Prológus: A látogató

                                                                                 ,, A tükör a felszínesség közvetítője. 
                                                    Soha nem tudhatod, hogy valójában ki néz vissza rád. '' 



   Meredith Wilmer egy fárasztó, végtelennek tűnő munkanap után végre hazatérhetett szeretett férje mellé. Magassarkúinak hátsó része az utca hideg kövezetének ütközött, amelynek eredményeként halk koppanásokat hagyott maga után. A nő nem tehetett róla, de akarata ellenére is végigsöpört rajta a félelem bénító hulláma.
   Az utca hátborzongató, kihalt látványa sietésre késztette az egyébként vakmerő Meredith-t. Az éjszaka sötétje percről-percre sűrűbbé és nehezebbé vált, ahogy az átlagos járókelőnek tűnő nőszemély átvágott Brooklyn utcáin. A hideg szél játékosan belekapott vékony kabátjába, mire összehúzta magán a tavaszi felsőt, és a kényelmetlen cipellők ellenére is megszaporázta lépteit.
   A nyár vége nem csak az időjáráson, hanem az embereken is meglátszott. A nappalok rövidülését és az éghajlat lehűlését egyre több egyetemre vagy középiskolára készülődő fiatal követte. A nyári, átmulatott éjszakák és a részeg, alkoholt vedelő tinédzserek is megfogyatkoztak, bár nem tűntek el teljesen. Ezt a tényt az is bizonyította, hogy egy sikátor mellett elhaladva Meredith egy hullarészeg, kiütött férfit pillantott meg a szemetes zsákok között horkolva.
   Meredith-nek tehát elég oka volt rá, hogy minden fölösleges látványt elhanyagolva iparkodjon az otthona felé. A zord táj ellenére is felderengett előtte az egyetemes életszakasza, amikor pályát kellett választania a jövőre nézve. Bár a szülei valami komoly állást szerettek volna egyetlen lányuknak, ő mégis nyomozóként folytatta tanulmányait. A fiatal lány legnagyobb meglepetésére, már a segédként töltött napjai is teljesen lenyűgözték.
   Ahogy a detektívek semmisnek tűnő bizonyítékok sorozatának köszönhetően kapták meg a teljes képet a gyilkos mivoltáról. Ahogy egy érdektelen porszemcse és ujjlenyomat sorsdöntő változásokat eredményezett. De Meredith-t mégis az kápráztatta el a legjobban, hogy ezek a részletbe mélyülő, elhullatott kenyérmorzsákra emlékeztető nyomok vezettek el a nyomozás végére. Bár a halottkémes állás sem állt távol tőle, ő mégis a részletes nyomkeresést választotta. És ahogy döntése megfogalmazódott elméjében, pár év elteltével a C.A.M.A. bűnügyi egyesület tagjai között találta magát.
   A szervezetben eltöltött évek jelentették az élete fénypontját. Izgalmas felfedezések, feszült üldözések és halálközeli megbízatások változtatták meg a lány addigi hétköznapi életét. Addig a pillanatig, amíg Meredith meg nem mentette egy ártatlan polgár életét, fogalma sem volt arról, hogy milyen veszélyes és felemelő érzés nyomozóként dolgozni. Főleg, ha egy olyan természetfeletti erővel néz szembe az ember, mint a nyomtalan és veszélyes Bérlők.
   A jobb oldalról érkező zaj kirántotta Meredith-t gondolatmenetéből. Torkában dobogó szívvel fordult hátra, a zaj forrása felé. Meglepetten tanulmányozta, hogy az utca sarkában egy kóbor, éjfekete macska körvonala rajzolódik ki, aki a szemetes zsákok között talált menedékre. Szájában egy hal megtépett maradványát tartotta, és elégedett testtartással elhagyta a kuka összedőlt romjait.
   A nő száját nyugodt sóhaj hagyta el, ahogy az állat után pillantott. Furcsán érte a felismerés, de valamilyen érthetetlen oknál fogva még mindig hatalmába kerítette az érzés, hogy megfigyelés alatt áll. A sötétedő és egyre benépesedő utca láttán hideg verejtékcsepp hagyta el homlokát. A közeli park felől esti szél fújt.
  Csak a képzeleted játszik veled, Meredith - gondolta, majd hevesen megrázta fejét, gondolatát megszilárdítva.
Sajgó lábait hevesen kapkodva indult el a kis kertvárosi ház felé. Fejéből megpróbálta eltávolítani az iménti félelem nyomait, de minden erőfeszítése ellenére egész úton olyan érzése támadt, hogy valaki követi.
Az esti szürkületben egy alaktalan, kapucnis férfi hangtalan léptekkel közeledett a 39. utca szerény épületei felé. Alakjának körvonala szinte beleveszett a félhomályba, ahogy Meredith Wilmer nyomaiba lépett.

                                                                ××××

   Az átfázott Meredith egy csésze meleg tea, egy biztonságot nyújtó ágy és egy szerető férj jelenlétében bízva lépte át a ház küszöbét. Remegő kézzel fordította el a kulcsot a zárban, amely egy halk kattanás kíséretében kizárta a fel-alá sétáló embereket. Hátát a falnak vetve engedte ki a felgyülemlett szén-dioxidot, majd pár másodperc elteltével ismét nagyot szippantott az otthon édes illatával keveredő levegőből.
 - Drágám, megjöttem! - kiáltott fel hirtelen, hangjában némi boldogsággal és megkönnyebbüléssel. Legnagyobb meglepetésére, kijelentését síri csend követte.
 Meredith idegesen felkapcsolta a lámpát, és körülnézett az előszobában. Ugyanaz a látvány fogadta, mint minden hazatérésekor munka után. Lépteit a konyha felé irányította, ahol nemsokára választ kapott kérdésére.
   A lámpa gyér megvilágításában felfigyelt egy apró papírdarabkára a konyhapult közepén. A cetlire vetett írásból Meredith könnyedén kikövetkeztette, hogy tulajdonosa sietve írta le a papíron uralkodó szavakat. A tinta állagából pedig jól látszott, hogy a kézirat nemrég látott napvilágot. A nő a kezébe vette az apró üzenetet, majd olvasása közben végigsöpört rajta a csalódás erőteljes hulláma.
 Drága Merry!

   Talán már te is kitalálhattad, merre vagyok. Megbeszélésre hívtak be egy másik céggel. Sajnálom. Tényleg. Két nap múlva itthon leszek.
                                                                                                           Őszinte híved,
                                                                                                                                Jon
   Meredith pár percig csak bámulta azt az átkozottul rövid üzentet. Szinte lélegezni is elfelejtett, ahogy apránként felragyogott előtte a valóság. Görcsösen szorította magához az egyetlen tárgyat, ami arra adott bizonyítékot, hogy Jon nemrég a házban járt. De mindezek ellenére Meredith-t nem lepte meg a férfi hirtelen távozása.
   Jonathan Wilmer még az elfoglalt jelzőt is túlteljesítette. Amióta három éve egy elektronikai cég vezér igazgatójává választották, Jon jóformán minden szabadidejét a munkahelyén töltötte. Gyakran hétvégén is ellátogatott az épületbe, mindenféle megbeszélések és termékbemutatók megszervezésére. Meredith nem egyszer elcsodálkozott már azon, hogy férje hogyan bírja ennyi erővel.
   Az elszomorító helyzet ellenére Meredith halkan felnevetett. A levél teljes mértékben Jonathan érzéseit tükrözte.
 Amikor még fiatalok voltak, Jon állandóan úgy viselkedett Meredith-szel, mintha a királynője lenne. A neki szánt szerelmes leveleket is sajátos stílusában írta, amellyel határtalan szeretetét mutatta ki kedvese iránt. Az ,,Őszinte híved" megszólítás annyira Jonra vallott, hogy akarata ellenére, Meredith látását vékony könnyfátyol homályosította el.
   Lágyan végighúzta ujjait a papír sima felületén, és különös figyelmet szentelt a férjétől kapott becenév helyére. Merry. Néha Jon így szólította feleségét, és ez a különös megnevezés kellemes érzéssel öntötte el. Tíz perccel ezelőtti félelme semmissé változott, ahogy az üzenet tartalmát megpillantotta.
Boldog sóhaj hagyta el száját, miközben lassú léptekkel a zuhanyzó felé ballagott. A hétfő elérkezésén kívül már semmi más nem érdekelte.
Még a szellőzőn beszivárgó fekete, gomolygó füst sem keltette fel figyelmét, amely lassan közeledett védtelen áldozata felé.

   Ahogy a levél okozta biztonságérzete eltűnt, Meredith-en ismét eluralkodott a már jól ismert zavaró érzés. Mintha a falakon undorító szemek képződtek volna, mintha a sarokban álló mahagóni ruhásszekrény kinevetné a gyengesége miatt. Mintha az egész hálószoba egy idegőrlő játékot játszana vele, és ő lenne a kísérleti egér, akinek türőképességét kell bizonyítania.
   ,, Hát, csak...megbolondult."- jutott eszébe hirtelen egy részlet az Alice Csodaországban könyvéből.    A valószerűtlen események sorozata már kiskorában magával ragadta, és ahogy a ház magányát élvezte, akaratlanul is erre a mondatrészre gondolt. Ha gyermekkori mesékkel és rémképekkel folytatja estéjét, talán ő is becsavarodik, mint a Bolond Kalapos a meseregényben. Szüksége volt egy támaszpontra, amely a valósághoz köti gondolatait, mielőtt még öntudatlan álomba merülne.
   Tisztában volt vele, hogy a szoba másik végében elhelyezkedő hatalmas Tv adásai, illetve egy könyv sorai nem tudnák megszüntetni beteges gondolatait. Végső elhatározásában egy általános nyugtatási technikához folyamodott, amelyben a szaggatott ki-belégzés módszerét alkalmazta.
 - Nyugalom, Meredith, minden rendben lesz - nyugtatta magát, bár próbálkozása még saját fülének is erőtlenül csengett.
   A hatalmas szobaágyon ülve Meredith magához húzta térdeit, majd karjaival átkulcsolta azokat. Még mindig élénken élt benne az utcáról maradt rettegés, amelyet egy kitalált üldözőről szövögetett. A hirtelen érkezett félelme hatalmába kerítette, és az erős nőből egy ijedős kislánnyá változott.
   Meredith keze öntudatlanul is az éjjeli szekrény felé tapogatózott. Pár másodperc múlva azon kapta magát, hogy Jon mosolygó fotóját szorongatja a kezében. Végigsimított a sötét, kávébarna haján, a csillogó, szürke szemein, és az arca szélén növekvő borostán, amely még szerethetőbbé tette a férfit Meredith számára. Ahogy a szeretett kép egy szempillantás alatt megnyugtatta Meredith-t, olyan gyorsan riasztotta fel a fotó eltorzulása. Kitágult szemekkel meredt férjére, amely immár egy szörnyeteg képét tárta elé.
   Jon arca egy összevert, élő-halott ember képét öltötte magára. Egyenesre fésült haja csomókban lógott a szemébe, rátapadva a lámpásként izzó fehér bőrre. A férfi orrából alvadt vércsík vezetett az őrült mosolyra húzódó szájhoz. Helyenként kék-zöld zúzódások és további vérpatakok torzították a zombi-Jon arcát. De mindezek mellett mégis a szeme volt a legrosszabb. A szeme, amely derűs csillogását elvesztve, sötét tárnaként bámult Meredith-re. Véres csíkok indultak ki belőle, és piszkították be a fotó hátterét.
   Meredith velőtrázó sikollyal dobta a földre a kezében tartott tárgyat. Az üveg töréséhez hasonlító zaj hangzott fel, ahogy a bekeretezett fotó földet ért. A nő a fülében dobogó vérrel nézett le a világos faburkolatra. A kép üveges részéből számtalan apró darab hevert szilánkokra törve. De a pokoli arckép még mindig ép maradt.
   Meredith kétségbeesetten tekintett körül a szobában. Megdörzsölte szemeit, mintha csak egy mély, rossz álomból ébredett vona fell. Az erős kézmozdulattól csillagokat látott, de abban a pillanatban ez hidegen hagyta. Ugyanis, amikor kába fejjel a padlóra tekintett, Jon mosolygó arca tekintett vissza rá a szilánkok közül.
   A nő villámgyorsan a földön termett. Hevesen dobogó szíve és figyelmetlensége miatt szabad kézzel nyúlt a törött üvegszilánkok közé. Ügyetlensége miatt pár másodperc elteltével érezni kezdte azt a szúró érzést, amelyet a bőr felsértésekor tapasztal az ember. Amíg Meredith rá nem pillantott az apró sérülésre, fel sem figyelt arra, hogy a fél kézfeje vérben úszik. Valamivel nyugodtabban a fürdőszoba felé igyekezett, hogy lemossa a vörös folyadékot.
   A hideg víz hűvös érintése némileg megnyugtatta, és az arcára érkező vízcseppek tömkelege felfrissítette érzékszerveit. Pár percig csak hallgatta a csapból érkező víz nyugtató hangját. De amikor a mosdókagyló fölött elhelyezkedő tükörbe pillantott, egy elgyötört nő képe tekintett vissza rá.
Világosbarna haja vízzel vegyülve keretezte holtsápadt arcát. Szemei kétségbeesetten meredtek a semmibe, és sötét karikák mutatkoztak a szempár alatt. Meredith depressziós énjével találta szembe magát. De legalább nem borították mély vágások és véres elágazások.
   Beteges gondolatait egy nyugtatóval csillapította, majd fertőtlenítőt és ragtapaszt rakott a frissen keletkezett vágásra. Még egyszer megbizonyosodott testi épségéről, majd a szobába indult, hogy feltakarítsa az imént okozott károkat. De mielőtt még férje összeroncsolódott képéhez fordult volna, meg akart bizonyosodni róla, hogy a hálószobai tükör sem rejteget hasonló szörnyetegeket.
   A különleges, ívelt mintákkal díszített tükör üveges részébe valahogy nem illett bele Meredith viharvert alakja. A tükör még Jonathan ajándéka volt az esküvőjükre. Meredith imádta az efajta régi tárgyakat. A kidolgozása tökéletes volt, és az üveg kristálytisztán közvetítette a vele szemben álló felszínességeket.
   Ahogy a kép hirtelen elváltozott a sima felületen, Meredith úgy érezte, hogy a félelemtől felrobban a szíve. Mint azoknak a nyulaknak, akik csapdába esnek, és a vadászok kése előtt a félelem végez velük, és szó szerint felrobban a szívük. A nő most hasonlóan érezte magát, mint azok a kis emlősök, a csapda fogságába esve. A tükörben felderengő kép bizonyossá tette, hogy nem a képzelete játszik vele.
   Az egykoron imádott ajándék most Jon húscafatokban lógó testét sugározta Meredith felé. A férj egy darabig erre-arra forgatta feldagadt erektől behálózott testét, amely láttán Meredith-ben megfagyott a vér. Azt hitte, hogy a félelem soha többé nem fogja elhagyni testét, de ahogy a keze öntudatlanul is az öve felé közeledett, tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Ujja reflexszerűen a ravaszhoz közeledett, és csak az járt a fejében, hogy eltüntesse azt az istenverte képet. Biztos volt benne, hogy ha még egy másodpercig néznie kell a férje eltorzult arcát, megbolondul, vagy a saját körmeivel fogja kivájni a szemeit.
   A golyó hajszálpontosan a tükör közepét találta el. A hangos csörömpölés ezer meg ezer darabra törte a tükör üveges részét, amelyek közül egy jó pár Meredith lába előtt landolt. A hangtompítóval rendelkező fegyver és a hangszigetelt falak védték meg a szomszédokat a fülsértő zajoktól. Meredith arcába egy apró szilánk fúródott, keskeny vércsíkot csalva elő a nő arcából. Kézfeje remegett, a lövés erős rúgása hátratántorította a tükörtől, és a füle hangosan csengett a törés okozta hangzavartól.
   Amikor a töredékek csoportját gomolygó, sűrű füst hagyta el, a dermedten álló nő lába a földbe gyökerezett. Ostobaságáért korholta magát, amiért nem figyelt fel arra, hogy mivel is áll szemben.
A tükörből kilépő, füstkígyóként tekergőző anyag gyors tempóban alakot öltött. A szava is elakadt, ahogy egy Bérlő állt előtte emberi álruhájában.
   A férfi gonosz vigyorra húzta a száját, amikor tekintete a félholt nyomozóra vándorolt. Kopott, szürke öltönye csálén állt vékony testén. Seszínű haja és betegesen csillogó szeme egy őrült ember bosszúra éhes arcát tükrözte. Lassú léptekkel közeledett a szoborként álló nő felé, miközben a gyér lámpafény meg-megcsillant a nyakán helyet foglaló otromba hegen. Minden bizonnyal a férfi öngyilkosságra készült, mielőtt a Bérlő végzett vele, és örökre magára vette annak kinézetét.
 - Te...Te n-nem lehetsz m-most itt - nyögte ki Meredith. Nem e világi hangja minden próbálkozása ellenére is kimutatta gyengeségét.
   A Bérlő mély, fülsértő hangon felnevetett, amely inkább vonyításra emlékeztetett, mintsem nevetésre.
 - Fogalmad sincs arról, hogy egyszerre hány helyen tudok lenni ugyanabban az időben- válaszolt fenyegető hangsúllyal a gyilkos, majd zakója belső részéből egy kést halászott elő. Játékosan megpörgette ujja hegyén a fegyvert, majd lépett egyet az immár sokkos állapotba került nő felé.
   Meredith gyűlölte magát a gyengeségéért, de sikítania kellett. Kiadta magából a fájdalmat és a rettegést, amely az utóbbi két órában gyülemlett fel benne. De mindenek előtt azért is gyűlölte magát, hogy nem figyelt fel a részletekre. Csak a Bérlők annyira elvetemültek ahhoz, hogy halálra rémítsék az áldozatot a kivégzés előtt. Az utcai követés, a fotó, majd a tükör megszállása mind-mind ezekre a szörnyetegekre hajazott, akiket Meredith olyan jól ismert, mint a tenyerét. A mai estén még is hajlamos volt a gyengeségre és figyelmetlenségre. A legjobban még is azon lepődött meg, hogy nem ismerte fel a legnagyobb félelmét. Ez ugyanis az éles tárgyakhoz és a számára legkedvesebb személyek halálához kötötte.
   Ezidáig nem volt ijedős típus, de most egy olcsó csitrinek érezte magát. Lélegzetét visszafojtva szaladt az ajtóhoz, hogy a szabadba jusson, de a kilincs mozdulatlan maradt
    Hát persze. Az egész házat az irányítása alá vonta - gondolta keserűen. Mint egy ereje teljében lévő polip, aki lassú kínzások között szorítja ki áldozatából a levegőt. Meredith a tüdejéhez kapott, mivel attól félt, hogy a szíve netán szétdurran félelmében.
   A Bérlő kegyetlenül felnevetett, és megszaporázta lépteit a feleség felé. Semmi rettegés nem volt megtalálható a szervezetében, csak a gyilkolás öröme éltette.
Meredith ekkor az éjjeli szekrényhez szaladt, és a bútort a férfi felé lökte. Kétségbeesetten kapálózott az életbe maradásáért.
   Egy tudományos megállapítás szerint az agy működése felgyorsul vészhelyzet esetén, de Meredith-nek nem jutott eszébe semmi felhasználható. Utolsó erejével a körülötte lévő tárgyakat vagdosta a gyilkosa felé. A Bérlő valódi mivoltáról már az első pillanatban tisztában volt.
   Jace, a legbátrabb és legerősebb nő akit valaha megismert, mesélt neki erről a szürke öltönybe bújt rémségről. A bérgyilkos Dariusnak nevezte magát, mint az ókori perzsa király, akinek tömérdek aranya és katonája volt. Neve birtokost, átvitt értelemben hatalmast jelent. Ahogy a férfi játékosan közeledett a nő felé, Meredith-ben felderengett a felismerés, hogy mily találó elnevezést mondhat magáénak a Bérlők főkolomposa. Ugyanakkor nem rajongott túlságosan az ötletért, hogy e szörnyetegek legvadabbika fogja a másvilágra küldeni.
   Már épp beletörődött volna sorsába, amikor irdatlan fájdalom nyilallt a mellkasába. A kés hegye tövig belefúródott bőrébe, leírhatatlan kínokat okozva. Fogait összeszorítva nézett az ügyvezetőre.
 - Nem végezhetsz velem - jelentette ki tettetett magabiztosággal. Kezével a pisztolya után kutatott, ahogy a fájdalomtól fekete pöttyöket hallucinálva vérezni kezdett.
Mondatát még egy éles vinnyogás követte. Darius kezében egy újabb kés jelent meg, ugyanolyan csontmarkolattal.
- Majd üdvözöld a munkatársad apját helyettem is. Bár a drágalátos lánya is nemsokára követni fogja.
Hangja olyan volt, mintha kést éleznének egy kövön. Meredith reménytelenül próbált a Bérlőre célozni, de orbitális fájdalma és vérvesztesége teljesen elgyengítette. Amikor végre megtalálta a ravaszt, vértől ragacsos kezével a gyilkos felé célzott. Egyre nehezebben lélegzett, és amikor nagy erőfeszítéssel meghúzta a ravaszt, semmi nem történt. Az utolsó töltényét arra az átkozott tükörre pazarolta!
   Az előbbi kést még kettő, és kettő követte. Meredith szája fémes ízzel telt meg, és a saját vérében úszott. Ironikusnak találta helyzetét, de halála előtt még menteni próbálta a menthetetlent.
 - Jon...Csak Jont hagyd békén. Kérlek...- könyörgött a nő, de látása teljesen elhomályosult. A kések mennyiségét már nem is tartotta számon, de biztos volt benne, hogy hét kés szabdalta fel a testét. Hét. A hetes szám egyenlő volt a szerettei számával, így a Bérlő végül a legnagyobb félelmeit felhasználva végzett vele. A kések az éles tárgyaktól való iszonyát testesítették meg, de ugyanakkor kifejezték azt a számot, amely a számára legkedvesebb emberekkel is végezhetett volna. Darius jó munkát végzett, ezt el kellett ismernie.
   Mielőtt a Bérlő elhagyta volna az épületet, Meredith-hez lépett. Nyakánál fogva felnyomta a falra, hogy az ő arcát lássa utoljára halála előtt.
 - Vigyázz magadra, Meredith - sziszegte kígyóhangon, száját a vér undorító szaga hagyta el. - És ne aggódj, én itt leszek neked. Megvédem a hőn szeretett férjed.
   A gyilkos szinte már fuldokolt a nevetéstől. Elengedte Meredith torkát, és a falhoz vágta a nő testét. A vér sugarakban ömlött belőle, a halál és az élet közti ismeretlen vonalban lebegett.
   Darius úgy érezte, hogy nincs több keresnivalója a házban. Még egyszer ránézett a saját vérében fuldokló nőre, majd fekete füst képében elhagyta a lakosztályt. Szinte már érezte, ahogy a testét átjárja a sikeres gyilkolást követő erő.
   Azt mondják, a halál pillanatában minden megvilágosodik. Meredith Wilmer iszonyú fájdalmai enyhülni kezdtek, ami azt jelentette, hogy nemsokára elérkezik számára a vég. Szánalmasan kapálózva próbált kiszabadulni, de testét hét vadászkés szögezte a földhöz. Utolsó erejével egy hatbetűs szót körmölt a szorosan mellette helyet kapó, összetört kép hátsó felére. Tintának a saját vérét használta, amely undorító, fojtogató erővel vette körül. Szemhéjai lecsukódtak, majd érezte ahogy a halál karjai lassan körbeölelik élettelen testét.
 - Ég veled, világ - sóhajtotta egy párafelhő kíséretében, majd minden elsötétült körülötte. Boldog volt, hogy távozhat erről a velejéig romlott világról, amelyet a Bérlők az irányításuk alá vontak.