Ha valaki rendszeresen követi a határidőket, bizonyára felmerülhetett benne a kérdés, hogy meddig fogjuk még tologatni őket? Valamint mikor jön már az a fránya 8. fejezet? Nos, azt hiszem, elérkezett ez a (számomra kevésbé) felemelő pillanat. Sajnálom, hogy ezúttal én okoztam felfordulást, de személyes okok miatt a szabadidőm nagy része elúszott más teendőkra.
Na de erről ennyit, érkezzen hát a bejegyzés, mely annak ellenére, hogy nem úgy sikerült, ahogy elsőre terveztem, még számomra is elfogadhatónak bizonyult (tekintettel arra, hogy nagy részét az utóbbi három napban dobtam össze).
Valamint nem győzöm hangoztatni, hogy mennyire örülnénk pár visszajelzésnek. Látjuk, hogy meglátogatjátok az oldalt, meg olvassátok a sztorit is, de kommentek híján nem tudjuk eldönteni, hogy mi tetszik/ nem tetszik a történetben. Éppen ezért hívnám fel a figyelmeteket arra, hogy hagyjatok Bármilyen jellegű nyomot magatok után, hogy fejlődni tudjunk! ( És itt egy kicsit spoilerezek, mivel Loniával arra az elhatározásra jutottunk, hogy minden 10-es skálánál dupla különkiadás-maratont tartunk. Az áprilisi, azaz 10 feliratkozós bónuszfejezet már megvolt, tehát remélhetőleg a 20-as is tervben lesz, szóval hajrá! :) )
Jó olvasást, remélem odalent is találkozunk! ;)
Abraham
,,A némaság percei a legkegyetlenebbek.
Így van ez a kihallgatáson,
és így van ez a temetésen is.''
Abraham a pillanat tört részében úgy érezte, elege van a nyomozásból. Nem volt elég, hogy seperc alatt kirángatták a C.A.M.A. biztonságos épületéből, még illegálisan is kellett végrehajtania az akciót. Ráadásul egy kényelmetlen, fekete hacukában kellett szaladgálnia, mely állítólag FBI-os álruháját biztosította, és legnagyobb bosszúságára, szinte minden testrészéből heves viszketést csalt ki. Bár nyomozótársa, Kaillen szemmel láthatóan élvezte a küldetést, Bram alig várta, hogy vége szakadjon ennek az egésznek, és lerángathassa magáról a hamis viseletet. Azelőtt viszont még számos tennivaló várt rá, melyeket legszívesebben elhanyagolt volna. Bármennyire is utálta, el kellett ismernie, hogy nem a terepmunkában rejlett a tehetsége. Esetlenül vette a távokat, valamint percek alatt kifáradt, és a légszomjtól fájdalmasan szúrt az oldala. Visszamaradott állapotán az sem segített, hogy az öltöny verejtéktől úszva rátapadt testére, így nehezítve meg a mozgást. Habár tudta, hogy a sport mérföldkőre áll tőle, most mégis úgy érezte, a rengeteg számítógépes munka helyett nem ártott volna meg egy-két edzés, netán futás.
Mellesleg nem volt ideje elmélkedni, mivel újabb nehézség állta útját, a kerítés képében. Ugyan egyszer már átmászott rajta, most mégis kelletlenül nézett fel rá. Teteje szánalmasan magasnak tűnt az előbbi alkalomhoz képest, érdes, kemény oldala pedig hívogatóan tündökölt a napfényben. Bram ujjai akaratlanul is a rácsozatba mélyedtek, ebben látva egyetlen menekülési lehetőségét. A fém hideg érintéssel tapadt száraz bőréhez, de mivel Kaillen már elkezdte a mászást, ő sem maradhatott le. Nagy elrugaszkodással vágott neki az útnak, és meglepetten tapasztalta, hogy a kerítés ördögi fala sokkal alacsonyabb, mint első látásra bizonyult.
Ahogy a fiú kissé esetlenül landolt a földön, körülötte a por fullasztó felhőben csapódott fel, egyenesen arcon csapva az illetőt. Nem csak az orrába nyert elsőosztályú bevételt, hanem a szeme is egy szép adaggal gazdagodott. Ennek eredményeként intenzív tüsszögésben tört ki, és még a napszemüveg sem gátolta meg a porszemeket abban, hogy tekintetét elhomályosítsák ebben a koránt sem alkalmas időpontban.
Gyorsan kidörgölte a látószervében felgyülemlett koszt, majd a lábában egyre fokozódó sajgásra fittyet hányva szedte össze magát. Még fel sem fogta, mi történik körülötte, de arra automatikusan rájött, hogy futni kell. Mégpedig a szolgálati autó irányába, ami az ég felé tornyosuló építmény hátsó oldalánál pihent éppen. Csak azt nem tudta, hogy a terjedelmes alkotmány pontosan melyik része szolgál menedékül a kocsinak, ami létfontosságú lehet egy olyan szituációban, melynek közepébe éppen belecsöppentek. Kihagyó fotografikus memóriája ismételten cserben hagyta, akárcsak a vészhelyzetek többségében.
Idegesen forgatta fejét erre-arra, a lehetséges útvonal megtalálásának reményében, de a kusza gondolattenger hálójából semmi felhasználhatót nem tudott kihalászni. Magában átkozta a világot, amiért éppen akkor hagyta cserben, de a menekülés arany fénysugara egyszerű megoldásként köszöntötte. Az előtte haladó detektív ugyanis emlékezett a helyszínre, vagy legalábbis határozott választási képességgel rendelkezett. Gyors léptekkel szaladt az utca bal oldalához, pontosabban egy kanyarhoz, mely éppen kapóra jöhet, ha távol akarják tartani üldözőiket. Azokat a dühtől felgyorsult őröket, akiknek hangja és lábdobogása egyre közelebbről csendült fel, valamint kutyaugatással vegyült össze. Márpedig ha a nyomkeresésre idomított ebek szagot fognak, a lehető legnagyobb bajban vannak.
- Erre, Bram! - kiáltotta váratlanul Kaillen, kiszakítva az illetőt pillanatnyi dermedtségéből.
A nyomozó erre meggyorsította lépteit, és villámgyorsasággal vágott át a járda szürke kövezetén. Léptei visszhangot vertek, a módfelett kényelmetlen cipő pedig szorította lábát, de megpróbált fittyet hányni erre. Arról viszont nehéz volt megfeledkezni, hogy az utca csúszós felülete nem egyszer keresztbe tett a fiúnak, így amikor gyorsítani próbált, majdnem elzakózott a kanyarban. Egy adag sáros víz zöttyent a nadrágjára, mire átkozódva libbent át az utca másik oldalára, immár nem csak izzadságban, hanem pocsolyalében is úszva. De legalább megpillantotta a hamufekete kocsit, ami jó pár méterre parkolt tőle. Végre értelmét is látta ennek a végtelennek tűnő macska-egér játéknak, amit egy percig űzhettek, de már így is elege lett belőle.
Abraham mélyet lélegezve készült fel az utolsó távra, de mielőtt még odaért volna, barátja elégedetlenkedő hangja csendült fel előtte. A szerepre gondosan kikent férfi fájdalmas arccal álldogált egy csatornanyílás fölött, és a hacker nemsokára azt is megtudta, miért.
Amikor Kaillen bevette a kanyart, túl nagy lendülettel ért a túloldalra, ennek eredményeként nem esett el, de a fején található szemüveg repült egyet, majd a csatorna fölött hezitálva hullott le annak mélységébe. A detektív első látásra beleszeretett összeállításába - különösen a ruházathoz társuló napszemüvegébe -, így nem volt nagy meglepetés, hogy mély bánat töltötte el a tárgy elvesztése végett. Bram még sajnálta is volna, ha nem lett volna két tényező, ami váratlanul bezavar a képbe. Először is: büntetésre kiéhezett biztonságiak rohantak a nyomukban, vérszomjas szolgálati ebekkel kiegészítve; másodszor: az az átkozott szemüveg csak egy kellék volt! Abraham minden akarata ellenére is dühbe gurult, ahogy Kai már-már gyerekes reakcióját figyelte.
- Kaillen, gyere már! - szólt hozzá idegesen, majd megpróbálta elrángatni a nyílás fölül. Ám hiába próbálkozott, erő szempontjából alulmaradt az egoistával szemben. A háta mögött viszont egyre tisztábban hallotta a csapat moraját, így ki kellett eszelnie valamit, amivel ráveheti társát, hogy méltóztassék végre beemelni hátsóját az autóba, mielőtt még egy csöppet sem aranyos kutyus akadna eme testrészébe.
- De... A napszemüvegem... - nyögte ki az említett, még mindig sokkhatásban részesedve. Bram a harag mellett egyre inkább úgy érezte magát, mint egy béna teknős, akit versenyfutásra köteleznek. Egyszóval lehetetlennek vélte a feladat teljesítését, amit pár másodperce a nyakába varrtak.
- Majd megkapod az enyémet, a rohadt életbe is! - kelt ki magából, mivel nem bírta tovább.
A Nap égette verejtéktől nedves bőrét, haja csapzottan tapadt homlokára, mellesleg a szmoking számos helyen irritálta testét. Arról már nem is beszélve, hogy lábszára pocsolyalében ázott, a kerítés pedig számos helyen felsértette bőrét, olyan részeken is, melyeket nem szokott mutogatni. Érthető volt hát, hogy ahhoz fűlött a legkevésbé a foga, hogy egy durcás, huszonhét éves nyomozót vigasztaljon, miközben a sarkukban biztonsági őrök, netán rendőrök loholnak.
A duó megsértett tagja erre némileg összeszedte magát, megszaporázta lépteit, és beletörődött szánalmas sorsába. Hajlandó volt megtenni azt a pár métert, ami a kocsitól választotta el őket, és abban a percben Bramnek ez épp elég volt. Csakhogy a hezitálás némi előnyt juttatott az ellenséges oldalnak.
Ezáltal szemtől-szembe kerültek üldözőikkel, az utca két vége között húzódó távolságot is figyelembe véve. Abraham végre megfigyelhette a rettegett csürhét, mely az imént lejátszódó kritikus helyzetben félelemben tartotta kettejüket. De a társaság összetételét szemrevételezve inkább nevetni támadt kedve, mintsem elszaladni.
Két pufók őr vicsorgott rájuk, ám féktelen haragjuk groteszk képpé változott. Az egyik túltáplált egyénnek - aki történetesen beengedte őket -, még egy keskeny, de látható nyálcsík is lecsordult az állán, pár morzsa társaságában, mely az uzsonnára elfogyasztott fánk maradékából származhatott. Fehér ingükön kitüremkedett méretes hasuk, és ha az ember elsőre látta őket, megállapíthatta, hogy megszólalásig hasonlítanak egymásra. Mindkettő erősen kopaszodó, gyér frizurával rendelkezett, még oldalukon is ugyanolyan gumibot árválkodott. Azzal a különbséggel, hogy ismert egyénünk jobbján egy vadul csaholó kedvenc állt, míg az ismeretlen tag hiányosságot szenvedett e téren. Tőlük pár méterre hozzájuk hasonló ügynökök álltak, akik nagy valószínűséggel az FBI valódi küldöttjei voltak. Elszámították magukat, mivel a két férfi hamarabb érkezett a tervezettnél, így a szolgálatiak ráébredtek a csalásra, és nyomban utánuk eredtek.
Bramben megfagyott a vér, ahogy a kutya vizslató szemekkel meredt rá, miközben torkát fülsértő vakkantás hagyta el. A fiú még azt is látta, hogy az eb nyakörvét tartó lánc rozsdásodásnak indult, ezzel lazítva az eszköz tartósságát. Félelme nem bizonyult alaptalannak, mivel a velük szemben álló férfi egy sokkolót vett elő, mely rövid idő alatt sercegni kezdett, jelezve működését.
A hacker villámgyorsan a járműnél termett, Kaillennel egyetemben. Szinte feltépte a kocsi ajtaját, hogy végre biztonságban tudhassa magát a kintiektől. Ugyanabban a momentumban, amikor beszökkent az anyósülésre, a biztonsági őrök száját kiáltás hagyta el:
- Megállni! A törvény nevében! - Hatolt át a hang az ablakon.
A nyomozók azonban nem törődtek a felszólítással. Ottiwell a kormány mögött foglalt helyet, és alig telt pár másodpercbe, míg elindította a kocsit. Szinte hallották a kint rekedt lények szitkozódását, mely a távolság növekedésével fokozatosan csökkent.
Abraham idegesen bámult a sebességmérőre, torkában még mindig ott dobogott a szíve. A nyomozás nem éppen úgy alakult, ahogy elsőre tervezték. Ennek ellenére másra sem vágyott, minthogy minél távolabb kerüljön az ominózus épülettől.
- Taposs a gázra! - fordult erőtlenül a vezetőhöz.
Kaillen növelte a sebességet, majd beletúrt tökéletesen elrendezett frizurájába. Száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, de arcán ismét ott bujkált az a jól megszokott félmosoly.
- Oké, ez meleg helyzet volt. És most hogyan tovább? - Hangja a körülményekhez képest feltűnően nyugodt volt; ez némi higgadtságot csempészett a fiúba is. Ez alkalommal nem kellett gondolkodnia, hiszen a válasz végig ott motoszkált a fejében.
- Eileen Eisenberg háza a végállomás. Az elhunyt pilóta felesége.
A kocsi, mintegy vezényszóra, hirtelen féket fogott a jelzőlámpa előtt. Amikor a sárga zöldre váltott, a jármű kidöcögött az országútra, az imént említett személy lakásának irányába. De a villanás iróniájában Bram többet látott egy egyszerű sárga színnél. Ördögi, feneketlen szemgolyó nézett le rá, pupilla nélküli háttere szinte megbabonázta az ülésen helyet foglaló fiút. A kavargó mélység ádáz összessége nem hagyta békén, és mintegy intőként, figyelmeztette a rá váró borzalmakra, melyet elkerülhet, ha irányt változtat. Csak egy fordulat. Csupán egy aprócska kitérő, és a szörnyűségek tárháza elkerülhető.
Abraham szórakozottan megrázta fejét, az ablak felé fordult, majd hagyta, hadd kábítsa el az emlékek és fáradtság édes keveréke. Mielőtt gondolataiba merült, egy vékony, idegesítő sárga csíkot látott, mely éppen akkor váltott át a zöld egy gyomorforgató árnyalatára.
××××
Az út során nem sok szó esett Bram és Kaillen között. Az előbbi egyén nagyrészt az ablak monoton kínálatát szemlélte, miközben megpróbálta kiismerni a Bérlők mészárlásai közötti összefüggést. A szürke épületek összemosódó masszáját tanulmányozva viszont nem jutott többre az esztelen vérontásnál, melyet az utóbbi időben tapasztalhattak. Az Államok bármely pontján kutakodtak, mindenhol fellelték a gyilkosok nyomait, elkezdve egy kihalt tanyától, elérve a zsúfolt nagyvárosokig. Mindenhol ott voltak a bójaként világító vörös vérfoltok, melyek árulkodtak az öldöklés kegyetlen mivoltáról. A gyilkos felkeresése nem okozott komolyabb gondot, de a legyőzése már hagyott maga után némi kivetnivalót. Ugyanis eme lelketlen mészárosok névtelenül, szinte nyomtalanul ontották a vért, de gyengepontjaiknak száma egyenlő volt a nullával.
Bram éppen ezért érezte magát haszontalannak, már-már jelentéktelennek. Hiába kereste fel az ügyek helyszínét, hiába járult hozzá a nyomozásokhoz, fáradozása eredménytelennek bizonyult. Valahányszor ráébredt erre, keserű, égető érzés fogta el, mely kedvére játszadozott akaratával. Nyomasztó volt abban a tudatban élni, hogy bármerre jár az ember, minden sarkon vérszomjas gyilkosok lesnek rá, melyek csoportját képtelenség legyőzni, így az áldozatnak egyetlen választása marad: szűnni nem akaró kínok között behódolni a halálnak.
A fiú nagyot nyelt, ezzel enyhítve száraz torkát. Már egy órája gondtalanul utaztak, biztosan haladva a hacker által megadott cím felé.
Abraham nem ismerte közelebbről a vidéket, így unalmasan tekintett végig a hasonló, egyszínű házakon. Míg magában morfondírozott, az autó hirtelen megállt egy egyszerű, hétköznapi ház előtt, melynek udvara zsúfolt volt a kerti törpéktől, valamint egyéb díszektől, de területén az élet jele nem volt fellelhető. A sötét függönyök behúzva, a kerti székek összecsukva, de még a garázs is zárva volt, elrejtve a benti világ kinézetét. Bram egy pillanat erejéig biztosra vette, hogy rossz helyen járnak. Az épület jobban hasonlított magánzárkára, mint lakóházra, így a fiú kételkedve tekintett ki a jármű ablakán.
- Ez volna az? - hallotta felcsendülni Kaillen hangját, aki szavakba foglalta a hacker korábbi gondolatait.
- A cím megegyezik. Egy próbát megér - vonta meg a vállát, majd kicsatolta a biztonsági övet, és felkészült a kiszállásra.
- De mielőtt még bemennénk... - vágott bele ismét a férfi. Mindeközben az öltöny belső zsebének tartalmát keresgélte, majd egy apró, átlátszó tasakba helyezett tárgyat nyújtott felé.
- Ezt a fényképet a pilótafülkében találtam - magyarázta. - Talán Mrs. Eisenberg van rajta. Nem láttam nagy jelentőségét, de a biztonság kedvéért elhoztam.
Bram a kezébe vette a képet, melyről egy mosolygó, középkorú nő nézett vissza rá. Szőke haja szoros kontyban foglalt helyet az asszony fején, színtelen szemei a fényhatások miatt vadul csillogtak. Kinézete nem volt túl különleges, de széles mosolya láthatatlan ékszerként társult hozzá. Annak ellenére, hogy az információgyűjtés során nem keresett rá a családtagok profiljára, biztos volt benne, hogy az arc, mely szembenéz vele, csakis Eileen Eisenberghez kapcsolható.
- Azt hiszem, ő lesz a mi emberünk. Addig nem vehetjük biztosra, amíg szemtől-szembe nem állunk vele.
Abraham már nyújtotta vissza a képet a megtalálójához, ám mielőtt még átadta volna, érdekes felfedezést tett. A tárgy sarkában parányi foltok éktelenkedtek, melyek első látásra nyomtatási hibának tűntek. Ám ha az ember jobban megfigyelte, felfedezhette, hogy a pöttyök valódiak, és cseppfolyós anyagból származnak. Több éves nyomozói tapasztalatból pedig a folyadék eredetét is meg lehetett állapítani.
A detektív tisztában volt vele, hogy vérrel van dolga. Az anyag időközben megalvadt, és sötét, szinte fekete masszává deformálódott. Bram összehúzott szemöldökkel nézte a képet, miközben agya a lehetséges variációkon kattogott.
- Láttad már ezeket a vérfoltokat? - fordította társa felé a fotót.
Kaillen elképedve meredt Eileen összemocskolt mására. Reakciója nyilvánvalóvá tette, hogy eddig nem figyelt fel a miniatűr tényezőkre.
- Azok az ostoba ürgék nem engedték, hogy normálisan átnézzük a helyet - morgolódott Kaillen, további nem túl kedves megnevezésekkel illetve a biztonsági őröket. - De van egy kézzel fogható bizonyítékunk, haver! Örömmel megnézném azt a tömött képüket, ahogy sötétre színeződik a méregtől!
Bram hosszú kihagyás után megeresztett egy halvány mosolyt, bár a mellette ülő egyén hátba veregetése után már nem volt kedve vigyorogni. Leleményessége végett viszont elnézte idegesítő szokásait, és a szíve legmélyén még boldog is volt, hogy egy semmisnek tűnő, de mégis felhasználható nyommal gazdagodtak. Így utólag visszanézve a szemüveges incidens is eltörpült szemében, és azt sem bánta, hogy saját példányával jutalmazta meg a detektívet. A fiúnak az is épp elég volt, hogy régi, ütött-kopott okuláréja a járműben porosodott.
- Ideje lenne indulnunk - szólalt meg ismét a hacker. - Ne feledd: csak semmi olyan kérdés, ami túl személyes, netán bántó lehet. Egy özvegyasszonnyal állunk szemben, aki pár órája vesztette el a férjét. Igyekezzünk ehhez igazítani a kérdéseket.
- Ugyan már, pajtikám, hát úgy ismersz te engem? - tette fel a költői kérdést mosolyogva az illető. - Kitűnő emberismerő vagyok, ha eddig nem jöttél volna rá. Most pedig kövess, és próbálj meg minél szimpatikusabb és kedvesebb lenni. Tudom, hogy nehéz lesz, de erőltesd meg magad. Nem tudod, mióta várok erre a pillanatra!
Azzal a visszapillantó tükörben elrendezte az amúgy tökéletes frizuráját, majd napszemüvegét csöppet sem egoista módon megigazítva kászálódott ki az autóból. Abraham megpróbálta elsajátítani a detektív magabiztosságát, de az a fránya önbizalom valahogy nem akaródzott előbújni.
Nagyot sóhajtva lépett hát ki a macskaköves utcára, majd a ház fakó falaira nézve reménykedett abban, hogy a kihallgatás jobb eredményekkel fog kecsegtetni, mint a lezuhant gép átvizsgálása.
A lakás oldalát repkény nőtte be, mely otthonosabbá tette a kinézetet. Tekergőző, messzire elnyúló kacsok terpeszkedtek szerteszét, szinte megfojtva a jókedvet az épületben. Bram alaposan végigmérte a sötétzöld növényrengeteget, röpke pillanatok erejéig mélázva a felszínen.
A ház bejáratát nyitva találták, így most az ajtó előtt álldogáltak, felkészülve a rájuk váró kihallgatásra.
A fiú megnyomta a csengőt, és várt. A zaj tompán csengett, egyszer megismétlődött, majd teljesen elhalt. Abraham összeráncolta szemöldökét, és a feszült csendben idegesen tekintgetett az iménti tárgyra. Míg ez végbement, gyors takarítást végzett öltözetén, hogy legalább a kinézete megközelítse egy hiteles ügynök felépítését. Szekundumok kurta sorozatát hagyta nyújtózni, és ezt követően ismét érintkezést létesített az eszközzel.
Az iménti folyamat megismétlődött, de a tompa csendülés után az épület környéke mozdulatlan maradt. Türelmetlenül bámulta cipőjét, mígnem halk, szinte nesztelen léptek kopogása ütötte meg fülét az ajtó túloldaláról. Felkapta fejét, mivel a kilincs tipikus kattogása törte meg a csendet, és egy alacsony, szőke üstök jelent meg a lakás nyílásában.
Bár Eileen Eisenberg szemmel láthatóan élt, állapota meghazudtolta ezt. Világos haja különösen fakónak tetszett a kora esti időben, ahogy bőre is színtelen vászonként terült szét testén. Mozdulatai erőtlenek voltak, sőt, az is meglátszott rajta, hogy az ajtó kinyitása is hatalmas megerőltetést jelentett számára. Szeme élettelenül csillogott, valamint hajdani makulátlan arcbőrét keskeny, ám mégis látható csíkok szántották. Kezében görcsösen feszített egy zsebkendő, arról árulkodva, hogy nemrég könnyekkel áztatta azt. Egykori, fényképen tündöklő lényének csupán árnyéka volt, de a szóban forgó tragédia után ez nem is volt meglepő.
Lélektükrei kíváncsian szegeződtek a jövevényekre, de a mérhetetlen veszteség mellett valami más is felbukkant ezekben. Félelem, illetve düh érzékeltető egyvelege mutatta jelenlétét, amely egy pillantás képében zúdult rá a detektívekre. Mint az esetek többségében, ez alkalommal is Kaillen indította el az eseményeket.
- Ön Eileen Eisenberg? FBI - Mutatta fel jelvényét az (ál)ügynök, mire Bram is követte példáját, és elővette hosszadalmas munkával gyártott igazolványát.
A nő egy futó pillantás erejéig vizsgálta a feltartott tárgyakat, majd azonnal továbblépett. Ismét az öltönyös fickókat vizslatta, ha lehetett, még kritikusabb szemekkel.
- Mit akarnak tőlem? - sziszegte a fogain keresztül, nyilvánosságra hozva, hogy nem szimpatizál Brammel és Kaillennel.
- A nyomozás ügyében küldtek, hogy feltegyünk pár kérdést. Amennyiben hajlandó válaszolni rájuk, természetesen - vázolta a helyzetet Kaillen, a lehető legkedvesebb hangnemet megütve.
Ám Mrs. Eisenberg nem tűnt túl meghatottnak.
- Ezek után még van képük idejönni? - nézett utálkozva kettejükre. - Azok után, hogy egész nap azzal az istenverte géppel foglalkoztak, és a férjemet közveszélyes őrültnek állították be?
Az özvegy szavai vasvillaként nyertek értelmet Bram tudatában. Annak ellenére, hogy az ügyet nem ismerték alaposabban, valamint a feleség délutáni szenvedéseiről sem tudtak túl sokat, a fiú megsajnálta az asszonyt. Abban a délutáni órában elgyötörtnek, kihasználtnak, és nem utolsó sorban átvertnek tűnt. A biztonsági erők áldozatának, akit a hatalmas családi veszteség mellett olyan sérelmekkel vádoltak, amelyek fájdalmat csaltak ki Eileen szívéből. Abraham elfogadta a tényeket, és megértette volna, ha az asszony elküldi őket melegebb tájakra.
- Megértjük a felháborodását, asszonyom - fordult a nőhöz Bram, és meglepődött rajta, hogy tónusa milyen őszintén csengett. - Ebben az esetben viszont további szép napot kívánunk, és már itt sem va...
- Nézzék el az iménti kirohanásomat, kérem - szakította félbe váratlanul Mrs. Eisenberg. Kezével megmasszírozta homlokát, mintha csak egy felgyülemlett idegcsomót próbálna eltüntetni. Hangja hirtelen acélosabbá, határozottabbá vált az előbbi elakadóhoz képest.
- Borzalmas napom volt, és a gyermekeim még mindig rettenetesen aggódnak. Természetesen mindenhez hozzájárulok, ami segíthet megoldani az ügyet. Jöjjenek be, kérem.
- Hálásak vagyunk, Mrs. Eisenberg - mondta a hacker, majd a nő invitálására beléptek az előszobába.
Útközben megpróbálta nem észrevenni, hogy az asszony szeméből apró könnypatak indult útnak, melyet az illető egy ügyesen álcázott mozdulattal törölt le.
A ház tulajdonosa nemsokára a nappaliba vezette őket, ahol makulátlan rend uralkodott. Leszámítva a kanapé előtti asztal területét, melynek tetején zsebkendőhalmok tornyosultak. Abraham keserű szájízzel tekintett a fehér pamacsokra, melyek a fájdalom egy visszamaradott formáját testesítették meg. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába, ahogy az az idegesítő bizsergés is úrrá lett rajta, melyet akkor tapasztalt, amikor fedett térbe lépett.
- Foglaljanak helyet - szólalt meg ismét Eileen. Zavarában az asztalon felejtett zsebkendőket kapkodta fel, majd söpörte bele a sarokban álldogáló kukába. - Esetleg hozhatok valamit? Kávét, netán teát?
Bram leült a kanapé jobb oldalára, kényelembe helyezte magát, de teste egy korty folyadékot sem tudott volna befogadni. Tekintete egy pillanat erejéig találkozott Kaillenével, aki szintén a bútorzat menedékében hallgatta a házigazda szavait.
- Ami azt illeti, én szívesen elfogadnék egy... - kezdte Kai, de társának pillantásával szembesülve inkább elharapta a mondatot.
- Köszönjük, de nemrég tartottunk kávészünetet - vette át a szót Abraham. A nő remegő kezének és labilis állapotának láttán ugyanis el szerette volna kerülni az esetleges gondokat, valamint minél hamarabb le szerette volna rendezni a kihallgatást.
- Szóval mit szeretnének tudni? - Mrs. Eisenberg mindeközben helyet foglalt a kanapéval szembeni egyszemélyes ülőgarnitúrán. Kezeit az ölébe ejtette, és fakó, halványkék íriszével újonnan szerzett papírzsebkendőjét tanulmányozta. Az ablakon rostaként beszivárgó fényben bőre természetellenesen sápadt volt, arca pedig percek alatt tíz évet öregedett.
- Valójában minden információra szükségünk lenne, ami a tulajdonában van. - Ezúttal Kaillen hangja csendült fel. - De először meg szeretném kérdezni: hogy érzi magát, Mrs. Eisenberg?
- Hogy érzem magam? - ismételte meg a kérdezett. - Erre most nem tudnék megfelelő választ adni. Mindenesetre jobban vagyok, mint reggel voltam. És azt hiszem, innentől már csak jobb lehet.
- Rendkívül jól kezeli a helyzetet, asszonyom. Pályafutásunk során kevés olyan emberrel találkoztunk, aki egy ilyen tragikus esemény után is meg tudta őrizni a hidegvérét.
A beszélgetés még mindig a két fél között zajlott, Bram pedig csendben üldögélt, és elővette fekete keretes szemüvegét, illetve ütött-kopott jegyzetfüzetét. Ujjait végighúzta a papír pergamenre hajazó felületén, és alaposan megfigyelte a nemrég leírt cikornyás sorokat. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben elég sokat írt, betűvetése fölöttébb csúnya, már-már kivehetetlen volt.
- Ugyan, ne higgyék, hogy különb lennék bárki másnál - mondta megvető hangsúllyal Eileen, még mindig a kis eszközzel játszadozva. - Csak tudom, hogy a kezdet mindig a legrémesebb pillanat, és az élet attól még nem lesz kegyesebb hozzám, ha meghátrálok a problémák elől. Na de hagyjuk a felesleges fecsegést, és térjünk rá a lényegre. Megkérhetem, hogy a továbbiakban szólítsanak Eileennek?
- Persze, Eileen - egyezett bele Ottiwell. - Mesélne nekünk a reggeli eseményekről?
Bram egy villanásnyi időtartam alatt azt hitte, az asszony visszautasítja és kitessékeli őket. Mrs. Eisenberg alsó ajka megremegett, szeme a megszokottnál is hevesebben csillogott, keze pedig reszketve, görcsösen szorította azt az átkozott anyagot. Hosszú másodpercek teltek el, míg végül újra megszólalt.
- Hát jó - adta be a derekát, de magas tónusa akadozva rezonált. - Tudják, a hétköznapok általában ugyanúgy telnek. Ha ez a környék valaha híres lesz valamiről, az az idegesítően monoton életmódja lesz.
- Reggel még azt hittem, ez ismét így lesz. A férjem munkába ment, Wendyt pedig iskolába vittem, ahogy mindig is szoktam. Tudják, most őszön kezdte az első osztályt. Istenem, látniuk kellett volna az arcát! Nincs még egy olyan kislány, aki olyan boldogan menne iskolába, mint a mi Wendynk. Csak azt bánta, hogy az apja nem tarthat velünk, de a munkája miatt... - Hangja elcsuklott, de gyorsan nyelt egyet, majd folytatta. - Most már nem is fog.
- Ma reggel a kertben gyomláltam, mármint a hívás előtt. Mert a drágalátos munkatársai annyi fáradtságot sem vettek, hogy személyesen közöljék a hírt. De nem is a közvetítés módja dühített fel, hanem a közlés hogyanja. - Az iménti szomorúság helyét hirtelen féktelen harag vette át.
- Gondolom tudnak a jelentésről, ami pár órával a zuhanás után született meg. - Eileen ennél a résznél a látogatókra nézett.
- Hát persze, hogy tudunk róla - hazudott automatikusan Kaillen. - De a formaság kedvéért kifejtené bővebben, a saját nézőpontjából is?
Abraham mindeközben szorgalmasan jegyzetelt, a leglényegesebb infókat örökítve meg. Kivételesen hasznát tudta venni otromba, ám annál gyorsabb kézírásának, melynek köszönhetően minden létfontosságú elem helyet kapott a füzetben.
- Nincs ezen mit kifejteni! - vágott vissza a haragos nő. - Conradot őrültnek könyvelték el, aki szándékosan vezette bele a repülőt egy épületbe! Ráadásul még azt is hozzátették, hogy a férjem megakadályozta, hogy a másodpilóta segítséget kérjen! Ne haragudjanak, de ez már több a soknál!
- Nézze, Eileen - szólalt fel váratlanul a fiatalabbik nyomozó. - Meg vagyunk róla győződve, hogy a férje nem őrült. Viszont arról nem tudunk túl sokat, hogy pontosan mi is történt odafent. Éppen ezért lenne szükségünk több információra.
- Rendben. Halljam azokat a kérdéseket! - válaszolt valamivel nyugodtabban Eileen, az ülőgarnitúra karfáján dobolva.
Előre történő megegyezés alapján Kaillen vállalta a kérdések feltevését, míg a hacker szorgalmasan körmölt az asztalra fektetett noteszba.
- Tapasztalt valami furcsát a férjén a baleset előtt? - indította el az új beszélgetést a kérdező.
Mrs. Eisenberg homloka ráncba szaladt.
- Különösebben nem. Azt már megszoktam, hogy minden repülése előtt ideges, hiszen mégis rajta múlik több száz ember élete. Habár... Ma reggel valamivel frusztráltabbnak tűnt. Kiborította a kávéját, a keze remegett, de amikor rákérdeztem, azt mondta, jól van. Nem szeretett róla beszélni, de kissé tériszonyos volt. És volt még valami... De ennek nincs nagy jelentősége.
- Volt még valami? Ha kérhetem, körülírná ezt a valamit? Minden részlet sorsdöntő lehet.
A nő erőtlenül biccentett. Míg ezen események végbementek, Bram jó pár oldalt betöltött az újonnan szerzett részletekkel.
- Talán furcsának fogják találni, de Conrad megszállottan tanulmányozta a keleti kultúrát, ezen belül a kínai filozófiát. A Yin és Yang, azaz jó és rossz felosztása volt az, ami a legjobban érdekelte, miszerint a világ mindig is két részre volt osztva: pozitív és negatív, menny és föld, valamint női és férfi kultusz. Azt hiszem, még nem említettem, hogy a férjem rendkívül babonás volt. Hitt az effajta mendemondákban, így úgy gondolta, a rossz bizonyos értelemben elűzhető, ha a rossz megtestesítőjét, azaz a fekete színt elkerüli. Ez a felfogása pedig az öltözetére is kiterjedt, így soha nem vett fel repülés előtt fekete, netán sötétebb ruhadarabot. Megszállottnak hangzik, ugye?
- Ha látná, milyen ügyekkel kerülünk szembe nap mint nap, nem tenné fel ezt a kérdést - mosolyodott el Ottiwell, mire Eileen is megeresztett egy érzelemmentes vigyort. - Kérem, folytassa.
- Mint már említettem, Conrad a reggelinél kiborította a kávéját. A lé a ruhájára is rácsöppent, így át kellett öltöznie. Végül majdnem elkésett, és a kocsihoz vezető utat már futva tette meg. És amikor kinéztem az ablakon , furcsa dologra figyeltem fel. Akkor nem törődtem különösebben vele, hiszen azt hittem, csak az időhiány okozta. Ugyanis amikor futott, a nadrágja feltűrődött, így láttam, hogy fekete zoknit vett fel. Nem is tudom, mire gondoltam abban a pillanatban, de azt hittem, nincs semmi jelentősége. Lehet, hogy én is babonássá váltam, de biztos vagyok benne, hogy akkor tévedtem.
A jegyzetelő hacker egy pillanatra megtorpant írnivalója felett. Szemöldökét összeráncolta, arcára gondterhelt kifejezés ült ki. Az iménti mondatok elhangzása után halvány reménysugár költözött helyzetükbe, ugyanis az eset sántított, méghozzá pozitív értelemben: a hirtelen változás a pilóta életében hűen tükrözte a Bérlők gusztustalanul egyedi stílusát. Conrad Eisenberg a levegőben lelte halálát, méghozzá olyan körülmények között, amelyeket átlagos esetben mindig elkerült. E két tényező pedig magába foglalta a férfi két olyan gyengepontját, amelytől - ha nem is túlzottan - , de rettegett.
Gyorsan felkapta fejét, mire társa meglepett pillantásával találta szemben magát. Megbizonyosodott róla, hogy Kai is arra a következtetésre jutott, amire ő: a Bérlőknek mégis köze lehet ehhez a halálesethez
- Mondja csak, Eileen, a férje mióta félt a magasságtól? Valamint mennyire tartott tőle? - tette fel a kérdést az idősebb nyomozó.
- Tudomásom szerint gyermekkora óta. De a repülést imádta, így sikerült viszonylagosan legyőznie félelmét.
Az özvegy egy pillanatra megállt, mintha mély gondolkodásba esett volna. Pillantása az asztal egy pontjára szegeződött, és nem akart tágítani onnan. Hangja még az eddiginél is üresebben, fájdalmasabban hasította át a némaság végtelen szövetét.
- Ma reggel viszont úgy éreztem, ismét visszatért a tériszonya. Olyan... távolinak tűnt. És az utolsó mondata az volt... Az volt, hogy: ,,Takarítsd fel ezt a mocskot!'' Mintha nem is Conraddal álltam volna szemben...
A zsebkendő újra készenlétben állt, a feltörni készülő könnyek eltüntetéséhez. Abraham magában morfondírozva hajolt még mindig a tárgy fölé, agya folyamatosan a történteken kattogott. Egyre inkább úgy érezte, ismét Bérlővel van dolgunk, csupán azt nem tudta, hogyan szerezhetnének egy döntő bizonyítékot, amellyel lezártnak tekinthetnék az ügyet. Lassan azon kapta magát, hogy a tollat rágcsálja, mellyel nemrég még oldalakat írt tele. Régi, általánosban kezdődő szokása visszatérőben volt, melynek hatására újabb ráncok keletkeztek homlokán.
- Őszintén sajnálom, Eileen. - Bram a pillanat tört részében ráébredt arra, hogy egoistának hitt barátja tényleg jó emberismerő. Tapintatosan kezelte az ügyet, és kedves, megértő szavakkal fordult a veszteséggel harcoló anyához.
- Még egy fontosabb kérdésem lenne, amire jó lenne választ kapni. Conradnak útjába esett valamilyen megálló, mielőtt a repülőtérre ért? Jó lenne más embereket is kikérdezni, akik találkozhattak vele az elmúlt huszonnégy órában.
- Általában beugrott a helyi kávézóba, de biztos vagyok benne, hogy ma nem maradt rá ideje, mivel késésben volt. Legfeljebb egy-két ember jöhet szóba a munkahelyéről.
- A biztonság kedvéért elkérnénk a kávézó címét, hátha mégis megfordult ott. Persze az ön jóváhagyásával.
Mrs. Eisenberg erőtlenül bólintott, majd a fiú felé fordult, és lediktálta a helyiség címét. Bram pillanatok alatt lefirkantotta az adatot. Gondolatai egyre jobban összekuszálódtak, ám hirtelen padlózat nyikorgását hallotta az emelet felől. Nemsokára azt is megtudta, hogy a hálószobákhoz vezető lépcsőn egy aprócska, alacsony kislány álldogált, a bútorzat karfás részénél összekucorodva, mintha csak a világ elől szeretne elbujdosni. Gesztenyebarna haja selymes redőként hullott arcába, melyen félelem és kíváncsiság mutatkozott. Sötét szemei tágra nyíltak és vadul csillogtak. Bátortalanul lépett közelebb, miközben a ruhájának szélével játszadozott.
- Hol van a papa? És miért vannak itt ezek a bácsik? - kérdezte értetlenül, édesanyjához fordulva. Mindeközben kritikus szemekkel méregette az öltönyös duót.
Habár a kislány kinézete az apjához húzott, enyhén manós arcvonásai jelenlévő felmenőjére ütöttek, ahogy tekintete is tökéletesen megegyezett Eileenével.
- Jaj, kicsim, a papa most nem lehet itt... - próbált magyarázatot találni Mrs. Eisenberg, de egyre felgyülemlő könnyei megtörték határozott álcáját. Mindkét családtagon látszott, hogy mindjárt elsírja magát.
- De hát mi történt vele? - tudakolózott tovább Wendy. Alsó ajka megremegett, hangja pedig elcsuklott, ahogy csokoládébarna lélektükre is elhomályosodott.
Bram abban a pillanatban érezte át igazán, hogy milyen súlyos károkat hagyott maga után Conrad Eisenberg halála. Családja fenntartó nélkül maradt, ráadásul Eileennek kellett megértetnie kislányával, hogy édesapja nincs többé. A kis Wendynek pedig igencsak hamar kellett megismerkednie az élet rossz oldalával, többek között a halállal. Saját tapasztalatból tudta, hogy ha egy családban tragédia történik, azt a gyerek szenvedi el a legjobban.
Szinte maga előtt látta, ahogy fiatalkori énje a sarokban kuporog, és hallgatja, ahogy szülei kígyót-békát kiáltanak egymásra. Annak ellenére, hogy felmenői legtöbbször harmóniában éltek, volt egy-egy eset, amikor náluk is kiborult a bili. Ilyen alkalom volt a nagymama váratlan elvesztése.
Bram kilenc éves volt, amikor ez bekövetkezett, és először ismerkedett a halállal. Mindenki szomorú volt, és feketébe öltözött, így a kisfiú sem tehetett mást. Senki nem számolt be arról, hogy pontosan mi is történt, csupán annyit tudott, hogy a nagymama egy jobb helyre került, ahonnan nincs visszaút. Aztán a temetés előtt olyan felfedezést tett, amelyet soha nem felejtett el.
A koporsó egy széles asztalon hevert, vastag selyemmel és csipkével bélelve. Teteje fedve volt, de olyan erő áramlott belőle, amelyet nem lehetett nem észrevenni. Az egykori Abraham engedett a csábításnak, és belopakodott a szobába, hogy rálátást nyerhessen a titokzatos rejtekre. Ám a halál ismeretlen barátként köszöntötte.
A keskeny nyíláson megtekinthette az öregasszony élettelen kezét, és az azon feszítő, megszokott karikagyűrűt. Amikor rájött a csalásra, hangosan sikoltva szaladt ki a szobából, és megpróbálta elhitetni magával, hogy amit látott, az nem a valóság. A bökkenő éppenséggel az volt, hogy szülei elismerték a kegyetlen átverést.
Akkor és ott örökre eltört benne valami. Egy érzés, egy távképzet a boldogságról, ami örökké elkíséri az embert életében. Addigi önfeledt gondolatai pillanatok alatt szertefoszlottak, és valahányszor a nagymamájára gondolt, nem egy kedves, szerető öregasszony képe derengett fel előtte, hanem egy oszladozó, földből előmászó élőhalott illúziója, akinek ernyedt karján még mindig ott csillog az arany karikagyűrű. Egy ideig rémálmai is voltak ezzel kapcsolatban, melyek idővel mérsékeltté csitultak. Felfogta, hogy az életnek egyszer vége szakad, és érdekes módon, nem is bánkódott különösebben miatta. Tudta, a kezdet az a pillanat, amikor minden kilátástalannak tűnik. Ezt követően csak javulhatnak a dolgok.
Éppen ezért szerette volna megkímélni Wendyt egy effajta emléktől. Úgy érezte, kötelessége megvigasztalni a lányt, akinek összetört édesanyja képtelen volt erre.
Bram feltápászkodott helyéről, a kislány elé térdelt, és megpróbálta menteni a menthetetlent.
- Az én nevem Cristian, a társam pedig Stephen ügynök. Mindketten segíteni szeretnénk nektek - nézett bele Wendy hatalmas, barna szemeibe, és megpróbált őszinte lenni, annak ellenére, hogy kijelentésének első fele hazugság volt.
- Te Wendy vagy, ugye? - Kérdésére bólintás volt a felelet.
- Az apukád sajnos nem lehet itt, de egy jó helyen. Arra viszont megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet: Mindig vigyázni fog rád, és nagyon szeret téged.
- Ez biztos? - kérdezte kételkedve Wendy. Lélektükrei úgy csillogtak, mint a vízre eső napsugár.
- A lehető legbiztosabb - jelentette ki Bram, és elmosolyodott. A kislány is viszonozta a kedves gesztust, mire Abraham megsimogatta a haját, majd lassan felkászálódott mellőle.
- Ideje lenne indulnunk - intézte szavait Kaillenhez, aki valamilyen oknál fogva meredten bámulta az imént lejátszódó jelenetet. Beleegyezését egy biccentéssel jelezte, majd a hacker nyomában ő is elindult a kijárat felé.
- Amint megtudunk valamit, értesítjük - jelentette ki Bram, mikor már az ajtó mögött álltak. Mrs. Eisenberg kikísérte őket, de azelőtt még egy-egy telefonszámos cetlivel jutalmazta a detektíveket, hogy minél könnyebben elérhessék az özvegyet.
- És köszönünk mindent, Eileen.
- Ugyan már, örülök, ha segítettem. És külön köszönet magának, Cristian. Amiért megnyugtatta Wendyt.
A nő hálás szemekkel nézett a fiúra, mire az illető kissé elérzékenyült. Csak azt tette, amit jónak látott, és nem érezte úgy, hogy ezért még dicséret is járna.
- Nem tesz semmit. Nemsokára jelentkezünk!
Azzal búcsút vettek az asszonytól, és az estébe hanyatló nappal árnyékában elindultak a szolgálati autó felé. A felszerelés elraktározása után végre elindulhattak az egyesülethez, ám az út előtt Bramet kellemes meglepetés érte, ugyanis Kaillen, tőle feltűnően kedves hangnemen szólt hozzá.
- Szóval Bram... - kezdte, immár az anyósülésen helyet foglalva. A megszólított magára vállalta a vezetést, így most a kocsikulcs után nyúlt.
- Igen?
- Szép volt, haver. Mármint, amit a kislánynak mondtál. - Kijelentését meglepett csend fogadta, mivel a nyomozót váratlanul érte Kai mondandója.
- Persze én is megtettem volna, csak az én létfontosságú jelenlétem a kihallgatással volt elfoglalva - tette hozzá gyorsan a csöppet sem egoista egyén, csak hogy személyiségét meg ne hazudtolja. - Tehát ne bízd el magad, mivel még most sem érsz az én utánozhatatlan nyomomba.
- Tőled nem is vártam mást, Kaillen - zárta le vigyorogva a témát Bram, ahogy kihajtott az országútra.
Annak ellenére, hogy egy hosszú, bonyodalmakkal teli nap állt a hátuk mögött, mégis mosolyogva, illetve hangosan nevetve közelítettek a már oly jól ismert, bűntettektől bűzlő Brooklyn felé.
Elnyújtott kihagyás után a jármű fekete árnyként suhant be a C.A.M.A. garázsához. Kipufogócsöve még eregetett pár mérgező felhőt, majd lassan elnémult, valamint hamufekete váza fényes bogárként csillant meg az este gyér világításában. Hamarosan visszafogott ajtócsapkodás vette kezdetét, majd ezt követően az autó két utasa bukkant fel a félhomályban. Váltottak pár szót, majd a kocsi szegényes, ám annál értékesebb áruját kipakolva baktattak fel az emeletre.
Bram megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a nappali ajtajához ért. Fáradtan battyogott, mivel az események igencsak kifárasztották. Nem is beszélve a bónuszfutásról, melynek járulékait még mindig ott érezte ízületeiben. Hála ragyogott fel szemeiben, ahogy a kilincset lenyomva a mesterséges fényforrásokkal megvilágított teremben találta magát, melyből halk beszédfoszlányok szűrődtek ki.
Ahogy Kaillennel egyetemben beesett a nappaliba, a helyiségben tartózkodó nőszemélyek azonnal elhallgattak. Két szempár szegeződött ugyanabban a pillanatban rájuk: egy meglepett mélyzöld, és egy összehúzott, kavargó fekete. Utóbbi természetesen Jacelynhez tartozott, aki a kanapé mögött állt, míg társa, Rowan a bútorzat előtt nézett felváltva a fiúkra, majd a főnöknőre. A kedvességéről és jószívűségéről híres vezető pedig azonnal kifejtette véleményét:
- Veletek meg mi történt? - kérdezte, a tagok öltözetére mutatva. - Nyomozni küldtelek, nem a maratonra!
- Semmi köszönet, esetleg dicséret? - lépett a nőhöz Kaillen, kitárt karokkal. - Esetleg egy ölelés nem férne bele, amiért egész nap dolgoztunk?
- Ne is álmodj róla. A többi meg attól függ, hogyan teljesítettek. Sikerült kiderítenetek valamit? - Fordult immár Bramhez, aki azonmód levágta magát a kanapéra.
- Ami azt illeti, megtudtunk egyet s mást - vágott bele a fiú. - A repülővizsgálás kissé nehezen ment, mivel az eredetileg beosztott ügynökök hamarabb megérkeztek, így idő előtt el kellett hagynunk a helyet. Ezl a magyarázat az iménti kérdésedre is. - Mutatott sáros öltönyére, melytől legszívesebben megszabadult volna.
- Viszont Mrs. Eisenberg hajlandó volt válaszolni a kérdéseinkre. Az üggyel kapcsolatban mindent megtalálsz az aktatáskában, mind a repülőről, mind a kihallgatásról.
Jace a hallottak után rögtön az asztalhoz lépett, majd magához vette a sötét táskát. Úgy nézett rá, mint egy gyerek a cukorkás zacskóra, amiért már oly régóta epekedett. Mindeközben Rowan telepedett mellé, akiről a pillanat erejéig meg is feledkezett. Most mégis a már jól megszokott bizsergés futott végig rajta, ahogy ismét maga mellett tudhatta a lányt, érezhette kellemes illatát, és magába szívhatta elbűvölő látványát. Az izzótest fényében mégis távolinak, a megszokottnál sápadtabbnak tűnt.
- Akkor ezeket most elvinném átvizsgálásra - szakította ki Jacelyn a rózsaszín felhőjéből. - Így elmondás alapján elfogadhatónak tűnnek. De ez csak holnap derül ki, addig is pihenhettek, persze a megszabott korlátok között. - Ennél a résznél szúrós szemekkel nézett Kaillenre, utalva a két nappal azelőtti incidensre.
A főnökasszony látszólag minden mondanivalóját megosztotta, mivel a fekete eszköz társaságában elviharzott az irodája felé. De előtte még féloldalas, kérdő pillantást vetett Rowanre, mire a lány csak biccentéssel válaszolt, mintha telepatikus megbeszélést folytattak volna. Bram kezdett egyre kíváncsibb lenni arra, hogy ezek ketten mit művelhettek a délután folyamán.
Míg ő ismételten a töprengéssel volt elfoglalva, addig egoista barátja még mindig Jace után tekintgetett.
- És az ölelésem? - tette fel a kérdést ijedten. - Az elmarad?
Ám legnagyobb bánatára csak egy ajtócsukódás felelt vissza. Tehetetlenül vakargatta állát, majd az őt furcsán méregető Bramhez fordult.
- Tőled nem fogadok el ölelést, ne reménykedj. De Rowan, ugye te megszánsz engem? - nézett kék bociszemekkel az egyre értetlenebb lányra.
- Bocs, Kaillen, de ez nem a te napod - utasította vissza finoman, a férfi legnagyobb bánatára.
- Nem tisztelik a jelenlétemet - morgott az orra alatt a férfi, majd a fürdőszoba felé indult. - De aztán a fürdőben se zavarjatok!
- Hidd el, Kaillen, nem fogunk - kúszott mosoly Bram arcára, mire újabb ajtócsapkodás zengett fel, immár Kai közreműködésével.
Ahogy lassan körbenézett, hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül tartózkodik a szobában Rowannel. Szívverése azonnal felgyorsult, illetve tenyere is izzadni kezdett. Tulajdonképpen akkor jött rá, hogy összeállítása módfelett kényelmetlen, és másra sem vágyik, csak egy egyszerű, ütött-kopott öltözetre. - Szóval, Bram, hogy telt a napod? - törte meg a csendet a lány.
Bár szemmel láthatóan érdekelte a válasz, hangjából mégis ki lehetett következtetni, hogy eltitkol valamit, amiről nemsokára lerántja a leplet. Csupán elég erőt kell gyűjtenie hozzá.
- Tűrhető volt, maradjunk annyiban - felelte kurtán, mivel egyre jobban érdekelte a lány lelki állapota. - De mondd csak, Rowan, minden rendben?
- Ami azt illeti, valamit el szeretnék mondani - vallotta be, miközben a feszült csend egyre sűrűbb lett.
- Bátran mondhatod, hallgatlak - vált egyre idegesebbé a fiú, a kanapé karfáján dobolva.
- Ma délután, amikor leugrottam a sarki boltba, furcsa dolog történt. - Hangja minden egyes kiejtett szóval egyre megkönnyebbültté vált.
- Hazafelé jövet jó pár ember utánam nézett, és biztos vagyok benne, hogy a nem két szép szemem érdekelte őket. Az egyik idáig követett, Bram. Így végre arra jutottam, hogy hazamegyek az apámhoz. Lerendezem az ügyet, és lehetőleg elintézem, hogy ne körözzön utánam a fél város. Tudom, hogy előbb kellett volna megtennem, de most végre készen állok rá. Már Jacelynnel is megbeszéltem, közvetlenül mielőtt megjöttetek. És miután ezt megtettem, nem lesz több titkolózás, ígérem. Így is elég galibát okoztam már nektek.
- De mégis mikor akarsz indulni? És... Rowan, nem mehetsz oda egyedül!
Kétségbeesetten meg akarta menteni barátját attól, ami apja jelenlétében várhat rá, ráadásul otthoni elszökés után. Rengeteget hallott már a cégvezető kegyetlenségéről, sőt, egyszer még személyes élménye is volt vele, de azt az emléket nem örömmel elevenítette fel.
- Azt követően szerettem volna indulni, hogy ezt elmondom neked - térítette észhez a lány hangja. - Nincs messze apám villája, így hát egyedül szándékoztam menni.
- De mi van akkor, ha... Ha megint bántani akar, Rowan! Nem engedhetem, hogy ezt megtegye!
- Ha tíz évet kibírtam vele, egy este meg sem fog kottyanni, Bram.
- De...
Azzal minden további nélkül odalépett hozzá, és megölelte. A fiú érezte, ahogy a pír lassan elönti arcát, de ugyanakkor még mindig rettenetesen aggódott barátjáért. Ennek ellenére az illető selymes hajának illata és gyengéd szorítása némiképp megnyugtatta, és kellemes, boldog érzést csalt elő belsőjéből. Úgy érezte, a szakadék, amit a két éves hiány keltett közöttük, most némiképp összeforrt, és lassan elindult a gyógyulás útja felé. De ugyanabban a pillanatban arra is ráébredt, hogy Rowan már felnőtt azóta, amióta utoljára találkoztak. Érett nő vált belőle, aki egyedül is képes döntéseket és áldozatokat hozni.
- Minden rendben lesz, Bram. És holnap újra visszajövök.
Miközben lassan elváltak egymástól, a hacker elvesztette uralmát az idő felett. Talán egy hosszú perc, de egy óra is eltelhetett, mire kába fejjel és cikázó gondolatokkal helyet foglalt a kanapén. A már jól ismert ajtócsukodás is felhangzott, ami jelezte, hogy a fiatal nyomozó elhagyta az épületet. Habár Rowan abban a pillanatban egyre távolodott Abrahamtől, a fiú mégis megrészegült a boldogságtól, hiszen az elmúlt két évben még soha nem érezte magát annyira közel titkos kiszemeltjéhez, mint abban a felemelő pillanatban.
Idegesen forgatta fejét erre-arra, a lehetséges útvonal megtalálásának reményében, de a kusza gondolattenger hálójából semmi felhasználhatót nem tudott kihalászni. Magában átkozta a világot, amiért éppen akkor hagyta cserben, de a menekülés arany fénysugara egyszerű megoldásként köszöntötte. Az előtte haladó detektív ugyanis emlékezett a helyszínre, vagy legalábbis határozott választási képességgel rendelkezett. Gyors léptekkel szaladt az utca bal oldalához, pontosabban egy kanyarhoz, mely éppen kapóra jöhet, ha távol akarják tartani üldözőiket. Azokat a dühtől felgyorsult őröket, akiknek hangja és lábdobogása egyre közelebbről csendült fel, valamint kutyaugatással vegyült össze. Márpedig ha a nyomkeresésre idomított ebek szagot fognak, a lehető legnagyobb bajban vannak.
- Erre, Bram! - kiáltotta váratlanul Kaillen, kiszakítva az illetőt pillanatnyi dermedtségéből.
A nyomozó erre meggyorsította lépteit, és villámgyorsasággal vágott át a járda szürke kövezetén. Léptei visszhangot vertek, a módfelett kényelmetlen cipő pedig szorította lábát, de megpróbált fittyet hányni erre. Arról viszont nehéz volt megfeledkezni, hogy az utca csúszós felülete nem egyszer keresztbe tett a fiúnak, így amikor gyorsítani próbált, majdnem elzakózott a kanyarban. Egy adag sáros víz zöttyent a nadrágjára, mire átkozódva libbent át az utca másik oldalára, immár nem csak izzadságban, hanem pocsolyalében is úszva. De legalább megpillantotta a hamufekete kocsit, ami jó pár méterre parkolt tőle. Végre értelmét is látta ennek a végtelennek tűnő macska-egér játéknak, amit egy percig űzhettek, de már így is elege lett belőle.
Abraham mélyet lélegezve készült fel az utolsó távra, de mielőtt még odaért volna, barátja elégedetlenkedő hangja csendült fel előtte. A szerepre gondosan kikent férfi fájdalmas arccal álldogált egy csatornanyílás fölött, és a hacker nemsokára azt is megtudta, miért.
Amikor Kaillen bevette a kanyart, túl nagy lendülettel ért a túloldalra, ennek eredményeként nem esett el, de a fején található szemüveg repült egyet, majd a csatorna fölött hezitálva hullott le annak mélységébe. A detektív első látásra beleszeretett összeállításába - különösen a ruházathoz társuló napszemüvegébe -, így nem volt nagy meglepetés, hogy mély bánat töltötte el a tárgy elvesztése végett. Bram még sajnálta is volna, ha nem lett volna két tényező, ami váratlanul bezavar a képbe. Először is: büntetésre kiéhezett biztonságiak rohantak a nyomukban, vérszomjas szolgálati ebekkel kiegészítve; másodszor: az az átkozott szemüveg csak egy kellék volt! Abraham minden akarata ellenére is dühbe gurult, ahogy Kai már-már gyerekes reakcióját figyelte.
- Kaillen, gyere már! - szólt hozzá idegesen, majd megpróbálta elrángatni a nyílás fölül. Ám hiába próbálkozott, erő szempontjából alulmaradt az egoistával szemben. A háta mögött viszont egyre tisztábban hallotta a csapat moraját, így ki kellett eszelnie valamit, amivel ráveheti társát, hogy méltóztassék végre beemelni hátsóját az autóba, mielőtt még egy csöppet sem aranyos kutyus akadna eme testrészébe.
- De... A napszemüvegem... - nyögte ki az említett, még mindig sokkhatásban részesedve. Bram a harag mellett egyre inkább úgy érezte magát, mint egy béna teknős, akit versenyfutásra köteleznek. Egyszóval lehetetlennek vélte a feladat teljesítését, amit pár másodperce a nyakába varrtak.
- Majd megkapod az enyémet, a rohadt életbe is! - kelt ki magából, mivel nem bírta tovább.
A Nap égette verejtéktől nedves bőrét, haja csapzottan tapadt homlokára, mellesleg a szmoking számos helyen irritálta testét. Arról már nem is beszélve, hogy lábszára pocsolyalében ázott, a kerítés pedig számos helyen felsértette bőrét, olyan részeken is, melyeket nem szokott mutogatni. Érthető volt hát, hogy ahhoz fűlött a legkevésbé a foga, hogy egy durcás, huszonhét éves nyomozót vigasztaljon, miközben a sarkukban biztonsági őrök, netán rendőrök loholnak.
A duó megsértett tagja erre némileg összeszedte magát, megszaporázta lépteit, és beletörődött szánalmas sorsába. Hajlandó volt megtenni azt a pár métert, ami a kocsitól választotta el őket, és abban a percben Bramnek ez épp elég volt. Csakhogy a hezitálás némi előnyt juttatott az ellenséges oldalnak.
Ezáltal szemtől-szembe kerültek üldözőikkel, az utca két vége között húzódó távolságot is figyelembe véve. Abraham végre megfigyelhette a rettegett csürhét, mely az imént lejátszódó kritikus helyzetben félelemben tartotta kettejüket. De a társaság összetételét szemrevételezve inkább nevetni támadt kedve, mintsem elszaladni.
Két pufók őr vicsorgott rájuk, ám féktelen haragjuk groteszk képpé változott. Az egyik túltáplált egyénnek - aki történetesen beengedte őket -, még egy keskeny, de látható nyálcsík is lecsordult az állán, pár morzsa társaságában, mely az uzsonnára elfogyasztott fánk maradékából származhatott. Fehér ingükön kitüremkedett méretes hasuk, és ha az ember elsőre látta őket, megállapíthatta, hogy megszólalásig hasonlítanak egymásra. Mindkettő erősen kopaszodó, gyér frizurával rendelkezett, még oldalukon is ugyanolyan gumibot árválkodott. Azzal a különbséggel, hogy ismert egyénünk jobbján egy vadul csaholó kedvenc állt, míg az ismeretlen tag hiányosságot szenvedett e téren. Tőlük pár méterre hozzájuk hasonló ügynökök álltak, akik nagy valószínűséggel az FBI valódi küldöttjei voltak. Elszámították magukat, mivel a két férfi hamarabb érkezett a tervezettnél, így a szolgálatiak ráébredtek a csalásra, és nyomban utánuk eredtek.
Bramben megfagyott a vér, ahogy a kutya vizslató szemekkel meredt rá, miközben torkát fülsértő vakkantás hagyta el. A fiú még azt is látta, hogy az eb nyakörvét tartó lánc rozsdásodásnak indult, ezzel lazítva az eszköz tartósságát. Félelme nem bizonyult alaptalannak, mivel a velük szemben álló férfi egy sokkolót vett elő, mely rövid idő alatt sercegni kezdett, jelezve működését.
A hacker villámgyorsan a járműnél termett, Kaillennel egyetemben. Szinte feltépte a kocsi ajtaját, hogy végre biztonságban tudhassa magát a kintiektől. Ugyanabban a momentumban, amikor beszökkent az anyósülésre, a biztonsági őrök száját kiáltás hagyta el:
- Megállni! A törvény nevében! - Hatolt át a hang az ablakon.
A nyomozók azonban nem törődtek a felszólítással. Ottiwell a kormány mögött foglalt helyet, és alig telt pár másodpercbe, míg elindította a kocsit. Szinte hallották a kint rekedt lények szitkozódását, mely a távolság növekedésével fokozatosan csökkent.
Abraham idegesen bámult a sebességmérőre, torkában még mindig ott dobogott a szíve. A nyomozás nem éppen úgy alakult, ahogy elsőre tervezték. Ennek ellenére másra sem vágyott, minthogy minél távolabb kerüljön az ominózus épülettől.
- Taposs a gázra! - fordult erőtlenül a vezetőhöz.
Kaillen növelte a sebességet, majd beletúrt tökéletesen elrendezett frizurájába. Száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, de arcán ismét ott bujkált az a jól megszokott félmosoly.
- Oké, ez meleg helyzet volt. És most hogyan tovább? - Hangja a körülményekhez képest feltűnően nyugodt volt; ez némi higgadtságot csempészett a fiúba is. Ez alkalommal nem kellett gondolkodnia, hiszen a válasz végig ott motoszkált a fejében.
- Eileen Eisenberg háza a végállomás. Az elhunyt pilóta felesége.
A kocsi, mintegy vezényszóra, hirtelen féket fogott a jelzőlámpa előtt. Amikor a sárga zöldre váltott, a jármű kidöcögött az országútra, az imént említett személy lakásának irányába. De a villanás iróniájában Bram többet látott egy egyszerű sárga színnél. Ördögi, feneketlen szemgolyó nézett le rá, pupilla nélküli háttere szinte megbabonázta az ülésen helyet foglaló fiút. A kavargó mélység ádáz összessége nem hagyta békén, és mintegy intőként, figyelmeztette a rá váró borzalmakra, melyet elkerülhet, ha irányt változtat. Csak egy fordulat. Csupán egy aprócska kitérő, és a szörnyűségek tárháza elkerülhető.
Abraham szórakozottan megrázta fejét, az ablak felé fordult, majd hagyta, hadd kábítsa el az emlékek és fáradtság édes keveréke. Mielőtt gondolataiba merült, egy vékony, idegesítő sárga csíkot látott, mely éppen akkor váltott át a zöld egy gyomorforgató árnyalatára.
××××
Az út során nem sok szó esett Bram és Kaillen között. Az előbbi egyén nagyrészt az ablak monoton kínálatát szemlélte, miközben megpróbálta kiismerni a Bérlők mészárlásai közötti összefüggést. A szürke épületek összemosódó masszáját tanulmányozva viszont nem jutott többre az esztelen vérontásnál, melyet az utóbbi időben tapasztalhattak. Az Államok bármely pontján kutakodtak, mindenhol fellelték a gyilkosok nyomait, elkezdve egy kihalt tanyától, elérve a zsúfolt nagyvárosokig. Mindenhol ott voltak a bójaként világító vörös vérfoltok, melyek árulkodtak az öldöklés kegyetlen mivoltáról. A gyilkos felkeresése nem okozott komolyabb gondot, de a legyőzése már hagyott maga után némi kivetnivalót. Ugyanis eme lelketlen mészárosok névtelenül, szinte nyomtalanul ontották a vért, de gyengepontjaiknak száma egyenlő volt a nullával.
Bram éppen ezért érezte magát haszontalannak, már-már jelentéktelennek. Hiába kereste fel az ügyek helyszínét, hiába járult hozzá a nyomozásokhoz, fáradozása eredménytelennek bizonyult. Valahányszor ráébredt erre, keserű, égető érzés fogta el, mely kedvére játszadozott akaratával. Nyomasztó volt abban a tudatban élni, hogy bármerre jár az ember, minden sarkon vérszomjas gyilkosok lesnek rá, melyek csoportját képtelenség legyőzni, így az áldozatnak egyetlen választása marad: szűnni nem akaró kínok között behódolni a halálnak.
A fiú nagyot nyelt, ezzel enyhítve száraz torkát. Már egy órája gondtalanul utaztak, biztosan haladva a hacker által megadott cím felé.
Abraham nem ismerte közelebbről a vidéket, így unalmasan tekintett végig a hasonló, egyszínű házakon. Míg magában morfondírozott, az autó hirtelen megállt egy egyszerű, hétköznapi ház előtt, melynek udvara zsúfolt volt a kerti törpéktől, valamint egyéb díszektől, de területén az élet jele nem volt fellelhető. A sötét függönyök behúzva, a kerti székek összecsukva, de még a garázs is zárva volt, elrejtve a benti világ kinézetét. Bram egy pillanat erejéig biztosra vette, hogy rossz helyen járnak. Az épület jobban hasonlított magánzárkára, mint lakóházra, így a fiú kételkedve tekintett ki a jármű ablakán.
- Ez volna az? - hallotta felcsendülni Kaillen hangját, aki szavakba foglalta a hacker korábbi gondolatait.
- A cím megegyezik. Egy próbát megér - vonta meg a vállát, majd kicsatolta a biztonsági övet, és felkészült a kiszállásra.
- De mielőtt még bemennénk... - vágott bele ismét a férfi. Mindeközben az öltöny belső zsebének tartalmát keresgélte, majd egy apró, átlátszó tasakba helyezett tárgyat nyújtott felé.
- Ezt a fényképet a pilótafülkében találtam - magyarázta. - Talán Mrs. Eisenberg van rajta. Nem láttam nagy jelentőségét, de a biztonság kedvéért elhoztam.
Bram a kezébe vette a képet, melyről egy mosolygó, középkorú nő nézett vissza rá. Szőke haja szoros kontyban foglalt helyet az asszony fején, színtelen szemei a fényhatások miatt vadul csillogtak. Kinézete nem volt túl különleges, de széles mosolya láthatatlan ékszerként társult hozzá. Annak ellenére, hogy az információgyűjtés során nem keresett rá a családtagok profiljára, biztos volt benne, hogy az arc, mely szembenéz vele, csakis Eileen Eisenberghez kapcsolható.
- Azt hiszem, ő lesz a mi emberünk. Addig nem vehetjük biztosra, amíg szemtől-szembe nem állunk vele.
Abraham már nyújtotta vissza a képet a megtalálójához, ám mielőtt még átadta volna, érdekes felfedezést tett. A tárgy sarkában parányi foltok éktelenkedtek, melyek első látásra nyomtatási hibának tűntek. Ám ha az ember jobban megfigyelte, felfedezhette, hogy a pöttyök valódiak, és cseppfolyós anyagból származnak. Több éves nyomozói tapasztalatból pedig a folyadék eredetét is meg lehetett állapítani.
A detektív tisztában volt vele, hogy vérrel van dolga. Az anyag időközben megalvadt, és sötét, szinte fekete masszává deformálódott. Bram összehúzott szemöldökkel nézte a képet, miközben agya a lehetséges variációkon kattogott.
- Láttad már ezeket a vérfoltokat? - fordította társa felé a fotót.
Kaillen elképedve meredt Eileen összemocskolt mására. Reakciója nyilvánvalóvá tette, hogy eddig nem figyelt fel a miniatűr tényezőkre.
- Azok az ostoba ürgék nem engedték, hogy normálisan átnézzük a helyet - morgolódott Kaillen, további nem túl kedves megnevezésekkel illetve a biztonsági őröket. - De van egy kézzel fogható bizonyítékunk, haver! Örömmel megnézném azt a tömött képüket, ahogy sötétre színeződik a méregtől!
Bram hosszú kihagyás után megeresztett egy halvány mosolyt, bár a mellette ülő egyén hátba veregetése után már nem volt kedve vigyorogni. Leleményessége végett viszont elnézte idegesítő szokásait, és a szíve legmélyén még boldog is volt, hogy egy semmisnek tűnő, de mégis felhasználható nyommal gazdagodtak. Így utólag visszanézve a szemüveges incidens is eltörpült szemében, és azt sem bánta, hogy saját példányával jutalmazta meg a detektívet. A fiúnak az is épp elég volt, hogy régi, ütött-kopott okuláréja a járműben porosodott.
- Ideje lenne indulnunk - szólalt meg ismét a hacker. - Ne feledd: csak semmi olyan kérdés, ami túl személyes, netán bántó lehet. Egy özvegyasszonnyal állunk szemben, aki pár órája vesztette el a férjét. Igyekezzünk ehhez igazítani a kérdéseket.
- Ugyan már, pajtikám, hát úgy ismersz te engem? - tette fel a költői kérdést mosolyogva az illető. - Kitűnő emberismerő vagyok, ha eddig nem jöttél volna rá. Most pedig kövess, és próbálj meg minél szimpatikusabb és kedvesebb lenni. Tudom, hogy nehéz lesz, de erőltesd meg magad. Nem tudod, mióta várok erre a pillanatra!
Azzal a visszapillantó tükörben elrendezte az amúgy tökéletes frizuráját, majd napszemüvegét csöppet sem egoista módon megigazítva kászálódott ki az autóból. Abraham megpróbálta elsajátítani a detektív magabiztosságát, de az a fránya önbizalom valahogy nem akaródzott előbújni.
Nagyot sóhajtva lépett hát ki a macskaköves utcára, majd a ház fakó falaira nézve reménykedett abban, hogy a kihallgatás jobb eredményekkel fog kecsegtetni, mint a lezuhant gép átvizsgálása.
A lakás oldalát repkény nőtte be, mely otthonosabbá tette a kinézetet. Tekergőző, messzire elnyúló kacsok terpeszkedtek szerteszét, szinte megfojtva a jókedvet az épületben. Bram alaposan végigmérte a sötétzöld növényrengeteget, röpke pillanatok erejéig mélázva a felszínen.
A ház bejáratát nyitva találták, így most az ajtó előtt álldogáltak, felkészülve a rájuk váró kihallgatásra.
A fiú megnyomta a csengőt, és várt. A zaj tompán csengett, egyszer megismétlődött, majd teljesen elhalt. Abraham összeráncolta szemöldökét, és a feszült csendben idegesen tekintgetett az iménti tárgyra. Míg ez végbement, gyors takarítást végzett öltözetén, hogy legalább a kinézete megközelítse egy hiteles ügynök felépítését. Szekundumok kurta sorozatát hagyta nyújtózni, és ezt követően ismét érintkezést létesített az eszközzel.
Az iménti folyamat megismétlődött, de a tompa csendülés után az épület környéke mozdulatlan maradt. Türelmetlenül bámulta cipőjét, mígnem halk, szinte nesztelen léptek kopogása ütötte meg fülét az ajtó túloldaláról. Felkapta fejét, mivel a kilincs tipikus kattogása törte meg a csendet, és egy alacsony, szőke üstök jelent meg a lakás nyílásában.
Bár Eileen Eisenberg szemmel láthatóan élt, állapota meghazudtolta ezt. Világos haja különösen fakónak tetszett a kora esti időben, ahogy bőre is színtelen vászonként terült szét testén. Mozdulatai erőtlenek voltak, sőt, az is meglátszott rajta, hogy az ajtó kinyitása is hatalmas megerőltetést jelentett számára. Szeme élettelenül csillogott, valamint hajdani makulátlan arcbőrét keskeny, ám mégis látható csíkok szántották. Kezében görcsösen feszített egy zsebkendő, arról árulkodva, hogy nemrég könnyekkel áztatta azt. Egykori, fényképen tündöklő lényének csupán árnyéka volt, de a szóban forgó tragédia után ez nem is volt meglepő.
Lélektükrei kíváncsian szegeződtek a jövevényekre, de a mérhetetlen veszteség mellett valami más is felbukkant ezekben. Félelem, illetve düh érzékeltető egyvelege mutatta jelenlétét, amely egy pillantás képében zúdult rá a detektívekre. Mint az esetek többségében, ez alkalommal is Kaillen indította el az eseményeket.
- Ön Eileen Eisenberg? FBI - Mutatta fel jelvényét az (ál)ügynök, mire Bram is követte példáját, és elővette hosszadalmas munkával gyártott igazolványát.
A nő egy futó pillantás erejéig vizsgálta a feltartott tárgyakat, majd azonnal továbblépett. Ismét az öltönyös fickókat vizslatta, ha lehetett, még kritikusabb szemekkel.
- Mit akarnak tőlem? - sziszegte a fogain keresztül, nyilvánosságra hozva, hogy nem szimpatizál Brammel és Kaillennel.
- A nyomozás ügyében küldtek, hogy feltegyünk pár kérdést. Amennyiben hajlandó válaszolni rájuk, természetesen - vázolta a helyzetet Kaillen, a lehető legkedvesebb hangnemet megütve.
Ám Mrs. Eisenberg nem tűnt túl meghatottnak.
- Ezek után még van képük idejönni? - nézett utálkozva kettejükre. - Azok után, hogy egész nap azzal az istenverte géppel foglalkoztak, és a férjemet közveszélyes őrültnek állították be?
Az özvegy szavai vasvillaként nyertek értelmet Bram tudatában. Annak ellenére, hogy az ügyet nem ismerték alaposabban, valamint a feleség délutáni szenvedéseiről sem tudtak túl sokat, a fiú megsajnálta az asszonyt. Abban a délutáni órában elgyötörtnek, kihasználtnak, és nem utolsó sorban átvertnek tűnt. A biztonsági erők áldozatának, akit a hatalmas családi veszteség mellett olyan sérelmekkel vádoltak, amelyek fájdalmat csaltak ki Eileen szívéből. Abraham elfogadta a tényeket, és megértette volna, ha az asszony elküldi őket melegebb tájakra.
- Megértjük a felháborodását, asszonyom - fordult a nőhöz Bram, és meglepődött rajta, hogy tónusa milyen őszintén csengett. - Ebben az esetben viszont további szép napot kívánunk, és már itt sem va...
- Nézzék el az iménti kirohanásomat, kérem - szakította félbe váratlanul Mrs. Eisenberg. Kezével megmasszírozta homlokát, mintha csak egy felgyülemlett idegcsomót próbálna eltüntetni. Hangja hirtelen acélosabbá, határozottabbá vált az előbbi elakadóhoz képest.
- Borzalmas napom volt, és a gyermekeim még mindig rettenetesen aggódnak. Természetesen mindenhez hozzájárulok, ami segíthet megoldani az ügyet. Jöjjenek be, kérem.
- Hálásak vagyunk, Mrs. Eisenberg - mondta a hacker, majd a nő invitálására beléptek az előszobába.
Útközben megpróbálta nem észrevenni, hogy az asszony szeméből apró könnypatak indult útnak, melyet az illető egy ügyesen álcázott mozdulattal törölt le.
A ház tulajdonosa nemsokára a nappaliba vezette őket, ahol makulátlan rend uralkodott. Leszámítva a kanapé előtti asztal területét, melynek tetején zsebkendőhalmok tornyosultak. Abraham keserű szájízzel tekintett a fehér pamacsokra, melyek a fájdalom egy visszamaradott formáját testesítették meg. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába, ahogy az az idegesítő bizsergés is úrrá lett rajta, melyet akkor tapasztalt, amikor fedett térbe lépett.
- Foglaljanak helyet - szólalt meg ismét Eileen. Zavarában az asztalon felejtett zsebkendőket kapkodta fel, majd söpörte bele a sarokban álldogáló kukába. - Esetleg hozhatok valamit? Kávét, netán teát?
Bram leült a kanapé jobb oldalára, kényelembe helyezte magát, de teste egy korty folyadékot sem tudott volna befogadni. Tekintete egy pillanat erejéig találkozott Kaillenével, aki szintén a bútorzat menedékében hallgatta a házigazda szavait.
- Ami azt illeti, én szívesen elfogadnék egy... - kezdte Kai, de társának pillantásával szembesülve inkább elharapta a mondatot.
- Köszönjük, de nemrég tartottunk kávészünetet - vette át a szót Abraham. A nő remegő kezének és labilis állapotának láttán ugyanis el szerette volna kerülni az esetleges gondokat, valamint minél hamarabb le szerette volna rendezni a kihallgatást.
- Szóval mit szeretnének tudni? - Mrs. Eisenberg mindeközben helyet foglalt a kanapéval szembeni egyszemélyes ülőgarnitúrán. Kezeit az ölébe ejtette, és fakó, halványkék íriszével újonnan szerzett papírzsebkendőjét tanulmányozta. Az ablakon rostaként beszivárgó fényben bőre természetellenesen sápadt volt, arca pedig percek alatt tíz évet öregedett.
- Valójában minden információra szükségünk lenne, ami a tulajdonában van. - Ezúttal Kaillen hangja csendült fel. - De először meg szeretném kérdezni: hogy érzi magát, Mrs. Eisenberg?
- Hogy érzem magam? - ismételte meg a kérdezett. - Erre most nem tudnék megfelelő választ adni. Mindenesetre jobban vagyok, mint reggel voltam. És azt hiszem, innentől már csak jobb lehet.
- Rendkívül jól kezeli a helyzetet, asszonyom. Pályafutásunk során kevés olyan emberrel találkoztunk, aki egy ilyen tragikus esemény után is meg tudta őrizni a hidegvérét.
A beszélgetés még mindig a két fél között zajlott, Bram pedig csendben üldögélt, és elővette fekete keretes szemüvegét, illetve ütött-kopott jegyzetfüzetét. Ujjait végighúzta a papír pergamenre hajazó felületén, és alaposan megfigyelte a nemrég leírt cikornyás sorokat. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben elég sokat írt, betűvetése fölöttébb csúnya, már-már kivehetetlen volt.
- Ugyan, ne higgyék, hogy különb lennék bárki másnál - mondta megvető hangsúllyal Eileen, még mindig a kis eszközzel játszadozva. - Csak tudom, hogy a kezdet mindig a legrémesebb pillanat, és az élet attól még nem lesz kegyesebb hozzám, ha meghátrálok a problémák elől. Na de hagyjuk a felesleges fecsegést, és térjünk rá a lényegre. Megkérhetem, hogy a továbbiakban szólítsanak Eileennek?
- Persze, Eileen - egyezett bele Ottiwell. - Mesélne nekünk a reggeli eseményekről?
Bram egy villanásnyi időtartam alatt azt hitte, az asszony visszautasítja és kitessékeli őket. Mrs. Eisenberg alsó ajka megremegett, szeme a megszokottnál is hevesebben csillogott, keze pedig reszketve, görcsösen szorította azt az átkozott anyagot. Hosszú másodpercek teltek el, míg végül újra megszólalt.
- Hát jó - adta be a derekát, de magas tónusa akadozva rezonált. - Tudják, a hétköznapok általában ugyanúgy telnek. Ha ez a környék valaha híres lesz valamiről, az az idegesítően monoton életmódja lesz.
- Reggel még azt hittem, ez ismét így lesz. A férjem munkába ment, Wendyt pedig iskolába vittem, ahogy mindig is szoktam. Tudják, most őszön kezdte az első osztályt. Istenem, látniuk kellett volna az arcát! Nincs még egy olyan kislány, aki olyan boldogan menne iskolába, mint a mi Wendynk. Csak azt bánta, hogy az apja nem tarthat velünk, de a munkája miatt... - Hangja elcsuklott, de gyorsan nyelt egyet, majd folytatta. - Most már nem is fog.
- Ma reggel a kertben gyomláltam, mármint a hívás előtt. Mert a drágalátos munkatársai annyi fáradtságot sem vettek, hogy személyesen közöljék a hírt. De nem is a közvetítés módja dühített fel, hanem a közlés hogyanja. - Az iménti szomorúság helyét hirtelen féktelen harag vette át.
- Gondolom tudnak a jelentésről, ami pár órával a zuhanás után született meg. - Eileen ennél a résznél a látogatókra nézett.
- Hát persze, hogy tudunk róla - hazudott automatikusan Kaillen. - De a formaság kedvéért kifejtené bővebben, a saját nézőpontjából is?
Abraham mindeközben szorgalmasan jegyzetelt, a leglényegesebb infókat örökítve meg. Kivételesen hasznát tudta venni otromba, ám annál gyorsabb kézírásának, melynek köszönhetően minden létfontosságú elem helyet kapott a füzetben.
- Nincs ezen mit kifejteni! - vágott vissza a haragos nő. - Conradot őrültnek könyvelték el, aki szándékosan vezette bele a repülőt egy épületbe! Ráadásul még azt is hozzátették, hogy a férjem megakadályozta, hogy a másodpilóta segítséget kérjen! Ne haragudjanak, de ez már több a soknál!
- Nézze, Eileen - szólalt fel váratlanul a fiatalabbik nyomozó. - Meg vagyunk róla győződve, hogy a férje nem őrült. Viszont arról nem tudunk túl sokat, hogy pontosan mi is történt odafent. Éppen ezért lenne szükségünk több információra.
- Rendben. Halljam azokat a kérdéseket! - válaszolt valamivel nyugodtabban Eileen, az ülőgarnitúra karfáján dobolva.
Előre történő megegyezés alapján Kaillen vállalta a kérdések feltevését, míg a hacker szorgalmasan körmölt az asztalra fektetett noteszba.
- Tapasztalt valami furcsát a férjén a baleset előtt? - indította el az új beszélgetést a kérdező.
Mrs. Eisenberg homloka ráncba szaladt.
- Különösebben nem. Azt már megszoktam, hogy minden repülése előtt ideges, hiszen mégis rajta múlik több száz ember élete. Habár... Ma reggel valamivel frusztráltabbnak tűnt. Kiborította a kávéját, a keze remegett, de amikor rákérdeztem, azt mondta, jól van. Nem szeretett róla beszélni, de kissé tériszonyos volt. És volt még valami... De ennek nincs nagy jelentősége.
- Volt még valami? Ha kérhetem, körülírná ezt a valamit? Minden részlet sorsdöntő lehet.
A nő erőtlenül biccentett. Míg ezen események végbementek, Bram jó pár oldalt betöltött az újonnan szerzett részletekkel.
- Talán furcsának fogják találni, de Conrad megszállottan tanulmányozta a keleti kultúrát, ezen belül a kínai filozófiát. A Yin és Yang, azaz jó és rossz felosztása volt az, ami a legjobban érdekelte, miszerint a világ mindig is két részre volt osztva: pozitív és negatív, menny és föld, valamint női és férfi kultusz. Azt hiszem, még nem említettem, hogy a férjem rendkívül babonás volt. Hitt az effajta mendemondákban, így úgy gondolta, a rossz bizonyos értelemben elűzhető, ha a rossz megtestesítőjét, azaz a fekete színt elkerüli. Ez a felfogása pedig az öltözetére is kiterjedt, így soha nem vett fel repülés előtt fekete, netán sötétebb ruhadarabot. Megszállottnak hangzik, ugye?
- Ha látná, milyen ügyekkel kerülünk szembe nap mint nap, nem tenné fel ezt a kérdést - mosolyodott el Ottiwell, mire Eileen is megeresztett egy érzelemmentes vigyort. - Kérem, folytassa.
- Mint már említettem, Conrad a reggelinél kiborította a kávéját. A lé a ruhájára is rácsöppent, így át kellett öltöznie. Végül majdnem elkésett, és a kocsihoz vezető utat már futva tette meg. És amikor kinéztem az ablakon , furcsa dologra figyeltem fel. Akkor nem törődtem különösebben vele, hiszen azt hittem, csak az időhiány okozta. Ugyanis amikor futott, a nadrágja feltűrődött, így láttam, hogy fekete zoknit vett fel. Nem is tudom, mire gondoltam abban a pillanatban, de azt hittem, nincs semmi jelentősége. Lehet, hogy én is babonássá váltam, de biztos vagyok benne, hogy akkor tévedtem.
A jegyzetelő hacker egy pillanatra megtorpant írnivalója felett. Szemöldökét összeráncolta, arcára gondterhelt kifejezés ült ki. Az iménti mondatok elhangzása után halvány reménysugár költözött helyzetükbe, ugyanis az eset sántított, méghozzá pozitív értelemben: a hirtelen változás a pilóta életében hűen tükrözte a Bérlők gusztustalanul egyedi stílusát. Conrad Eisenberg a levegőben lelte halálát, méghozzá olyan körülmények között, amelyeket átlagos esetben mindig elkerült. E két tényező pedig magába foglalta a férfi két olyan gyengepontját, amelytől - ha nem is túlzottan - , de rettegett.
Gyorsan felkapta fejét, mire társa meglepett pillantásával találta szemben magát. Megbizonyosodott róla, hogy Kai is arra a következtetésre jutott, amire ő: a Bérlőknek mégis köze lehet ehhez a halálesethez
- Mondja csak, Eileen, a férje mióta félt a magasságtól? Valamint mennyire tartott tőle? - tette fel a kérdést az idősebb nyomozó.
- Tudomásom szerint gyermekkora óta. De a repülést imádta, így sikerült viszonylagosan legyőznie félelmét.
Az özvegy egy pillanatra megállt, mintha mély gondolkodásba esett volna. Pillantása az asztal egy pontjára szegeződött, és nem akart tágítani onnan. Hangja még az eddiginél is üresebben, fájdalmasabban hasította át a némaság végtelen szövetét.
- Ma reggel viszont úgy éreztem, ismét visszatért a tériszonya. Olyan... távolinak tűnt. És az utolsó mondata az volt... Az volt, hogy: ,,Takarítsd fel ezt a mocskot!'' Mintha nem is Conraddal álltam volna szemben...
A zsebkendő újra készenlétben állt, a feltörni készülő könnyek eltüntetéséhez. Abraham magában morfondírozva hajolt még mindig a tárgy fölé, agya folyamatosan a történteken kattogott. Egyre inkább úgy érezte, ismét Bérlővel van dolgunk, csupán azt nem tudta, hogyan szerezhetnének egy döntő bizonyítékot, amellyel lezártnak tekinthetnék az ügyet. Lassan azon kapta magát, hogy a tollat rágcsálja, mellyel nemrég még oldalakat írt tele. Régi, általánosban kezdődő szokása visszatérőben volt, melynek hatására újabb ráncok keletkeztek homlokán.
- Őszintén sajnálom, Eileen. - Bram a pillanat tört részében ráébredt arra, hogy egoistának hitt barátja tényleg jó emberismerő. Tapintatosan kezelte az ügyet, és kedves, megértő szavakkal fordult a veszteséggel harcoló anyához.
- Még egy fontosabb kérdésem lenne, amire jó lenne választ kapni. Conradnak útjába esett valamilyen megálló, mielőtt a repülőtérre ért? Jó lenne más embereket is kikérdezni, akik találkozhattak vele az elmúlt huszonnégy órában.
- Általában beugrott a helyi kávézóba, de biztos vagyok benne, hogy ma nem maradt rá ideje, mivel késésben volt. Legfeljebb egy-két ember jöhet szóba a munkahelyéről.
- A biztonság kedvéért elkérnénk a kávézó címét, hátha mégis megfordult ott. Persze az ön jóváhagyásával.
Mrs. Eisenberg erőtlenül bólintott, majd a fiú felé fordult, és lediktálta a helyiség címét. Bram pillanatok alatt lefirkantotta az adatot. Gondolatai egyre jobban összekuszálódtak, ám hirtelen padlózat nyikorgását hallotta az emelet felől. Nemsokára azt is megtudta, hogy a hálószobákhoz vezető lépcsőn egy aprócska, alacsony kislány álldogált, a bútorzat karfás részénél összekucorodva, mintha csak a világ elől szeretne elbujdosni. Gesztenyebarna haja selymes redőként hullott arcába, melyen félelem és kíváncsiság mutatkozott. Sötét szemei tágra nyíltak és vadul csillogtak. Bátortalanul lépett közelebb, miközben a ruhájának szélével játszadozott.
- Hol van a papa? És miért vannak itt ezek a bácsik? - kérdezte értetlenül, édesanyjához fordulva. Mindeközben kritikus szemekkel méregette az öltönyös duót.
Habár a kislány kinézete az apjához húzott, enyhén manós arcvonásai jelenlévő felmenőjére ütöttek, ahogy tekintete is tökéletesen megegyezett Eileenével.
- Jaj, kicsim, a papa most nem lehet itt... - próbált magyarázatot találni Mrs. Eisenberg, de egyre felgyülemlő könnyei megtörték határozott álcáját. Mindkét családtagon látszott, hogy mindjárt elsírja magát.
- De hát mi történt vele? - tudakolózott tovább Wendy. Alsó ajka megremegett, hangja pedig elcsuklott, ahogy csokoládébarna lélektükre is elhomályosodott.
Bram abban a pillanatban érezte át igazán, hogy milyen súlyos károkat hagyott maga után Conrad Eisenberg halála. Családja fenntartó nélkül maradt, ráadásul Eileennek kellett megértetnie kislányával, hogy édesapja nincs többé. A kis Wendynek pedig igencsak hamar kellett megismerkednie az élet rossz oldalával, többek között a halállal. Saját tapasztalatból tudta, hogy ha egy családban tragédia történik, azt a gyerek szenvedi el a legjobban.
Szinte maga előtt látta, ahogy fiatalkori énje a sarokban kuporog, és hallgatja, ahogy szülei kígyót-békát kiáltanak egymásra. Annak ellenére, hogy felmenői legtöbbször harmóniában éltek, volt egy-egy eset, amikor náluk is kiborult a bili. Ilyen alkalom volt a nagymama váratlan elvesztése.
Bram kilenc éves volt, amikor ez bekövetkezett, és először ismerkedett a halállal. Mindenki szomorú volt, és feketébe öltözött, így a kisfiú sem tehetett mást. Senki nem számolt be arról, hogy pontosan mi is történt, csupán annyit tudott, hogy a nagymama egy jobb helyre került, ahonnan nincs visszaút. Aztán a temetés előtt olyan felfedezést tett, amelyet soha nem felejtett el.
A koporsó egy széles asztalon hevert, vastag selyemmel és csipkével bélelve. Teteje fedve volt, de olyan erő áramlott belőle, amelyet nem lehetett nem észrevenni. Az egykori Abraham engedett a csábításnak, és belopakodott a szobába, hogy rálátást nyerhessen a titokzatos rejtekre. Ám a halál ismeretlen barátként köszöntötte.
A keskeny nyíláson megtekinthette az öregasszony élettelen kezét, és az azon feszítő, megszokott karikagyűrűt. Amikor rájött a csalásra, hangosan sikoltva szaladt ki a szobából, és megpróbálta elhitetni magával, hogy amit látott, az nem a valóság. A bökkenő éppenséggel az volt, hogy szülei elismerték a kegyetlen átverést.
Akkor és ott örökre eltört benne valami. Egy érzés, egy távképzet a boldogságról, ami örökké elkíséri az embert életében. Addigi önfeledt gondolatai pillanatok alatt szertefoszlottak, és valahányszor a nagymamájára gondolt, nem egy kedves, szerető öregasszony képe derengett fel előtte, hanem egy oszladozó, földből előmászó élőhalott illúziója, akinek ernyedt karján még mindig ott csillog az arany karikagyűrű. Egy ideig rémálmai is voltak ezzel kapcsolatban, melyek idővel mérsékeltté csitultak. Felfogta, hogy az életnek egyszer vége szakad, és érdekes módon, nem is bánkódott különösebben miatta. Tudta, a kezdet az a pillanat, amikor minden kilátástalannak tűnik. Ezt követően csak javulhatnak a dolgok.
Éppen ezért szerette volna megkímélni Wendyt egy effajta emléktől. Úgy érezte, kötelessége megvigasztalni a lányt, akinek összetört édesanyja képtelen volt erre.
Bram feltápászkodott helyéről, a kislány elé térdelt, és megpróbálta menteni a menthetetlent.
- Az én nevem Cristian, a társam pedig Stephen ügynök. Mindketten segíteni szeretnénk nektek - nézett bele Wendy hatalmas, barna szemeibe, és megpróbált őszinte lenni, annak ellenére, hogy kijelentésének első fele hazugság volt.
- Te Wendy vagy, ugye? - Kérdésére bólintás volt a felelet.
- Az apukád sajnos nem lehet itt, de egy jó helyen. Arra viszont megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet: Mindig vigyázni fog rád, és nagyon szeret téged.
- Ez biztos? - kérdezte kételkedve Wendy. Lélektükrei úgy csillogtak, mint a vízre eső napsugár.
- A lehető legbiztosabb - jelentette ki Bram, és elmosolyodott. A kislány is viszonozta a kedves gesztust, mire Abraham megsimogatta a haját, majd lassan felkászálódott mellőle.
- Ideje lenne indulnunk - intézte szavait Kaillenhez, aki valamilyen oknál fogva meredten bámulta az imént lejátszódó jelenetet. Beleegyezését egy biccentéssel jelezte, majd a hacker nyomában ő is elindult a kijárat felé.
- Amint megtudunk valamit, értesítjük - jelentette ki Bram, mikor már az ajtó mögött álltak. Mrs. Eisenberg kikísérte őket, de azelőtt még egy-egy telefonszámos cetlivel jutalmazta a detektíveket, hogy minél könnyebben elérhessék az özvegyet.
- És köszönünk mindent, Eileen.
- Ugyan már, örülök, ha segítettem. És külön köszönet magának, Cristian. Amiért megnyugtatta Wendyt.
A nő hálás szemekkel nézett a fiúra, mire az illető kissé elérzékenyült. Csak azt tette, amit jónak látott, és nem érezte úgy, hogy ezért még dicséret is járna.
- Nem tesz semmit. Nemsokára jelentkezünk!
Azzal búcsút vettek az asszonytól, és az estébe hanyatló nappal árnyékában elindultak a szolgálati autó felé. A felszerelés elraktározása után végre elindulhattak az egyesülethez, ám az út előtt Bramet kellemes meglepetés érte, ugyanis Kaillen, tőle feltűnően kedves hangnemen szólt hozzá.
- Szóval Bram... - kezdte, immár az anyósülésen helyet foglalva. A megszólított magára vállalta a vezetést, így most a kocsikulcs után nyúlt.
- Igen?
- Szép volt, haver. Mármint, amit a kislánynak mondtál. - Kijelentését meglepett csend fogadta, mivel a nyomozót váratlanul érte Kai mondandója.
- Persze én is megtettem volna, csak az én létfontosságú jelenlétem a kihallgatással volt elfoglalva - tette hozzá gyorsan a csöppet sem egoista egyén, csak hogy személyiségét meg ne hazudtolja. - Tehát ne bízd el magad, mivel még most sem érsz az én utánozhatatlan nyomomba.
- Tőled nem is vártam mást, Kaillen - zárta le vigyorogva a témát Bram, ahogy kihajtott az országútra.
Annak ellenére, hogy egy hosszú, bonyodalmakkal teli nap állt a hátuk mögött, mégis mosolyogva, illetve hangosan nevetve közelítettek a már oly jól ismert, bűntettektől bűzlő Brooklyn felé.
Elnyújtott kihagyás után a jármű fekete árnyként suhant be a C.A.M.A. garázsához. Kipufogócsöve még eregetett pár mérgező felhőt, majd lassan elnémult, valamint hamufekete váza fényes bogárként csillant meg az este gyér világításában. Hamarosan visszafogott ajtócsapkodás vette kezdetét, majd ezt követően az autó két utasa bukkant fel a félhomályban. Váltottak pár szót, majd a kocsi szegényes, ám annál értékesebb áruját kipakolva baktattak fel az emeletre.
Bram megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a nappali ajtajához ért. Fáradtan battyogott, mivel az események igencsak kifárasztották. Nem is beszélve a bónuszfutásról, melynek járulékait még mindig ott érezte ízületeiben. Hála ragyogott fel szemeiben, ahogy a kilincset lenyomva a mesterséges fényforrásokkal megvilágított teremben találta magát, melyből halk beszédfoszlányok szűrődtek ki.
Ahogy Kaillennel egyetemben beesett a nappaliba, a helyiségben tartózkodó nőszemélyek azonnal elhallgattak. Két szempár szegeződött ugyanabban a pillanatban rájuk: egy meglepett mélyzöld, és egy összehúzott, kavargó fekete. Utóbbi természetesen Jacelynhez tartozott, aki a kanapé mögött állt, míg társa, Rowan a bútorzat előtt nézett felváltva a fiúkra, majd a főnöknőre. A kedvességéről és jószívűségéről híres vezető pedig azonnal kifejtette véleményét:
- Veletek meg mi történt? - kérdezte, a tagok öltözetére mutatva. - Nyomozni küldtelek, nem a maratonra!
- Semmi köszönet, esetleg dicséret? - lépett a nőhöz Kaillen, kitárt karokkal. - Esetleg egy ölelés nem férne bele, amiért egész nap dolgoztunk?
- Ne is álmodj róla. A többi meg attól függ, hogyan teljesítettek. Sikerült kiderítenetek valamit? - Fordult immár Bramhez, aki azonmód levágta magát a kanapéra.
- Ami azt illeti, megtudtunk egyet s mást - vágott bele a fiú. - A repülővizsgálás kissé nehezen ment, mivel az eredetileg beosztott ügynökök hamarabb megérkeztek, így idő előtt el kellett hagynunk a helyet. Ezl a magyarázat az iménti kérdésedre is. - Mutatott sáros öltönyére, melytől legszívesebben megszabadult volna.
- Viszont Mrs. Eisenberg hajlandó volt válaszolni a kérdéseinkre. Az üggyel kapcsolatban mindent megtalálsz az aktatáskában, mind a repülőről, mind a kihallgatásról.
Jace a hallottak után rögtön az asztalhoz lépett, majd magához vette a sötét táskát. Úgy nézett rá, mint egy gyerek a cukorkás zacskóra, amiért már oly régóta epekedett. Mindeközben Rowan telepedett mellé, akiről a pillanat erejéig meg is feledkezett. Most mégis a már jól megszokott bizsergés futott végig rajta, ahogy ismét maga mellett tudhatta a lányt, érezhette kellemes illatát, és magába szívhatta elbűvölő látványát. Az izzótest fényében mégis távolinak, a megszokottnál sápadtabbnak tűnt.
- Akkor ezeket most elvinném átvizsgálásra - szakította ki Jacelyn a rózsaszín felhőjéből. - Így elmondás alapján elfogadhatónak tűnnek. De ez csak holnap derül ki, addig is pihenhettek, persze a megszabott korlátok között. - Ennél a résznél szúrós szemekkel nézett Kaillenre, utalva a két nappal azelőtti incidensre.
A főnökasszony látszólag minden mondanivalóját megosztotta, mivel a fekete eszköz társaságában elviharzott az irodája felé. De előtte még féloldalas, kérdő pillantást vetett Rowanre, mire a lány csak biccentéssel válaszolt, mintha telepatikus megbeszélést folytattak volna. Bram kezdett egyre kíváncsibb lenni arra, hogy ezek ketten mit művelhettek a délután folyamán.
Míg ő ismételten a töprengéssel volt elfoglalva, addig egoista barátja még mindig Jace után tekintgetett.
- És az ölelésem? - tette fel a kérdést ijedten. - Az elmarad?
Ám legnagyobb bánatára csak egy ajtócsukódás felelt vissza. Tehetetlenül vakargatta állát, majd az őt furcsán méregető Bramhez fordult.
- Tőled nem fogadok el ölelést, ne reménykedj. De Rowan, ugye te megszánsz engem? - nézett kék bociszemekkel az egyre értetlenebb lányra.
- Bocs, Kaillen, de ez nem a te napod - utasította vissza finoman, a férfi legnagyobb bánatára.
- Nem tisztelik a jelenlétemet - morgott az orra alatt a férfi, majd a fürdőszoba felé indult. - De aztán a fürdőben se zavarjatok!
- Hidd el, Kaillen, nem fogunk - kúszott mosoly Bram arcára, mire újabb ajtócsapkodás zengett fel, immár Kai közreműködésével.
Ahogy lassan körbenézett, hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül tartózkodik a szobában Rowannel. Szívverése azonnal felgyorsult, illetve tenyere is izzadni kezdett. Tulajdonképpen akkor jött rá, hogy összeállítása módfelett kényelmetlen, és másra sem vágyik, csak egy egyszerű, ütött-kopott öltözetre. - Szóval, Bram, hogy telt a napod? - törte meg a csendet a lány.
Bár szemmel láthatóan érdekelte a válasz, hangjából mégis ki lehetett következtetni, hogy eltitkol valamit, amiről nemsokára lerántja a leplet. Csupán elég erőt kell gyűjtenie hozzá.
- Tűrhető volt, maradjunk annyiban - felelte kurtán, mivel egyre jobban érdekelte a lány lelki állapota. - De mondd csak, Rowan, minden rendben?
- Ami azt illeti, valamit el szeretnék mondani - vallotta be, miközben a feszült csend egyre sűrűbb lett.
- Bátran mondhatod, hallgatlak - vált egyre idegesebbé a fiú, a kanapé karfáján dobolva.
- Ma délután, amikor leugrottam a sarki boltba, furcsa dolog történt. - Hangja minden egyes kiejtett szóval egyre megkönnyebbültté vált.
- Hazafelé jövet jó pár ember utánam nézett, és biztos vagyok benne, hogy a nem két szép szemem érdekelte őket. Az egyik idáig követett, Bram. Így végre arra jutottam, hogy hazamegyek az apámhoz. Lerendezem az ügyet, és lehetőleg elintézem, hogy ne körözzön utánam a fél város. Tudom, hogy előbb kellett volna megtennem, de most végre készen állok rá. Már Jacelynnel is megbeszéltem, közvetlenül mielőtt megjöttetek. És miután ezt megtettem, nem lesz több titkolózás, ígérem. Így is elég galibát okoztam már nektek.
- De mégis mikor akarsz indulni? És... Rowan, nem mehetsz oda egyedül!
Kétségbeesetten meg akarta menteni barátját attól, ami apja jelenlétében várhat rá, ráadásul otthoni elszökés után. Rengeteget hallott már a cégvezető kegyetlenségéről, sőt, egyszer még személyes élménye is volt vele, de azt az emléket nem örömmel elevenítette fel.
- Azt követően szerettem volna indulni, hogy ezt elmondom neked - térítette észhez a lány hangja. - Nincs messze apám villája, így hát egyedül szándékoztam menni.
- De mi van akkor, ha... Ha megint bántani akar, Rowan! Nem engedhetem, hogy ezt megtegye!
- Ha tíz évet kibírtam vele, egy este meg sem fog kottyanni, Bram.
- De...
Azzal minden további nélkül odalépett hozzá, és megölelte. A fiú érezte, ahogy a pír lassan elönti arcát, de ugyanakkor még mindig rettenetesen aggódott barátjáért. Ennek ellenére az illető selymes hajának illata és gyengéd szorítása némiképp megnyugtatta, és kellemes, boldog érzést csalt elő belsőjéből. Úgy érezte, a szakadék, amit a két éves hiány keltett közöttük, most némiképp összeforrt, és lassan elindult a gyógyulás útja felé. De ugyanabban a pillanatban arra is ráébredt, hogy Rowan már felnőtt azóta, amióta utoljára találkoztak. Érett nő vált belőle, aki egyedül is képes döntéseket és áldozatokat hozni.
- Minden rendben lesz, Bram. És holnap újra visszajövök.
Miközben lassan elváltak egymástól, a hacker elvesztette uralmát az idő felett. Talán egy hosszú perc, de egy óra is eltelhetett, mire kába fejjel és cikázó gondolatokkal helyet foglalt a kanapén. A már jól ismert ajtócsukodás is felhangzott, ami jelezte, hogy a fiatal nyomozó elhagyta az épületet. Habár Rowan abban a pillanatban egyre távolodott Abrahamtől, a fiú mégis megrészegült a boldogságtól, hiszen az elmúlt két évben még soha nem érezte magát annyira közel titkos kiszemeltjéhez, mint abban a felemelő pillanatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése