5. Fejezet: A múlt árnyékában

Halihó, hipercuki olvasóink , avagy bocs mindenkitől, csak behülyültem :3! Iszonyúan sajnálom a rengeteg csúszást, amit okozok! Szinte minden egyes fejezetemet napokkal, sőt, hetekkel később fejezem csak be, de tényleg nagyon sajnálom! Remélem nem vagyok azért nagyon kedvszegő, és mostantól megpróbálom tényleg időben hozni a részeket. Mégegyszer nagyon nagy bocsi mindenkitől. A sok lehangolásom ellenére jó olvasást kívánok az 5. fejezethez! :3 :)

Rowan

“Az akadály az a rémisztő dolog, amelyet akkor látunk, 

ha levesszük szemünket a célról.” 

                                      (Henry Ford)

   Rowan Moreno kényelmetlenül ült a meleg levegőjű nappali terebélyes díványán. Nem csak a sebesült csuklója és combja miatt érezte rosszul magát, hanem azért is, mert akarata ellenére is hallgatnia kellett ahogy oly rég óta látott hacker barátja a főnöknőjét győzködte, hogy a lány itt maradhasson egy éjszakára. A sötétzöld kanapé rugózó alja besüppedt alatta, ahogy maga elé meredve, szoborként ült a négyszögletű helyiségben. Olykor rá-rá pillantott a felfuvalkodott Kaillenre, aki méltatlankodva hajolt a hűtőszekrény felé. A kis konyha nyitottan egybefolyt a nappali szobával, csupán egy hosszú pult választotta el az étkezéshez szükséges dolgokkal teli szekrényeket, az apró sütőkályhát és a hófehér hűtőt a Rowan által elfoglalt házrésztől. Kai méltatlankodva tárta szét kezeit, majd úgy becsapta a hideg tárolóbútor ajtaját, hogy a lány összerezzent tőle.

 - Nem hiszem el, hogy egy darab normális kaja sincs itthon! - kiáltott fel a kétségbeesés és düh keverékével, majd duzzogó arccal Rowan felé fordult. 

   A lány szinte meg sem hallotta az idegesítő hangot. Sokkal jobban lekötötték egyre jobban összegabalyodó gondolatai. 

   Elsősorban alig várta, hogy végre normálisan elbeszélgethessen Brammel. Kimondhatatlanul hiányzott neki régi legjobb barátja, legszívesebben az egész napját a fiúval töltötte volna, hogy elmondhassa gondolatait, melyek már régóta kínozták. Le szeretett volna ülni a számítógépzseni mellé és mindent tisztán elmondani neki, ami nyomasztotta. Dolgozó agya másik fele viszont előkaparászta azokat a fájó emlékeket, amiket nap mint nap átélt az elmúlt évek során. 

   Akarata ellenére is látta maga előtt a képet, ahogy apja luxusvillájában élt bezárva. Szobája nagy ablakában ült, és reggeltől estig az utcákat kémlelte. Nem ivott, nem evett, látni se akarta az akaratos férfit, aki bebörtönözte, mint egy szökött fegyencet. De a legrosszabb az volt az egészben, hogy nem láthatta Bramet. Hosszú évekig semmit nem tudtak egymásról, ugyanis Abraham hamar elvégezte az iskolát, így Rowan egyedül maradt. Ha megpróbálta volna személyesen felkeresni legjobb barátját, apja azonnal tudomást szerzett volna róla, ami felért volna a világ végével. 

   A számtalan erőtlen próbálkozás ára a mobilja elvesztése volt. Így az üzletember elérte leghőbb vágyát: teljesen megszakította a kapcsolatot lánya és a külvilág között. 

   Rowan emlékezetébe szinte az összes rossz emlék beleégett. Mintha maga előtt látta volna, ahogy apja irodájának ajtajához támasztotta a fülét, ahányszor meghallotta az egyik fiókból kiszűrődő csörgést, melyet elkobzott telefonja okozott. Fájó szívvel hallgatott végig minden egyes hangot és rezgést, amik arról árulkodtak, hogy Abraham nagyon is keresi őt. Ám néhány hónappal később már nem csengett hívások hangjától a ház. Rowan könnyeivel küszködve élt át minden egyes rideg estét. Állandó veszekedések sorát indította el már vagy századjára. Mígnem kezdett teljesen lemondani a Brammel ápolt szoros baráti kapcsolat fenntartásáról.

   Szobalányok ezrei lesték kívánságait az órák minden egyes parányi percében. De a lány mindent elutasított, nem akart egy elkényeztetett csitri lenni, akinek mindent a kezébe adnak. Megvolt a maga élete, a maga döntései és a maga jogai. Ám a felsorolt dolgokból rövid időn belül semmi nem adatott meg neki. Apja cérnaszálakon rángatta, mint egy haszontalan fabábut, akinek eltört karja, lába.

   Idővel a ridegség Rowanre is rátelepedett. Már nem érezte az ablakán besütő napfény melegét, még mosolyogni sem tudott. Már-már az összeomlás szélén állt, de akaratereje visszahúzta. Bár a jövő nem kecsegtette egy tipikus boldogan él, míg meg nem hal végződéssel, talpra állt. Elviselte a szinte havonta történő költözések hadát. Megjárt számtalan helyet, ám egy cseppet sem élvezte. Apja még mindig a legnagyobb szálka volt a szemében. Költözniük is miatta kellett, ugyanis be akarta hálózni a világot számtalan céggel, és az ezekhez tartozó gyárak felépítésével sem spórolt. Nagyrészt emiatt telt el Rowan élete úgy, mint egy kalitkába zárt, röpképtelen madáré.

   A lány arca megrándult, mikor eszébe jutott a féléveken át szövögetett terve. A szökési kísérletek sem a biztonsági őrök, sem a szobalányok számára nem voltak újdonságok. Az akkoriban még gimnazista lány sokszor próbált elmenekülni, többek között az iskolából. Ám ilyenkor is alig juthatott tovább egy utcasarknyit, újra és újra rátaláltak az őt követő őrök. Minden egyes tervből egyre többet tanult, míg végül eljött a tegnapi nap, és sikerült kitörnie a képzeletbeli rácsok közül. Kilopta telefonját apja fiókjából, és véget nem érő futásnak eredt. Aznap a szerencse egy jó nagy adaggal áldotta meg őt, ugyanis sikeresen ki tudott mászni az ablakon, és még a nyakát sem törte ki. A folyamatos bezártság ellenére Rowan megtanulta uralni önmagát. Fegyelmezett és kitartó lett. És végre, annyi idő elteltével újra tudott mosolyogni.

   Ajtónyikorgás hallatszott, mire felkapta a fejét. Abraham állt féloldalasan mosolyogva Jacelyn magánirodájának ajtajában. Rowan megkönnyebbülten húzta egyre szélesebbre a száját. Örült, hogy a főparancsnok nem nyakazta le Bramet a felvetett ötletért, miszerint a lány megszállhasson az egyesületnél éjszakára.

 - Elég nehéz volt, de végül meggyőztem - mondta kissé zavartan Bram, mint aki nem tudja eldönteni, mit is kéne ilyenkor mondania.

   Rowan sóhajtott egyet és tekintetét a földre vándoroltatta. Nehezére esett őszintén a fiú szemébe néznie azok után, amiket érte tett a kis csapat. Először megmentették szánalmas életét a lélektelen Bérlőtől, aki maga sem tudta miért, de a halálát akarta. Aztán állást ajánlottak, amit nagylelkűen el is fogadott. Most pedig megtűrik őt a szervezet épületében. Úgy érezte magát, mint egy szakadt csöves az utcáról, aki jószívű emberekre vadászva rója az utakat.

   Végigvándoroltatta szemeit a barna parkettán. A föld tökéletesen tiszta és csillogó volt, mintha csak az otthoni börtönében tartózkodna. Utálkozó, eltorzult arccal tapasztalta, hogy megint visszaemlékezik. Végre valaki kizökkentette a fájdalmas gondolatmenetből, ám kezdett visszasüllyedni a feneketlen emlékzuhatagba.

 - Bram, én iszonyúan sajnálom. Nem akartam felszívódni, tudom, hogy mennyit kerestél, csak.. - Rowan hangja elcsuklott. Száraz mondatai nem csengtek őszintén. Nem nézett a fiú szemébe, mikor beszélt, mintha nem is az ő hangja lett volna. Szemhéja lassan lecsukódott, és mikor újra kinyitotta, belenézett Abraham szemébe. Abba a seszínű szempárba, amit évekkel ezelőtt látott utoljára. Legjobb barátja ott állt előtte, mégis olyan távolinak tűnt minden.

 - Figyelj, ezt már megbeszéltük. Nem a te hibád volt, kénytelen voltál hallgatni az apádra - mondta egy sóhajtás közepette Bram, és óvatos léptekkel odasétált a kanapéhoz, majd leült Rowan mellé.

   A lány érezte a fiú finom, frissen sült péksüteményre hajazó illatát. Nem tudta, mit mondhatna. Jelenleg az épületben tartózkodó három személy jelentette a családját, még ha az egyikük nem is szívlelte őt túlságosan.

 - Ó, nézd csak a szép gerlepárt! Mintha magamat és a drága Jacelynt látnám egy romantikus estén, kettesben - vigyorodott el a pultra könyökölő Kaillen, miközben tettetett ámuldozást ültetett az arcára.

 - Én meg mintha azt látnám, ahogy egy másodpercen belül kimegyek, és kettétöröm azt a csinos kis karodat! - rivallt rá Kaire a főnöknő a félig nyitott irodaajtón keresztül. Olyan hangnemben beszélt, mint akit teljesen kielégít a tudat, hogy képes durva fizikai károkat okozni cseppet sem kedvelt alkalmazottjának.

   Rowan nem merte volna bevallani magának, de valahol a lelke mélyén kissé tartott az erős Jace-től. Olyan határozottsággal beszélt, mintha egész életét egy katonai iskolában töltötte volna, ahol fegyelmet és harcművészetet tanult. Az utóbbi állítás nem is hangzott olyan értelmetlennek, hiszen Rowan simán el tudta képzelni a főnökasszonyt katonai terepszínű ruházatban, nyakában a katonák tipikus nyakláncával.

   Rowan bízott benne, hogy próbaideje alatt sikerül megkedveltetnie magát Jacelynnel. A nő úgy beszélt vele, mintha egy apró szálka lenne a szemében, amit egyetlen mozdulattal eltávolíthatna, de furcsa mód, ezt mégsem teszi. Minden esetre, egyelőre farkasszemet nézett a parancsnokkal.

   - Akkor én most elugrok a boltba - közölte Kai, miközben szemeivel Jace irodáját pásztázta. Minden szót alaposan kihangsúlyozva ejtett ki, ráadásul nem is halkan. Végül a kanapén ücsörgő barátokhoz fordult. - Aztán nehogy rosszalkodjatok a távollétemben, édes-mézes gerlepárocskám! - Kifelé menet letépte a fogasról vékony, barna kabátját és kimasírozott az utcára.

   Rowan hálát adott minden élő Szentnek, hogy végre Kaillenmentes övezetben találhatja magát, megmenekülve a hülye beszólásoktól és az idegesítő kisugárzásoktól.

 - És, öhm.. Rowan, elmondanád, mi is történt pontosan? Mármint az egész utca úgy nézett ki, mintha ott zajlott volna le a második világháború - motyogta halkan Bram.

   Rowan tudta, hogy előbb vagy utóbb eljutnak eddig a pontig. Itt volt a kényszeres alkalom, amikor mindent el kellet mesélnie az elejétől fogva. Csakhogy mindez elég nehezére esett.

   Végignézett csupasz, szinte falfehér karján. Sosem volt egy gyönyörű, barna Beyonce, inkább sápadt volt, akár egy szellem vagy egy frissen gyilkolt ember. Ujjait végigcsúsztatta a hófehér kötésen, amely fájdalmas sebet ejtve égette emlékeibe a Bérlő vadászkésének képét.

   Miután a gyilkos képébe vágta az értelmetlen vackokkal teli táskáját - nem mellesleg pár tiszta ruhával együtt, amikért most bármit megadott volna - , és lenyúlta a kanárisárga taxiját, belátta, hogy ma végérvényesen is elkezdhetik rendezni a temetését. A lény először szilánkokká robbantotta szét az autó ablakait, beleértve a szélvédőt is, aminek köszönhetően a maximumos fokozattal száguldó lány majdnem egy épületbe csapódott. A gyilkos üldözőbe vette, és az exgimnazista biztos volt benne, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem öli a lányt. Rowan a szélvédő hiányában már alig látott a szemébe csapódó, erőteljes fuvallatoktól. És aztán bekövetkezett az, ami a harcnak, és egyaránt az életének is véget vethetett volna. A Bérlő a taxi teljes szerkezetét egy legyintéssel felrobbantotta. A lány csörgő telefonjával a kezében, az utolsó pillanatban vetette ki magát a járműből. Pár enyhe égési sebbel és horzsolással megúszta, ami már önmagában is kész csoda volt. A félelemtől és a döbbenettől lebénulva, gyengén, fegyvertelenül rohant végig az utcákon, miközben sikerült felvennie a telefont. Amikor meghallotta Bram hangját, azt hitte, menten szívrohamot kap. Két évnyi némaság után Abraham még mindig kereste és nem felejtette el őt.

   Mindeközben a Bérlő folyamatosan a sarkában volt. Éjfekete füstként követte a lányt. Rowan először azt hitte, a gyilkos pár méter után beéri őt, és végez vele. De a lény vagy túl fáradt volt ahhoz, hogy így tegyen, vagy kedve akadt egy kicsit játszadozni új áldozatával. Zsákutcába kergette a lányt, ahol Rowan próbált küzdeni ellene: megdobálta az útba eső, hirtelen kezébe kapott kavicsokkal, port dobott a szemébe, de ezzel csak késleltetni tudta az elmaradhatatlan végzetet. A Bérlő kétszer is felhasította bőrét, melynek köszönhetően Rowan vérétől csörgedezett a gyilkos vadászkés.

   Aztán Kaillen rátalált a sikátorban. A lány az első perctől látta az átlagos taxisnak tűnő támadója arcán, hogy tudja, ki merészkedett a közelébe. Csupán folytatta az őrült játékát, amit egyszer s mindenkorra be akart fejezni, hogy utána, mint aki jól végezte dolgát, újabb áldozatok után nézhessen.

   A lány kétségbeesetten támaszkodott a hideg tégláknak, amikor a Bérlő a falnak szorította Kait, és el akarta vágni a torkát. A nyomozó pisztolya a földön landolt. Rowan az utolsó percekben kapcsolt, és a gyilkos háta mögé lopakodva, kezébe vette a fegyvert. Ha akkor nem húzza meg a ravaszt, a támadó ott helyben lenyakazta volna, aztán jókedvűen Kaillen vérében is megfürdette volna kését.

   A nyomozó első pillantásra nem tűnt olyan idiótának, mint amilyennek Rowan később megismerte. Akkor elszánt fényt és gyűlöletet látott csillogni a kék szempárban. Ám ezt később a gúny és az önimádat vette át.

 - Rowan, tudom, hogy valószínűleg elég nehéz erről beszélned, de el kell nekünk mondanod. Csak így segíthetünk. - Bram ujjai megrezzentek, mintha meg akarná fogni a lány kezét. Rowan mereven bámulta fehér kötését, amely alatt úgy sajgott véres sebe, mintha sót szórtak volna bele. A hacker mindig nagyon félénk volt a lány közelében. A nyomozójelölt lelke legmélyén mosolyogva tapasztalta, hogy régi iskolatársa egy fikarcnyit sem változott. De ennek jele az arcán teljes mértékben rejtve maradt.

   Rowan szájíze kesernyéssé vált. Úgy érezte, a gondolatai nem csak fejében futottak volna végig. Vajon tényleg nem mondott semmit? Úgy érezte, elejétől végéig elmesélt mindent. Minden egyes röpke percet, ami aznap délután történt, és pár pillanat alatt megfogalmazódott a fejében. Azt hitte, beszámolója nem csak fejében zajlott le. Ám jobbszerette volna, ha egy legyintéssel kitörölhetne minden rossz emléket, hogy szégyenkezve azt mondhassa, nem emlékszik semmire. Hogy úgy érezze, ez mind meg sem történt, csak beképzeli magának a rakatnyi, elképzelhetetlen hülyeséget, csakhogy ne kelljen elárulnia semmit.

 - Én most képtelen vagyok bármit is mondani, ne haragudj - rázta meg lazán a fejét Rowan, miközben pengevékonyra húzta össze ajkait.

   Abraham sóhajtott egyet. Ábrázata szokatlanul üres és tiszta volt jól megszokott, keretes szemüvege nélkül.

 - Talán le kéne pihenned aludni. Jace-szel megbeszéltük, hogy egyelőre elalhatsz a kanapén, de később találunk számodra egy kényelmesebb helyet pár napig. - Bram talpra állt és tarkóját vakargatva megeresztett egy furcsára sikeredett félmosolyt a lány felé. Rowan erőltetetten viszonozta egy gyenge bólintás közepette.

   Észre sem vette, mennyire álmos, egészen addig, míg hullafáradtan el nem terült a dívány kényelmes felületén, és azon nyomban álomba nem szenderült.

××××

   Rowan csiklandozást érzett a parkettát súroló ujjain. Kuncogva motyogott egy ,,Elég"-et, és nyújtózkodva felült a sötétzöld színű heverőn. A kacarászástól mosolyogva nyitotta fel szemhéjait, és boldogan tapasztalta, hogy Raziel, az édes, ám kissé túlsúlyos macska ébresztette. Az állat Rowan fekhelye mellett üldögélt. Halk nyávogások közepette hosszú farkát kecsesen ide-oda mozgatta, mintha csak a szél lengette volna.

   A lány kellemes meglepetésként tapasztalta, hogy a tegnap esti kidőlése után valaki puha takarót terített alvó lényére, nehogy megfázzon éjszaka. Kezeivel gyöngéden félrehúzta, majd gondosan összehajtogatta a pokrócot, és feltápászkodott.

   Lehajolva megsimogatta ébresztője fejét, aki elégedetten távozott Jace irodájába.

   Rowan körülnézett a szobában. A konyhapulton üres chipses zacskók és összepréselt kólás dobozok sorakoztak, melyeket bizonyára Kaillen hagyott szanaszét tegnap esti nassolása után. A helység egyik sarkában Abraham ücsörgött egy kis íróasztalnál. Valószínűleg a számítógép képernyője fölé görnyedt volna, ha feje nem a kemény fának ütközve dőlt volna oldalra az asztal lapján. A fiú hangosan szuszogva, nyitott szájjal szunyókált a kemény felületen. Rowan szélesen elvigyorodott a látványon, ám tekintete továbbsiklott az orra előtti üveglapos dohányzóasztalra, melynek közepére kerek, fekete csipkét terítettek. Az aprócska terítőn sötét kerettel körbefogott fényképet helyeztek, amely egy mosolygó, magabiztos nő profiljának adott helyet. Ábrázata igencsak hasonlított a Jace-ére, haja sötéten omlott vállára, tekintetéből áradott az a jól ismert elszántság, amit a főnökasszony szemében is észre lehetett venni.

   Rowan arcáról azonnal leolvadt a mosoly. Egy gonosz hang a fejében egyre csak azt mondogatta: Tényleg azt hitted, hogy beilleszkedhetsz? Csupán egy pótkerék vagy, kislány. 

   Kislány. Ez volt az a pillanat, amikor komolyan elgondolkodott rajta, ő mégis mit keres itt. Nagy esély volt rá, hogy ez a fölöttébb nyugodtságot árasztó hölgyemény az elődje volt. Akkor viszont ő lenne a pótlék. 

   Rowan lassan megrázta a fejét, hogy kiverje elméjéből a gondolatot. Ám szemei nem akadtak le a nő mosolyáról. Hátborzongató érzés fogta el, miközben már majdnem elveszett a fakeretes fényképben. 

   Nagyot nyelt, de végül megfordult, és ócska teniszcipője egyenletes, halk kopogását hallgatva megkerülte a kanapét. 

   Rowan az élete árán se vette volna fel azokat a csilivili ruhadarabokat, melyeket apja szerzett be neki mindenféle idétlen, drága üzletből. Nem volt szüksége selyemszövetes egyberuhákra vagy nyaktörő magassarkú cipőkre. Általában feltűnésmentes, fekete-fehér árnyalatú ruhadarabokat viselt, melyeket szekrénye aljáról kapart elő. Nem érdekelte a trend legkisebb szilánkja sem. Kopott, kifakult farmerekben és tépett fűzőjű teniszcipőkben járkált. Élvezte, hogy az a drága édesapja a haját tépkedi elavult, utcalányos stílusa miatt. Élvezte, hogy kitűnhet a szőke cicababák között és nem vesz el a rózsaszín felhőkben, mint az emberek általában.

   Bár nem volt egy tökéletes testalkatú, felpumpált szupermodell, a gimis hímnemű évfolyam- és iskolatársai nagyrészt az ő kegyeit keresték. Rowan legszívesebben jól pofánrúgta volna mindegyiket, hogy szálljanak végre le róla. Igaz, voltak köztük meggyőző kinézetűek, ám személyiségük igencsak hajazott a Kaillenére. A lánynak nem volt szüksége beképzelt idiótákra, de az iskola során önuralmat is tanult. Bár be kellett látnia, hogy ehhez nagyrészt az otthoni körülmények is hozzásegítettek. Ugyanis Rowannek minden egyes találkozáskor fékeznie kellett magát, hogy nehogy élő bábunak használja a rideg cégtulajdonos apját. 

   Igaz, nem értett túlságosan a számítógépekhez vagy a kódoláshoz, mint Abraham, de valahogy mégis barátságot szőtt közöttük a nyomozás iránti érdeklődés.

   Rowan megsimította combját szorító kötését, miközben múmiaként tapasztalta, hogy majdnem beleütközött egy kissé rozoga faajtóba, amelyről már nagyobb foltokban bomladozott a festék. Először nem tudta, hogy merjen-e bemenni vagy ne. Tompa zajokat vélt átszűrődni a túloldalról, ám ezek eredetét nem tudta felfedezni. 

   Szemöldökét felhúzva nyomta le a kilincset, majd egy halk kattanás közepette belépett az ajtón. 

   Rowan tágra nyílt szemekkel fedezte fel, hogy a C.A.M.A. edzőtermére talált rá. A plafonról pár boxzsák lógott, a padlón ember nagyságú, plüssállatokhoz hasonlító bábuk hevertek. Pár közülük kapott egy késsel végrehajtott gyomrost, másoknak fejüket szegték, megint másoknak pedig lyukak meredeztek az egész testükből, sűrűn megsorozták őket egy pisztollyal, vagy akár egy kisebb gépfegyverrel. Plüss-bélésből szőtt tenger hullámzott komoran körülöttük, akár egy csatatéren, egy véres harc után.

   Az egyik fal mentén polcokból összetákolt építmény állt. Rowan elgondolkodott rajta, vajon mit rejthetnek a vastag polcok. De az már akkor biztos volt, hogy nem porcelánból készült teaszettet tárolnak benne.

    A lányt hajtotta a kíváncsiság. Nem volt biztos benne, hogy joga van betolakodni ide, aztán kilesni mindenféle apróságot. Vagy titkot.

   Rowan nyelt egyet, és körülnézett. Egy lélek se járt az edzőteremben, amely ablakok híján elég sötét volt; épphogy csak látni lehetett.

   Rowan surranva végigszaladt a termen. Combjában lüktetett a vér, a kezével a csuklóján pihenő kötést birizgálta, mint valami értelmetlen kis játékot, míg végül céljához ért. 

   De amikor szemügyre vette a nagy, kipárnázott polcokat, a lélegzete is elállt. 

   Fegyverek, gyönyörű fegyverek sorakoztak a puha felületeken. Pisztolyok és gépfegyverek sorai csillogva várták, hogy hasznukat vegyék.

   Rowan imádattal teli tekintettel legeltette szemeit a szépségeken. Tizenéves kora óta szeretett volna nyomozó lenni, és imádta a fegyvereket. Igaz, sokat még nem tudott megkülönböztetni fajtától vagy kinézettől függően, de ez jelenleg nem is zavarta. 

   Apjának egy szót sem említett vágyairól, viszont kihasználva a férfi nemtörődését, könnyedén beirattatta magát az első olyan gimnáziumba, ahol felkészítő gyanánt tartották a szakmához fűződő tanórákat.

   Anyja halála után csak még jobban fokozódott benne a vágy, hogy bűnös embereket juttathasson a rácsos hotelbe. Nem kívánt élőket megölni, még azokat sem, akik a legjobban rászolgáltak, de miután végighallgatta Jace felvilágosítóját a lélektelen Bérlőkről, ez gyökerestül megváltozott. Aki egy halott tetem bőrébe bújik, elrejtve az emberiség elől igazi külalakját, az megérdemli akár a golyót, akár a pokolra juttató máglyát. 

   Elnézve a nem túl nagy pisztoly-dombokat, Rowannek szöget ütött a fejében, hogy a szervezet talán kissé szűkölködik vagyon terén, ezért is nincs jól felszerelt edzőterem, illetve fegyvertár. Ám Jacelynt elnézve, akár egy farúd is elég lett volna hozzá, hogy a legügyetlenebb emberből is profi nyomozót faragjon. Lényéből csak úgy áradt a már szinte kézzel fogható, forró szigorúság és fegyelem.

   Rowan kisimította arcából a hosszú hajtincseket, hogy jobban szemügyre tudja venni a legközelebbi, éjfekete pisztolyt. Kézfejét lassan felemelte, hogy megérintse a csillogó felületet, de a mozdulat felénél halk sziszegés zúgott fel a lány háta mögött.

 - Ne érj hozzá - mondta egy ismerős, ám nem túl kellemes női hang, amely acél keményen hatolt Rowan csontjaiba.

   A lány ujjai megálltak a levegőben, majd egy gyors mozdulattal a főnöknő felé fordult. Jacelyn sötét tincsei kissé kócosan omlottak hátára, pár közülük szemébe lógva takarta el a Rowan felé vezető kilátást. Flegma arccal, összehúzott szemekkel és összefont karokkal meredt a lányra, aki szoborként állt ugyanabban az állapotban, ahogy pár perce.

   Rowan vett egy nagy levegőt, és ismét a kötésével kezdett játszadozni, de a nőről egy pillanatig sem vette le a szemét.

 - Jó reggelt, Jace! Én is nagyon örülök, hogy látlak. Leírhatatlanul köszönöm, hogy elszállásoltatok egy darabig, igazán kedves és... - köszönt mosolyogva Rowan, de Jacelyn a szavába vágott.

 - Ne hálálkodj! - rivallt rá fintorogva. - Csupán pár napról van szó. Ha bárkinek is meg akarod köszönni, szaladj Bramhez, ő vett rá az engedély megadására. - Úgy beszélt, mintha most jött volna a katonaságtól. Hangja acélos és jéghideg maradt, mint mindig, amikor Rowannel beszélt.

   A nő hátrált pár lépést, majd megropogtatta nyakát és kinyújtóztatta karjait.

 - Lássuk, mit tanítottak neked abban a bizonyos gimnáziumban. - Lágy mosolyt erőltetett az arcára, amely akár a nappaliban látott kép kissé tompított változata is lehetett volna.

   Rowan megborzongott a szavak hallatán. Jace arra várt, hogy a lány megmutassa előtte harctudását, ám egyetem nélkül ezzel nem sokra ment. Birtokosa volt pár jó reflexnek, egy-két erős rúgásnak és néhány jól irányzott bal- és jobb horognak, ám a vezetőhöz képest ez semmi volt. Ha harcba szállna Jacelyn Frewerrel, az első percben kiütnék a ringből.

   Ez volt az a pillanat, amikor Rowan örült, hogy ő kezdeményezhet. Ha neki kell rárontani az ellenségre, pár másodpercig talán még láthatja az éltető fényt, mielőtt egy jókora monoklival az arcán szörnyűséges halált hal.

   Nem futamodhatott meg, hiszen akkor gyávának tűnt volna. Önvédelem közben általában reflexei mozgatták, és ha szerencséje volt, könnyedén legyűrte az ellenséget. Ám egy képzett, katona-érzetű nőszemély ellen aligha lett volna esélye.

 - Nos? - vonta fel kérdően szemöldökét a türelmét vesztett Jace. 

   Rowan csak pislogott egy nagyot, de megpróbálta összeszedni magát. Ha el akarta érni, hogy a fekete szépség kedvelje őt, mutatnia kellett valami határozottatt. Talán az is elég lesz, ha simán megpróbálja átdobni a vállán, vagy esetleg a földre teperi és a nyakának nyomja a karját, mintha túszul ejtené. Ám ezek közel sem olyan gyakorlatok voltak, amiktől Jacelynnek leeshetett volna az álla. De ha tovább várakoztatja a főnökasszonyt, annak valószínűleg több kedve szottyan kinyírni őt. 

   Sebeire gondolt. Egy rossz mozdulat, és a félig-meddig, frissen beforrt vágások újra felnyílhatnak; ez pedig nem kis fájdalommal járna. 

  A gondolatok összekuszálódott hálójában való vergődés közben Rowan le sem vette szemét Jacelynről. Próbált kiolvasni valamit a sötét pupillákból, de a nő jelét sem mutatta bármiféle érzelem jelenlétének.
   Rowan beleharapott az ajkába, és felkészült az összeugrásra.
  A levegő lelassult körülötte, ahogy jobb lábával elrugaszkodott, majd Jace felé irányult. Futás közben olyan könnyednek és lassúnak érezte magát, mintha víz alatt lenne. Agya leblokkolt, nem tudta, mitévő legyen, ha tényleg eléri Jacelynt. Milyen fogást használjon? Amatőr gyakorlatai között aligha szerepelt olyan, ami tényleg a földre teríthette volna a főparancsnokot.
   Már alig öt méter választotta el Rowant a vészjóslóan mosolygó nőtől. Érezte, hogy izmai megfeszülnek a lábában és a bal combjára helyezett kötés alatt lüktet a vér. Hajtincsei össze-vissza ugrándoztak a hirtelen fülledtté vált levegőben.
   Amint pár lépésnyi távolságra volt Jace-től, a nő már nem mosolygott. Az idő visszaállt a normális kerékvágásba, de Rowan még mindig víz alatt érezte magát, levegő után kapkodva. Nem mintha egy óriási harcmezőn állt volna, szembenézve egy seregnyi ellenséggel. De a sötét szempárba nézve elfutni támadt kedve, mint egy megrémült nyúlnak. Tán kívülről erősnek látszott, belül mégis ott motoszkált benne a félelem, ami oly sok embert legyőzött már.
   Az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy szépen lefékez, sarkon fordul, és kiviharzik az épületből. Megfutamodni támadt kedve, pedig nem fenyegette különösebb veszély. Ám amikor megálljt parancsolt dobogó lábainak, egyszerre a földre vetődött, és beverte fejét a kemény, hideg padlóba. Rowan fintorogva megpróbált felülni, de egy kar erőteljes, nyakára eső lökése közölte vele, hogy igenis a földön marad.
 - Még rengeteg dolgom lesz veled, az biztos - mondta  a szúrós tekintetű Jace, aki Rowan fölé hajolva tartotta padlón a lányt.
 - Egyelőre maradjunk annyiban, hogy esélyt sem adtál. Többet tudok, mint hinnéd - Rowan magabiztosan próbált beszélni. Persze szavai ismét hamisan és szárazan csengtek. Megeresztett hát egy ellenséges tekintetet a parancsnok felé, csakhogy viszonozza a gyűlölködés irritáló érzését.
   Jacelyn arca az eddiginél is jobban beleolvadt a sötétségbe, de Rowan még így is tisztán ki tudta venni a gyönyörű, ám mégis ijesztő arcát. Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy a főnökasszony inkább ellenségként, mint barátként tekint rá.
   Hirtelen ajtócsapódás hallatszott, majd világosság hatolt be a terembe. Rowan és Jace egyszerre kapták fel meglepetten a fejüket, mire Kaillen sétált be lovagiasan az edzőterembe.
 - Na, de hölgyeim! Tudom, hogy szebb vagyok még a Napnál is, de azért nem kellett volna ilyen durván összecsapni miattam! - mondta a férfi, miközben szívdöglesztően elmosolyodott és fel-le húzogatta szemöldökeit.
   Jace elhúzta karját Rowan nyakától, és talpra ugrott. Fújt egyet, majd egy utolsó szemrehányó pillantás kíséretében úgy kiviharzott a teremből, hogy útközben majdnem fellökte Kait.
   Rowan könyökei segítségével feltornászta magát, majd megdörzsölte feje búbját. Zavaros gondolatai még mindig nem méltóztattak visszatérni fejébe, ezért úgy érezte magát, mint egy szellemileg fogyatékos illető.
   Mint általában, most se igazán akarta meghallani Kaillen nagyképű megjegyzéseit. Nehezen arcára erőltetett egy mosolyt, majd nekilátott leporolni fehér pólóját, melyre csak úgy ragadtak a koszfoltok.
 - Egyébként Rows, gondoltam érdekelne az a fölöttébb érdekes tény, hogy a képedet mutogatják a tévében. - Kaillen vigyorogva megvonta a vállát.
   Rowan szája tátva maradt. Keserű íz mardosta a torkát, és nem akart hinni a fülének. Sosem akart bekerülni a tévébe, főleg azért, mert az apja rengetegszer be akarta tuszkolni a kamera elé, mikor interjút adott, csak azért, hogy még jobb fényt vethessen magára. A férfi úgy láttatta magát a világgal, ahogy csak szerette volna. És ehhez Rowant akarta felhasználni, hogy eljátszhassa a gondoskodó apa szerepét. Egyszóval a lánynak hányingere támadt tőle.
   Futólépésben megeredt az ajtó felé, nyomában Kaijel.


   A nappaliba érve ismét megcsapta orrát Bram péksüteményre hajazó illata. A fiú most kócos hajjal és elferdült szemüveggel ült a zöld anyaggal bevont kanapén, és szoborként meredt a tévé képernyőjére. Háta mögött Jace támaszkodott a dívány támlájának, aki szintén meglepetten és zavarodottan nézte a készüléket.
   Rowan levetette magát a kanapéra, és kétségbeesetten figyelte a jelenetet. Éppen a reggeli híradót adták, melynek irritáló szalagcíme történetesen a ,,Mr. Grifith édes lánya után nyomoz" feliratot viselte.
 - A mai napon egy megrázó hírrel zárjuk műsorunkat. A világhírű cégtulajdonossal, Mr. Grifithtel beszélgetünk, aki kétségbeesetten fordult hozzánk, ugyanis drága, hőn szeretett lánya egy napja eltűnt a nagy Brooklynban - mondta a riporter.
   Rowan legszívesebben beverte volna a képernyőt. A csámpás riporter mellett ott állt az a magas, igencsak széles vállakkal és lapát nagyságú kezekkel megáldott férfi, aki apának merte nevezni magát. Most egy nagy, kinyomtatott fényképet szorongatott, miközben színlelt fájdalmat erőltetett az arcára.
 - Most átadom a szót a megrázott édesapának - közölte a riporter, és átnyújtotta a mikrofont Rowan apjának.
 - Kedves tévénézők! Először is köszönöm a stábnak, hogy hozzájuk fordulhattam ebben a  rövid, ám annál nehezebb időszakban. Amint azt a szalagcím is mutatja, drága lányom után kutakodok immár huszonnégy keserű órája, de még csak egy hajszálat sem találtam meg a kedveskémből. Látni lehet, hogy magammal hoztam róla egy szépséges fényképet. - Mondata befejeztével olyan közel nyomta a képet a kamera lencséjéhez, hogy még Rowan is hátrahőkölt ijedtében. Eddig is tudta, hogy apja általában nevetségesen viselkedett a felvételeken, hogy a népek ilyen szinten is megkedveljék őt, de közben mégis tisztelettudó és ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Miközben elhúzta lánya képét a lencsétől, újra fájdalmasan szónokolni kezdett. - A kedveském a Rowan Grifith nevet viseli, és ha valaki es... - Rowan felkapta a mellette heverő távirányítót, és kikapcsolta a készüléket.
   Grifith?! Ez volt az a pillanat, amikor kihajította volna a tévét az ablakon. Mindig is nagy keveredés volt a tényleges nevét illetően. A szülei még a világra jötte előtt elváltak, de még így is apja családnevét akarták ráaggatni, vagyis a Grifithet. Rowannek esze ágában sem volt, hogy annak a patkánynak a nevét viselje, ezért édesanyja lánykori nevét ragasztotta magára, a Morenót. Erre az apja bepofátlankodik a tévébe, hogy sajnáltassa magát, és ország-világ előtt bekiabálja azt az undorító elnevezést.
   Rowan felpattant a kanapéról, és a meglepődött társaságra nézett.
 - Te Arthur Grifith lánya vagy? - kérdezte elkerekedett szemekkel Kaillen.
 - Nem! Vagyis igen, de az az ember egy mocsok gazember, semmi több. Nem nevezném apának - vágta rá hirtelen Rowan, majd megrázta fejét. - Figyeljetek, ez... bonyolult. Ez a férfi egy felfújt, megjátszós hólyag, aki úgy tekint rám, mint egy féregre. Nem szeretnélek még titeket is belekeverni, szóval kérlek, maradjatok ki ebből - sóhajtott egyet Rowan, majd újra a kanapén landolt.
   Hat rémisztően kíváncsi és csillogó szempár szegeződött arcára, miközben összefont karokkal, üvegesen meredt az elsötétült képernyőjű tévé készülékre, ahol pár perce még apja aggódást színlelő lénye mutatkozott.