Szép napot, drágaságaink! Ma rajtam volt a sor, hogy megosszam veletek a véleményem szerint igencsak gyatrára sikeredett kilencedik fejezetet. Nagyon összecsapottnak és részlettelennek érzem, ennek ellenére sikerült ismét pár nappal a határidő utánra befejeznem, ahogy azt tőlem már megszokhattuk. Azért remélem, lesz olyan emberke, akinek elnyeri a tetszését (még ha egy Bérlő szállta meg, akkor is). :)
Rowan
,,A döntéseinket azoknak az érzéseknek kell vezérelniük, amelyek egyedüllétünk során formálódnak bennünk, önmagunkkal kapcsolatban."
(Tom Rob Smith)
Rowan gondolatait a tehetetlenség feneketlen gyomra tartotta fogva.
Csak állt ott, és bámulta az ormótlan ablakokat, ahogy fekete kereteikkel körbefonják az üveget. Ujjai görcsösen tapadtak rá a sötét, indákat formázó kapurácsra, miközben szaggatott levegővétele egyre hevesebbé változott. A tény, hogy az apja odabent várja őt, a pánik legmagasabb fokozatát váltotta ki belőle, ennek fényében pedig arra várt, hogy elméje meggondolja magát, és visszatérítse őt az ösvényen.
Szinte undorodó arccal nézett fel a nagy kúriára, amely csöppet sem tűnt ki Brooklyn szürke épületei közül. Ugyanolyan dísz volt a végtelen, fakó Karácsonyfán, mint bármelyik másik ingatlan, annyi különbséggel, hogy messziről bűzlött az átlátszó hazugságtól.
Rowan mély sóhajok közepette próbálta elengedni a vas rácsokat, de fehér ujjai nem engedtek. Rongyos kabátjára sárfoltok tapadtak, jelezve a lány számára, hogy egyhamar nem fogja elfelejteni az elmúlt napok történéseit. Úgy érezte, a lehető legjobb helyre lelt a C.A.M.A.-nál, most mégis elszakadni látszott minden. Újra síros kislánnyá változott, aki fegyencként tengette mindennapjait apja házában.
Érzelmei egymást váltogatták, ahogy leláncolt rabként kukucskált át a rácsok között. Szinte biztosra vette, hogy ha belép azon az ajtón, a pokol legmélyebb bugyrait szabadítja fel. Nem véletlenül utasította vissza Abraham ajánlatát, miszerint együtt jöjjenek el a férfihoz. Rowan tisztában volt vele, hogy a cégtulajdonos nincs túlzottan oda a hacker fiúért, így a lány nem szerette volna, ha barátja újra egy monoklival gazdagodna, ahogy pár évvel azelőtt.
A hölgyemény meglepetten tapasztalta, hogy jobb keze a hűvös kilincsre vándorolt, s ujjai körbefonták azt. Üveges szemekkel nézte a kifakultnak tűnő testrészeket, melyek fehéren derengtek a sötétségben, akárcsak a villa falai. Mintha nem is ő irányította volna őket, úgy mozdultak, és nyomták le a kart, amely nyikorogva tárta fel a fekete kaput.
Szívverése hevesebb lett, ahogy a bejárat kitárult előtte.
A bentről kiszűrődő sápatag fény szellemként játszadozott a járdán, s ahogy a lány a világba lépett, körvonala pontatlan pacaként festődött a gyalogútra. Az árnyék reszketve mozdult együtt Rowannel, ahogy a hölgy a nyugtató hatásra várva, ki és be szívta a levegőt. Lehelete rezonálva lengte körül, s mint egy parancsszóra, a nőszemély végre lenyomta a kilincset.
Rowan majdnem sírva fakadt, ahogy az ajtó utat engedve kinyílt. Eltorzult arccal, pánikolva próbált menekülni saját döntése elől, de agya ismét megtagadta az utasítást. Légzése továbbra is féktelen maradt, sőt, ha ez lehetséges, csak még gyorsabb tempóra váltott. Igaz volt, hogy csupán két napja hagyta el a kúriát, mégis nehezére esett újra átlépni a küszöböt. Mintha a jogos szabadulás után újra fogság várt volna rá.
A lány félve nézett körül a hatalmas helyiségben, ahová nemrég érkezett. Bársony függönyök lógatták lustán redőiket minden ablakon, s szinte az egész előszoba arany fényben úszott. Csillogó lépcsőfokok vezettek fel az emeletre, és az előkelő tapéta sem szűkölködött a sziporkában. A belépőknek igazi mesebeli látvány tárult a szemük elé, ám Rowan megpróbálta türtőztetni magát, nehogy új határozatra jusson, miszerint inkább egy büdös sikátorban tölti az éjszakát a palotára emlékeztető villa helyett.
Fintorogva dörzsölte meg homlokát, majd a kanyargós lépcsőhöz igyekezett. Miközben egyre gyorsabban vette a lépcsőfokokat, megpróbált előállni egy okos ajánlattal, amivel megfűzheti apját. Csekély esélyei rossz jeleket mutattak ugyan, de nem hagyhatta újra bezáratni magát, eltiltva mindentől, amit szeret.
Az arany korlátot markolva lépkedett fölfelé, miközben szemei meg-megcsillantak a fényben. Az ablakok által nyújtott kilátásra próbálta terelni figyelmét, ám az egykor zsibongó, emberekkel teli utcákat most feketeség váltotta fel. Egy apró sóhaj közepette haladt tovább, s leszegte fejét, hogy ne kelljen látnia a kihalt várost, mely a lehető legnyugtalanítóbb hatást keltette a lányban. Újra látni szerette volna a nyugalmat sugárzó, felkelő napot, ahogy melegen süt be szobája ablakán, és ébredésre készteti. Ám abban a pillanatban úgy érezte, ez nem lehetséges többé.
Ahogy Rowan a földet tanulmányozta léptében, gondolatai rendszeresen elvándoroltak a lényegesnek bizonyuló dolgokról, s helyüket jelentéktelen teóriák vették át. Cipőjének kopott orra a legkevésbé sem illett az aranyozott mintákhoz, amelyek virágokat és különböző motívumokat ábrázoltak. Kócos haja egy megsárgult, őszi levélrétegre hasonlított, amely sárral borítva pihent a mocsokban. Ugyancsak ehhez hasonlította volna magát a személyiségét is, hiszen ebben az egész szituációban önzőnek és irrelevánsnak érezte magát, egy szemétbe való, használt zsebkendőnek. Kihasználta a C.A.M.A. tagjainak kedvességét, ezen belül is főleg Jacelynét, ugyanis annak ellenére, hogy volt hova mennie, befészkelte magát a főhadiszállásra, ráadásul még munkát is kapott. De mit adott ő cserébe? A válasz igencsak egyszerű: az ég világon semmit.
Rowan megrázta a fejét, majd fellépett az utolsó lépcsőfokra. Fényárban úszó, széles folyosóval találta szembe magát; ennek falaiból ajtók nyíltak, néhol újabb lépcsők kanyarogtak. Érzelmei minduntalan megfojtani kívánták a lányt, s ezek legyőzéséhez az őt kerülgető sírógörcs sem járult hozzá különösebben. Egy mély levegővétel után Rowan szempillái megremegtek, ám a végső magába fordulás helyett a hölgyemény felszegett fejjel lépett előre. Bár arca szünet nélkül a gyengeség jelét mutatta, ökölbe szorult kezei mintha védelmezni próbálták volna.
A lány bentebb hatolt a folyosón, ám egyre inkább úgy tűnt, egyedül van a lakásban. Valahol tudta, hogy ez teljesen kizártnak mondható, mivel a biztonsági őrök és a cselédek szinte el sem hagyták a házat. Most mégis elhagyatottnak tűnt minden.
Rowan a félelem és utálat keverékével nézett fel a vele szemben álló ajtóra, amely apja irodáját takarta. Remegő kézzel nyúlt a kilincs után, miközben úgy meredt a fogantyúra, mintha az élete legkeserűbb emlékeit idézné fel. Fejében szakadatlanul váltogatták egymást a szitkozódó, biztató és sértegető szavak, amelyek teljesen összezavarták a lányt. Mindegyik nesz mást és mást sugallt, egyesek ösztökélni próbálták, mások viszont megfutamítani akarták.
Ám a kezdeti határozottság most elszállni látszott, és Rowan keze megtorpant a levegőben. Egy láthatatlan erő visszafelé húzta, s a lány lecsukott szemekkel térítette vissza ujjait.
- Hát visszajöttél - szólt háta mögül egy rekedtes, mégis előkelő hang, amely tüskeként hatolt be egészen Rowan bőre alá.
Abban a pillanatban már nem volt esély a visszatáncra.
Rowan mély sóhajok közepette próbálta elengedni a vas rácsokat, de fehér ujjai nem engedtek. Rongyos kabátjára sárfoltok tapadtak, jelezve a lány számára, hogy egyhamar nem fogja elfelejteni az elmúlt napok történéseit. Úgy érezte, a lehető legjobb helyre lelt a C.A.M.A.-nál, most mégis elszakadni látszott minden. Újra síros kislánnyá változott, aki fegyencként tengette mindennapjait apja házában.
Érzelmei egymást váltogatták, ahogy leláncolt rabként kukucskált át a rácsok között. Szinte biztosra vette, hogy ha belép azon az ajtón, a pokol legmélyebb bugyrait szabadítja fel. Nem véletlenül utasította vissza Abraham ajánlatát, miszerint együtt jöjjenek el a férfihoz. Rowan tisztában volt vele, hogy a cégtulajdonos nincs túlzottan oda a hacker fiúért, így a lány nem szerette volna, ha barátja újra egy monoklival gazdagodna, ahogy pár évvel azelőtt.
A hölgyemény meglepetten tapasztalta, hogy jobb keze a hűvös kilincsre vándorolt, s ujjai körbefonták azt. Üveges szemekkel nézte a kifakultnak tűnő testrészeket, melyek fehéren derengtek a sötétségben, akárcsak a villa falai. Mintha nem is ő irányította volna őket, úgy mozdultak, és nyomták le a kart, amely nyikorogva tárta fel a fekete kaput.
Szívverése hevesebb lett, ahogy a bejárat kitárult előtte.
A bentről kiszűrődő sápatag fény szellemként játszadozott a járdán, s ahogy a lány a világba lépett, körvonala pontatlan pacaként festődött a gyalogútra. Az árnyék reszketve mozdult együtt Rowannel, ahogy a hölgy a nyugtató hatásra várva, ki és be szívta a levegőt. Lehelete rezonálva lengte körül, s mint egy parancsszóra, a nőszemély végre lenyomta a kilincset.
Rowan majdnem sírva fakadt, ahogy az ajtó utat engedve kinyílt. Eltorzult arccal, pánikolva próbált menekülni saját döntése elől, de agya ismét megtagadta az utasítást. Légzése továbbra is féktelen maradt, sőt, ha ez lehetséges, csak még gyorsabb tempóra váltott. Igaz volt, hogy csupán két napja hagyta el a kúriát, mégis nehezére esett újra átlépni a küszöböt. Mintha a jogos szabadulás után újra fogság várt volna rá.
A lány félve nézett körül a hatalmas helyiségben, ahová nemrég érkezett. Bársony függönyök lógatták lustán redőiket minden ablakon, s szinte az egész előszoba arany fényben úszott. Csillogó lépcsőfokok vezettek fel az emeletre, és az előkelő tapéta sem szűkölködött a sziporkában. A belépőknek igazi mesebeli látvány tárult a szemük elé, ám Rowan megpróbálta türtőztetni magát, nehogy új határozatra jusson, miszerint inkább egy büdös sikátorban tölti az éjszakát a palotára emlékeztető villa helyett.
Fintorogva dörzsölte meg homlokát, majd a kanyargós lépcsőhöz igyekezett. Miközben egyre gyorsabban vette a lépcsőfokokat, megpróbált előállni egy okos ajánlattal, amivel megfűzheti apját. Csekély esélyei rossz jeleket mutattak ugyan, de nem hagyhatta újra bezáratni magát, eltiltva mindentől, amit szeret.
Az arany korlátot markolva lépkedett fölfelé, miközben szemei meg-megcsillantak a fényben. Az ablakok által nyújtott kilátásra próbálta terelni figyelmét, ám az egykor zsibongó, emberekkel teli utcákat most feketeség váltotta fel. Egy apró sóhaj közepette haladt tovább, s leszegte fejét, hogy ne kelljen látnia a kihalt várost, mely a lehető legnyugtalanítóbb hatást keltette a lányban. Újra látni szerette volna a nyugalmat sugárzó, felkelő napot, ahogy melegen süt be szobája ablakán, és ébredésre készteti. Ám abban a pillanatban úgy érezte, ez nem lehetséges többé.
Ahogy Rowan a földet tanulmányozta léptében, gondolatai rendszeresen elvándoroltak a lényegesnek bizonyuló dolgokról, s helyüket jelentéktelen teóriák vették át. Cipőjének kopott orra a legkevésbé sem illett az aranyozott mintákhoz, amelyek virágokat és különböző motívumokat ábrázoltak. Kócos haja egy megsárgult, őszi levélrétegre hasonlított, amely sárral borítva pihent a mocsokban. Ugyancsak ehhez hasonlította volna magát a személyiségét is, hiszen ebben az egész szituációban önzőnek és irrelevánsnak érezte magát, egy szemétbe való, használt zsebkendőnek. Kihasználta a C.A.M.A. tagjainak kedvességét, ezen belül is főleg Jacelynét, ugyanis annak ellenére, hogy volt hova mennie, befészkelte magát a főhadiszállásra, ráadásul még munkát is kapott. De mit adott ő cserébe? A válasz igencsak egyszerű: az ég világon semmit.
Rowan megrázta a fejét, majd fellépett az utolsó lépcsőfokra. Fényárban úszó, széles folyosóval találta szembe magát; ennek falaiból ajtók nyíltak, néhol újabb lépcsők kanyarogtak. Érzelmei minduntalan megfojtani kívánták a lányt, s ezek legyőzéséhez az őt kerülgető sírógörcs sem járult hozzá különösebben. Egy mély levegővétel után Rowan szempillái megremegtek, ám a végső magába fordulás helyett a hölgyemény felszegett fejjel lépett előre. Bár arca szünet nélkül a gyengeség jelét mutatta, ökölbe szorult kezei mintha védelmezni próbálták volna.
A lány bentebb hatolt a folyosón, ám egyre inkább úgy tűnt, egyedül van a lakásban. Valahol tudta, hogy ez teljesen kizártnak mondható, mivel a biztonsági őrök és a cselédek szinte el sem hagyták a házat. Most mégis elhagyatottnak tűnt minden.
Rowan a félelem és utálat keverékével nézett fel a vele szemben álló ajtóra, amely apja irodáját takarta. Remegő kézzel nyúlt a kilincs után, miközben úgy meredt a fogantyúra, mintha az élete legkeserűbb emlékeit idézné fel. Fejében szakadatlanul váltogatták egymást a szitkozódó, biztató és sértegető szavak, amelyek teljesen összezavarták a lányt. Mindegyik nesz mást és mást sugallt, egyesek ösztökélni próbálták, mások viszont megfutamítani akarták.
Ám a kezdeti határozottság most elszállni látszott, és Rowan keze megtorpant a levegőben. Egy láthatatlan erő visszafelé húzta, s a lány lecsukott szemekkel térítette vissza ujjait.
- Hát visszajöttél - szólt háta mögül egy rekedtes, mégis előkelő hang, amely tüskeként hatolt be egészen Rowan bőre alá.
Abban a pillanatban már nem volt esély a visszatáncra.
A lány szemei égtek a gyűlölettől és a kicsordulni kívánó könnyektől. Ott állt teljes életnagyságban, ott, a pokol szélén, ahonnan senki nem menekülhet. Érezte, ahogy a férfi ujjai belehasítanak karjába, és erőteljes rántásokkal próbálják kényszeríteni őt a lépésre. A szürke szempár a legszörnyűbb rémálmait testesítette meg, s ahogy a tekintet szüntelenül vért csalt ki az általa életre keltett sebekből, Rowan egyre elesettebbnek érezte magát. Tehetetlenül próbált ellenállni a szorításnak, de a görcsös ujjak egyre erősebben nyomorgatták őt.
- Halljam, mégis hogy volt merszed elszökni? - vicsorgott rá a cégtulajdonos, s még nagyobb sötétséget terítve a lányra, fölé hajolt.
Rowan ismét remegve vette a levegőt, és félve próbálta kitalálni, mit is kéne mondania. A kezdeti nyugodtság úgy tűnt el a férfiból, mint egy nyári záporeső: amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ment.
- Nem tartozok semmilyen válasszal - nyögte a lány, miközben a merev ujjakat próbálta lefejteni karjáról. Közel sem volt olyan merész, mint amilyennek látszani szeretett volna, ám elhatározta, bármi történjen is, nem hagyja újra irányítani magát.
Apja egy rántással elengedte Rowant, s ahogy az acélos tekintet szűnni nem akaróan sütött le rá, egyértelműen megállapította, hogy egyáltalán nincs megelégedve a felelettel.
- Ugyancsak? Ha kérdezlek, felelsz, Rowan. Azt hittem, ezt már megtanítottam neked, nem is egyszer, és amíg az én pénzemből élsz meg, addig azt teszed, amit én mondok, ugyebár. Tán elfelejtetted mi jár, ha rosszul viselkedsz? - vonta fel szemöldökét a tag.
Rowan lesütött szemekkel simított végig fájó karján. Szinte maga előtt látta a jelenetet, érezte a néha el-elcsattanó pofont, s hallotta a kattanó zárat, ahogy megszüntetve minden életre utaló jelet, teljesen elszigeteli a külvilágot.
- Nem felejtettem el - válaszolta engedelmesen a lány.
- Ügyes kislány. Ugyebár egyikünk sem szeretné, ha a dolgok ismét elfajulnának, így jobban tennéd, ha rám hallgatnál.
A hölgy összeszorította szemeit, így próbálta elnyomni a fájó emlékeket, amelyek úgy törtek fel, akár egy ménes, sárba tiporva minden erejét. Úgy érezte, az utolsó csepp is betelt, de mindezek ellenére nem volt képes szembeszállni a férfival. Túlságosan félt a bukástól, attól, hogy újra rabként kelljen élnie, megtörve és mindentől megfosztva. Nem volt képes áldozatként kiállni magáért, miközben nap mint nap gyötrelem fenyegette.
Rowan ökölbe szorította kezét, úgy nézett fel apjára. A kudarc már régen borítékolható volt, ha a férfival akart szembeszállni, de most mégis ott állt a felfuvalkodott cégtulajdonos előtt. Mégis mire számított? Hogy majd szépen leülnek teázni, és megbeszélnek mindent?
- Most pedig menj a szobádba. Nem akarok több szökési kísérletről hallani - szólalt meg a férfi, majd az iroda ajtajához lépett.
E szavak hallatán Rowan kemény erőfeszítéssel nézett szembe. Sejthette volna, hogy apja meg se próbál értelmes beszélgetést folyatni a lányával, helyette újra bezáratja őt. Szíve egyre hevesebben kalapált, ahogy előrébb lépett. Nem hagyhatta megfosztani magát a jogaitól, még ha félt is a következményektől.
- Hát persze. Úgy gondoltad, ennyivel el van intézve? Felküldesz a szobámba raboskodni, hátha megjön az eszem, és lesni fogom a parancsaidat?
A cégtulajdonos egy pillanatra megtorpant.
- Jobban tennéd. Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint az anyád. Ő is örök álmodozó volt, a saját vágyait akarta megvalósítani, még véletlenül sem fogadta el a sikert, amit tálcán kínáltam neki. Mindketten tudjuk, ezután hova vezette őt az élet. - A férfi szavai csontig hatoltak Rowan testébe. Ez volt az a pont, amikor legszívesebben megfojtotta volna az apját. Úgy érezte, szándékosan meg akarja törni, ehhez pedig nem kellett más, mint az édesanyja felemlegetése.
Rowan válaszra nyitotta a száját, de nem volt képes visszavágni. A maró érzés belülről minden próbálkozást megsemmisített, amit bevethetett volna az összeomlás ellen.
Ereiben lüktetett a vér, ahogy egyre keserűbb gondolatai fülledtté varázsolták az eddig valamelyest tiszta elméjét. A férfi pontosan tudta, mit kell mondania, ha végleg a padlóra akarja küldeni a lányt, s ennek felidézésével nem is csekélykedett. Ahányszor Rowan szembeszegült vele, bevetette a jól bevált módszert, amely sokszor heves vitákat váltott ki kettejük között - ezeket pedig természetesen a férfi nyerte meg. Mindig megtalálta azokat a pontokat, amelyekkel a legnagyobb sebeket ejthette a lányon, s ezt természetesen meg is tette. Végül is, egyáltalán nem számított, mit is érez ő.
Rowan összeszorította fogait, ahogy látni vélte apja szemében a gúnyort, amellyel szinte folyamatosan találkozott. Ez szimpla jel volt csupán, amely kajánul közölte, hogy a férfiban még csak a tisztelet vagy szánalom legapróbb jele sem fog felbukkanni a lány iránt, sőt, ne is számítson esetleges sajnálatra vagy egyéb érzésekre.
Mi tagadás, a cégtulajdonos szöges ellentéte volt a tévéből ismert férfinak, aki aggódva keresteti égen-földön szeretett kislányát. A valóságban ez az aggályoskodó tag nem más volt, mint egy felfuvalkodott hólyag, aki mit sem törődve más ábrándjaival, a sárba tiporja azokat, majd otthagyja őket reménytelenül vergődni az út szélén.
- Ha éppen tudni akarod, a Földön élő legjobb ember volt, és mint mindenki más, ő sem volt tökéletes. Mi több, a létező legnagyobb hibát akkor követte el, amikor rád talált - húzta össze szemeit a lány, miközben a férfi reakciójára várt. Még egy ilyen, és nemhogy bezárva, de pofonoktól égő arccal élheti tovább mindennapjait.
- Nyugodtan pimaszkodj, ám bármit is akarsz elérni, előre jelzem, hogy nem fog sikerülni - közölte Griffith, majd kitárta az irodába vezető kétszárnyú ajtót, és belépett a helyiségbe.
Rowan azonnal nekilendült, és követte a férfit. Taktikája igencsak lassan hozta meg gyümölcsét, de mindezt biztosan tette, s bár a kudarc bűze még mindig nem tűnt el a levegőből, már a siker mézédes illata is érződni bizonyult.
- Egyébként - kezdte Rowan, megtartva a kellő hatásszünetet. -, ha már ilyen jól beszélgetünk, elárulnám, hogy szereztem munkát. A lehető legjobb helyen van, és...
- Ide figyelj, nem tudom, mi a célod ezzel, de jobb lenne itt befejezni. Próbáltam békésen intézni a dolgot, viszont megint ki akarsz hozni a sodromból. Most pedig kotródj a szobádba, mielőtt tényleg elborul az agyam - fintorodott el a férfi, majd leült az íróasztal mögötti bőrszékbe.
Rowan ráérősen fordított hátat apjának, és elkezdte tanulmányozni a tágas szobát. Leginkább egy elegáns igazgatói irodához tudta hasonlítani a könyvespolcokkal ellátott, barna-arany színekben pompázó helyiséget. Fényt árasztó lámpák meredtek ki a falakból, s elegáns bronz tartóikkal ölelték körbe a tapétát. A lány feszülten méregette a kényelmes bútorokat, valamint jó pár könyv gerincén is megállapodott a tekintete. Pontosan azt váltotta ki apjából, amire számított, ráadásul mindezt fájdalommentesen sikerült véghez vinnie - viszont a dióhéj még megtörésre várt.
Epés vigyort erőltetett arcára, ezzel növelve esélyeit a férfinál.
- Szép dolgozószoba - mondta ábrándozva, majd a cégtulajdonos felé fordult.
- Rendben, elegem van belőled. Áruld el, mit akarsz, aztán tűnés innen, amíg jókedvemben vagyok - állt fel a székből a férfi.
Rowan gúnyoros mosolya azonnal elillant, s helyét gyanakvóan összehúzott szemek váltották fel. Elégedetten támaszkodott rá egyik tenyerével az asztalra, és igazi üzletasszony módjára, magabiztosan meredt ellenfele szemébe, mint aki máris megnyerte a pert.
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem hiába jöttem vissza. Azt akarom, ami a jogaim szerint nekem jár, tehát nem mást, mint a szabadságomat. Ennek fejében pedig üzletet ajánlok. - A lány szeme megrándult, ahogy befejezte a mondatot. Úgy érezte, mintha egy évek óta érlelődő tervet tartana a kezében, ám amint arra került a sor, hogy ezt megvalósítsa, csupán egy röpke, instabil ötletnek tűnt. Lehet, hogy a saját szabadságáért küzdött éppen, viszont ha ezt vissza is nyeri, cserébe olyasmit kell adnia, amitől soha nem érezheti teljesen kötetlennek magát.
A férfi morcosan visszahuppant székére, és felvont szemöldökkel méregette a lányt. Elképzelhető volt, hogy a mondóka nem azt a hatást keltette, amit Rowan várt, viszont akárhogy is legyen, ezt az esélyt nem hagyhatja csak úgy elszállni. Hisz a saját életével játszadozott éppen, amit igencsak könnyen elveszthetett. Újra.
- Miféle üzletet? - szólalt meg pillanatnyi töprengésében Griffith, miközben idegesen elkezdte tördelni a kezeit.
Rowan mély levegőt vett, és hagyta, hogy csekélyke ajánlata újra és újra átfusson az agyán. Megkapta a lehetőséget, ám ha ezt elbaltázza, búcsút mondhat a normális életnek.
- A függetlenségért cserébe felajánlom magamat, mint a cég leendő tulajdonosát - vágta rá a lány, majd érdeklődve kezdte fürkészni a férfi arcát, aki csodálkozóan tekintett Rowanre.
- Ugyan, kérlek! Ez a lehető legnevetségesebb ajánlat - rázta meg lazán a fejét.
A hölgyemény újra felöltötte idegesítő álmosolyát, úgy figyelte tovább apja mozdulatait. Számított erre a reakcióra, ugyanis a férfi megint nem vette számba a tényeket.
- Bizonyára így van. Viszont előbb-utóbb te is ki fogsz öregedni a bizniszből, mint mindenki más, ha pedig nem intézkedsz, mielőtt ez bekövetkezne, a drágalátos céged hamar csődbe fog menni. Én meg tudnám ezt előzni, tovább vezetném a vállalatot, amikor te már nem lennél képes rá, viszont ha neked túl sokat jelent az, hogy életem végéig bezárva tarts, elfogadom. Azonban számolj a következményekkel, ugyanis te sem leszel már sokáig életben - fejezte be Rowan, majd sarkon fordult, és kifújta a pállott levegőt.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszatekintett az íróasztalnál ülő, megrökönyödött vezetőre. Biztos volt benne, hogy ezzel még nem vetett véget a borzalmaknak, ám lélegzete némiképp megkönnyebbültséget csalt ki bensőjéből.
- Ha keresnél, a szobámban leszek - mosolygott Rowan, majd kilépett az immár sötétségben derengő folyosóra.
A hölgy összeszorította szemeit, így próbálta elnyomni a fájó emlékeket, amelyek úgy törtek fel, akár egy ménes, sárba tiporva minden erejét. Úgy érezte, az utolsó csepp is betelt, de mindezek ellenére nem volt képes szembeszállni a férfival. Túlságosan félt a bukástól, attól, hogy újra rabként kelljen élnie, megtörve és mindentől megfosztva. Nem volt képes áldozatként kiállni magáért, miközben nap mint nap gyötrelem fenyegette.
Rowan ökölbe szorította kezét, úgy nézett fel apjára. A kudarc már régen borítékolható volt, ha a férfival akart szembeszállni, de most mégis ott állt a felfuvalkodott cégtulajdonos előtt. Mégis mire számított? Hogy majd szépen leülnek teázni, és megbeszélnek mindent?
- Most pedig menj a szobádba. Nem akarok több szökési kísérletről hallani - szólalt meg a férfi, majd az iroda ajtajához lépett.
E szavak hallatán Rowan kemény erőfeszítéssel nézett szembe. Sejthette volna, hogy apja meg se próbál értelmes beszélgetést folyatni a lányával, helyette újra bezáratja őt. Szíve egyre hevesebben kalapált, ahogy előrébb lépett. Nem hagyhatta megfosztani magát a jogaitól, még ha félt is a következményektől.
- Hát persze. Úgy gondoltad, ennyivel el van intézve? Felküldesz a szobámba raboskodni, hátha megjön az eszem, és lesni fogom a parancsaidat?
A cégtulajdonos egy pillanatra megtorpant.
- Jobban tennéd. Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint az anyád. Ő is örök álmodozó volt, a saját vágyait akarta megvalósítani, még véletlenül sem fogadta el a sikert, amit tálcán kínáltam neki. Mindketten tudjuk, ezután hova vezette őt az élet. - A férfi szavai csontig hatoltak Rowan testébe. Ez volt az a pont, amikor legszívesebben megfojtotta volna az apját. Úgy érezte, szándékosan meg akarja törni, ehhez pedig nem kellett más, mint az édesanyja felemlegetése.
Rowan válaszra nyitotta a száját, de nem volt képes visszavágni. A maró érzés belülről minden próbálkozást megsemmisített, amit bevethetett volna az összeomlás ellen.
Ereiben lüktetett a vér, ahogy egyre keserűbb gondolatai fülledtté varázsolták az eddig valamelyest tiszta elméjét. A férfi pontosan tudta, mit kell mondania, ha végleg a padlóra akarja küldeni a lányt, s ennek felidézésével nem is csekélykedett. Ahányszor Rowan szembeszegült vele, bevetette a jól bevált módszert, amely sokszor heves vitákat váltott ki kettejük között - ezeket pedig természetesen a férfi nyerte meg. Mindig megtalálta azokat a pontokat, amelyekkel a legnagyobb sebeket ejthette a lányon, s ezt természetesen meg is tette. Végül is, egyáltalán nem számított, mit is érez ő.
Rowan összeszorította fogait, ahogy látni vélte apja szemében a gúnyort, amellyel szinte folyamatosan találkozott. Ez szimpla jel volt csupán, amely kajánul közölte, hogy a férfiban még csak a tisztelet vagy szánalom legapróbb jele sem fog felbukkanni a lány iránt, sőt, ne is számítson esetleges sajnálatra vagy egyéb érzésekre.
Mi tagadás, a cégtulajdonos szöges ellentéte volt a tévéből ismert férfinak, aki aggódva keresteti égen-földön szeretett kislányát. A valóságban ez az aggályoskodó tag nem más volt, mint egy felfuvalkodott hólyag, aki mit sem törődve más ábrándjaival, a sárba tiporja azokat, majd otthagyja őket reménytelenül vergődni az út szélén.
- Ha éppen tudni akarod, a Földön élő legjobb ember volt, és mint mindenki más, ő sem volt tökéletes. Mi több, a létező legnagyobb hibát akkor követte el, amikor rád talált - húzta össze szemeit a lány, miközben a férfi reakciójára várt. Még egy ilyen, és nemhogy bezárva, de pofonoktól égő arccal élheti tovább mindennapjait.
- Nyugodtan pimaszkodj, ám bármit is akarsz elérni, előre jelzem, hogy nem fog sikerülni - közölte Griffith, majd kitárta az irodába vezető kétszárnyú ajtót, és belépett a helyiségbe.
Rowan azonnal nekilendült, és követte a férfit. Taktikája igencsak lassan hozta meg gyümölcsét, de mindezt biztosan tette, s bár a kudarc bűze még mindig nem tűnt el a levegőből, már a siker mézédes illata is érződni bizonyult.
- Egyébként - kezdte Rowan, megtartva a kellő hatásszünetet. -, ha már ilyen jól beszélgetünk, elárulnám, hogy szereztem munkát. A lehető legjobb helyen van, és...
- Ide figyelj, nem tudom, mi a célod ezzel, de jobb lenne itt befejezni. Próbáltam békésen intézni a dolgot, viszont megint ki akarsz hozni a sodromból. Most pedig kotródj a szobádba, mielőtt tényleg elborul az agyam - fintorodott el a férfi, majd leült az íróasztal mögötti bőrszékbe.
Rowan ráérősen fordított hátat apjának, és elkezdte tanulmányozni a tágas szobát. Leginkább egy elegáns igazgatói irodához tudta hasonlítani a könyvespolcokkal ellátott, barna-arany színekben pompázó helyiséget. Fényt árasztó lámpák meredtek ki a falakból, s elegáns bronz tartóikkal ölelték körbe a tapétát. A lány feszülten méregette a kényelmes bútorokat, valamint jó pár könyv gerincén is megállapodott a tekintete. Pontosan azt váltotta ki apjából, amire számított, ráadásul mindezt fájdalommentesen sikerült véghez vinnie - viszont a dióhéj még megtörésre várt.
Epés vigyort erőltetett arcára, ezzel növelve esélyeit a férfinál.
- Szép dolgozószoba - mondta ábrándozva, majd a cégtulajdonos felé fordult.
- Rendben, elegem van belőled. Áruld el, mit akarsz, aztán tűnés innen, amíg jókedvemben vagyok - állt fel a székből a férfi.
Rowan gúnyoros mosolya azonnal elillant, s helyét gyanakvóan összehúzott szemek váltották fel. Elégedetten támaszkodott rá egyik tenyerével az asztalra, és igazi üzletasszony módjára, magabiztosan meredt ellenfele szemébe, mint aki máris megnyerte a pert.
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem hiába jöttem vissza. Azt akarom, ami a jogaim szerint nekem jár, tehát nem mást, mint a szabadságomat. Ennek fejében pedig üzletet ajánlok. - A lány szeme megrándult, ahogy befejezte a mondatot. Úgy érezte, mintha egy évek óta érlelődő tervet tartana a kezében, ám amint arra került a sor, hogy ezt megvalósítsa, csupán egy röpke, instabil ötletnek tűnt. Lehet, hogy a saját szabadságáért küzdött éppen, viszont ha ezt vissza is nyeri, cserébe olyasmit kell adnia, amitől soha nem érezheti teljesen kötetlennek magát.
A férfi morcosan visszahuppant székére, és felvont szemöldökkel méregette a lányt. Elképzelhető volt, hogy a mondóka nem azt a hatást keltette, amit Rowan várt, viszont akárhogy is legyen, ezt az esélyt nem hagyhatja csak úgy elszállni. Hisz a saját életével játszadozott éppen, amit igencsak könnyen elveszthetett. Újra.
- Miféle üzletet? - szólalt meg pillanatnyi töprengésében Griffith, miközben idegesen elkezdte tördelni a kezeit.
Rowan mély levegőt vett, és hagyta, hogy csekélyke ajánlata újra és újra átfusson az agyán. Megkapta a lehetőséget, ám ha ezt elbaltázza, búcsút mondhat a normális életnek.
- A függetlenségért cserébe felajánlom magamat, mint a cég leendő tulajdonosát - vágta rá a lány, majd érdeklődve kezdte fürkészni a férfi arcát, aki csodálkozóan tekintett Rowanre.
- Ugyan, kérlek! Ez a lehető legnevetségesebb ajánlat - rázta meg lazán a fejét.
A hölgyemény újra felöltötte idegesítő álmosolyát, úgy figyelte tovább apja mozdulatait. Számított erre a reakcióra, ugyanis a férfi megint nem vette számba a tényeket.
- Bizonyára így van. Viszont előbb-utóbb te is ki fogsz öregedni a bizniszből, mint mindenki más, ha pedig nem intézkedsz, mielőtt ez bekövetkezne, a drágalátos céged hamar csődbe fog menni. Én meg tudnám ezt előzni, tovább vezetném a vállalatot, amikor te már nem lennél képes rá, viszont ha neked túl sokat jelent az, hogy életem végéig bezárva tarts, elfogadom. Azonban számolj a következményekkel, ugyanis te sem leszel már sokáig életben - fejezte be Rowan, majd sarkon fordult, és kifújta a pállott levegőt.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszatekintett az íróasztalnál ülő, megrökönyödött vezetőre. Biztos volt benne, hogy ezzel még nem vetett véget a borzalmaknak, ám lélegzete némiképp megkönnyebbültséget csalt ki bensőjéből.
- Ha keresnél, a szobámban leszek - mosolygott Rowan, majd kilépett az immár sötétségben derengő folyosóra.
××××
Az ablakokon át beszűrődő fénypászmák újra előcsalták Rowan remegő, halovány árnyékát. A lány a kabát zsebeibe temette kezeit, s nyugodtan sétálgatott a végtelennek tűnő, sötét folyosón, ám gondolatai meg sem közelítették azt a nyugodtságot, ami jelenleg az egész házat uralta. A vörös, bársony szőnyeg csillogva derengett a rávetődő fénysugaraktól, s ahogy a lány a világosságba lépett, az fekete folttá változva tűnt el, majd egy újabb mozdulat után vibrálva tért vissza.
Elég későre járhatott már, ahogy ezt a város fényárban úszó, kivilágított épületei is jelezték, ám mindezek ellenére Rowan cseppet sem érezte fáradtnak magát. Egyre többet gondolt Jacelyn szavaira, ahogy segítőkészen támogatták őt, bármilyen döntést is hozzon, s a hosszas, idilli beszélgetésre, amit kora este folytattak. Bár a nő a szóváltás alatt egyszer sem mosolyodott el, Rowan mégis kellemes meglepetésként fogadta a főnök effajta megenyhülését, s némiképp boldogsággal töltötte el a tudat, hogy a kezdeti ridegség kettejük között valamelyest feloldódni látszott.
Hasonlóan érzett Abrahammel kapcsolatban, hiszen annak ellenére, hogy szó nélkül évekig eltűnt, a fiú kiállt mellette, mindenben támogatta és szó nélkül eltűrte mindazt a bonyodalmat, amit mind neki, mind az egyesület többi tagjának okozott. Elképzelhetetlennek bizonyult, hogy annyi hónap után egy egyszerű telefonhívás segítette őket a találkozásra, még ha ez nem is a legnyugodtabb körülmények között zajlott le. Annyi azonban szent volt, hogy Rowan a létező legjobb barátra lelt Bram személyében.
Nem csak munkát, de még szállást is szerzett neki, ráadásul mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ami általános, mindennapi történésnek számít a C.A.M.A.-nál.
Rowan száját nyugodt sóhaj hagyta el, ahogy a már jól ismert kétszárnyú ajtót vélte látni maga előtt. Jó tíz-kilenc évvel ezelőtt még mosolyogva tárta fel a bejáratot, hogy beugorhasson a hatalmas, selyemmel borított ágyba, vagy kiülhessen az ablakba a kilátást csodálni. Most viszont fájdalmas emlékként tekintett az aranyozott mintákkal körbefont ajtóra, s legszívesebben örökre hátat fordított volna, hogy ne kelljen újra börtönét látnia. Ugyanis a régi, királylányos lakosztálynak tűnő szoba mára nem jelentett mást, mint egy piszkos gödröt, ahová a halott állatot temetik.
A lány felkészült rá, hogy végre lenyomja a kilincset, és a küszöböt átlépve saját vesztét okozza, hisz olyan biztos volt benne, hogy apja elutasítja akaratát, mintha azt íratlan szabályként kürtölték volna szét a világban.
Ám mielőtt gondolatai tetté alakultak volna át, egy oly réginek tűnő, kedves hang zengte körbe a folyosót.
- Kisasszony? - kérdezte valaki, miközben magassarkú cipők kopogása csendült fel.
Rowan hamarosan felfedezte a hang gazdáját, ahogy egy modern táblagépet szorongatva sietett a lány felé, a beszűrődő, halovány fényben lépkedve.
- Whitley? - vonta fel szemöldökét, és pár lépés erejéig csökkentette a távolságot kettejük között.
A titkárnő napszítta arcán alig látható mosoly ékeskedett, s miközben sötétkék zakóját igazgatta, gondosan ügyelt rá, hogy vörös hajából pár tincs mindig a füle mögött pihenjen.
A lány is megeresztett egy vigyort, ugyanis Whitley volt talán az egyetlen, akinek engedélyezték, hogy némiképp szóba álljon vele. Ő intézte Rowan ügyeit, többek között az iskolával, és a költözések alkalmával való tennivalókat, ugyanakkor titkárnőként is számon volt tartva apja oldalán. Ugyan alig pár szót váltottak naponta, mégis ő volt az, aki mosolyogva tekintett a lányra, nem lehajtott fejjel, félve kérdezett rá, mit szeretne enni aznap reggelire, mint a személyzet többsége.
Persze Rowan nem hibáztatta őket, sőt, megértette, miért nem mernek máshogy közelíteni felé. Ha neki kellene alattvalóként dolgoznia egy gazdag, önző hapek érdekében, ugyanúgy nézne annak csemetéjére is.
Whitley viszont mindig kedvesen fogadta, hiszen a lány számára már az is rettentően sokat jelentett, hogy egy egyszerű köszönést hallhatott a nő szájából.
- Csakhogy visszajött, kisasszony! Mindannyian aggódtunk magáért - szólt kedvesen, de abban a pillanatban leolvadt a mosoly az arcáról.
Rowan zavartan nézett a nőre.
- Valami gond van? - kérdezte.
A titkárnő a szájához kapta a kezét, és ijedten kezdte matatni a táblagépet, mintha valami sürgős jegyzetelni valója támadt volna.
- Te jó ég, már öt perce az irodában kéne lennem! - kiáltott rémülten, azzal sarkon fordult, és szinte futva sietett vissza a folyosón.
A lány meglepett ábrázattal tekintett a hölgy után. Whitley szinte megszállottan próbálta teljesíteni a feladatokat, amiket a cégvezető tűzött ki számára, ám néha túlzásba vitte az igyekezetet.
- Istenem, miket fogok én ezért kapni - hallatszott egy halk motyogás a nő szájából, mielőtt végleg eltűnt a sötétségben, és csak a magassarkúk távoli, tompa zaját hagyta maga után.
Rowan laza fejrázás közepette fordult újra az ajtó felé. Bízott benne, hogy nemsokára megint láthatja a titkárnőt, ám előtte le akarta rendezni az ügyet az apjával. Mindazok ellenére, hogy jobban félt a férfi döntésétől, mint a haláltól, vigasztalta a tudat, hogy holnap reggel újra mozgalmas nap után nézhet, és akármi is történjen, vissza fog térni az egyesület falai közé. Nem akadályozhatták meg, hogy azt tegye, amit akart, hiszen már felnőtt nőnek számított, annak ellenére, hogy belül egy tíz éves gyereknek érezte magát.
Sóhajtva tárta fel az ajtót, s amint átlépett a küszöbön, ugyanaz a látvány fogadta, mint két nappal ezelőtt, amikor otthagyta a házat. A baldachinos ágy vetetlenül árválkodott két éjjeli szekrénnyel az oldalán, szemben a hatalmas ablakkal, amely tárva-nyitva engedte be a friss levegőt és a kéretlen bogarakat. A fehér selyem függönyöket játékosan fújkálta a szél, s mint egy könnyű szoknya, úgy libbentek fölfelé. A szekrény ajtaja ugyancsak, mint az ablak, megnyílva fogadta a betévedőket, és mintha csak saját akarata szerint köpködte volna a földre őket, ruhakupacok hevertek előtte. Rowan jól emlékezett a jelenetre, ahogy zihálva kapkodta le a polcokról, amit csak ért, húzta ki a fiókokat, majd zúdított bele a hátizsákjába minden kezébe kerülő dolgot. Az íróasztalon ugyancsak káosz uralkodott, amely szintén a pár napja lezajló eseményre utalt.
Rowan lassú léptekkel közeledett az ablak felé, amely átengedte a város sápadt fényeit, hogy megvilágítsák az egyébként szürkeségbe burkolózó szobát. A fehér párkányra támaszkodva lesett ki a felröppenő függönyök közül, bár tudta, hogy ugyanaz a gyászos, élettelen kilátás tárul majd a szeme elé. Ugyanaz a feketeség, ugyanaz a kihaltság, mintha az emberek a saját városukat készülnének eltemetni.
Ahogy a lány a melankólikus tájat szemrevételezte, akaratlanul is eszébe jutott a fénykép, amit az első ott töltött estéjén vélt látni a C.A.M.A. épületében. Az a különleges arc és az a ragyogó mosoly az első látásra megragadt az ember emlékezetében, így Rowannek egyáltalán nem esett nehezére felidézni a kedves ábrázatot, amely csipkén pihenve húzta meg magát a dohányzóasztalon, nap mint nap szembenézve a körülötte élőkkel. Akárki is lehetett az illető, biztosan nagy szerepet töltött be az ott dolgozók életében, ám ha Rowan említést tett volna rá, vagy csak pusztán az érdeklődés jelét mutatta volna a nő iránt, valószínűleg a fejével fizetett volna, amely egy nem túl kellemes visszautasítás után, megadva magát pottyant volna a padlóra.
Jacelyn kétség kívül ki szerette volna hagyni őt az egyesület múltjában zajló történésekből, ez pedig több bökkenőhöz is vezetett. Egyrészt Rowan hiánytalanul meg tudta érteni a nőt, hiszen egy teljesen ismeretlen személy robbant bele az életébe, aki máris mindent a nyakába zúdított a saját világából - csakhogy elsöpörjük innen a jó első benyomás érzetét -, ráadásul azonnal választ követelt mindenre, amit senki sem kívánt megosztani vele. Érthető volt hát, hogy a főnök miért értelmezte úgy a lány jelenlétét, mint a legnagyobb szálkáét a szemében, hisz kinek hiányzott volna egy kíváncsiskodó kislány, aki minden áron be akarja fúrni magát a nyomozói életbe?
Tehát nyíltan állíthatjuk, hogy Rowan a lehető leggyatrábban érezte magát ahhoz, hogy akár mégegyszer kimásszon az ablakon, és elbujdosson a világ végén.
A lány mélyet sóhajtott, ahogy lassú kézmozdulatokkal szigetelte el a külvilágot, kizárva a hideg szelet, amely pajkosan játszadozott a függönnyel. A fátyol bosszúsan nyúlt Rowan után, ahogy eltávolodott az ablaktól, ám a légáram utolsó, keserves táncoltatása pillanatok alatt megszűnt, s az előkelő anyag megmerevedve hullott vissza helyére.
A hölgyemény reményvesztetten roskadt le az alvóhelyre, miközben egyre csak a nyitott ajtót bámulta. Arra várt, mikor csapódik be, mikor hasít a fülébe a kattanó zár moraja és mikor érezheti újra elítélt rabnak magát.
Csupán pár perc telhetett el, ám mégis, mintha több évnyi súly nehezedett volna Rowan vállára. Idegesen tördelte kezeit, miközben tekintete minduntalan a szűnni nem akaró sötétséget kémlelte, annak reményében, hátha megpillant benne egy nagy lapátkezet vagy egy fényes magassarkút. A vérfagyasztó csönd töretlenül táncolt a hátán, amely folytonos reszketésre ítélte, s a várakozás, mint ezernyi jégszilánk, úgy készült felsérteni bőrét.
Rowan szemei meg-megrebbentek, ahogy az idő múlásával egyre ingerültebbé vált. Gondolatai fűszálak sokaságára hasonlítottak, melynek központjában, kusza hálóba fonva pihent egy nyugtalanító eszme. Úgy érezte, ajánlata egy fabatkát sem ér apja szemében, ez pedig egyértelműen a bukáshoz vezetett.
A lány remegve szippantott egyet az állott levegőből, felkészülve rá, hogy megszüntesse maga körül a világot.
Ám ugyanabban a pillanatban ismerős cipőkopogás hallatszott, s ahogy a tompa zaj egyre tisztábban jutott el a szobában tartózkodó füléig, halk zörgetés csendült fel és zengte körbe a helyiséget. S ahogy a két hang lassan elhalt, az ajtóban megjelent a cégtulajdonos, nyomában a vörös titkárnővel.
Rowan szívverése szinte megállt, amint szembe találta magát a két egyénnel. Feltehető volt, hogy elhozták neki a kudarc kegyetlen érzetét, ennek tudata pedig újfent heves levegővételt váltott ki belőle.
- Elárulnád, miért néz ki úgy a szobád, mint egy disznóól? - húzta össze szemöldökét az üzletember, ahogy végigmérte a teremben uralkodó rendetlenséget.
A lány megszeppenve nézett rá. Furcsállta a férfi viselkedését, hisz éveken át egyáltalán nem törődött Rowan környezetével, legalábbis ami a vezető házának területén állt. A tag most mégis feltett egy olyan kérdést, amiről meg volt győződve, soha nem fogja apja szájából hallani.
- Én csak... kerestem valamit. - Rowan magában szidta a hirtelen választ, amely túl primitívnek hatott nem csak saját magának, de nagy valószínűséggel a szobába érkező két személynek is.
A cégtulajdonos nagyot sóhajtott.
- Whitley, gondoskodj erről a kuplerájról, miután elbeszélgetek a kisasszonnyal - adta ki a parancsot a háta mögött szobrozó titkárnő számára.
- Persze, uram - egyezett bele készségesen a nő, s ahogy eltűnt az ajtón kívüli sötétségben, Rowan kétségbeesése az egekbe szökött. Whitley távoztával nyúlfarknyi esélyei még kisebbnek bizonyultak, így nagy nyelések közepette várta a helyzet végkifejletét.
- Bizonyára sejted, miért jöttem - kezdte a férfi, miközben háta mögött összekulcsolta kezeit. - Eleinte nevetségesnek és felháborítónak találtam az ajánlatodat, és ez most sincs másképp, remélem tudod.
A lány idegesen markolta az ágy szélét. Apja szavai hideg zuhanyként hatottak testére, s ennek következtében keze ernyedten engedett a szorításnak. Ez a mondat volt az, amely szárnya alá rejtette fő értelmét, mégis kellő mennyiségben közölte az igazságot, hogy azt meg lehessen érteni.
- Viszont - csillogtatta meg a reményt az üzletember, ahogy lassú léptekkel az ablak felé közeledett. - rengeteget gondolkodtam a mondandódon, és végül Whitley is megerősítette a döntésem.
Rowan csodálkozva tekintett a férfi felé.
- Te kikérted a titkárnő véleményét? - kérdezte meglepetten, ugyanis nem sok esetet tudott volna felsorolni, amikor apja magán kívül mást is meghallgatott volna.
- Úgy emlékszem, nem adtam rá engedélyt, hogy félbeszakíts - sziszegte a lány felé fordulva, majd torkát megköszörülve készült fel mondandója folytatására. - Tehát alapos fejtörést okozott az indítványod, ám végül sikeresen elhatároztam, hogy amennyiben nem leszek képes tovább vezetni a céget, átruházok rád minden felelősséget, vagyis a vállalat teljes jogú direktorává válsz. - Meglátszott a férfin, hogy mindezt a legmélyebb helyekről kaparászta elő, ráadásul nem is könnyen, hisz az imént mondott le élete sikeréről.
Amikor Rowannek sikerült feleszmélnie pillanatnyi dermedtségéből, nagyot nyelve pattant fel a heverőről.
- Ez azt jelenti, hogy nem fogsz újra bezáratni?
- Ez volt a megállapodás, nemde? - vonta fel a szemöldökét, majd a lány felé nyújtotta egyik kezét.
A kézfogás, avagy az üzlet megkötésének utolsó fázisa egyértelműen a megvalósításra várt, ám a hölgyemény hitetlenül harapott ajkába. Nem volt biztos benne, hogy teljesen szabályszerű ez az egész, hiszen könnyű szerrel ki tudta volna nézni a férfiból, hogy új regulákat alkotott, amiket nem kívánt megosztani a külvilággal. Talán csapdát állított a lány számára, amelybe egy kézszorítás által könnyen belevezethette. Ám ha Rowan nem akart újra kalitkába zárt madárként élni, nem volt más választása, mint elfogadni a döntést.
Újra mélyet szippantott a pállott levegőből, és pár lépéssel csökkentve a kettejük közötti távolságot, kezet rázott a férfival, ezzel beleegyezve a határozatba.
Rowan kifejezéstelen arccal nézett a cégtulajdonos után, ahogy az kisétált az ajtón, s bár a jól megszokott kattanás most nem hangzott fel, még soha nem érezte annyira bezárva magát, mint abban a pillanatban.
Elég későre járhatott már, ahogy ezt a város fényárban úszó, kivilágított épületei is jelezték, ám mindezek ellenére Rowan cseppet sem érezte fáradtnak magát. Egyre többet gondolt Jacelyn szavaira, ahogy segítőkészen támogatták őt, bármilyen döntést is hozzon, s a hosszas, idilli beszélgetésre, amit kora este folytattak. Bár a nő a szóváltás alatt egyszer sem mosolyodott el, Rowan mégis kellemes meglepetésként fogadta a főnök effajta megenyhülését, s némiképp boldogsággal töltötte el a tudat, hogy a kezdeti ridegség kettejük között valamelyest feloldódni látszott.
Hasonlóan érzett Abrahammel kapcsolatban, hiszen annak ellenére, hogy szó nélkül évekig eltűnt, a fiú kiállt mellette, mindenben támogatta és szó nélkül eltűrte mindazt a bonyodalmat, amit mind neki, mind az egyesület többi tagjának okozott. Elképzelhetetlennek bizonyult, hogy annyi hónap után egy egyszerű telefonhívás segítette őket a találkozásra, még ha ez nem is a legnyugodtabb körülmények között zajlott le. Annyi azonban szent volt, hogy Rowan a létező legjobb barátra lelt Bram személyében.
Nem csak munkát, de még szállást is szerzett neki, ráadásul mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ami általános, mindennapi történésnek számít a C.A.M.A.-nál.
Rowan száját nyugodt sóhaj hagyta el, ahogy a már jól ismert kétszárnyú ajtót vélte látni maga előtt. Jó tíz-kilenc évvel ezelőtt még mosolyogva tárta fel a bejáratot, hogy beugorhasson a hatalmas, selyemmel borított ágyba, vagy kiülhessen az ablakba a kilátást csodálni. Most viszont fájdalmas emlékként tekintett az aranyozott mintákkal körbefont ajtóra, s legszívesebben örökre hátat fordított volna, hogy ne kelljen újra börtönét látnia. Ugyanis a régi, királylányos lakosztálynak tűnő szoba mára nem jelentett mást, mint egy piszkos gödröt, ahová a halott állatot temetik.
A lány felkészült rá, hogy végre lenyomja a kilincset, és a küszöböt átlépve saját vesztét okozza, hisz olyan biztos volt benne, hogy apja elutasítja akaratát, mintha azt íratlan szabályként kürtölték volna szét a világban.
Ám mielőtt gondolatai tetté alakultak volna át, egy oly réginek tűnő, kedves hang zengte körbe a folyosót.
- Kisasszony? - kérdezte valaki, miközben magassarkú cipők kopogása csendült fel.
Rowan hamarosan felfedezte a hang gazdáját, ahogy egy modern táblagépet szorongatva sietett a lány felé, a beszűrődő, halovány fényben lépkedve.
- Whitley? - vonta fel szemöldökét, és pár lépés erejéig csökkentette a távolságot kettejük között.
A titkárnő napszítta arcán alig látható mosoly ékeskedett, s miközben sötétkék zakóját igazgatta, gondosan ügyelt rá, hogy vörös hajából pár tincs mindig a füle mögött pihenjen.
A lány is megeresztett egy vigyort, ugyanis Whitley volt talán az egyetlen, akinek engedélyezték, hogy némiképp szóba álljon vele. Ő intézte Rowan ügyeit, többek között az iskolával, és a költözések alkalmával való tennivalókat, ugyanakkor titkárnőként is számon volt tartva apja oldalán. Ugyan alig pár szót váltottak naponta, mégis ő volt az, aki mosolyogva tekintett a lányra, nem lehajtott fejjel, félve kérdezett rá, mit szeretne enni aznap reggelire, mint a személyzet többsége.
Persze Rowan nem hibáztatta őket, sőt, megértette, miért nem mernek máshogy közelíteni felé. Ha neki kellene alattvalóként dolgoznia egy gazdag, önző hapek érdekében, ugyanúgy nézne annak csemetéjére is.
Whitley viszont mindig kedvesen fogadta, hiszen a lány számára már az is rettentően sokat jelentett, hogy egy egyszerű köszönést hallhatott a nő szájából.
- Csakhogy visszajött, kisasszony! Mindannyian aggódtunk magáért - szólt kedvesen, de abban a pillanatban leolvadt a mosoly az arcáról.
Rowan zavartan nézett a nőre.
- Valami gond van? - kérdezte.
A titkárnő a szájához kapta a kezét, és ijedten kezdte matatni a táblagépet, mintha valami sürgős jegyzetelni valója támadt volna.
- Te jó ég, már öt perce az irodában kéne lennem! - kiáltott rémülten, azzal sarkon fordult, és szinte futva sietett vissza a folyosón.
A lány meglepett ábrázattal tekintett a hölgy után. Whitley szinte megszállottan próbálta teljesíteni a feladatokat, amiket a cégvezető tűzött ki számára, ám néha túlzásba vitte az igyekezetet.
- Istenem, miket fogok én ezért kapni - hallatszott egy halk motyogás a nő szájából, mielőtt végleg eltűnt a sötétségben, és csak a magassarkúk távoli, tompa zaját hagyta maga után.
Rowan laza fejrázás közepette fordult újra az ajtó felé. Bízott benne, hogy nemsokára megint láthatja a titkárnőt, ám előtte le akarta rendezni az ügyet az apjával. Mindazok ellenére, hogy jobban félt a férfi döntésétől, mint a haláltól, vigasztalta a tudat, hogy holnap reggel újra mozgalmas nap után nézhet, és akármi is történjen, vissza fog térni az egyesület falai közé. Nem akadályozhatták meg, hogy azt tegye, amit akart, hiszen már felnőtt nőnek számított, annak ellenére, hogy belül egy tíz éves gyereknek érezte magát.
Sóhajtva tárta fel az ajtót, s amint átlépett a küszöbön, ugyanaz a látvány fogadta, mint két nappal ezelőtt, amikor otthagyta a házat. A baldachinos ágy vetetlenül árválkodott két éjjeli szekrénnyel az oldalán, szemben a hatalmas ablakkal, amely tárva-nyitva engedte be a friss levegőt és a kéretlen bogarakat. A fehér selyem függönyöket játékosan fújkálta a szél, s mint egy könnyű szoknya, úgy libbentek fölfelé. A szekrény ajtaja ugyancsak, mint az ablak, megnyílva fogadta a betévedőket, és mintha csak saját akarata szerint köpködte volna a földre őket, ruhakupacok hevertek előtte. Rowan jól emlékezett a jelenetre, ahogy zihálva kapkodta le a polcokról, amit csak ért, húzta ki a fiókokat, majd zúdított bele a hátizsákjába minden kezébe kerülő dolgot. Az íróasztalon ugyancsak káosz uralkodott, amely szintén a pár napja lezajló eseményre utalt.
Rowan lassú léptekkel közeledett az ablak felé, amely átengedte a város sápadt fényeit, hogy megvilágítsák az egyébként szürkeségbe burkolózó szobát. A fehér párkányra támaszkodva lesett ki a felröppenő függönyök közül, bár tudta, hogy ugyanaz a gyászos, élettelen kilátás tárul majd a szeme elé. Ugyanaz a feketeség, ugyanaz a kihaltság, mintha az emberek a saját városukat készülnének eltemetni.
Ahogy a lány a melankólikus tájat szemrevételezte, akaratlanul is eszébe jutott a fénykép, amit az első ott töltött estéjén vélt látni a C.A.M.A. épületében. Az a különleges arc és az a ragyogó mosoly az első látásra megragadt az ember emlékezetében, így Rowannek egyáltalán nem esett nehezére felidézni a kedves ábrázatot, amely csipkén pihenve húzta meg magát a dohányzóasztalon, nap mint nap szembenézve a körülötte élőkkel. Akárki is lehetett az illető, biztosan nagy szerepet töltött be az ott dolgozók életében, ám ha Rowan említést tett volna rá, vagy csak pusztán az érdeklődés jelét mutatta volna a nő iránt, valószínűleg a fejével fizetett volna, amely egy nem túl kellemes visszautasítás után, megadva magát pottyant volna a padlóra.
Jacelyn kétség kívül ki szerette volna hagyni őt az egyesület múltjában zajló történésekből, ez pedig több bökkenőhöz is vezetett. Egyrészt Rowan hiánytalanul meg tudta érteni a nőt, hiszen egy teljesen ismeretlen személy robbant bele az életébe, aki máris mindent a nyakába zúdított a saját világából - csakhogy elsöpörjük innen a jó első benyomás érzetét -, ráadásul azonnal választ követelt mindenre, amit senki sem kívánt megosztani vele. Érthető volt hát, hogy a főnök miért értelmezte úgy a lány jelenlétét, mint a legnagyobb szálkáét a szemében, hisz kinek hiányzott volna egy kíváncsiskodó kislány, aki minden áron be akarja fúrni magát a nyomozói életbe?
Tehát nyíltan állíthatjuk, hogy Rowan a lehető leggyatrábban érezte magát ahhoz, hogy akár mégegyszer kimásszon az ablakon, és elbujdosson a világ végén.
A lány mélyet sóhajtott, ahogy lassú kézmozdulatokkal szigetelte el a külvilágot, kizárva a hideg szelet, amely pajkosan játszadozott a függönnyel. A fátyol bosszúsan nyúlt Rowan után, ahogy eltávolodott az ablaktól, ám a légáram utolsó, keserves táncoltatása pillanatok alatt megszűnt, s az előkelő anyag megmerevedve hullott vissza helyére.
A hölgyemény reményvesztetten roskadt le az alvóhelyre, miközben egyre csak a nyitott ajtót bámulta. Arra várt, mikor csapódik be, mikor hasít a fülébe a kattanó zár moraja és mikor érezheti újra elítélt rabnak magát.
Csupán pár perc telhetett el, ám mégis, mintha több évnyi súly nehezedett volna Rowan vállára. Idegesen tördelte kezeit, miközben tekintete minduntalan a szűnni nem akaró sötétséget kémlelte, annak reményében, hátha megpillant benne egy nagy lapátkezet vagy egy fényes magassarkút. A vérfagyasztó csönd töretlenül táncolt a hátán, amely folytonos reszketésre ítélte, s a várakozás, mint ezernyi jégszilánk, úgy készült felsérteni bőrét.
Rowan szemei meg-megrebbentek, ahogy az idő múlásával egyre ingerültebbé vált. Gondolatai fűszálak sokaságára hasonlítottak, melynek központjában, kusza hálóba fonva pihent egy nyugtalanító eszme. Úgy érezte, ajánlata egy fabatkát sem ér apja szemében, ez pedig egyértelműen a bukáshoz vezetett.
A lány remegve szippantott egyet az állott levegőből, felkészülve rá, hogy megszüntesse maga körül a világot.
Ám ugyanabban a pillanatban ismerős cipőkopogás hallatszott, s ahogy a tompa zaj egyre tisztábban jutott el a szobában tartózkodó füléig, halk zörgetés csendült fel és zengte körbe a helyiséget. S ahogy a két hang lassan elhalt, az ajtóban megjelent a cégtulajdonos, nyomában a vörös titkárnővel.
Rowan szívverése szinte megállt, amint szembe találta magát a két egyénnel. Feltehető volt, hogy elhozták neki a kudarc kegyetlen érzetét, ennek tudata pedig újfent heves levegővételt váltott ki belőle.
- Elárulnád, miért néz ki úgy a szobád, mint egy disznóól? - húzta össze szemöldökét az üzletember, ahogy végigmérte a teremben uralkodó rendetlenséget.
A lány megszeppenve nézett rá. Furcsállta a férfi viselkedését, hisz éveken át egyáltalán nem törődött Rowan környezetével, legalábbis ami a vezető házának területén állt. A tag most mégis feltett egy olyan kérdést, amiről meg volt győződve, soha nem fogja apja szájából hallani.
- Én csak... kerestem valamit. - Rowan magában szidta a hirtelen választ, amely túl primitívnek hatott nem csak saját magának, de nagy valószínűséggel a szobába érkező két személynek is.
A cégtulajdonos nagyot sóhajtott.
- Whitley, gondoskodj erről a kuplerájról, miután elbeszélgetek a kisasszonnyal - adta ki a parancsot a háta mögött szobrozó titkárnő számára.
- Persze, uram - egyezett bele készségesen a nő, s ahogy eltűnt az ajtón kívüli sötétségben, Rowan kétségbeesése az egekbe szökött. Whitley távoztával nyúlfarknyi esélyei még kisebbnek bizonyultak, így nagy nyelések közepette várta a helyzet végkifejletét.
- Bizonyára sejted, miért jöttem - kezdte a férfi, miközben háta mögött összekulcsolta kezeit. - Eleinte nevetségesnek és felháborítónak találtam az ajánlatodat, és ez most sincs másképp, remélem tudod.
A lány idegesen markolta az ágy szélét. Apja szavai hideg zuhanyként hatottak testére, s ennek következtében keze ernyedten engedett a szorításnak. Ez a mondat volt az, amely szárnya alá rejtette fő értelmét, mégis kellő mennyiségben közölte az igazságot, hogy azt meg lehessen érteni.
- Viszont - csillogtatta meg a reményt az üzletember, ahogy lassú léptekkel az ablak felé közeledett. - rengeteget gondolkodtam a mondandódon, és végül Whitley is megerősítette a döntésem.
Rowan csodálkozva tekintett a férfi felé.
- Te kikérted a titkárnő véleményét? - kérdezte meglepetten, ugyanis nem sok esetet tudott volna felsorolni, amikor apja magán kívül mást is meghallgatott volna.
- Úgy emlékszem, nem adtam rá engedélyt, hogy félbeszakíts - sziszegte a lány felé fordulva, majd torkát megköszörülve készült fel mondandója folytatására. - Tehát alapos fejtörést okozott az indítványod, ám végül sikeresen elhatároztam, hogy amennyiben nem leszek képes tovább vezetni a céget, átruházok rád minden felelősséget, vagyis a vállalat teljes jogú direktorává válsz. - Meglátszott a férfin, hogy mindezt a legmélyebb helyekről kaparászta elő, ráadásul nem is könnyen, hisz az imént mondott le élete sikeréről.
Amikor Rowannek sikerült feleszmélnie pillanatnyi dermedtségéből, nagyot nyelve pattant fel a heverőről.
- Ez azt jelenti, hogy nem fogsz újra bezáratni?
- Ez volt a megállapodás, nemde? - vonta fel a szemöldökét, majd a lány felé nyújtotta egyik kezét.
A kézfogás, avagy az üzlet megkötésének utolsó fázisa egyértelműen a megvalósításra várt, ám a hölgyemény hitetlenül harapott ajkába. Nem volt biztos benne, hogy teljesen szabályszerű ez az egész, hiszen könnyű szerrel ki tudta volna nézni a férfiból, hogy új regulákat alkotott, amiket nem kívánt megosztani a külvilággal. Talán csapdát állított a lány számára, amelybe egy kézszorítás által könnyen belevezethette. Ám ha Rowan nem akart újra kalitkába zárt madárként élni, nem volt más választása, mint elfogadni a döntést.
Újra mélyet szippantott a pállott levegőből, és pár lépéssel csökkentve a kettejük közötti távolságot, kezet rázott a férfival, ezzel beleegyezve a határozatba.
Rowan kifejezéstelen arccal nézett a cégtulajdonos után, ahogy az kisétált az ajtón, s bár a jól megszokott kattanás most nem hangzott fel, még soha nem érezte annyira bezárva magát, mint abban a pillanatban.
