12. Fejezet: Elutasítva

Abraham

,,A hibáknak megvan az a sajátosságuk, 
hogy időtlenek és mindig újratermelődnek.''

(Adolf Galland)

   - Vedd már fel, Kaillen! - morogta maga elé bosszúsan Bram, miközben a sokadjára kicsengő telefonra nézett.
    Amióta Jacelyn autója elhagyta a C.A.M.A. parkolóját, mellőzte a beszédet, így most furcsának hatott a szél zajával keveredő mondata. Szűkszavúságának főbb okai közé tartozott, hogy indulásuk előtt számos észérvvel állt elő, melyekben arra kérte a főparancsnokot, hogy halasszák el az FBI-hoz intézett látogatást. Ám szokásához híven, Jace hajthatatlan volt - valahányszor megpróbálta lebeszélni, a nyomozó csak még biztosabb lett a dolgában. Ebből kifolyólag a fiú kelletlenül eleget tett a főnök kérésének, és éppen azon fáradozott, hogy elérje a csapat többi tagját, hátha azok újabb bizonyítékokra leltek.
    Ahogy ujjai görcsösen szorították a készüléket, az ezüst Mercedes Cabrio veszélyes gyorsasággal vett be egy kanyart. Abban a pillanatban csak egy dolgot várt jobban a jelentés végénél: az út befejeződését. Ugyanis Jacelyn kocsija fölöttébb érdekes utazási körülményeket biztosított.
    A lehúzott tető miatt a szél szilaj erővel csapott az arcába, valamint előszeretettel söpörte a haját a szélrózsa minden irányába. Szemüvege a ködös levegő miatt rövid időn belül bepárosodott, így ötpercenként kellett megismételnie ugyanazt a törlőmozdulatot. Éppen ezzel bajlódott akkor is, amikor sokadjára nyomta meg a hívás gombot, mely ennek hatására ismét elindította idegesítő csengését. Már azt hitte, hagyja a fenébe az egészet, amikor váratlanul abbamaradt a csengés, és a monoton szélcsendet Kaillen hangja törte meg.
    - Ha nem vagytok életveszélyben, vagy Jacelynnek hirtelen nem támadt kedve egy velem eltöltött randihoz, akkor nem érdekel, hogy miért hívogatsz fél órája - hadarta el a vonalon túli hang, kedélyesnek nem nevezhető hangvételben.
    - Tudod, eddig a pillanatig alig vártam, hogy felvedd már azt a rohadt telefont. Most mégis visszasírom a félórányi csengést - válaszolt hasonló hangnemben Abraham.
    - Komolyra fordítva a szót: mi a helyzet?
    Bram ügyetlenül felrakta a szemüvegét, és megpróbált nem gondolni arra, hogy Jacelyn mennyivel mehet éppen. Az egyre erősebb szélfúvást figyelembe véve viszont nem jutott pozitív következtetésre, így inkább a kezében zötykölődő telefonra összpontosított. A vonal túlsó végéről visszafogott zúgás hallatszott, de a fiú ebből nem tudta megállapítani, hogy hol tartózkodhatnak társai.
    - A térfigyelő kamerákat feltörve kaptunk pár érdekes felvételt - magyarázta a hacker. - Egy elmosódott alakot rögzítettünk hosszú kabátban, akiről azt gyanítjuk, hogy Bérlő, mivel egyik pillanatban sétáló polgárként jelent meg, de a következő felvételen már elmosódott foltként, ami mellesleg rejtélyesen közel állt Conrad Eisenberghez. Most pedig az FBI-hoz tartunk, hogy jelentést tegyünk egy állítólagosan megoldott ügyről.
    Ahogy egy szuszra körülírta álláspontjukat, mondandója saját fülének is hamisan csengett. Abszurdnak találta az egész helyzetet, ahogy főnöke oldalán egy tekintélyes nyomozói szervezethez igyekeztek, egy satnya bizonyítékokkal rendelkező üggyel karöltve. Úgy érezte, nincs helye sem a nyomozásban, sem az ezüst járműben, bár ezt nem szándékozta megosztani Jacelynnel.
    Kényelmetlenül feszengett az ülésen, mivel az emberek nem haboztak furcsa pillantásokat küldeni feléjük. Természetesen a tekintetek többsége a volán mögötti főnöknőt figyelte, aki vasfegyelemmel irányította az autót, és szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy mások milyen véleménnyel vannak róla. Azon személyek összessége, akik mégis Bram mellett kötöttek ki, valószínűleg azt latolgatták, hogy mit kereshet egy szemüveges, nyeszlett srác egy olyan határozott, csinos nő mellett, mint a vezetőülésen helyet foglaló Jacelyn Frewer. Ha ezt nem is, annyit viszont minden polgár felfedezhetett, hogy kéttagú csapatuk nem nyújtott mindennapos látványt.
    - De a szolgálati kocsi nálunk van, szóval ti most...
    - Jacelyn autójával megyünk, igen - fejezte be helyette Bram.
    A beszélgetésbe pár másodperces szünet állt be, míg újabb ismeretlen hangok csendültek fel az ellentétes oldalról. Miközben társa ideiglenes csendbe burkolózott, akaratlanul is Rowan felé terelődtek gondolatai. Nem akarta bevallani magának, de még mindig aggódott érte. A cégvezetőnél tett látogatás óta Rowan kissé furcsán viselkedett: néha szerfölött vidám, máskor az eddigieknél is visszahúzódóbb és csendesebb volt. De a legrosszabb mégis az volt, hogy régi barátja tekintetében mindig ugyanazt látta - a zöld szempárban valami titokzatos fény csillogott, mely arról árulkodott, hogy a lány elhallgat előle valamit.
    Szokásos merengése viszont nem tartott túl sokáig, mivel a telefonbeszélgetést le kellett zárnia.
    - Hé, ez nem igazság! - zsörtölődött fennhangon a férfi. - Nekem két év sem volt elég ahhoz, hogy a kegyeibe férkőzzek, neked meg két percbe telt bejutni a kocsijába?
    - Ami azt illeti, nem önszántamból vagyok itt...
    - Az nem lényeges - morogta Kaillen, mintha Bram tehetne az egészről. - De ha már ott vagy, áruld már el, hogy tényleg medvecsapdák és gépfegyverek vannak-e az ülés alatt? 

  - Mivan? Figyelj, Kaillen, most nincs erre időm - váltott témát Abraham. - Érdekelne, hogy megtudtatok-e valami fontosat a kihallgatások során. Vagy egyáltalán hol vagytok?
    - Nemrég végeztünk a másodpilótánál, szóval nem az én hibám, hogy az elfoglalt programom mellett nincs időm veled fecsegni. És ha már ennyire érdekel, Conrad főnökénél nem jutottunk sokra, mivel két napja nem nézett az alkalmazottak felé. A másodpilóta elég zavarosnak tűnt, de annyit sikerült kiszednünk belőle, hogy Conrad szokatlanul viselkedett aznap reggel, és finoman szólva ,,megőrült'', amikor elkezdett zuhanni a gép. Ó, és ha még nem említettem volna, a pilóta nem engedte át a vezetést.
    - Ennyi?
    - Mi mindent megtettünk, oké?
    - Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét. És lenne még itt valami...
    - Hallgatom.
    Bram egy pillanat erejéig lefagyott, és még a heves széláradatról is elfeledkezett.
   Meg sem kérdeztem Rowantől, hogy az apja mit szólt az új állásához, futott át az agyán. Hirtelen nagyot nyelt, de még így sem tudta, mit kéne pontosan mondania.
    Tehetetlenségében észre sem vette, hogy Jacelyn érdeklődő pillantásokat vetett a kezében tartott készülék felé. Sötét haja, akárcsak a fiúé, kócosan omlott a vállára, de a nyomozót ez egyáltalán nem érdekelte. Elszántan ragaszkodott kitűzött céljához, és minden akadályt legyőzött, ami az útjába került. Bram kezdett hozzászokni ehhez, hiszen többéves ismeretség után megtanulta, hogy a főparancsokba több határozottság szorult, mint az általa ismert férfiak összességébe. 

   - Válthatnék pár szót Kaillennel? - kérdezte Jacelyn, amire Abraham csak egy bólintással válaszolt.
  - Á, hagyjuk - zárta hát le a beszélgetést barátjával. - Mellesleg azt hiszem, mégis van valami a medvecsapdás dologban.
    - Úgy tudtam! - kiáltott fel boldogan a férfi. - De Bram, ha kérhetlek, ne várakoztasd meg Jace-t. Tudom, milyen következményekkel jár, ha valaki hosszabb ideig nem élvezheti a jelenlétemet.
    Jacelyn felhúzott szemöldökkel és meglepett arckifejezéssel nézett a fiúra, de a hacker csak mosolyogva megrázta a fejét, és átnyújtotta neki a telefont. A főnöknő az út széléhez vezette az autót, miközben a kihangosított mobilhoz beszélt.
    Bram érdeklődve figyelte a tájat, mely Brooklyn felépítéséhez híven, nagyrészt felhőkarcolókból és tömbházakból tevődött össze. Gondolatai szabadon keringtek az összevisszaságban, így meglepetten figyelte, ahogy pár perc múlva Jacelyn lerakta a telefont, és kiszállt a kocsiból.
    - Hová indulsz? - tette fel a kérdést, mely azonnal megfogalmazódott elméjében.
    - Mégis hová mennék? Megérkeztünk.
  Amíg a fiú fel nem nézett az utca túloldalán tornyosuló épületre, fel sem tűnt neki, hogy az FBI főhadiszállása előtt parkoltak le. A bűnügyi szervezet széles ablakain a nap arany sugarai tükröződtek, ami kellemes hangulatot sugárzott az épületnek, de Bram biztos volt benne, hogy a látogatás, amelyre sort fognak keríteni, nem fog sok jóval kecsegtetni. Még sokáig tanulmányozta volna a nyomozói hivatal külalakját, ha Jacelyn hangja ki nem rángatja hosszas elrévedéséből.
    - Szeretnék mihamarabb az ügy végére járni, szóval jó lesz sietni. Biztos vagyok benne, hogy nem örömmel mész be oda, de hidd el, én sem szórakozni jöttem. Tehát hozd a felszerelést, és indulás!
    Abraham Clinton kelletlenül tápászkodott fel a Mercedes Cabrio anyósüléséről, miközben magában a lehetséges menekülési útvonalakat mérlegelte. Valamilyen érthetetlen oknál fogva nem nyerte el a tetszését az FBI székhelye, melynek falai veszélyes hatalmat sugároztak magukból. Jelentéktelen filozófálása viszont értelmetlennek bizonyult, így egy halk sóhajtás közepette magához vette a bizonyítékokat tartalmazó mappákat, és Jacelyn társaságában elindult az épület üvegajtaja felé.

                                                                      ×××× 

   Bram mindenre elszánta magát, kivéve arra, ami valójában fogadta. Az előtér tágas területe letisztult berendezéssel várta őket, a fényesség az egész helyiséget betöltötte. Elvétve halk beszédfoszlányok és léptek zaja hangzott fel, emlékeztetve az érkezőket arra, hogy egy hivatalos létesítménybe léptek. Ahogy a fiú végignézett az összképen, kissé összezavarodott, mivel még ő sem tudta, mire számítson.
    Mindig is úgy gondolt az FBI-ra, mint a C.A.M.A.-val szembeni, ellenséges erő, mellyel nem vehetik fel a harcot. Ehhez a képhez pedig állig felfegyverzett őrök, kifogyhatatlan felszerelések, valamint érdektelen nyomozók társultak. És ahogy ott állt az ügynökség előterében, addigi képzetei nevetségessé váltak szemében. Járása könnyebbé vált, és a rendezett környezet láttán némi remény költözött belé, miközben Jacelyn vezetésével a recepciós férfihoz léptek.
    A beosztott közvetlenül a pult mögött foglalt helyet. Szorgalmasan jegyzetelt egy vaskos füzetbe, miközben a vezetékes telefon után nyúlt, és egy kapkodva lemásolt számot tárcsázott. Megszokott, fehér inget viselt, hozzá egyszerű, fekete nyakkendő és nadrág társult. Kifejezéstelen arcán nyilvánvaló üzenetként szerepelt az unalom és rosszallás, melyet munkája iránt érzett. Egymástól távol ülő, sötét szemei gyorsan siklottak át a füzetbe leírt sorok között. Mindeközben a pult alatt keresgélt egy új golyóstoll után, valamint egy beszélgetés elindításához is maradt ideje.
    Amikor meglátta őket, sötét, sokat sejtető pillantást vetett feléjük, de a magyarázást még ekkor sem fejezte be. Amíg vártak, Bram megfigyelte az előtérből kivezető folyosót.
    A hozzá legközelebb álló ajtón egy középkorú, ideges nő lépett ki, kezében felhalmozott papírokkal és mappákkal. Akárcsak a pult mögötti férfi, ő is telefonon beszélt, de távolodó lépteivel hangja is elcsendesett. Nem hagyott maga után mást, csak léptek kopogását, és a véletlenszerű találgatást a személyét illetően, mellyel Abraham elüthette az időt. Mivel a hacker nem a türelméről volt híres, ezúttal is zsebre vágott kezekkel és idegesen doboló lábbal várt a recepciósra.
    Nemsokára teljesült kívánsága, mivel a férfi lecsapta a készüléket, és bosszúsan fordult feléjük.
    - Miben segíthetek? - kérdezte minden érdeklődés nélkül.
    - Mr. Pleasanttel szeretnénk találkozni - válaszolt Jacelyn. 

   A recepciós (névtáblája szerint Vincent Mayer) felvont szemöldökkel nézett rájuk, apró szemeiben a kételkedés szikrája csillogott.
    - Kik maguk?
  - Jacelyn Frewer és Abraham Clinton a C.A.M.A. bűnügyi szervezettől. Conrad Eisenberg halálesetéről hoztunk bizonyítékokat.
    Mr. Mayer gömbölyű arcán gúnyos mosoly jelent meg.
   - Á, így már mindjárt más - mondta tettetett felismeréssel. - Szóval maguk alkotják eme roppant eredményes egyesületet. Kérem, ne vegyék zokon, ha a biztonság kedvéért elkérem a személyi igazolványaikat.
   A férfi lenéző hangja váratlan pofonként érte Bramet, de megpróbált felnőtt módjára viselkedni, és kénytelen-kelletlen átnyújtotta az adatait. A főnöknő is hasonlóan tett, így Mr. Mayer hátborzongató mosollyal vette át az igazolványokat.
    - Fölöttébb érdekes - szólalt meg ismét. - Az összegyűlt bizonyítékokat megtekinthetném?
    - Mint már említettem, Mr. Pleasanthez jöttünk - közölte Jacelyn kimérten.
    A fiú szótlan szemtanúként figyelte az eseményeket. Tudta, hogy a főparancsnok elrendezi az ügyet, bár a kelleténél kissé zordabban viselkedett. Ennek ellenére Bram még mindig bízott abban, hogy jutnak valamire. A beosztott pöffeszkedő személye nem tántorította el céljától, bár pozitív benyomást sem gyakorolt rá. Minden szavából sütött a tömény gúny és lenézés, és ahogy rájuk nézett, olyan érzése támadt, mintha gerinctelen férgeknek könyvelné el őket.
    Ugyanakkor nem értette társa reakcióját, amelyet Mr. Mayer kéréséhez társított. Kitartó, már-már makacs elhatározással tartotta álláspontját, miszerint az említett főnöknek kell átadnia bizonyítékkészletüket. Abraham csupán annyit tudott erről a Mr. Pleasantről, hogy az FBI-nál ő felel a szervezetükért, valamint annak ügyes-bajos dolgaiért. A felettessel kapcsolatos ismeretei ennyivel ki is merültek, hiszen a C.A.M.A.-nál töltött évei során egyszer sem találkozott eme híres-nevezetes személyiséggel.
    A megtermett férfi viszont vagy nem vette észre a csípős hangnemet, vagy nem akarta észrevenni azt.
    - Nagyon sajnálom, de csalódást kell okoznom önöknek, ugyanis Mr. Pleasantnek rengeteg dolga van, és jelen pillanatban nem tudja fogadni önöket. De amint megérkezik, haladéktalanul szólok neki arról, hogy itt jártak.
    Bram a szeme sarkából látta, hogy a mellette álló Jacelyn keze ökölbe szorul. Minden bizonnyal a nő is rájött arra, hogy a recepciósnak esze ágában sincs értesíteni a felettest, és amint átlépik az épület küszöbét, látogatásuk azonnal feledésbe merül.
   - Figyeljen, Mr. Mayer - vágott bele ismét Jace, a lehető legkedvesebb hangnemében. - Rengeteget dolgoztunk ezen az ügyön, és nem szeretnénk üres kézzel hazatérni. Tehát ha kérhetem, értesítse telefonon a főnökét, és már itt sem vagyunk.
    - Természetesen szólok neki, amint megérkezik. Munka közben nem szeretném zavar...
    - Majd ha megérkezik? Ó, nem, most fogja felhívni. Szemlátomást úgy sincs más dolga.
   Az alkalmazott megütközve pásztázta az előteret, hátha talál valami kifogást az ellen, hogy eleget tegyen Jacelyn kérésének. De mivel keresése sikertelennek bizonyult, valamint volt valami a nő hangjában, ami cselekvésre késztette, kénytelen-kelletlen a telefonkagyló után nyúlt.
    - Hát, khm, rendben, lehet róla szó - jelentette ki zavartan a férfi. - De csak azért, mert tényleg nincs más dolgom.
    Amíg Mr. Mayer a hívással volt elfoglalva, addig Bram a saját mobilja után nyúlt, s meglepetten figyelt fel arra, hogy elrepült az idő. Már javában tartott a délután, habár a kinti környezetből ezt nem lehetett megállapítani. A felhők takarója az utóbbi időkben szinte mindig jelen volt, ahogy a nyomasztó, búskomor hangulat is ott terjengett a levegőben.
    A fiú érdeklődve tekintett a képernyőre, mely néhány ikont leszámítva teljesen üres volt. Nem merte bevallani magának, de a szíve mélyén várt egy hívásra. Pár percen belül viszont feltette magának a kérdést, hogy ugyan mire is várt? Elvégre a munkatársain kívül nemigen voltak barátai.
   - Szerinted Mr. Pleasant megnézi a bizonyítékainkat? - fordult inkább Jacelynhez, aki még mindig a recepcióst pásztázta.
    - Fogalmam sincs. Eddig nem tanúsított túl nagy érdeklődést irántunk, így nem tudom, ezúttal megteszi-e. - A nő hangja érzelmektől üresen csengett, de furcsamód Bram nem lepődött meg ezen.
   Ekkor Mr. Mayer elköszönését hallották a pult mögül, melyet a telefon lerakása követett. Amikor az alkalmazott feléjük fordult, önelégült mosolya a füléig ért, szemeiben a győzelem mámoros fénye sziporkázott.
    - Mint már említettem, a főnököm nem ér rá - vágott bele boldogan. - Finoman megkért rá, hogy küldjem el önöket, valamint azt is elárulta, hogy az ügy nem magukra volt bízva, és az emberei gőzerővel dolgoznak a megoldáson. Őszintén sajnálom, de találkozásunk ezennel véget ér.
    - Tessék? - pattant fel megrökönyödve a főparancsnok. - Maga most tényleg azt mondja, hogy a több napos kemény munkánk semmibe vész?
    - Pontosan azt. És most, ha nem okoz nehézséget, kérem távozzanak.
  - Ennyiben hagyja az egészet? - Jacelyn hangjából érezni lehetett, hogy ha nem állítják le, maradandó károsodásban részesíti a recepciós öntelt képét.
    - Jól hallotta, hölgyem. Még egyszer nem mondom: távozzanak.
   - Átvert vagyok, nem süket - vetette oda a vezető. - De ha nem nagy kérés, adjon át egy üzenetet a főnökének: ha az emberei nem találnak megoldást, ne forduljanak hozzánk! Gyere, Bram, indulunk!
   A felzaklatott Jacelyn Frewer villámgyorsan kiviharzott az FBI épületéből, számtalan kíváncsi tekintetet vonva maga után. Bram sietős léptekkel a nyomába eredt, de még így sem akadályozhatta meg az üvegajtó hatalmas csapódását. Ennek eredményeként nem csak a beosztottak tekintetét nyerték el, hanem az utcán járó polgárok is furcsán néztek utánuk.
    A fiú látta, ahogy főnöke minden további nélkül átkel az úttesten, fittyet hányva a jelzőlámpa piros fényére. Megpróbált felzárkózni mögötte, de hirtelen bűntudata lett, amiért szótlanul nézte végig a recepciós és a nő közötti párbeszédet. De mivel nem tudta, mivel járulhatna hozzá a beszélgetéshez, inkább csendben maradt, és türelmesen kivárta a végét, amely a vártnál rosszabbra sikeredett.
    Amikor a kocsihoz ért, Jacelyn már a volán mögött ült, merev, kifejezéstelen arccal. Bram látta, hogy a nyomozót megviselte a visszautasítás; megkísérelte volna a vigasztalását, ha tudta volna, hogyan kezdjen hozzá.
    - Ne vezessék ezúttal én? - állt elő a lehető legrosszabb kérdéssel, mellyel csak rontott a helyzeten.
    - Jól vagyok! - erősítette a nő, ami csak még biztosabbá tette annak ellenkezőjét. - Szállj be, és már itt sem vagyunk!
    Gyorsan beült az eddigi helyére, majd a mappákat óvatosan az ülés mellé helyezte. Habár tudatában volt annak, hogy jobban járna, ha csendben maradna, most mégis megeredt a nyelve.
    - Ööö, Jacelyn... Ugye tudod, hogy lesz ennél jobb is? Mármint ne törődj azzal a pojácával, csak egy felfuvalkodott hólyag, aki azt sem tudja...
    - Őszintén, Bram? - vágott közbe a megszólított. Ahogy a hacker felé fordult, a fiú megpillanthatta a fekete szempárban tengerként kavargó dühöt. Jace keze ismét ökölbe szorult, ám ezúttal inkább csalódottnak, mint felháborodottnak tűnt. - Már nem tudom, mit higgyek el, és mit ne.
    Azzal a Mercedes ezüstnyílként hagyta el az FBI parkolóját, és indult ismét a C.A.M.A. megviselt falai közé. Az úton néma csend húzódott a két nyomozó között, de a lelkében gomolygó érzések és a fejében zakatoló gondolatáradat mellett Bram egyáltalán nem bánta az átmeneti ürességet.


    Amikor fél óra múlva megérkeztek a főhadiszálláshoz, a hamufekete szolgálati kocsi már a parkolóban pöffeszkedett. Fekete vázas bogárként csillogott a kósza napsugarak tengerében, mely igazán szép látványt nyújtott a kihalt utcakövek mellett.
    Mire Bram kiszállt az ezüst kocsiból, Jacelyn már a jármű fölött állt, és a fiú távozása után bezárta a Mercedes Cabriót. Ezt követően elviharzott az épület felé, s a hangulatához szokatlan csendességel csukta be maga után az ajtót. A fiú legalább egy rúgásra vagy betörésre számított volna, de végül örült, hogy nem került sor komolyabb konfliktusra.
    Ahogy belépett az előszobába, hangok ütötték meg a fülét a nappali felől. Gyorsan lerakta az iratokat, melyeket ezidáig oly gondosan őrzött, majd az ominózus helyiségbe lépett. A helyzet pontosan úgy festett, ahogy fejben felvázolta.
    Kaillen az irodához igyekvő Jacelyn után nézett, arcáról leolvasható volt, hogy nem érti ezt az egészet. Rowan a kanapén foglalt helyet, még mindig a fehér-fekete összeállításban, melyet a nyomozáshoz vett fel. Kíváncsi tekintettel figyelte a közjátékot, mely a másik két egyén között ment végbe.
    - Ennek meg mi baja? - fordult hozzá váratlanul Kaillen, tanácstalan arckifejezéssel.
    - Azt hiszem, nehezen viseli a csalódást. Nem kaptuk meg az ügyet - válaszolt Bram.
   - De legalább szabad délutánunk lesz - vonta meg a vállát. - Még várok egy kis időt, amíg csitulnak a kedélyek, majd megpróbálok beszélni vele. Addig is, ha nem bánjátok, kibérelem a fürdőszobát szerény személyemnek.
    Azzal a férfi, elégedett mosollyal az arcán eltűnt a fürdőszoba rejtekében, így a nappaliban immár Rowan és Bram együttese maradt. A fiút némi boldogság öntötte el, hiszen a lány szervezethez való kerülése óta nem adódott túl sok lehetőségük a beszélgetésre. Úgy érezte, a nap még nincs teljesen elveszve, így egy részletes beszélgetésben bízva leült Rowan mellé, aki a telefonját nézegette.
    - Milyen napod volt? - kérdezte mosolyogva.
    A lány arcán azonban zavart kifejezés tükröződött.
    - Ne haragudj, Bram, de most haza kell mennem - jelentette ki, majd a táskája után nyúlt.
    Motyogva elköszönt tőle, és pár hosszú másodperc után már az ajtón kívül tartózkodott.
    Bram nagyot sóhajtott, ahogy a csapat utolsó tagja is lemondott társaságáról. Olyan érzése támadt, mintha társai összebeszéltek volna egy furcsa, megegyező viselkedésről, mellyel megtisztelik a körülöttük élőket. Kézfejeit a tarkójára kulcsolta, és így tanulmányozta a szoba szerfölött érdekes mennyezetét.
    Mivel délutánja nem kecsegtetett túl sok lehetőséggel, a megszokott programnál maradt - folytatta a végtelen böngészést az interneten. Ám oly hosszú időszak óta valahogy ebben sem lelte örömét, így rövid időn belül azt is megunta. Miközben egyre reménytelenebb helyzetét mérlegelte, elméjében egyre nagyobb teret hódított titkon megfogant terve, melynél nem jutott jobbra. Számos ellógott éjszaka után most végre úgy döntött, hazamegy. 

    A fekete, ütött-kopott bejárati ajtó szigorú merevséggel bámult le rá. Közönyös oldalának láttán úgy érezte, az ajtó mögötti hely egyszerre vonzza és taszítja magától. Az esti szürkület már az épületek falát csókolta, de a fiú még mindig nem határozta el magát arra, hogy bemenjen oda.
    Már számtalanszor megtette ezt az utat, most  mégis nehezebb volt a választás. Hosszú kihagyást hagyott maga után, mivel a C.A.M.A. főhadiszállása sokkal kellemesebb körülményeket biztosított, mint a saját lakhelye. A munkahelyén szabadon dolgozhatott a kutatásain, valamint olyan emberek társaságában lehetett, akik viszonylag fontosak voltak számára. Még külön szobát is kaphatott volna, de úgy érezte, ez már túlzás lenne a szervezet költségeire nézve, így inkább az albérletet választotta.
    Ám életében először úgy vélte, hogy rossz döntést hozott ezzel kapcsolatban. Bármennyire is próbált független maradni, ezen elhatározása gyakran csúfos tréfákkal jutalmazta. Lakhelyének környezete nem volt túl rózsás, de a tűrhető mércéjét mégis elérte. Valahányszor eltöprengett ezen, mindig oda lyukadott ki, hogy ennél sokkalta rosszabb helyen is élhetne, így nagyot sóhajtva lenyomta a kilincset, és belépett a helyre, mely huzamosabb ideje az otthonát jelentette.
    Amikor magában tűrhetőnek nevezte a lakást, nem számolt a zavaró tényezőkkel. Az albérletet három másik személlyel osztotta meg, akik nem az esti, békés teázásokról, és csendes, visszafogott bulizásokról voltak híresek. A lakás osztatlan lakói - Ben, Alfred és Hugo -, ugyanis nagy hívei voltak az élet örömeinek, így előszeretettel itták le magukat a sárga földig, valamint tartottak visszafogottnak nem nevezhető bulikat, melyek komoly hallászavar-veszélyekkel jártak együtt. Ez most sem volt másként, így Bram rántott egyet a hátizsákja pántján, majd arcán vonakodó grimasszal indult hálószobája felé, miközben igyekezett minél kisebb figyelemfelkeltést elérni. Terve viszont már akkor kudarcba fulladt, amikor átlépte az épület küszöbét.
    Egyik különösen idegesítő lakótársa (ami egyébként mindhárom egyénről elmondható volt) pillanatok alatt kiszúrta, s veszélyesen csillogó szemekkel meredt rá.
   - Hé, Bram! - kiáltott felé Ben, kezében egy doboz sörrel. - Nincs kedved beszállni?
   A férfi a kanapé előtti asztalra mutatott, mely tele volt különböző ételdarabkák, italok és szemét halmazával. Ben szőke haja kócos, ragacsos csimbókokban hullott a szemébe, kezében egy nemrég meggyújtott cigit tartogatott, mely keskeny füstkígyókat eregetett a plafon felé. Társai a jobb, illetve bal oldalán foglaltak helyet, s ők is elmerültek az alkohol mámorában. A háttérben valami dobhártyaszaggató rock üvöltött, melynek hallatán a fiú feje ritmusra lüktetett a zenével.
   - Kösz, de inkább kihagynám – hárította el az ajánlatot Abraham, majd gyorsan eltűnt a szobájában.
   Még hallotta, ahogy egyik ismerőse a holléte felől érdeklődött, de mivel lakótársait amúgy sem érdekelte különösebben a fiú sorsa, valamint roppant fáradtnak érezte magát, inkább hagyta az egészet.
   Nagy sóhaj kíséretében levágódott az ágyra, mely ennek hatására hangosat nyikordult, s egy kiadós porréteget köhögött fel magából. A szoba többi része sem festett másképpp, mindenhol szanaszét dobált ruhák, zacskók, valamint papírlapok foglaltak helyet.
   Bram újra egy nagyot sóhajtott, ahogy végignézett szűk kis lakásán, mely egy csatatér helyszíneként is tökéletesen funkcionált volna. Habár örömmel keresett volna egy módosabb, rendezettebb otthont, szegényes fizetése meggátolta ezt, így maradt a viszonylag olcsó albérlet, melyet hangoskodó lakótársaival osztott meg.
   Egyetlen vigasza a tetőtéri ablakban rejlett, melyen keresztül csodálatos kilátás nyílt a lassan éjszakába váltó égboltra. Egy-két csillag már életjelet adott létezése felől, s a mélykék, sötétedő vászon valamilyen oknál fogva nyugodt érzéssel töltötte el. 

   Klausztrofóbiás kísértése szerencsére semmissé vált, s a kintről beszűrődő hangok is eltompultak fejében. Miközben lassan átadta magát a fáradtság bódító erejének, szemeivel még mindig a fénylő égitesteket bámulta, amelyek egy bizonyos csillogás emlékét idézték fel benne. És ahogy a részletek lassan kibontakoztak elméjében, szája halvány félmosolyra húzódott, mely ritka jelenségnek számított elfuserált életében.