10. Fejezet: Árnykép

Jacelyn            

             ,, A jövő valahogy mindig váratlanul válik jelenné.''

   

 

    Az irodai asztal fölött álló Jacelyn egyre inkább úgy érezte, hogy az élet szórakozik vele. Valahányszor elszánta magát arra, hogy befejezi a munkát, és a napszakhoz illően végre hazamegy, gondolatai mindig ugyanoda tévedtek vissza: az asztalon heverő papírkupacra.
    Tehetetlenül ücsörgött a helyiségben, alkalomadtán bele-belenézett a gyűjtemény egy-két kiegészítőjébe, de ezt leszámítva nem tett jelentősebb felfedezést. Kilátástalan álláspontján az sem segített, hogy idegeskedő pillantásokat vetett az ablak felé, mely a kinti sötétedő világot tükrözte. Tudta, hogy ennek rövid időn belül véget kell vetni: vagy azonnal hazamegy, vagy maga alá temeti a fáradtság és a lehetséges indokok halmaza.
    De még Brooklyn éjszakai látképe sem riaszthatta el céljától. Ugyanis elszántan ragaszkodott az ügy mihamarabbi megoldásához. Le akarta tisztázni a dolgokat, valamint be akarta bizonyítani, hogy igenis a Bérlők állnak emögött az ügy mögött is. Az addigi információk kedvezőek voltak, elsősorban Jacelyn álláspontját figyelembe véve. Csupán egyetlen tényező hiányzott: a döntő bizonyíték, mely minden bizonytalan infót elsöpörne, s amíg ez sántított, Jace-nek egyetlen támaszpontja maradt: az ingadozó találgatás. Mindemellett pedig kavargó érzelmeivel is meg kellett küzdenie.
    Amíg be nem tette a lábát Meredith szobájába, erősnek hitte magát. Vagy legalábbis kitartónak. Ám amikor részletesen megismerte munkatársa elhalálozásának körülményeit, addigi elszántsága darabokra hullott. Nem tudott másra gondolni, csak a halálra, és az ezzel együttjáró mértéktelen vérre. Soha nem voltak problémái a nyomozással, de akkor és ott új értelmet nyert számára a vér fogalma.
    Undorító, fojtogató ragacsként gondolt rá, mely az élet lassú elpárolgását szimbolizálja. És ahogy ezen jellemzés megfogant elméjében, arra is ráébredt, hogy talán soha többé nem tud úgy feltérképezni egy helyszínt, ahogyan azelőtt tette. Valamint azt sem tartotta lehetetlennek, hogy az elmúlt napok rémképei örökre kísérteni fogják, és minden értelmes gondolatát elpusztítják.
    Huzamosabb idő elteltével Jacelynt ismét elöntötte a páni félelem. Belsejét mardosó, kellemetlen érzés kerítette hatalmába, melyről pontosan tudta, honnan olyan ismerős. Legutóbb akkor élte át ugyanezt, amikor Darius embertelen módon végzett az apjával.
    Kristálytisztán emlékezett arra a reggelre, amikor vérbe fagyva talált rá a hozzá legközelebb álló személyre. Akkor és ott, azon az átkozott tetőn úgy érezte, lelkének egy része elpusztult, s azóta sem tért vissza testébe. Elhasznált, megkínzott bábként élte át azokat a szörnyű napokat, s az éjszaka érkezésével ismét ezen érzetek uralkodtak el rajta. De mindebben az volt a legrosszabb, hogy Jacelyn pontosan tudta, mi idézi elő ezt az ősi félelmet. Gyűlölte bevallani magának, de az igazság karmos keze tudatlanul is ott kaparászott elméjében.
    Mindvégig tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. A nap, melynek keserű órájában a hidegvérű gyilkos újra lecsap szeretteire, sorban mészárolva le a családját, a barátait, és így tovább. Addig haladva a véres listán, míg az összetört Jace-hez jut, kinek legyőzése már gyerekjáték lesz. Bár konkrét bizonyítéka nem volt rá, a főparancsnok mégis biztos volt benne, hogy ellensége pontosan ezt tervezte el. Hiszen a körülötte élők halálával tudott a legjobban ártani neki, és ezzel mind Darius, mind ő tisztában voltak.
    Vajon ki lesz a következő áldozat? Darius ezúttal a fiúk életére tör, vagy egyből az újonc, Rowan napjait keseríti meg? Jace még a gondolattól is rosszul lett, hogy valaki miatta szenvedjen. Elvégre ő indította el az egész nyomozást, az ő jóvoltából nyitotta meg kapuit a C.A.M.A. egyesülete. És nem utolsó sorban az ő lelkén száradt azon emberek halála, akik oly sok éven át segítették a nyomozást. Nem kellett sok idő hozzá, hogy Jacelyn undorodjon magától.
    Utálta, hogy hosszú éveken át kerülgette a forró kását, de soha nem tudott apja gyilkosának nyomára bukkanni. Rosszul lett a tudattól, hogy képtelen uralkodni gondolatain, de mégsem ez borította ki a legjobban. Fáradt lénye előtt ugyanis egyetlen kép vetítődött a falra, újra meg újra. Ez az illúzió pedig nem volt más, mint a szürke öltönybe bújt mészáros alakja.
    Amióta meglátta, azóta rettegett tőle. Nevének hallatán belső, csontig hatoló hidegrázás öntötte el, mely életének minden pillanatában elkísérte. Lába megrogyott, torka kiszáradt, és úgy érezte, minden remény elhagyja testét. Legszívesebben sírva kiáltott volna segítségért, de tudta, hogy próbálkozása hasztalannak bizonyulna. Legvadabb rémálmaiban számtalanszor átélte ezt a találkozást, de most, hogy Darius újra életjelet adott magáról, legnagyobb félelme megújult erővel támadta le.
    Mielőtt megrohanták volna az emlékek, feltápászkodott helyéről. Nem telt el sok idő, míg az ablakon betóduló levegő hűvösét szívta magába. Jace zakatoló szíve ennek hatására lenyugodott, légzése pedig eggyé vált az éjszakai szél lassú simogatásával.
    Ahogy az ablak sötét látképe előtt állt, pár percig elmélázott a városon. Brooklyn sűrű, kavargó tengerként terült el alatta, melyet az utcalámpák fényei pöttyöztek. Kihalt összképe éppoly hátborzongató volt, ahogy számított rá: mindenhol halotti csend uralkodott, és örvénylő egyhangúság uralta a várost. Brooklyn világa éppannyira volt élő, mint amennyire halott.
    Ennek láttán Jacelyn végre elszánta magát, s elindult az ajtó felé. Útközben kapkodva szedte magához a dolgait, majd a kijáratból még egy utolsó pillantást vetett az irodai asztalra. A bizonyítékokat magukba foglaló papírok még mindig ott hevertek, mintegy intőként, hogy a főparancsnoknak még találkozója lesz velük. A kifáradt Jace pedig tisztában volt ezzel, ahogy annak is tudatában volt, hogy ez a felfedezés belefér a holnapi nap keretébe is.

                                                                      ××××

    Annak ellenére, hogy nem tudott konkrét érvekkel előállni, Jacelyn nem szívlelte a reggeleket. Nem csak azért, mert korán kellett kelnie, hanem a brooklyni körülmények is nyomasztó hatással voltak rá. Múltjába tekintve gyakran elgondolkozott azon, hogy annak idején mit szerethetett ebben a túlnépesedett városban.
    Amikor még gimnazista volt, kimondottan rajongott a városi nyüzsgésért. Örömmel töltötte el a rengeteg erre-arra járó turista, a dugókba gabalyodott taxik, valamint a helyi illatok összessége. Boldogan tette meg azt a pár kilométert, ami a középiskolától választotta el, és amikor csak tehette, megállt nézelődni egy-egy parknál, épületnél, vagy éppenséggel kirakatnál. A fiatal, gondtalan Jace-nek Brooklyn a végtelen lehetőségek tárházát jelentette, mely megegyezett egy széleskörű, tárt karú otthonnal is. És milyennek látta Brooklynt az utóbbi időben?
    Elhagyatottnak és rendkívül sivárnak. Az utcák hiába voltak tele emberekkel, az éjszakák hiába voltak zajoktól hangosak, a nyomozó mégsem érezte úgy, hogy mind ő, mind a helyiség igazán élne. Már nem érdekelték a mindennapi tényezők, illetve a napsütéses évszakok, amiket régen annyira imádott.
    Azon a reggelen is unottan tekintett végig az ablakból nyíló kilátáson. Tudta, hogy keres valamit; egy különleges jelenséget, amitől ismét érdekessé válna számára a világ. Ezt a változást pedig évek óta kutatta, de találatainak száma mindaddig egyenlő volt a nullával.
    Így hát pillanatnyilag be kellett érnie reggeli kávéjával, a nap kínálta munkai feladatokkal és egyre hangosabban elégedetlenkedő kedvencével, aki felhalmozott ételadagját követelte.
    Cirmosának kedvében járva a konyhába vándorolt, ahol a megszokott esdeklő tekintet fogadta. Jacelyn mosolyogva megrázta fejét, majd a hűtőszekrény tartalmát megcsonkítva eleget tett Raziel kívánságának. Megengedett pár perc késést magának, mialatt vígan falatozó kandúrját figyelte, majd ezt követően rendbe szedte magát, és a kijárat felé igyekezett.
    Nemsokára útra készen gördült ki az országútra, s mindeközben elhatározta, hogy a mai nap alkalmával nem enged teret a melankóliának, mely reggelente taglózta le. Feltett szándéka volt, hogy pontot tesz az ügy végére, még a nap leforgása előtt. És ahogy lassan közeledett a C.A.M.A.-hoz, hangulata egyre bizakodóbb lett, csakhogy abban a reggeli órában nem számolt mindazzal, amit még a nap bizonytalan tarsolya rejtegetett.


   Bő tíz perc múlva Jacelyn egy forgalmi dugó közepében találta magát. Ujjaival idegesen dobolt a kormányon, ezzel terelve el figyelmét a mögötte strázsáló vezető idegtépő dudálásáról. A levegő autók kipufogógázától és szitkozódó sofőrök lármájától volt terhes, melyek összessége frusztráló hangulatot keltett.
   A nyomozó bosszús tekintettel nézett a csigalassúsággal haladó sorra. Látóterét végtelennek tűnő kocsisor töltötte be, mely valamilyen oknál fogva nem akart mozdulni. Jace bármely pillanatban készen állt, hogy a gázpedálra lépve kihajtson a forgalomból, ám az előtte tornyosuló fekete jármű megakadályozta céljában. Belsejéből hangos zene szűrődött ki, melynek ütemtelen pattogása felgyorsította a nő egyre fokozódó fejfájását. Ahogy e csodás környezet tényezői egyszerre szólaltak fel, Jacelyn keze akaratlanul is ökölbe szorult, és legszívesebben leordította volna az előtte haladók fejét. Ingadozó kedélyállapota viszont az évek során önfegyelmet tanult, így Jace-nek le kellett mondania egy esetleges incidens kitöréséről.
    Tehetetlenségében az ajtó oldalán elhelyezkedő tartórészhez fordult, bár itt sem talált jelentősebbet pár bevásárlólistánál, egy zseblámpánal és további papírdaraboknál. Keresését az előtte gyorsabban meginduló autó szakította félbe. Ennek láttán a megkönnyebbülés hulláma öntötte el, melyet a cselekvés követett. Az egyre sebesebben elinduló kocsik láttán nem volt szüksége második figyelmeztetésre.
    A motor elégedett zöreje ezúttal kellemes előjel volt Jacelyn számára, ahogy lassú tempóban kikeveredett a dugó körzetéből. Bár öt percen belül ismét meg kellett állnia, pihenője ezúttal kellemes körülmények között zajlott. Megállója ugyanis egy jelzőlámpa előtt volt, mely a vörösből akkor váltott sárgára.
    Már épp növelte volna a sebességet, amikor váratlan felfedezést tett. A jelzőlámpa élénk színei mellett egy aprócska villanásra is felfigyelt, közvetlenül e tárgy fölött. Egy kósza napsugár játéka volt, amely egy pillanat erejéig tarthatott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy Jacelyn észrevegye. Abban a pillanatban úgy érezte, minden a helyére állt.
    Az oszlop tetejéről ugyanis egy térfigyelő kamera nézett le rá. Szénfekete lencséje és hátsó része szinte egybeolvadt a jelzőlámpával, így nehezítve meg a törvényszegő polgárok dolgát, akik mit sem sejtettek a felső figyelőről.
    A nyomozó agya gyorsan kattogott. Látása hirtelen élesebbé vált, s a kirakós darabjai ösztönszerűen kiegészítették egymást.
    - Hát persze - motyogta maga elé, már-már tudatlanul. - A kamerák.
    Eközben észre sem vette, hogy a lámpa zöldre váltott, de ő még mindig nem indult el. Ennek következtében pár elégedetlenkedő szitokszót tudhatott a magáénak, de abban a megvilágosodott pillanatban ez nem érdekelte. Fokozott sebességgel vette be az előtte álló éles kanyart, majd nyílegyenesen a főhadiszállás felé kormányozta kocsiját. Minden kételye elszállt, mivel pontosan tudta, hogyan tovább.


    Amikor belépett a nappaliba, már mindenki az épületben tartózkodott. Rowan Brammel beszélgetett a fiú asztala előtt, míg Kaillen a kanapén lapozgatta az aznapi újságot, szemmel láthatóan minden érdeklődés nélkül.
    Jacelynt nem lepte meg különösebben a két férfi jelenléte, hiszen a nap huszonnégy órájában a munkahelyen ücsörögtek. Ám annál kíváncsibb volt Rowanre, mivel tudta, hogy a lány az elmúlt napon nagy kihívás előtt állt. Szembesülnie kellett konok édesapjával, illetve a szökésével járó következményekkel. Jace bízott benne, hogy a lány terve sikerült, bár Rowant látva kissé megnyugodott aggályai felől. Az újonc arcán halvány mosoly játszadozott, miközben feszült figyelemmel követte barátja mondandóját. Érkezése előtt minden bizonnyal mély beszélgetésbe elegyedtek, de a főparancsok jöttével mindketten a bejárat felé kapták a fejüket.
    - Jó reggelt! - köszönt Jacelyn.
    Társai viszonozták az üdvözlést, de Kaillen, szokásához híven, ismét különleges fogadtatásban részesítette. Ahogy meghallotta a nő hangját, villámgyorsan felkapta a tekintetét az újság lapjairól. Kék szemei élénken csillogtak, és arcán megszokott, széles vigyora jelent meg. Pillanatok alatt Jacelyn előtt termett, és a nyomozó valamiért nem lepődött meg ezen.
    - Á, Jacelyn! - öltötte fel jellegzetes hangnemét. - Micsoda kellemes meglepetés! Már azt hittük, megfosztasz minket a csodás jelenlétedtől.
    - Á, Kaillen! - szállt be a játékba Jace is. - Nagyon sajnálom, nem állt szándékomban megvárakoztatni. És ha már így szóba hoztad, örülök, hogy itt vagy. Van számodra egy feladatom.
    A férfi mosolya egy pillanat erejéig lehervadt, s aggodalmas pillantásokat vetett a parancsnok háta mögé.
    - Ugye nem arról a bolhás dögről van szó?
    Jacelyn összehúzta a szemöldökét, tekintete enyhe haragtól sötétült el. Nem nézte jó szemmel, ha valaki kissé túlsúlyos cirmosát piszkálta.
    - Ha Razielre gondolsz, nem róla van szó - tette hozzá, kellemesnek nem nevezhető hangnemben. - Két kihallgatást kell levezetnetek Conrad Eisenberg főnökével, illetve a másodpilótával. Utóbbi nemrég került ki a kórházból, szóval csak kíméletesen.
    A nő azt hitte, Kaillen örülni fog a feladatnak, ám amikor meghallotta a feltevéseket, kissé fáradtnak, már-már elcsigázottnak tűnt.
    - Hát ez igazán, khm, megtisztelő... - erőltetett mosolyt az arcára Ottiwell. - Szóval, Bram, örülsz, hogy egy újabb délutánt tölthetsz el velem?
    Abraham meglepett arccal nézett barátjára, amely egyre elképedtebb lett, ahogy a mondat értelme elért a fiú tudatáig. Már válaszra nyitotta volna a száját, amikor Jacelyn közbeszólt:
    - Bramre itt van szükségem, a számítógép mögött. Viszont van még egy csapattagunk...
    A főnök mondatának elhangzása után a csapat automatikusan Rowanre nézett. A lány kissé kényelmetlenül érezte magát a tekintetek sortüzében, de nemsokára megköszörülte a torkát, és szavakba öntötte gondolatait:
    - Részemről rendben van - jelentette ki.
    Jacelyn úgy érezte, végre előre haladnak a munkában, így arcán halvány mosoly jelent meg.
    - Pompás! Remélem nem bánjátok, ha azonnal nekilátunk a készületeknek. - Intézte szavait Rowan és Kaillen felé, majd külön a lány felé fordult. - Rowan, a raktárban találsz a méretedhez illő felszerelést, Bram, te pedig gondoskodsz az iroda és a másodpilóta címének megszerzéséről. A többivel kapcsolatban gondolom tudjátok, mi a dolgotok.
    - Kívánságod számomra parancs, hölgyem - kacsintott Kaillen Jacelyn felé, majd Rowannel a nyomában kisétált a teremből. A nyomozó csak egy szemforgatással válaszolt, ahogy a férfi próbálkozásaira az esetek többségében.
    Ahogy a helyiség csöndesebbé vált, Jace a gyorsan jegyzetelő Bramhez lépett. A hacker egy papírra két lakcímet írt, fölöttébb érdekes betűvetéssel. A fiú egy oldalpillantással nyugtázta a nő jelenlétét, majd egy kattintással megváltoztatta a képernyő külalakját, mire egy műholdas térkép töltötte be a számítógép monitorját. Jacelyn nem értett túl sokat Abraham tudományához, így inkább a fiúra hagyta a tennivalókat, hiszen az mindig tökéletes munkát végzett.
    - Na, és mi lesz az én dolgom, Jace? - törte meg Bram váratlanul a csendet.
    Az említett arcán titokzatos mosoly jelent meg, mely hűen tükrözte ingadozó hangulatát.
    - Maradjunk annyiban, hogy kutakodunk kicsit a pilóta halálát megelőző délelőttről. Ó, és ha még nem említettem volna, most megjegyzem, hogy talán felrúgunk egy-két olyan szabályt, ami törvénybe ütközik, és nem fogja elnyerni az állam tetszését.


    A felvétel lassú, dühítő tempóban töltődött be. Felismerhetetlen, elmosódott árnyként tapadt rá a számítógép felső részére, s Jacelynnek némi erőfeszítésébe került a kép kiismerése. Már egy elnyújtott órája keresgéltek különböző, a térfigyelő kamerák által rögzített felvételek között, mindaddig hasztalanul.
    A főparancsnok azzal a kéréssel fordult a szervezet hackeréhez, hogy Conrad Eisenberg munkahelyig vezető útvonalát ismerve törje fel a térfigyelésre felszerelt technikai eszközök rendszerét, s futtassa le a rajtuk található felvételeket. Abraham egy-két másodpercig hezitált, majd erőtlenül rábólintott a feladatra, s ujjai veszélyes gyorsasággal támadták le a billentyűzetet. Jacelyn mindebből csupán elmosódó mozdulatokat és halk koppintásokat észlelt, de míg Bram keresett, ő sem maradt tétlen, és a tegnapi kihallgatás jegyzeteihez tért vissza. Eközben Kaillen és Rowan elhagyták a C.A.M.A. épületét, és megújult erővel indultak a célba vett személyek felé.
    A nyomozó helyet foglalt a kanapén, miközben az elhunyt pilóta portfolióját nézegette. Annak ellenére, hogy egyszer már átfutotta az anyagot, most ismét nekifutott, s kritikus szemmel fésülte át a sorokat. Keze görcsösen szorította a kissé megsárgult papírtömeget, hiszen abban, valamint a kamerákban látta utolsó reményét. Tudta, hogy egy órán belül minden jelentéktelen részlet a helyére fog állni, és az ügy a két feltevés egyikével fog lezárulni: vagy megkapják a Bérlőkre utaló tagadhatatlan kiegeszítőt, vagy újabb kudarccal néznek szembe, amely bizonytalan lezáráshoz vezet.
    Jacelyn közönyösen nézegette a pilóta adatlapját, melyen születési dátuma, lakcíme, és egyéb érdektelen információk kaptak helyet. Rövid időn belül a Bram által teleírt füzethez tért át, s újra meg újra átolvasta a számára kétséges sorokat.
    Fölöttébb érdekesnek találta, hogy Mr. Einseberg tériszonya ellenére pilótának állt, és hosszú évekig kitűnően végezte munkáját. Egy villanás erejéig édesapja arcképe sejlett fel előtte. Szinte látta, ahogy felmenője vígan mosolyog rá, de közben szaporán lélegzik az alatta elterülő mélység miatt. Jacelyn torka hirtelen elszorult, mivel ez a kép volt az első, amit apja emlékéhez tudott kötni. Mélyreható, mégis fájdalmas üzenetet jelentett számára ez a villanás: magába foglalta mindazt a szeretetet, melyet oly sok éve őrizgetett.
    Ám az időpont nem volt túl alkalmas az elérzékenyüléshez, így a vezető nyelt egyet, és sötét gondolatainak legmélyebb bugyrába száműzte erőtlenségét. Újra a mappára összpontosított, immár töretlen figyelemmel.
    Az adatok között viszont volt pár gyanús jel a férj szokatlan viselkedéséről. Jace homloka ráncba szaladt, ahogy a keleti kultúra és a fekete szín együttesének felfogása bontakozott ki előtte. Furcsának találta, hogy a gyanús előjelek ugyanazon reggelen adtak magukról életjelet, a frusztrációról és hirtelen kirohanásról nem is beszélve. Jacelyn egyre biztosabbnak érezte magát a dolgában, ahogy az összeállítás végéhez közeledett. Úgy érezte, forró nyomon járnak, s a végső megoldás kulcsa ott lebeg a szemük előtt, csupán érte kell nyúlniuk.
    Ekkor, mintegy jelként, a számítógépnél ülő fiú hangja ébresztette fel töprengéséből:
    - Öö, Jace... - kezdte bizonytalanul, mintha ő sem értené, pontosan mi történik. - Azt hiszem, találtam valamit.
    A parancsnok pillanatok alatt az íróasztalnál termett. Érdeklődve figyelte a képet, amely lassan betöltötte a monitor közepét. A fényképen egy utca látképe bontakozott ki, amelyet nagyrészt elsuhanó autók töltöttek be. A napsugarak megvilágították a házak és üzletek összességét, de Jacelyn még így sem tudta, mire is kéne felfigyelnie.
    - Pontosan mit is kéne néznem? - tette fel a kérdést.
    - Itt van Conrad kocsija. - A fiú ujja egy fekete kocsi felé mutatott, mely a felvétel hátsó részén suhant el. - És itt van Conrad is, eléggé szokatlan testhelyzetben.
    Bram ráközelített a járműre, mire a kormány fölé hajoló pilóta arca rajzolódott ki. A férfi arca fájdalmas grimaszba torzult, mintha valami betegséggel küszködne. A nyomozó kíváncsisága egyre fokozódott, ahogy megpróbálta összeállítani az új elemeket.
    - Úgy néz ki, mintha heves fejfájása lenne - öntötte gondolatát szavakba Jace.
    - Pontosan - biccentett Abraham. - De ez még nem minden...
    A fiú további felvételek sorozatát játszotta le, ahogy az autó lassan haladt a repülőtér felé. Huzamosabb idő és számos fotó után a képernyő egy kisebb kávézóra tért át. A sötét kocsi ezúttal az útszéli parkolóban foglalt helyet, tulajdonosa pedig az út szélén álldogált, az autó ajtójának támaszkodva. Fájdalmai szemmel láthatóan maga alá gyűrték, de a körülötte járkáló emberek mit sem törődtek ezzel.
    - Mrs. Eisenberg leadta a helyi kávézó címét, ahol a férje néhanapján eltölt egy kis időt - magyarázta Bram. - De úgy látszik, ezúttal nem a kávé érdekelte.
    További két fénykép következett, melyek szinte megegyeztek az előzővel. De a második felvétel sarkában váratlan jelenség tűnt fel. Egy hosszú, barna kabátba öltözött férfi sétált el az utcán, a kávézó melletti sikátorból kilépve. Arcát széles karimájú kalap takarta el, így öltözetén kívül szinte semmi más nem látszott belőle. Jace sokáig tanulmányozta a fickót, de a monitor hirtelen változott, s a következő képen már nem szerepelt a titokzatos idegen.
    - Várj! - állította le a szorgalmasan keresgélő hackert. - Állítsd le egy pillanatra az előző képet.
    Bram így is tett, és Jacelyn nemsokára ismét maga előtt látta az idegent. De a legérdekesebb az volt az egészben, hogy az alak egy villanás erejéig szerepelt, és szőrén-szálán eltűnt a következő tekercsről. És köztudott volt, hogy egy normál polgár nem sétál ilyen gyorsan, valamint arról sem kaptak bizonyítékot, hogy betért volna a kávézóba.
    Míg a nyomozó ezen morfondírozott, Abraham rájött a megoldásra,
    - Te jó ég... - motyogta maga elé. - Azt hiszem megtaláltuk a Bérlőnket, Jacelyn.
    A nő szíve vadul vert, ahogy a döntő bizonyíték színre lépett. Egy ráközelített részen ismét feltűnt a kabátos idegen - immár elmosódott paca képében. Csupán egy halvány árnykép volt, de ők pontosan tudták, hogy mit jelent: egy álruhás Bérlő épp Conrad Eisenberg teste fölött vette át az uralmat. Jacelyn pár másodpercig szüntelenül nézte a képet, majd a győzelem mámoros érzete öntötte el.
   - Megvan! - kiáltott fel boldogan.
    Villámgyorsan a kanapénál termett, és gondolkozás nélkül a táskájába dobálta az iratokat és egyéb kellékeket. A még mindig meglepett fiú csodálkozva nézett rá.
    - Most pontosan mit csinálsz?
    - Szerinted? Pakolok, Bram, mert végre valahára megvan a hiányzó rész, és addig nem nyugszom, amíg ezt az FBI orra alá nem dörgölöm.
    - És ezzel nem várhatnánk, amíg Rowan és Kaillen megérkeznek?
    Jacelyn agya folyamatosan kattogott, keze öntudatlanul járt, mindeközben pedig a beszédre is maradt ideje.
    - Mivel van autóm, amivel akár most is indulhatunk, nem.
    Ahogy a főnök gyors oldalpillantást vetett társára, úgy érezte, hogy annak egyre lankad a kedve ehhez az egészhez.
    - És ha Rowanék újabb sorsdöntő bizonyítékot szereznek? - tette fel a kérdést kételkedve.
    - Arra meg ott a telefon, az ég szerelmére! Nem akarok több kifogást hallani, szóval csipkedd magad, és hozd a laptopodat is. Nyomás!
    Abraham nagyot sóhajtott e szavak hallatán, majd kénytelen-kelletlen eleget tett a parancsnok kérésének. Jacelyn Frewer önelégült mosollyal és egy kiadós bizonyítékkészlettel nyugtázta ezt, de abban a meghökkentő pillanatban még nem ébredt rá, hogy terve megpecsételt kudarcra van ítélve.