogy Abrahammel a nyomában a bejárathoz lépett, és lenyomta a fagyos kilincset.
 - Ki van ott? - kérdezte mogorván valaki, amint az ajtó kitárult.
   Kaillenben megfagyott a vér, keze úgy szorította a nyitókart, mintha az élete múlna a vasdarabon. Jóformán be sem léptek az épületbe, máris lebuktatták őket.
 - Bush és Graham ügynök, FBI - vágta rá Bram, majd egy pillantással jelezte társa felé, hogy itt az ideje bevetni a hamis igazolványokat.
   Mint kiderült, a hang gazdája egy nagydarab biztonsági őr volt, aki minden bizonnyal a gépet védelmezte az újságíróktól és az egyéb kéretlen látogatóktól. A kémeknek talán mégis volt annyi eszük, hogy nem hagyták teljesen magára a baleset alanyát, amíg távol vannak.
 - Az ügy kivizsgálása érdekében küldtek ide - folytatta a hacker, majd felmutatta a megtévesztő személyit. Kaillen követte a férfi mozdulatait, és ő is előkaparászta zsebéből az azonosítót.
   Az őr alaposan szemügyre vette a két iratot, és igencsak megakadt a szeme a két nyomozó álnevén: Stephen Bush és Cristian Graham. Ugyebár az ál személyiséggel együtt valótlan nevek is jártak, így Abraham gyorsan kieszelt számukra két elnevezést.
   Kaillen visszafolytott levegővétellel várta a végeredményt. Ha ez az ürge beveszi a trükköt, nyert ügyük van, viszont benne volt a pakliban, hogy a tervük nem válik be, így ezzel együtt elbuknak.
 - Egy órát adok - közölte résnyire húzott szemekkel a felvigyázó, miközben gazdáik kezébe nyomta az igazolványokat.
   Kaillen és Abraham sokat mondó pillantásokat váltottak, ahogy egyre bennebb férkőztek a csarnokban. Meredten bámultak a hatalmas repülőgépre, melynek hófehér bevonatát most fekete füstfoltok borították. Az ütközés következtében sok helyen lemálott a máz, néhol még a gépezet alap szerkezetei  is látszódtak, akár egy élőlény csontjai.
   Ottiwell szörnyülködve bámulta a kitört ablaküvegeket, miközben pár vérfoltot vélt felfedezni egyiken-másikon. Borzasztó látvány volt a feldúlt roncsot bámulni, miközben a nemrég ebben utazó személyek többsége a kórházban szenvedett égési vagy egyéb sérülések miatt. Még belegondolni is rossz volt, hányan veszthették életüket akár a helyszínen, akár a klinikán.
   Kaillen egy nagyot sóhajtott, majd felhúzta kezeire az Abrahamtől kapott fehér gumikesztyűket.
 - Szóval, mit árultak el a netes cikkek? - kérdezte Kai, hiszen mégis csak jó lenne tudni, mivel állnak szemben.
 - Állítólag a pilóta félúton megőrült, és nagy sebességú zuhanórepülést hajtott végre, aminek következtében a repülőgép az utasaival együtt a földbe csapódott. Mások viszont azt állítják, hogy hirtelen elájult, a mádospilóta azonban szokatlan módon nem volt a helyén, tehát esélyük sem volt megmenekülni.
 - Vagyis el kell döntenünk, hogy a pilóta a zuhanás következtében, vagy az előtt purcant ki - rövidített Kaillen.
 - Igen, így is mondhatjuk.
    Ottiwell sóhajtott egyet, ahogy megpróbálta összerakni magában a képet. Annyi tiszta volt, hogy a repülőgép vezetője felelt a balesetért, ám kérdéses volt, hogy miért és hogyan vezette halálba a légibuszt az utasaival együtt. Azt pedig már rég megtanulta, hogy mennyire megbízhatatlanok az újságokból vagy a netről vett információk.
   Ahogy közelebb lépett a megroncsolódott repülőgéphez, megcsapta az a bizonyos égett szag, amit még így, jó néhány óra elteltével is érezni lehetett. Egy fintor kíséretében végighúzta ujjait egy,  a füst által megfestett területen, aminek hatására fehér gumikesztyűjének ujjbegyei intenzív fekete színben pompáztak tovább.
 - Ez mocskos - állapította meg a nyomozó.
   Abraham felhúzott szemöldökkel nézett rá.
 - Azt hittem, már hozzászoktál a piszkos munkákhoz - sóhajtotta, majd nekiállt körülvizsgálni a romhalmazt.
   Kaillen annak reményében, hogy végre elhúzhatja a csíkot erről az írtózatos helyről, próbált hasonlóan tenni, mint társa, ugyanis a  sötét, hámló falak bámulása nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. Nagyjából annyit képzelt bele ebbe az akcióba, hogy Brammel együtt viszik, ami mozdítható, és ami valamilyen szinten nyomnak számít.
   A detektív lélegzete szaggatottá vált, ahogy felfedezte a repülőgép bejáratát. Az alapos átvizsgálás érdekében muszáj volt behatolnia, viszont végtagjainak valahogy nem akaródzott megmozdulni, a helyzeten pedig a biztonsági őr lopott pillantásai sem segítettek, aki időközben visszasomfordált a főbejárathoz strázsálni.
   Kaillen, bátorságát összegyűjtve, bebújt az ajtótól megszabadított bejárón. Valamely szinten sötétségbe burkolózva nézett szét, ám a kilátás nem volt éppen kellemesnek mondható. Elsősorban a vérfoltok tűntek fel neki, amelyek sokasága szembetűnően ritka jelenségnek hatott a repülőgép belsejében. Néhol üvegszilánkok meredeztek az ülésekből, vagy bújtak el a kisebb-nagyobb résekben, s a férfi rögtön el is pakolt egyet, hátha használhatóvá válik. A vértől és egyéb ismeretlen darabkáktól szutykos szőnyegen lépkedve próbált esetleges nyomok után nézni, ugyanis nem hitte volna, hogy egy üvegtöredékkel sokra mennének majd, de a remény azért nem hagyta el. Csak kellett lennie legalább egy jelnek a roncsban, amivel bizonyítani lehetett, hogy ismét a Bérlők keze van az ügyben.
   Kai próbálta a legapróbb foltokat is átvizsgálni, ám egy földdarabkánál többet nem talált, amiből még ki is lehetett volna csalni némi információt. Ugyanakkor úgy érezte, a megfeketedett falak tőrbe akarják csalni, és bekebelezni, hogy véget vessenek az akciónak. A szilánkok, mintha bőrébe akartak volna fúródni, úgy meredeztek kifelé az ülőalkalmatosságok puha felületéből, s minthogyha kényszert alkalmazva, az egyik üléshez akarnák kötözni, annak fényében, hogy az üvegdarabkák fájdalmasan hátába fúródnak, majd száz meg száz gyötrelmes óra után végleg kioltják életét.
   A nyomozó megborzongott e gondolat elfoszlatása után, és tovább folytatta halálosan nyugodt sétáját. Léptei tompán verődtek vissza, ahogy lábai újra meg újra érték a piszokkal teli, vékony kárpitot.
   A súlyos csöndet végül Abraham hangja törte meg, aminek hangzására Kaillen megtorpant a kényelmes ülések között.
 - Kutasd át a pilótafülkét! Ott csak kell lennie valamilyen nyomnak - diktálta a hacker a bejárati nyíláson keresztül. - Én addig folytatom idekint a keresést.
   Kai megszívta tüdejét a szikkadt levegővel, majd elindult a vezetői kabin felé. Ezúttal figyelmen kívül hagyta a suttogva őt hívogató falakat, ám a fülkébe lépve a duruzsolás nemhogy megszűnt, csak még erősebb lett.
   A helység jóval több vérfolttal gazdagodott, mint az előző; ezúttal a két ülőhelyre, a kormányokra és a falra is bőven jutott a vörös folyadékból. Ám mégsem volt elég ahhoz, hogy egy gyilkosság helyszínének lehessen mondani.
   Talán tévedtek, és a pilóta valóban a becsapódás miatt hunyt el?
   Kaillen, ügyelve rá, hogy ne érjen hozzá egyetlen, immár száraz vércsepphez se, kutakodni kezdett az apró, néhol megégett tárolófiókokban, amiket az irányítópult alatt vélt felfedezni. Sorra húzogatta ki a dobozkákat, míg végül az utolsóban rálelt egy fényképre. Egy aprócska fényképre, amelyről egy szőke hajú, ragyogó szemű nő tekintett fel rá. A detektív összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta mosolygós arcot, amikor hirtelen felkapta a fejét. Hangokat hallott, emberi hangokat, amik egy ajtónyikorgás kíséretében erősödni kezdtek.
 - Kaillen! - kiáltotta egyszerre Abraham.
   Ottiwell gondolkodás nélkül vágódott ki a fülkéből, majd villámgyorsan a repülőgép bejárójához iramodott. Olyan sebességgel ugrott ki rajta, hogy egy jó adag fehér por ömlött a nyakába, de ez jelenleg nem érdekelte különösebben.
   A következő pillanatban már Abrahammel vállvetve csörtettek végig az épületen, s pár tompa, méltatlankodó kiáltástól kísérve, kisuhantak a csarnok hátsó bejáratán.

2016-04-01

Április elseji különkiadás - 2. rész: Átkozott!

Meglepetés! Poénokkal teli április elsejét mindannyiótoknak! Íme én is készültem nektek egy különkiadással, mégpedig a különleges bolondok napjai rovatunk második, egyben utolsó részével! Ne keressetek a két iromány között összefüggést, ugyanis a további különkiadásokban sem nagyon lesznek összeolvadások. Remélem, tetszeni fog! ^^ :) 


,,Ahova nézek: csak tennivalót látok. Szemhéjam, segíts!"
(Fodor Ákos)

 
 Kaillen Ottiwell az állát vakargatva nézegette a listát, amelynek szinte minden négyzetmétere szépen formált betűkkel volt teleírva. Hunyorítva próbálta kiolvasni a szavakat, de a drága Jacelyn olyan egyedien rajzolta le számára a rövidebb-hosszabb mondatrészeket, hogy megfájdult tőle a feje.
   Természetesen ma is ő kapta a piszkos munkát. Pár napja az egyesület vécéjét kellett kisikálnia egy fogkefe szintjén álló eszköz segítségével, az elmúlt két hétben pedig minden negyedik nap ő vitte ki a szemetet. Persze Jace kedvéért mindent tüzetesen megcsinált, úgy, hogy az még elfogadható is legyen, ráadásul kibírt öt napot panaszkodás nélkül, annak ellenére, hogy ez alatt az öt huszonnégy óra alatt majdnem megfulladt. Megpróbálta türtőztetni magát, de rájött, hogy nem bír elviselni több plusz munkát.
   Erre az elhatározásra jutva természetesen újabb feladatot varrtak a nyakába: be kellett vásárolnia. Ám az édes-mázos főnökasszony fölöttébb érdekes írási stílusa miatt aligha tudott többet kiolvasni egy betűnél. Megdörzsölte homlokát, majd újra a papírdarabra nézett. Szinte biztos volt benne, hogy a lista több, mint fele konzervekből, macskakajából és egyéb élelmiszerekből áll. Mindez pedig egyetlen dagadt és telhetetlen élőlény miatt, aki nem más volt, mint Jace holtkövér, disznó formájú macskája. Az állat gazdája mostanában igencsak elárasztotta kedvencét különböző cica-nyalánkságokkal, annak ellenére, hogy az a puhány dög már a saját bőrébe is alig fért. Kerek alma alkata éppen át tudott furakodni a két ajtófélfa között, de még ekkor sem hagyta abba a Kaillen iránti utálata felszínre kerítését. Minden egyes alkalommal, amikor a macska egy térfélbe keveredett a nyomozóval, felállt a szőr a hátán, és sziszegő hangokat hallatva villantgatta fogait Ottiwell felé. A férfi párszor vissza is fintorgott a macskára, vagy éppen utálkozva nézett rá, csakhogy viszonozza a tiszteletet, amit az állat sugárzott felé. Már-már undorodva figyelte, ahogy Raziel kecsesen próbálta maga után vonszolni hátsó lábait, igencsak nagy hangsúlyt fektetve a fentebb elhelyezkedő fertályra. Kaillennek ilyenkor hányni támadt kedve. Inkább hajolt volna egész nap félholtan a nemrég kisikált budi fölé, minthogy azt a szőrös töltöttfánkot bámulja.
   Jace szerint túl előítéletes volt az állattal szemben, hiszen Raziel nagyon szeretnivaló kis cuki falat. Naná, feltűzném a nyársra a pillecukrok mellé - gondolta sokszor Kaillen, az ilyen alkalmakkor. Mit lehet szeretni egy túlsúlyos állatban, aki egész nap csak a kényelmes párnáján döglik, alszik és felzabálja az összes élelmet? 
   Minden esetre, Kaillen tisztában volt vele, hogy mért utálja annyira Razielt, ugyanis a macska jelentette a legnagyobb szemétforrást az egész egyesületnél, amit nyilván neki kellett feltakarítania. Már tüsszögött a sok macskaszőr-porszívózástól, a macskaalom kicserélésétől pedig egyenesen undorodott. Ez a dög néha még a kajáját is szétmocskolta a padlón, és Kai biztos volt benne, hogy direkt csinálta. Az az ördögi tekintet, ahogy ott ült a nyomozó mellett, mikor takarított, kezdett hátborzongató lenni. Az állat élvezte, hogy Ottiwell szenved, ezért egyre több piszkot csinált, ezzel ráadásul még meg is szégyenítve őt Jacelyn előtt. 
   Kaillen mérgesen összegyűrte a listát, majd begyömöszölte a zsebébe. Minek neki lista? Hiszen nélküle nem forogna a Föld, egy hülye kis bevásárlás meg sem kottyan neki!
   A nyomozó beletúrt a hajába, majd szemügyre vette kosarát. Nem sorakozott benne túl sok dolog, hiszen az olvashatatlan papírfecni miatt egyelőre összekapkodta a neki kellő dolgokat. Ha már az a szőrgombóc mindent megkap, ő is kényezteti magát egy kicsit. A piros bevásárlókosarat megpakolta két új fésűvel és pár doboz jó minőségű hajzselével. Így talán kifizetődik a sok szenvedés, amit a tömérdek munka okozott neki. Legalábbis egy része.
   Megfordult a fejében, hogy többet érdemelne, hiszen mégiscsak csillogóra sikálta a budit, és mérget mert volna rá venni, hogy néhány hét múlva meg kell ismételnie a dolgot.  Miért is élne ő, ha nem ezért?
   Az elmúlt időben Kaillen kissé kihasználtnak és elhanyagoltnak érezte magát. Abraham végig a számítógép fölé görnyedve kockult, még csak meg sem hallotta nyomozótársa gonosz megjegyzéseit, a nőnemű, selymes hajú lények pedig naphosszat az edzőteremben ücsörögtek. Eközben persze neki kellett takarítania azután a tépett dög, Raziel után. Egyáltalán mi keresnivalója volt a macskának az épületben? Ha Kaillenen múlt volna, kihajította volna az állatot az ablakon, hadd éldegéljen csak az utcán, és hadd tudja meg, mi az igazi élet. Vonszolja csak a hájas hátsóját fel és le, legalább nem szórakozna minden nap a nyomozóval.
   Így hát a férfi egyszerre undorodó és dühös képet vágva tologatta a bevásárlókocsit ide-oda a sorok között, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy bármelyik békésen sétáló vén anyóka fogsorát kiütheti a helyéről a szekér véletlenszerű segítségével. Miközben újra érdekfeszítő pillantásokat vetett a kosarában sorakozó hajápolókra, bosszúhadjáratát fontolgatta, melyet természetesen Raziel ellen kívánt indítani. Első ötlete az volt, hogy éjszaka majd leborotválja az állat szőrét, és finom anyagú bundakabátot készíttet belőle, ám ezt kénytelen volt elvetni, hiszen még ennek a bőbelű dögnek sem volt annyi szőre, ami elég lett volna egy ködmön megvarrására. Viszont el is adhatná a csillogó, barna prémet, ez által jókora hasznot szerezve magának. Jobban belegondolva, ezzel a megoldással még az a rusnya állat is jól járhatna, ugyanis szőr hiányában jó pár kilóval kevesebbnek nézhetne ki, tavasszal pedig úgyis új bundája nőne. A nyomozó arcára kaján vigyor csúszott, ahogy elméjében megformálódott a tökéletes terv. Határozata egyértelművé tette, hogy bosszúja kegyetlen lesz, és nem fog kímélni senkit, aki az útjába állna. Kivéve Jacey-t, azt a drága nőszemélyt, kinek becses személye akár egy vadállatot is simán kiiktatott volna egyetlen pofonnal.
   Ottiwell elmerült a bosszúvágy mámoros tengerében, ám ebből csak akkor ébredt fel, amikor hirtelen hajzselés dobozokat látott repkedni a feje felett. Hangos recsegés-ropogás ijesztgette a kisgyerekeket és szöktette kukkra a nyugdíjas egyéneket, miközben konzervek sokasága zúdult Kaillen mellé. 
 - Te jóságos ég! Uram, maga beleütközött a polcba! - kiáltott fel az egyik piros kötényes kisegítő-hölgy, majd odaszaladt a férfihoz.
 - Észrevettem. - Kaillen morogva odébbrúgta a lábánál heverő dobozokat, és ruháit porolgatva talpra állt. Homlokát vakargatva próbálta felmérni a károkat: a bevásárlószekér az oldalára fordulva hevert a padlón, legalább húsz darab konzervbe zárt mirelit borsó vette körül. A nyomozó nemrég beszerzett hajzseléi és fésűi nem messze a kosártól landoltak, ám a polcon, amellyel az elkerülhetetlen ütközés történt, még csak egy karcolás sem volt felfedezhető. 
   Kai megkönnyebbülten sóhajtott, és a meglepett emberek pillantásától kísérve kerekeire állította a vásárlást segítő eszközt, majd könnyeden visszadobálta bele a hajápoló szereket. Időközben újra magára öltötte maliciózus mosolyát, s a vásárlókat faképnél hagyta, mintha mi sem történt volna. Mi tagadás, eléggé megalázó volt számára az eset, de haditerve újra és újra mosolyt csalt az arcára, így nem törődött a mellékesnek bizonyuló balesettel. Gyorsan kisomfordált a fagyasztott ételek közül, nehogy a végén kifizettessenek vele valamit.
   Gúny áztatta gondolatokkal telt meg elméje, amint Raziel ismét a központba került a fejében. Szemében ravaszság és tömény undor kavargott, melyet az állat puszta koncepciója váltott ki. Nem győzte kivárni, hogy lássa a csupaszra borotvált macskát, amint keservesen nyávog az ablakpárkány alatt, abban reménykedve, hogy ez bizonyára csak egy kegyetlenül mardosó rémálom. Kaillen azonnal elsöpörte volna ezt a felvetést, és közölte volna, hogy ez bizony a rideg valóság, melyet vagy elfogad, vagy nem, csakhogy eloszlassa a valótlan ábrándozásokat Raziel agyából. Bár kétséges volt, hogy nem lett volna miből kitörölni az eszmefuttatásokat.
   Főhősünk kénytelen volt kiábrándulni győzelemittas haditervéből, ugyanis az elmúlt pár perc eseményei után több odafigyelést szánt a közlekedésre. Megfontolt léptekkel tologatta a vasszekeret, ezzel csökkentve egy újabb meglepetésszerű baleset lezajlását.
   A férfi a kisállat-részleg felé tartott, hogy legalább egy májfalatkákat tartalmazó konzervet szerezzen annak az álnok cicának, annak reményében, hátha a sok zabálástól végre megpukkad. Raziel jelenleg olyan kövér volt, hogy alig tudott megállni apró, duci mancsain, a teste leginkább egy nagy, szőrös görögdinnyére emlékeztetett, ami toxikus kísérletek által végtagokat és fejet növesztett.
   A különböző macskaételek rothadt gyümölcsök kavalkádjára emlékeztető szagától, Kaillen undorodva rántotta el a fejét. Halak és egyéb húsfélék keverékei pihentek konzervekben, illetve színes tasakokban, minél nagyobb viszolygást keltve a nyomozóban. Szürke- és barna szőrű macskák néztek le rá a csomagolásokról, kövérebb-soványabb formáikban. Az egyikük kifejezetten hasonlított arra a mocskos dögre, akinek szemünk fénye éppen bevásárolni készült, emiatt csak még jobban felforrt benne a bosszúvágy.
   Ottiwell duzzogva futott végig a cicaeledellel rakott polcok kínálatán, de egyik sem tűnt kellően iszonyatosnak Raziel számára, márpedig a szőrös töltöttfánknak szenvednie kellett. De amikor rátalált a húskonzervből felépített toronyra, úgy érezte, megtalálta a legundorítóbb dolgot a világon. Kacsamáj és haldarabkák keveréke lapult a fémdobozokban, melynek gusztustalan szaga igencsak intenzíven járta körbe a sorokat. Amint Kaillen közelebb lépet a piramishoz, kénytelen volt befogni az orrát, nehogy a végén elájuljon. A falatkák teljes mértékben olyan bűzt árasztottak, mint Jacelyn dagadt macskájának szájürege, így  a férfi még egy okot feljegyzett magának, amiért soha többé nem fog macskáknak vásárolni.
   Kaillen pár pillanatig méregette az építményt, majd egy határozott mozdulattal kikapott egy konzervet a torony közepéből. Mély sóhajtás hagyta el a száját, ahogy a doboz hangos csörömpöléssel landolt a bevásárlókosárban. Ám a kisebb morajt még nagyobb követte, és pár gyereksikoly közepette a konzervtorony teljes egészében a földön landolt. A falak pár pillanatig visszaverték a hangzavart, miközben a megrökönyödött emberek mereven Kaillenre szegezték tekintetüket.
 - Az az átkozott! - csapta homlokon magát főhősünk, majd megfordult, és végignézett a ledöntött piramison. 
   A konzervek össze-vissza gurultak a sorok között, nekiütközve a vásárlók lábainak, és becsusszanva a polcok alá. Ottiwell őszintén remélte, hogy senkinek nem törte be a fejét, hiszen nem volt pénze műtéteket fizetni, ráadásul nem az ő hibájából dőlt el a tákolmány. Raziel volt az oka mindennek, mert ha ez a visszataszító élőlény nem tömné folyton magát, Kaillennek sem kellett volna macskakaját szerválnia - tehát neki semmi köze az egészhez.
 - Ez ma már a második! Mondja, mi baja van magának a konzervekkel? - tárta szét karjait egy újdonsült érkezett kisegítő. - Több rombolást nem engedhetünk meg a márketben, ezért meg kell kérnem, hogy távozzon.
 - Rombolás? - méltatlankodott a nyomozó. - Én nem is... Hisz nem csináltam semmit! 
  - Uram, amennyiben nem távozik azonnal, kénytelen leszek a biztonsági erőkhöz fordulni.
 - Tessék? - Kaillen fölöttébb felháborítónak találta a helyzetet. Elvégre ő a fizető vendég itt, vagy mi, most meg kidobással fenyegetik? 
 - Biztonságiak! - kiáltotta el magát a hölgyemény, mire két nagydarab, sárga kabátos ősember karon ragadta a férfit.
   A mi drágalátos Kaillen Ottiwellünk immár a parkolóban keresgélt az autó után, miközben a bevásárlólistát gyűrögette a kezében. Miután a gorillához hasonlító őrök közölték vele, hogy ezennel hivatalosan is ki van tiltva a szupermárketből, az eszébe véste, hogy ide még akkor sem tenné be többé a lábát, ha szabadna. A bevásárlástól örökre megszabadult, viszont az már más kérdés volt, hogy mit fog ezért kapni Jacelyntől, ha hazaér.