Ideiglenes szünet

  Szép napot! 

  A meglehetősen spoileres címből már kitalálhattátok, miről is van szó. Igazából nem tudom, hogyan is álljak neki ennek az egésznek. Mielőtt Apolloniával erre a határozatra jutottunk, számos alkalommal meghánytuk-vetettük a dolgokat, míg végtelennek ígérkező eszmecserék és nézeltérések árán eldöntöttük, hogy igenis szükség van erre a lépésre. Szóval röviden és tömören ez a jelenlegi álláspontunk: meghatározatlan ideig szünetre vonulunk vissza, legalábbis a bejegyzések publikálásával kapcsolatban. Mert míg a blogon nem lesz túl nagy a forgalom, addig a színfalak mögött gőzerővel dolgozunk a történet fejlesztésén, minden apró részletet árgus szemekkel bírálva el.

  És most azt kérdezitek, miért vetemedtünk eme hirtelen döntésre, amikor javában tart a nyár, és időnk, mint a tenger? Ennek több, viszonylag nyomós oka is van.
   Mint azt ti is észrevehettétek, a fejezetek és az ezekhez kötődő időpontok igencsak eltérnek egymástól. Rövid idő alatt ráébredtünk arra, hogy ez a dátumos megoldás nem tartozik az erősségeink közé - és talán ez játsza a legnagyobb szerepet a pakliban. Nem tudjuk meghatározni, hogy mikor mennyi időnk és kedvünk van a blog vezetéséhez (példának okáért Apollonia nemrég jó pár napra elutazott, és nemsokára újabb kiruccanásra kerít sort, immár az én hozzájárulásommal is), így konkrét megjelenési dátumokkal nem tudunk szolgálni. Ebből adódóan marad a már megszokott késés, amit nem szeretnénk ismét elkövetni. És itt jön az aprópó, ami végre értelmet ad ennek az egésznek, amit igencsak szorgalmasan összehordtam  nektek.
  Tehát úgy döntöttünk, hogy a késések elkerülésének érdekében előre megírunk jó pár fejezetet, így nem kell számolnunk az esetleges pontatlanságokért. Amíg ez eltart, szüneteltetjük a blog működését, de nem tűnünk örökre el, csupán ideiglenesen visszahúzódunk a háttérbe.
  Emellett még annak idején kaptunk egy fölöttébb hasznos és őszinte kisegítőt, mely magába foglalta mindazt, ami javításra szorul a bejegyzésekben. Mind a karakterek, mind a fogalmazás, mind a történet kapcsán számtalan jótanácsot kaptunk a kritikaírótól, aki nem habozott felhívni a figyelmet mindazon tényezőkre, melyek korrigálásával jobbá válhat a történet. Ez úton is hatalmas köszönetet küldünk Nevra Wrightnak, és ígérjük, hogy ezúttal minden erőnkkel azon leszünk, hogy kitöröljük a hibákat. :)
  És ha már a kritikánál tartunk, itt is volna Nevra munkássága, melyet egy kívülállónak is érdemes elolvasni, mivel külső szemmel is rengeteget lehet tanulni belőle: Bluestocking - Végítélet
  Nagyjából ennyit szerettem volna elmondani, továbbá megjegyezném, hogy fogalmunk sincs, meddig fog tartani a szünet, beletelhet akár pár hétbe, de jó pár hónapba is. De nyugalom, amint jutottunk valamire, ti fogtok elsőként értesülni róla, szóval nem árt néhanapján meglátogatni a blog oldalát, a frissítések érdekében.
  Ó, és mielőtt még elfelejtem, hatalmas köszönet azért, hogy eddig velünk tartottatok! Nagy teljesítmény, hogy több, mint fél éven át elviseltétek az agymenéseinket, szóval legyetek büszkék magatokra! Na de viccet félretéve hálásak vagyunk mindazoknak, akik visszajelzést küldtek, elolvasták a fejezeteket, vagy csak valamilyen formában hozzájárultak a Végítélet történelméhez. Szeretünk titeket, és nyugalom, még jó ideig fogunk zaklatni benneteket! :3 <3
  Nemsokára ismét jelentkezünk, addig is élvezzétek a nyarat, írjatok sokat, és mindenképp vigyázzatok arra, hogy egy sötét sikátorban ne fussatok bele egy Bérlőbe! ;)
   Minden jót és számtalan felejthetetlen élményt kívánnak a Végítélet megalkotói, avagy a búval bélelt Péksüti, és a végtelen poéntöltettel rendelkező Kacsapizsama! :)

12. Fejezet: Elutasítva

Abraham

,,A hibáknak megvan az a sajátosságuk, 
hogy időtlenek és mindig újratermelődnek.''

(Adolf Galland)

   - Vedd már fel, Kaillen! - morogta maga elé bosszúsan Bram, miközben a sokadjára kicsengő telefonra nézett.
    Amióta Jacelyn autója elhagyta a C.A.M.A. parkolóját, mellőzte a beszédet, így most furcsának hatott a szél zajával keveredő mondata. Szűkszavúságának főbb okai közé tartozott, hogy indulásuk előtt számos észérvvel állt elő, melyekben arra kérte a főparancsnokot, hogy halasszák el az FBI-hoz intézett látogatást. Ám szokásához híven, Jace hajthatatlan volt - valahányszor megpróbálta lebeszélni, a nyomozó csak még biztosabb lett a dolgában. Ebből kifolyólag a fiú kelletlenül eleget tett a főnök kérésének, és éppen azon fáradozott, hogy elérje a csapat többi tagját, hátha azok újabb bizonyítékokra leltek.
    Ahogy ujjai görcsösen szorították a készüléket, az ezüst Mercedes Cabrio veszélyes gyorsasággal vett be egy kanyart. Abban a pillanatban csak egy dolgot várt jobban a jelentés végénél: az út befejeződését. Ugyanis Jacelyn kocsija fölöttébb érdekes utazási körülményeket biztosított.
    A lehúzott tető miatt a szél szilaj erővel csapott az arcába, valamint előszeretettel söpörte a haját a szélrózsa minden irányába. Szemüvege a ködös levegő miatt rövid időn belül bepárosodott, így ötpercenként kellett megismételnie ugyanazt a törlőmozdulatot. Éppen ezzel bajlódott akkor is, amikor sokadjára nyomta meg a hívás gombot, mely ennek hatására ismét elindította idegesítő csengését. Már azt hitte, hagyja a fenébe az egészet, amikor váratlanul abbamaradt a csengés, és a monoton szélcsendet Kaillen hangja törte meg.
    - Ha nem vagytok életveszélyben, vagy Jacelynnek hirtelen nem támadt kedve egy velem eltöltött randihoz, akkor nem érdekel, hogy miért hívogatsz fél órája - hadarta el a vonalon túli hang, kedélyesnek nem nevezhető hangvételben.
    - Tudod, eddig a pillanatig alig vártam, hogy felvedd már azt a rohadt telefont. Most mégis visszasírom a félórányi csengést - válaszolt hasonló hangnemben Abraham.
    - Komolyra fordítva a szót: mi a helyzet?
    Bram ügyetlenül felrakta a szemüvegét, és megpróbált nem gondolni arra, hogy Jacelyn mennyivel mehet éppen. Az egyre erősebb szélfúvást figyelembe véve viszont nem jutott pozitív következtetésre, így inkább a kezében zötykölődő telefonra összpontosított. A vonal túlsó végéről visszafogott zúgás hallatszott, de a fiú ebből nem tudta megállapítani, hogy hol tartózkodhatnak társai.
    - A térfigyelő kamerákat feltörve kaptunk pár érdekes felvételt - magyarázta a hacker. - Egy elmosódott alakot rögzítettünk hosszú kabátban, akiről azt gyanítjuk, hogy Bérlő, mivel egyik pillanatban sétáló polgárként jelent meg, de a következő felvételen már elmosódott foltként, ami mellesleg rejtélyesen közel állt Conrad Eisenberghez. Most pedig az FBI-hoz tartunk, hogy jelentést tegyünk egy állítólagosan megoldott ügyről.
    Ahogy egy szuszra körülírta álláspontjukat, mondandója saját fülének is hamisan csengett. Abszurdnak találta az egész helyzetet, ahogy főnöke oldalán egy tekintélyes nyomozói szervezethez igyekeztek, egy satnya bizonyítékokkal rendelkező üggyel karöltve. Úgy érezte, nincs helye sem a nyomozásban, sem az ezüst járműben, bár ezt nem szándékozta megosztani Jacelynnel.
    Kényelmetlenül feszengett az ülésen, mivel az emberek nem haboztak furcsa pillantásokat küldeni feléjük. Természetesen a tekintetek többsége a volán mögötti főnöknőt figyelte, aki vasfegyelemmel irányította az autót, és szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy mások milyen véleménnyel vannak róla. Azon személyek összessége, akik mégis Bram mellett kötöttek ki, valószínűleg azt latolgatták, hogy mit kereshet egy szemüveges, nyeszlett srác egy olyan határozott, csinos nő mellett, mint a vezetőülésen helyet foglaló Jacelyn Frewer. Ha ezt nem is, annyit viszont minden polgár felfedezhetett, hogy kéttagú csapatuk nem nyújtott mindennapos látványt.
    - De a szolgálati kocsi nálunk van, szóval ti most...
    - Jacelyn autójával megyünk, igen - fejezte be helyette Bram.
    A beszélgetésbe pár másodperces szünet állt be, míg újabb ismeretlen hangok csendültek fel az ellentétes oldalról. Miközben társa ideiglenes csendbe burkolózott, akaratlanul is Rowan felé terelődtek gondolatai. Nem akarta bevallani magának, de még mindig aggódott érte. A cégvezetőnél tett látogatás óta Rowan kissé furcsán viselkedett: néha szerfölött vidám, máskor az eddigieknél is visszahúzódóbb és csendesebb volt. De a legrosszabb mégis az volt, hogy régi barátja tekintetében mindig ugyanazt látta - a zöld szempárban valami titokzatos fény csillogott, mely arról árulkodott, hogy a lány elhallgat előle valamit.
    Szokásos merengése viszont nem tartott túl sokáig, mivel a telefonbeszélgetést le kellett zárnia.
    - Hé, ez nem igazság! - zsörtölődött fennhangon a férfi. - Nekem két év sem volt elég ahhoz, hogy a kegyeibe férkőzzek, neked meg két percbe telt bejutni a kocsijába?
    - Ami azt illeti, nem önszántamból vagyok itt...
    - Az nem lényeges - morogta Kaillen, mintha Bram tehetne az egészről. - De ha már ott vagy, áruld már el, hogy tényleg medvecsapdák és gépfegyverek vannak-e az ülés alatt? 

  - Mivan? Figyelj, Kaillen, most nincs erre időm - váltott témát Abraham. - Érdekelne, hogy megtudtatok-e valami fontosat a kihallgatások során. Vagy egyáltalán hol vagytok?
    - Nemrég végeztünk a másodpilótánál, szóval nem az én hibám, hogy az elfoglalt programom mellett nincs időm veled fecsegni. És ha már ennyire érdekel, Conrad főnökénél nem jutottunk sokra, mivel két napja nem nézett az alkalmazottak felé. A másodpilóta elég zavarosnak tűnt, de annyit sikerült kiszednünk belőle, hogy Conrad szokatlanul viselkedett aznap reggel, és finoman szólva ,,megőrült'', amikor elkezdett zuhanni a gép. Ó, és ha még nem említettem volna, a pilóta nem engedte át a vezetést.
    - Ennyi?
    - Mi mindent megtettünk, oké?
    - Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét. És lenne még itt valami...
    - Hallgatom.
    Bram egy pillanat erejéig lefagyott, és még a heves széláradatról is elfeledkezett.
   Meg sem kérdeztem Rowantől, hogy az apja mit szólt az új állásához, futott át az agyán. Hirtelen nagyot nyelt, de még így sem tudta, mit kéne pontosan mondania.
    Tehetetlenségében észre sem vette, hogy Jacelyn érdeklődő pillantásokat vetett a kezében tartott készülék felé. Sötét haja, akárcsak a fiúé, kócosan omlott a vállára, de a nyomozót ez egyáltalán nem érdekelte. Elszántan ragaszkodott kitűzött céljához, és minden akadályt legyőzött, ami az útjába került. Bram kezdett hozzászokni ehhez, hiszen többéves ismeretség után megtanulta, hogy a főparancsokba több határozottság szorult, mint az általa ismert férfiak összességébe. 

   - Válthatnék pár szót Kaillennel? - kérdezte Jacelyn, amire Abraham csak egy bólintással válaszolt.
  - Á, hagyjuk - zárta hát le a beszélgetést barátjával. - Mellesleg azt hiszem, mégis van valami a medvecsapdás dologban.
    - Úgy tudtam! - kiáltott fel boldogan a férfi. - De Bram, ha kérhetlek, ne várakoztasd meg Jace-t. Tudom, milyen következményekkel jár, ha valaki hosszabb ideig nem élvezheti a jelenlétemet.
    Jacelyn felhúzott szemöldökkel és meglepett arckifejezéssel nézett a fiúra, de a hacker csak mosolyogva megrázta a fejét, és átnyújtotta neki a telefont. A főnöknő az út széléhez vezette az autót, miközben a kihangosított mobilhoz beszélt.
    Bram érdeklődve figyelte a tájat, mely Brooklyn felépítéséhez híven, nagyrészt felhőkarcolókból és tömbházakból tevődött össze. Gondolatai szabadon keringtek az összevisszaságban, így meglepetten figyelte, ahogy pár perc múlva Jacelyn lerakta a telefont, és kiszállt a kocsiból.
    - Hová indulsz? - tette fel a kérdést, mely azonnal megfogalmazódott elméjében.
    - Mégis hová mennék? Megérkeztünk.
  Amíg a fiú fel nem nézett az utca túloldalán tornyosuló épületre, fel sem tűnt neki, hogy az FBI főhadiszállása előtt parkoltak le. A bűnügyi szervezet széles ablakain a nap arany sugarai tükröződtek, ami kellemes hangulatot sugárzott az épületnek, de Bram biztos volt benne, hogy a látogatás, amelyre sort fognak keríteni, nem fog sok jóval kecsegtetni. Még sokáig tanulmányozta volna a nyomozói hivatal külalakját, ha Jacelyn hangja ki nem rángatja hosszas elrévedéséből.
    - Szeretnék mihamarabb az ügy végére járni, szóval jó lesz sietni. Biztos vagyok benne, hogy nem örömmel mész be oda, de hidd el, én sem szórakozni jöttem. Tehát hozd a felszerelést, és indulás!
    Abraham Clinton kelletlenül tápászkodott fel a Mercedes Cabrio anyósüléséről, miközben magában a lehetséges menekülési útvonalakat mérlegelte. Valamilyen érthetetlen oknál fogva nem nyerte el a tetszését az FBI székhelye, melynek falai veszélyes hatalmat sugároztak magukból. Jelentéktelen filozófálása viszont értelmetlennek bizonyult, így egy halk sóhajtás közepette magához vette a bizonyítékokat tartalmazó mappákat, és Jacelyn társaságában elindult az épület üvegajtaja felé.

                                                                      ×××× 

   Bram mindenre elszánta magát, kivéve arra, ami valójában fogadta. Az előtér tágas területe letisztult berendezéssel várta őket, a fényesség az egész helyiséget betöltötte. Elvétve halk beszédfoszlányok és léptek zaja hangzott fel, emlékeztetve az érkezőket arra, hogy egy hivatalos létesítménybe léptek. Ahogy a fiú végignézett az összképen, kissé összezavarodott, mivel még ő sem tudta, mire számítson.
    Mindig is úgy gondolt az FBI-ra, mint a C.A.M.A.-val szembeni, ellenséges erő, mellyel nem vehetik fel a harcot. Ehhez a képhez pedig állig felfegyverzett őrök, kifogyhatatlan felszerelések, valamint érdektelen nyomozók társultak. És ahogy ott állt az ügynökség előterében, addigi képzetei nevetségessé váltak szemében. Járása könnyebbé vált, és a rendezett környezet láttán némi remény költözött belé, miközben Jacelyn vezetésével a recepciós férfihoz léptek.
    A beosztott közvetlenül a pult mögött foglalt helyet. Szorgalmasan jegyzetelt egy vaskos füzetbe, miközben a vezetékes telefon után nyúlt, és egy kapkodva lemásolt számot tárcsázott. Megszokott, fehér inget viselt, hozzá egyszerű, fekete nyakkendő és nadrág társult. Kifejezéstelen arcán nyilvánvaló üzenetként szerepelt az unalom és rosszallás, melyet munkája iránt érzett. Egymástól távol ülő, sötét szemei gyorsan siklottak át a füzetbe leírt sorok között. Mindeközben a pult alatt keresgélt egy új golyóstoll után, valamint egy beszélgetés elindításához is maradt ideje.
    Amikor meglátta őket, sötét, sokat sejtető pillantást vetett feléjük, de a magyarázást még ekkor sem fejezte be. Amíg vártak, Bram megfigyelte az előtérből kivezető folyosót.
    A hozzá legközelebb álló ajtón egy középkorú, ideges nő lépett ki, kezében felhalmozott papírokkal és mappákkal. Akárcsak a pult mögötti férfi, ő is telefonon beszélt, de távolodó lépteivel hangja is elcsendesett. Nem hagyott maga után mást, csak léptek kopogását, és a véletlenszerű találgatást a személyét illetően, mellyel Abraham elüthette az időt. Mivel a hacker nem a türelméről volt híres, ezúttal is zsebre vágott kezekkel és idegesen doboló lábbal várt a recepciósra.
    Nemsokára teljesült kívánsága, mivel a férfi lecsapta a készüléket, és bosszúsan fordult feléjük.
    - Miben segíthetek? - kérdezte minden érdeklődés nélkül.
    - Mr. Pleasanttel szeretnénk találkozni - válaszolt Jacelyn. 

   A recepciós (névtáblája szerint Vincent Mayer) felvont szemöldökkel nézett rájuk, apró szemeiben a kételkedés szikrája csillogott.
    - Kik maguk?
  - Jacelyn Frewer és Abraham Clinton a C.A.M.A. bűnügyi szervezettől. Conrad Eisenberg halálesetéről hoztunk bizonyítékokat.
    Mr. Mayer gömbölyű arcán gúnyos mosoly jelent meg.
   - Á, így már mindjárt más - mondta tettetett felismeréssel. - Szóval maguk alkotják eme roppant eredményes egyesületet. Kérem, ne vegyék zokon, ha a biztonság kedvéért elkérem a személyi igazolványaikat.
   A férfi lenéző hangja váratlan pofonként érte Bramet, de megpróbált felnőtt módjára viselkedni, és kénytelen-kelletlen átnyújtotta az adatait. A főnöknő is hasonlóan tett, így Mr. Mayer hátborzongató mosollyal vette át az igazolványokat.
    - Fölöttébb érdekes - szólalt meg ismét. - Az összegyűlt bizonyítékokat megtekinthetném?
    - Mint már említettem, Mr. Pleasanthez jöttünk - közölte Jacelyn kimérten.
    A fiú szótlan szemtanúként figyelte az eseményeket. Tudta, hogy a főparancsnok elrendezi az ügyet, bár a kelleténél kissé zordabban viselkedett. Ennek ellenére Bram még mindig bízott abban, hogy jutnak valamire. A beosztott pöffeszkedő személye nem tántorította el céljától, bár pozitív benyomást sem gyakorolt rá. Minden szavából sütött a tömény gúny és lenézés, és ahogy rájuk nézett, olyan érzése támadt, mintha gerinctelen férgeknek könyvelné el őket.
    Ugyanakkor nem értette társa reakcióját, amelyet Mr. Mayer kéréséhez társított. Kitartó, már-már makacs elhatározással tartotta álláspontját, miszerint az említett főnöknek kell átadnia bizonyítékkészletüket. Abraham csupán annyit tudott erről a Mr. Pleasantről, hogy az FBI-nál ő felel a szervezetükért, valamint annak ügyes-bajos dolgaiért. A felettessel kapcsolatos ismeretei ennyivel ki is merültek, hiszen a C.A.M.A.-nál töltött évei során egyszer sem találkozott eme híres-nevezetes személyiséggel.
    A megtermett férfi viszont vagy nem vette észre a csípős hangnemet, vagy nem akarta észrevenni azt.
    - Nagyon sajnálom, de csalódást kell okoznom önöknek, ugyanis Mr. Pleasantnek rengeteg dolga van, és jelen pillanatban nem tudja fogadni önöket. De amint megérkezik, haladéktalanul szólok neki arról, hogy itt jártak.
    Bram a szeme sarkából látta, hogy a mellette álló Jacelyn keze ökölbe szorul. Minden bizonnyal a nő is rájött arra, hogy a recepciósnak esze ágában sincs értesíteni a felettest, és amint átlépik az épület küszöbét, látogatásuk azonnal feledésbe merül.
   - Figyeljen, Mr. Mayer - vágott bele ismét Jace, a lehető legkedvesebb hangnemében. - Rengeteget dolgoztunk ezen az ügyön, és nem szeretnénk üres kézzel hazatérni. Tehát ha kérhetem, értesítse telefonon a főnökét, és már itt sem vagyunk.
    - Természetesen szólok neki, amint megérkezik. Munka közben nem szeretném zavar...
    - Majd ha megérkezik? Ó, nem, most fogja felhívni. Szemlátomást úgy sincs más dolga.
   Az alkalmazott megütközve pásztázta az előteret, hátha talál valami kifogást az ellen, hogy eleget tegyen Jacelyn kérésének. De mivel keresése sikertelennek bizonyult, valamint volt valami a nő hangjában, ami cselekvésre késztette, kénytelen-kelletlen a telefonkagyló után nyúlt.
    - Hát, khm, rendben, lehet róla szó - jelentette ki zavartan a férfi. - De csak azért, mert tényleg nincs más dolgom.
    Amíg Mr. Mayer a hívással volt elfoglalva, addig Bram a saját mobilja után nyúlt, s meglepetten figyelt fel arra, hogy elrepült az idő. Már javában tartott a délután, habár a kinti környezetből ezt nem lehetett megállapítani. A felhők takarója az utóbbi időkben szinte mindig jelen volt, ahogy a nyomasztó, búskomor hangulat is ott terjengett a levegőben.
    A fiú érdeklődve tekintett a képernyőre, mely néhány ikont leszámítva teljesen üres volt. Nem merte bevallani magának, de a szíve mélyén várt egy hívásra. Pár percen belül viszont feltette magának a kérdést, hogy ugyan mire is várt? Elvégre a munkatársain kívül nemigen voltak barátai.
   - Szerinted Mr. Pleasant megnézi a bizonyítékainkat? - fordult inkább Jacelynhez, aki még mindig a recepcióst pásztázta.
    - Fogalmam sincs. Eddig nem tanúsított túl nagy érdeklődést irántunk, így nem tudom, ezúttal megteszi-e. - A nő hangja érzelmektől üresen csengett, de furcsamód Bram nem lepődött meg ezen.
   Ekkor Mr. Mayer elköszönését hallották a pult mögül, melyet a telefon lerakása követett. Amikor az alkalmazott feléjük fordult, önelégült mosolya a füléig ért, szemeiben a győzelem mámoros fénye sziporkázott.
    - Mint már említettem, a főnököm nem ér rá - vágott bele boldogan. - Finoman megkért rá, hogy küldjem el önöket, valamint azt is elárulta, hogy az ügy nem magukra volt bízva, és az emberei gőzerővel dolgoznak a megoldáson. Őszintén sajnálom, de találkozásunk ezennel véget ér.
    - Tessék? - pattant fel megrökönyödve a főparancsnok. - Maga most tényleg azt mondja, hogy a több napos kemény munkánk semmibe vész?
    - Pontosan azt. És most, ha nem okoz nehézséget, kérem távozzanak.
  - Ennyiben hagyja az egészet? - Jacelyn hangjából érezni lehetett, hogy ha nem állítják le, maradandó károsodásban részesíti a recepciós öntelt képét.
    - Jól hallotta, hölgyem. Még egyszer nem mondom: távozzanak.
   - Átvert vagyok, nem süket - vetette oda a vezető. - De ha nem nagy kérés, adjon át egy üzenetet a főnökének: ha az emberei nem találnak megoldást, ne forduljanak hozzánk! Gyere, Bram, indulunk!
   A felzaklatott Jacelyn Frewer villámgyorsan kiviharzott az FBI épületéből, számtalan kíváncsi tekintetet vonva maga után. Bram sietős léptekkel a nyomába eredt, de még így sem akadályozhatta meg az üvegajtó hatalmas csapódását. Ennek eredményeként nem csak a beosztottak tekintetét nyerték el, hanem az utcán járó polgárok is furcsán néztek utánuk.
    A fiú látta, ahogy főnöke minden további nélkül átkel az úttesten, fittyet hányva a jelzőlámpa piros fényére. Megpróbált felzárkózni mögötte, de hirtelen bűntudata lett, amiért szótlanul nézte végig a recepciós és a nő közötti párbeszédet. De mivel nem tudta, mivel járulhatna hozzá a beszélgetéshez, inkább csendben maradt, és türelmesen kivárta a végét, amely a vártnál rosszabbra sikeredett.
    Amikor a kocsihoz ért, Jacelyn már a volán mögött ült, merev, kifejezéstelen arccal. Bram látta, hogy a nyomozót megviselte a visszautasítás; megkísérelte volna a vigasztalását, ha tudta volna, hogyan kezdjen hozzá.
    - Ne vezessék ezúttal én? - állt elő a lehető legrosszabb kérdéssel, mellyel csak rontott a helyzeten.
    - Jól vagyok! - erősítette a nő, ami csak még biztosabbá tette annak ellenkezőjét. - Szállj be, és már itt sem vagyunk!
    Gyorsan beült az eddigi helyére, majd a mappákat óvatosan az ülés mellé helyezte. Habár tudatában volt annak, hogy jobban járna, ha csendben maradna, most mégis megeredt a nyelve.
    - Ööö, Jacelyn... Ugye tudod, hogy lesz ennél jobb is? Mármint ne törődj azzal a pojácával, csak egy felfuvalkodott hólyag, aki azt sem tudja...
    - Őszintén, Bram? - vágott közbe a megszólított. Ahogy a hacker felé fordult, a fiú megpillanthatta a fekete szempárban tengerként kavargó dühöt. Jace keze ismét ökölbe szorult, ám ezúttal inkább csalódottnak, mint felháborodottnak tűnt. - Már nem tudom, mit higgyek el, és mit ne.
    Azzal a Mercedes ezüstnyílként hagyta el az FBI parkolóját, és indult ismét a C.A.M.A. megviselt falai közé. Az úton néma csend húzódott a két nyomozó között, de a lelkében gomolygó érzések és a fejében zakatoló gondolatáradat mellett Bram egyáltalán nem bánta az átmeneti ürességet.


    Amikor fél óra múlva megérkeztek a főhadiszálláshoz, a hamufekete szolgálati kocsi már a parkolóban pöffeszkedett. Fekete vázas bogárként csillogott a kósza napsugarak tengerében, mely igazán szép látványt nyújtott a kihalt utcakövek mellett.
    Mire Bram kiszállt az ezüst kocsiból, Jacelyn már a jármű fölött állt, és a fiú távozása után bezárta a Mercedes Cabriót. Ezt követően elviharzott az épület felé, s a hangulatához szokatlan csendességel csukta be maga után az ajtót. A fiú legalább egy rúgásra vagy betörésre számított volna, de végül örült, hogy nem került sor komolyabb konfliktusra.
    Ahogy belépett az előszobába, hangok ütötték meg a fülét a nappali felől. Gyorsan lerakta az iratokat, melyeket ezidáig oly gondosan őrzött, majd az ominózus helyiségbe lépett. A helyzet pontosan úgy festett, ahogy fejben felvázolta.
    Kaillen az irodához igyekvő Jacelyn után nézett, arcáról leolvasható volt, hogy nem érti ezt az egészet. Rowan a kanapén foglalt helyet, még mindig a fehér-fekete összeállításban, melyet a nyomozáshoz vett fel. Kíváncsi tekintettel figyelte a közjátékot, mely a másik két egyén között ment végbe.
    - Ennek meg mi baja? - fordult hozzá váratlanul Kaillen, tanácstalan arckifejezéssel.
    - Azt hiszem, nehezen viseli a csalódást. Nem kaptuk meg az ügyet - válaszolt Bram.
   - De legalább szabad délutánunk lesz - vonta meg a vállát. - Még várok egy kis időt, amíg csitulnak a kedélyek, majd megpróbálok beszélni vele. Addig is, ha nem bánjátok, kibérelem a fürdőszobát szerény személyemnek.
    Azzal a férfi, elégedett mosollyal az arcán eltűnt a fürdőszoba rejtekében, így a nappaliban immár Rowan és Bram együttese maradt. A fiút némi boldogság öntötte el, hiszen a lány szervezethez való kerülése óta nem adódott túl sok lehetőségük a beszélgetésre. Úgy érezte, a nap még nincs teljesen elveszve, így egy részletes beszélgetésben bízva leült Rowan mellé, aki a telefonját nézegette.
    - Milyen napod volt? - kérdezte mosolyogva.
    A lány arcán azonban zavart kifejezés tükröződött.
    - Ne haragudj, Bram, de most haza kell mennem - jelentette ki, majd a táskája után nyúlt.
    Motyogva elköszönt tőle, és pár hosszú másodperc után már az ajtón kívül tartózkodott.
    Bram nagyot sóhajtott, ahogy a csapat utolsó tagja is lemondott társaságáról. Olyan érzése támadt, mintha társai összebeszéltek volna egy furcsa, megegyező viselkedésről, mellyel megtisztelik a körülöttük élőket. Kézfejeit a tarkójára kulcsolta, és így tanulmányozta a szoba szerfölött érdekes mennyezetét.
    Mivel délutánja nem kecsegtetett túl sok lehetőséggel, a megszokott programnál maradt - folytatta a végtelen böngészést az interneten. Ám oly hosszú időszak óta valahogy ebben sem lelte örömét, így rövid időn belül azt is megunta. Miközben egyre reménytelenebb helyzetét mérlegelte, elméjében egyre nagyobb teret hódított titkon megfogant terve, melynél nem jutott jobbra. Számos ellógott éjszaka után most végre úgy döntött, hazamegy. 

    A fekete, ütött-kopott bejárati ajtó szigorú merevséggel bámult le rá. Közönyös oldalának láttán úgy érezte, az ajtó mögötti hely egyszerre vonzza és taszítja magától. Az esti szürkület már az épületek falát csókolta, de a fiú még mindig nem határozta el magát arra, hogy bemenjen oda.
    Már számtalanszor megtette ezt az utat, most  mégis nehezebb volt a választás. Hosszú kihagyást hagyott maga után, mivel a C.A.M.A. főhadiszállása sokkal kellemesebb körülményeket biztosított, mint a saját lakhelye. A munkahelyén szabadon dolgozhatott a kutatásain, valamint olyan emberek társaságában lehetett, akik viszonylag fontosak voltak számára. Még külön szobát is kaphatott volna, de úgy érezte, ez már túlzás lenne a szervezet költségeire nézve, így inkább az albérletet választotta.
    Ám életében először úgy vélte, hogy rossz döntést hozott ezzel kapcsolatban. Bármennyire is próbált független maradni, ezen elhatározása gyakran csúfos tréfákkal jutalmazta. Lakhelyének környezete nem volt túl rózsás, de a tűrhető mércéjét mégis elérte. Valahányszor eltöprengett ezen, mindig oda lyukadott ki, hogy ennél sokkalta rosszabb helyen is élhetne, így nagyot sóhajtva lenyomta a kilincset, és belépett a helyre, mely huzamosabb ideje az otthonát jelentette.
    Amikor magában tűrhetőnek nevezte a lakást, nem számolt a zavaró tényezőkkel. Az albérletet három másik személlyel osztotta meg, akik nem az esti, békés teázásokról, és csendes, visszafogott bulizásokról voltak híresek. A lakás osztatlan lakói - Ben, Alfred és Hugo -, ugyanis nagy hívei voltak az élet örömeinek, így előszeretettel itták le magukat a sárga földig, valamint tartottak visszafogottnak nem nevezhető bulikat, melyek komoly hallászavar-veszélyekkel jártak együtt. Ez most sem volt másként, így Bram rántott egyet a hátizsákja pántján, majd arcán vonakodó grimasszal indult hálószobája felé, miközben igyekezett minél kisebb figyelemfelkeltést elérni. Terve viszont már akkor kudarcba fulladt, amikor átlépte az épület küszöbét.
    Egyik különösen idegesítő lakótársa (ami egyébként mindhárom egyénről elmondható volt) pillanatok alatt kiszúrta, s veszélyesen csillogó szemekkel meredt rá.
   - Hé, Bram! - kiáltott felé Ben, kezében egy doboz sörrel. - Nincs kedved beszállni?
   A férfi a kanapé előtti asztalra mutatott, mely tele volt különböző ételdarabkák, italok és szemét halmazával. Ben szőke haja kócos, ragacsos csimbókokban hullott a szemébe, kezében egy nemrég meggyújtott cigit tartogatott, mely keskeny füstkígyókat eregetett a plafon felé. Társai a jobb, illetve bal oldalán foglaltak helyet, s ők is elmerültek az alkohol mámorában. A háttérben valami dobhártyaszaggató rock üvöltött, melynek hallatán a fiú feje ritmusra lüktetett a zenével.
   - Kösz, de inkább kihagynám – hárította el az ajánlatot Abraham, majd gyorsan eltűnt a szobájában.
   Még hallotta, ahogy egyik ismerőse a holléte felől érdeklődött, de mivel lakótársait amúgy sem érdekelte különösebben a fiú sorsa, valamint roppant fáradtnak érezte magát, inkább hagyta az egészet.
   Nagy sóhaj kíséretében levágódott az ágyra, mely ennek hatására hangosat nyikordult, s egy kiadós porréteget köhögött fel magából. A szoba többi része sem festett másképpp, mindenhol szanaszét dobált ruhák, zacskók, valamint papírlapok foglaltak helyet.
   Bram újra egy nagyot sóhajtott, ahogy végignézett szűk kis lakásán, mely egy csatatér helyszíneként is tökéletesen funkcionált volna. Habár örömmel keresett volna egy módosabb, rendezettebb otthont, szegényes fizetése meggátolta ezt, így maradt a viszonylag olcsó albérlet, melyet hangoskodó lakótársaival osztott meg.
   Egyetlen vigasza a tetőtéri ablakban rejlett, melyen keresztül csodálatos kilátás nyílt a lassan éjszakába váltó égboltra. Egy-két csillag már életjelet adott létezése felől, s a mélykék, sötétedő vászon valamilyen oknál fogva nyugodt érzéssel töltötte el. 

   Klausztrofóbiás kísértése szerencsére semmissé vált, s a kintről beszűrődő hangok is eltompultak fejében. Miközben lassan átadta magát a fáradtság bódító erejének, szemeivel még mindig a fénylő égitesteket bámulta, amelyek egy bizonyos csillogás emlékét idézték fel benne. És ahogy a részletek lassan kibontakoztak elméjében, szája halvány félmosolyra húzódott, mely ritka jelenségnek számított elfuserált életében.

11. Fejezet: Abszurd hadművelet

                                                              Kaillen 

                           ,, Az igazság csak a halott szemén át látható. ''
                                                         (Dan Brown: Inferno) 

A sötét felhők gyászmenetre emlékeztető vonulata cseppet sem kedvező jelként szántotta fel az eget, ahogy Kaillen bezárta maga mögött a szolgálati kocsi ajtaját. Fáradtan vágta zsebre a kulcsot, mielőtt bosszús gondolatai megrohamozták, majd a teljes sötétségbe rejtve elméjét megfogalmazták mindazt, amit jelenleg érezett.

   A tegnapi mozgalmas nap után a legkevesebb kedve lett volna hozzá, hogy még egy akciót végrehajtson. Amióta az egyesülethez került, csak arra vágyott, hogy Jacelyn végre megbízzon benne és hagyja a saját uraként dolgozni, ám az elmúlt huszonnégy óra megkívánta, hogy ezt az álmot azonnali hatállyal elvesse. Ebben pedig nem csak a mocsoktól áztatott kosztüm, hanem a dicsérettől mentes fogadtatás is segített.
   A Brammel közösen kivitelezett hadművelet után Kai még csak hallani sem akart többé a terepmunkáról, ezt az állítást viszont igencsak hamar megcáfolta egy fekete lélek, aki újabb ügyet sózott a nyakába, immár egy kezdő lánykával az oldalán. Ottiwell agytekervényei közé már befúrta magát egy gonosz kis gondolat, miszerint el kéne töltenie némi időt Rowannel, hogy jobban megismerhesse, beszélgethessen vele. Aztán feltette magának a kérdést: Mi a fészkes fene ütött beléd? Az utóbbi pár napban eléggé elhagyta magát, és úgy látszott, néhány súlyosabb következmény is megmutatkozott, például, hogy kiszemeltje mellett másra is időt akart szakítani, annak ellenére, hogy az illető csupán ötvennyolc órával ezelőtt érkezett az életükbe.

   Amikor egy sötét sikátorban először megpillantotta Rowant, sok mindent nem feltételezett volna róla, ami nemrég a nyilvánosságra került. Például, hogy egy híres cégvezető édes lánya, luxus körülmények között lakik, ha akarná, csak úgy szórhatná a pénzt és végül, de nem utolsó sorban azt, hogy a királyi élet helyett elfogadott egy csöppet sem tekintélyes személyhez illő állást. Amikor a híradóból kiderült, hogy ő Arthur Griffith gyermeke, Kaillen nem titkolta meglepettségét, hiszen ez egy nála éretlenebb elméjű egyénnek is sok lett volna. Amióta az egykori gimnazista konkrétan felrobbantott egy egész utcát, majdnem megölette magát, és ezek után még képes volt mosolyogni, a férfiban megerősödött az érzés, hogy sürgeti őket az idő, és most már végleg fel kell hagyniuk a Bérlők békés hajkurászásával, hisz az elmúlt évek során úgy érezte magát a gyilkosokkal kapcsolatban, mintha elérhetetlen pillangókat kergetnének lepkehálókkal. Vérszomjas, kegyetlen pillangókat, akik szüntelenül az életükre törnek, de valamilyen furcsa oknál fogva még nem támadt kedvük ténylegesen megölni őket.
   Ahogy a férfi Rowannel az oldalán sétált a célponttá kikiáltott épület felé, eszmék újabb sorozata támadta meg fáradtnak bizonyuló agyát. Első sorban elhatározta, hogy amint hazaérnek, kötelező programmá fogja avatni az esti híradó nézését, ugyanis rengeteg dologról lemaradhatnak (vagy már le is maradtak), többek közt a Bérlők pusztításairól. Arról sem szereztek tudomást, hogy mi történt a felrobbantott taxival, kivizsgálta-e valaki az ügyet, vagy a jelenlegi gyászos helyzet miatt még csak észre sem vette senki, mi történik Brooklyn utcáin. Pedig Kaillen nagyon is kíváncsi volt, hogy miféle megoldást talált erre a helyzetre a ,,vak" emberiség, és bízott benne, hogy az ügy megoldatlan marad.
 - Min gondolkozol? - hallotta a kedves hangot közvetlenül a jobb oldaláról. Amint odafordult, Rowan sápadt arcával került szembe, ám a megszokott mosoly most nem ült ki a lány ábrázatára.
   Ottiwell újra cipőjének orrát kezdte tanulmányozni, miközben azon töprengett, válaszoljon konkrétan, vagy hagyja a fenébe az egészet, és kérdezzen rá olyan dolgokra, amik már régóta fúrják az oldalát. Végül egy legyintéssel elintézte az egészet, és remélte, hogy ezzel Rowan is így van. A lehető legkevesebb kedve lett volna most a beszélgetéshez.

   A férfi egyre csak a közeledő épületet pásztázta, ennek fényében pedig feltörekvő gondolatai a nemrég kiosztott feladatra összpontosultak, amely egy újabb kihallgatást foglalt magába. Csakúgy, mint az előző nap alkalmával, most is az igazság felszínre kerítésén dolgoztak Conrad Eisenberg ügyében. Az más kérdés volt ugyan, hogy mit fognak előadni a hatóságoknak, annak érdekében, hogy foglalkozhassanak az üggyel, hiszen nem állhattak oda eléjük csak úgy, hogy bizonyítékuk van rá, igenis egy Bérlő okozta a balesetet. 

   Sem az FBI, sem a környékbeli rendőrség, de tudtuk szerint még a kormány sem derített fényt a természetfeletti erővel bíró gyilkosok létezéséről, de ez így is volt rendjén. Jace akaratos egyéniséggel bírt, ez pedig a bosszút sem zárta ki, sőt, csak előrébb helyezte a listán. Éppen ezért, saját kezűleg akart végezni édesapja gyilkosával, ha pedig a hatóságok ebbe is beleütötték volna az orrukat, talán még ott se tartanának, ahol most, ráadásul a szervezet sem jöhetett volna létre.

   A C.A.M.A. tagjai nem akarták, hogy az információk, amiket szereznek, kiszivárogjanak a nyilvánosság felé, ezzel csak pánikot keltve szerte a világon. Négyükön kívül senki nem tudott a Bérlők létezéséről, Jont leszámítva, aki Meredith férjeként természetesen kiérdemelte, hogy tudomást szerezzen szerelme munkájáról. Az egyesület megbízott a férfiban, a jelenlegi állapotában pedig még biztosabb volt, hogy megőrzi a titkot. Hiszen kinek lett volna kedve lerombolni azt a világot, amiben az elhunyt felesége eddigi életét élte?

   Az elfakult látásának és a jobb keze remegésének köszönhetően Kaillen rájött, hogy ha még egy gondolat megfogalmazódik benne Merryvel kapcsolatban, azon nyomban összerogyik a járdán, és nem tud többé felkelni. Így hát inkább megpróbált a Rowannel előttük álló feladat teljesítésére fokuszálni.

   A feltételes iroda, ahol a halott pilóta főnökét fellelhették, csupán pár méterre volt a két nyomozótól. 

   Kaillen megpróbált nem világfájdalmas arcot vágni, hiszen újra magára ölthette szeretett álruháját, amely ezúttal is tekintélyt parancsolóan hatott az emberekre, megerősítve, hogy a férfi tényleg titkosügynökként néz ki. A mellé beosztott újonc csakugyan komoly ruhában feszített: mély kék zakója fehér,  galléros inggel társult, amely szoros konty kíséretében adta meg a kellő hatást. Rowan orráról csupán egy szemüveg hiányzott volna ahhoz, hogy Ottiwell szigorú matematika tanárnőként tekintsen a lányra, s bár az elegánsnak mondható öltözet csöppet sem illett a személyiségéhez, meg a korához, furcsa mód mégis jól állt neki. 

   Kaillen csak akkor vette észre, hogy feltűnően kezdte el bámulni a Griffith-porontyot, amikor az kérdően tekintett rá.

 - Mi az? 

   A férfi zavartan pislogott párat.

 - Tessék? - tette föl a kérdést, aminek hallatán Rowan halkan kuncogott.

   A lány mosolygó szemekkel próbálta leolvasni a választ a nyomozó arcáról, Kai viszont pár köhögést színlelve előre fordult, hogy ne kelljen megmagyaráznia az okot, amiért kiállított tárgynak nézte Rowant - ugyanis maga sem tudta, hogyan vándorolt a hölgyre a tekintete.

 - Furcsállod, hogy együtt kell dolgoznunk, igaz? - Hallotta újra a megszokottnak bizonyuló női hangot maga mellől. 

 - Őszintén? - meredt még mindig maga elé Kaillen. - Igen. Nem vagyok hozzászokva az új tagok érkezéséhez, ahogy a terepmunkához sem. 

 - Azt hittem, gyakran kaptok ügyeket, hiszen elég régóta működik a szervezet. 

   A férfi egy pillanatig magán érezte a lány pillantását. A két kijelentés közül sajnos csak az utóbbi bizonyult igaznak. 

 - A legtöbb csak halálhír vagy gyilkossági kísérlet. Ezeknek is a nagy részét elhappolta az FBI, mielőtt bármit tehettünk volna - vonta meg a vállát. 

   Az elmúlt években állandó kereszttűzben álltak az ügynökséggel, elsősorban a bűntények miatt. A legnagyobb problémát pedig az jelentette, hogy a Bérlők kilétének titkát nem sokáig tudták volna maguk közt tartani, ha minden ügyet meg akartak volna szerezni. 

    A repülőgép katasztrófa viszont egy komoly tömeggyilkolási kísérletnek számított, és ha igaz volt a feltételezés, hogy a halott testek kegyetlen felhasználói már egész embercsoportokkal akarnak végezni egyszerre, nem nézhették végig ölbetett kézzel, ahogy elúszik előttük az újabb lehetőség, hogy fontos információkat derítsenek ki.

  - Tudod, elég egyedinek találom a személyiségedet. - Rowan tekintete még mindig a férfi arcán pihent. 

   E szavak hallatán Kaillen megtorpant, s miután Rowan vele szembe érkezve ugyanígy tett, kérdőn nézett rá.

 - Ne érts félre - mosolygott a lány. - Csupán azt vettem észre, hogy amikor az egyesületnél tartózkodsz, mintha egy fanyar humorú kisfiú bújna beléd, aki alig létező egoizmusával akarna kérkedni. Aztán minden második percben megkomolyodsz, ez a komolyság pedig addig tart, amíg rá nem lelsz egy olyan helyzetre, amikor elsüthetsz egy újabb értelmetlen poént. - Rowan valamiféle válaszra várva ácsorgott a kifejezéstelen arcú férfi előtt. 

   Ottiwell nem tudta hová tenni ezt a következtetést, mégis úgy érezte, hogy az újonnan érkezett lány megfogalmazta azt, amit a tudatalattija még nem volt képes közölni vele. 

 - Szerintem csak a körülöttem lévők nem tudják megemészteni azt, amit a testem sugároz. 

   Moreno még szélesebb vigyorra húzta a száját, miközben újabb kuncogást hallatott.

 - Látod? Erről beszéltem. 

   Ahogy a lány sarkon fordulva újra felvette az előző tempót, Kaillen egy halvány mosolyt engedélyezett magának. Bár kissé kínosnak érezte a beszélgetést egy olyan személlyel, akit tulajdonképpen nem is ismert, örült neki, hogy kialakult valamiféle szóváltás közöttük. 

   A nyomozó követte újdonsült társát az irodáig, ahol azonban Rowan kételkedő arccal fékezett le a bejárat előtt. 

 - Mit is akarunk mi tulajdonképpen megtudni? - mondta elfordulva, mintha az ajtóhoz beszélne.

   Kaillen ettől a pillanattól félt. Azt remélte, a mellé beosztott próbaidősnek lesz valami tippje ezzel kapcsolatban, hiszen a férfi jelenleg semmiféle ötlettel nem tudott szolgálni, ugyanis a mérce már akkor kiakadt, amikor a Bérlőket kegyetlen pillangókhoz hasonlítgatta. 

   Bizonyítékokat, gondolta, de ilyenkor felötlött benne az újabb megválaszolatlan kérdés, amely a kézzel fogható tárgyak és a hasznosnak bizonyuló információk között ugrándozott. Mindkét dolognak hasznát vették volna, ennek nagysága pedig a bizonyíték fontosságától függött. 

 - Nem igazán tudok konkrét válasszal előállni, de körülbelül mindent, ami az elmúlt napban a pilóta munkahelyén történt. Viszont, ha bármit is ki akarunk deríteni, talán be kéne mennünk. 

   Rowan egy bólintással helyeselt, majd egy mély levegővétel után belépett a széles ajtón. 

   Ottiwell egy utolsót igazított öltönyének ujján, majd követve a lányt egy viszonylag nagy helyiségbe érkezett. Körülnézve több ajtót is felfedezett, ahonnan emberek járkáltak ki-be, látszólag ügyet sem vetve a két jövevényre; mindannyiuk ugyanúgy végezte a munkáját, mint eddig, és céltudatosan kanyarodtak fel egy-egy lépcsőre vagy szaladtak be az ajtókon papírkupacokkal a kezükben. 

   Látszólag Rowan is elmélázott néhány percig az irodában uralkodó rendszeren, de pár pislogás után a legszebb mosolyát felöltve sétált a fal menti pulthoz, ahol egy szőke hölgy pötyögtetett valamit gondterhelt arckifejezéssel a számítógépbe. 

   Kaillen számára eddig fel sem tűnt, hogy egy recepciós is tartózkodik a szobában, ám ahogy társa kizökkentette eddigi bambulásából, azonnal felvette Rowannel a tempót, és immár ketten álldogáltak a pult előtt. 

 - Elnézést - szólította meg a nőt Moreno, aki erre meglepetten kapta fel a fejét. -, találkozónk lenne Mr. Younggal. Sürgős. 

   A recepciós értetlenül fürkészte a lány arcát, majd visszahajolt a képernyő fölé.

 - Van időpontjuk? - kérdezte unott hangon, mint aki ma már századjára ismétli el ugyanazt a kérdést. - Amíg nincs megbeszélt óra, sajnos nem...

 - Nézze, hölgyem, maga férjes asszony, igaz? - szakította félbe Kaillen. 

   A nő szeme megrebbent, ahogy furcsa ábrázattal tekintett ki a monitor mögül. Egy bólintással jelezte, hogy az állítás igaz. 

 - Te meg mit... - suttogta elképedve Rowan, Ottiwell viszont megelőzte. 

 - Bizonyára el kell látnia a családját, ezt pedig munka hiányában nem igazán teheti meg. Tehát, ha játszadozni szeretne a megélhetésével, hát rajta, viszont, ha most nem enged be minket, tenni fogunk róla, hogy kirúgják. 

   A nő megszeppenve pislogott párat, majd felvonta a szemöldökét. De mire bármiféle okkal megcáfolhatta volna az állítást, Kaillen előkapta a hamis igazolványát. 

 - Cristian ügynök, FBI. És követelem, hogy azonnal közölje Albert Younggal, hogy látogatói érkeztek. 

   A recepciósnak láthatóan nem tetszett, hogy két ismeretlen ügynök csak úgy beállított, és máris a munkája elvesztésével fenyegetőztek. 

   Kaillent viszont ez jelenleg cseppet sem érdekelte, hiszen nem akarta hasztalanul fecsérelni az időt. Egyébként is: ha már hivatalos embernek vannak beöltöztetve, legalább használják ki, ugyanis a megoldatlan bűntény nem fog napokig várni rájuk, amíg normális polgárhoz illően időpontot kapnak. 

   Amíg a hölgy egy szűk lépcsősoron át vezette őket az elhunyt pilóta főnökéhez, Ottiwell elgondolkozott rajta, vajon milyen kérdéseket tegyen fel neki, amelyekre választ kapva hasznos információkhoz juthatnak. Bár meglehetősen kényelmetlenül érezte magát, amiért megfenyegetett egy ártatlan polgárt, félre kellett tennie a lényegtelennek bizonyuló dolgokat, hogy a küldetésre összpontosíthasson. 

 - Mr. Young öt percet adott önök számára, hogy közöljék, miféle okból keresték fel őt - mondta hűvös hangon a hölgy, ahogy megállt egy faajtó előtt, amely bizonyára a célpont tartózkodási helyét, avagy az irodáját rejtette.
   Öt perc?
   Kaillen Rowanre emelte a tekintetét, aki fészkelődve pillantgatott a bejárat felé. Bizonyára neki sem volt ínyére a magyarázkodásra szánt kevés idő, hiszen emellett elég nehéz lett volna egy kihallgatást is lezavarni.
   A férfi megköszönte a segítséget, majd az ajtó felé fordult.
 - Még mindig nem értem, mire volt jó, hogy megfenyegetted azt a szegény hölgyet - rázta meg a fejét Rowan, mire Ottiwell ismételten csak vállat vont.
 - Ha már FBI-osoknak adjuk ki magunkat, csináljuk rendesen.
   A lány elhúzta a száját, azt követően pedig bekopogott az irodába. Egy halk ,,tessék" engedélyezte számukra a belépést, és mivel nem akarták megvárakoztatni a nagyra becsült irányítót, azonnal be is léptek.
   A helyiség nem tartalmazott túl sok bútort - mindössze egy íróasztalt, pár könyvespolcot és egy nagy szekrényt - , viszont jó pár szék biztosított teret a leülni vágyók számára.
   Albert Young csöndesen üldögélt az íróasztala mögött. Láthatóan az ötvenes-hatvanas éveiben járt, ennek felismerésében pedig a már szinte teljesen ősz haj és bajusz, valamint az eltúlzott méretű olvasószemüveg is segített, amely már-már nevetségesen nagyra tágította szemeit a vele átellenben állók számára.
   A férfi szórakozottan hajolt le a fiókokhoz, mintha észre sem vette volna, hogy vendégei érkeztek.
   Kaillen megköszörülte a torkát, remélve, hogy a főnök felfigyel a két jövevényre.
   Mr. Young felpillantott.
 - Ó, elnézést kérek! - mondta, amint felemelt egy köteg papírt és az asztalra dobta. - Önök lennének a sürgős vendégek, nemdebár?
  Kai meglepetten tapasztalta, hogy Young valójában sokkal tekintélyt parancsolóbb, mint azt elsőre hinné az ember, ebben pedig nem csak a kifejezéstelen arc és a szemüveg lekerülése segített. Bár a nyomozó még mindig egy esetlen, vénülni készülő személyt látott maga előtt (nem mellesleg az iróniát is felfedezte a főnök nevében) , ez az állítás igencsak hamar dugába dőlt.
   Rowan egy bólintással felelt a kérdésre, miközben előrébb lépett.
 - Bocsásson meg, hogy munka közben zavarjuk, Mr. Young, de úgy véljük, amit mondani szeretnénk, nem bír el halasztást. - A férfi e szavak hallatán kissé összehúzta a szemét - bizonyára sejtette, milyen témáról lesz szó, de végül a papírhalmazt arrébb tolva kulcsolta össze az ujjait, mint aki nyugalmat próbál erőltetni magára.
 - Ez esetben kérem, foglaljanak helyet, és azonnal meghallgatom önöket.
   A két nyomozó nyugtalanító pillantást váltott egymással, majd elfoglaltak két széket a férfival szemben.
 - Nos, ha megengedi, az elején leszögezném, hogy az FBI ügynökei vagyunk. Mi vizsgáljuk ki a tegnapi napon elhunyt Conrad Eisenberg nevezetű pilóta halálának körülményeit, ugyanis egyes információk szerint súlyos oka volt annak, hogy a repülőgép lezuhant. Csupán pár kérdést tennénk fel az alkalmazottal kapcsolatban, ezzel is előrébb segítve a nyomozást.
   Albert Young egy bólintással jelezte, hogy eleget tesz a kérésnek, miközben idegesen tornásztatta ujjait.
 - Ha nem lenne gond, előbb az igazolványaikat szeretném látni.
   Kaillen fészkelődve kereste elő zsebéből a megtévesztésnek szánt személyit, akárcsak Rowan, akinek a valódi neve helyén a Helena White elnevezés virított.
 - Megfelel? - mutatta fel az azonosítót Ottiwell.
   Az öregedő férfi egy pillanatra felkapta a szemüvegét, majd közelebb hajolt, hogy jól szemügyre vehesse az iratokat. Homlokát ráncolva pakolta vissza az okulárét a helyére, miközben visszahuppant az ülőalkalmatosságra.
 - Így mindjárt más. Rendben, mostmár kérdezhetnek - egyezett bele, ám szemei ugyanolyan vészjóslóan csillogtak.
 - Tehát - kezdte Kai. -, észrevett esetleg valami szokatlant a napokban Eisenberg viselkedésén? Talán az átlagnál idegesebb vagy frusztráltabb volt?
 - Nem igazán. Két napja láttam utoljára, amikor beszaladt pár iratért. Kissé kapkodott, de ez csak az izgatottság jele volt, amelyet már megszoktunk tőle minden repülés előtt, a tériszonya miatt.
   Kaillen fel sem jegyezte a hallottakat, hiszen lényegtelen információnak tartotta őket, melyek aligha segíthetnének bármit is a helyzet megoldásában. Elképzelése szerint minden pilóta stresszel valamilyen szinten a felszállás előtti napokban, hiszen mégiscsak rajta múlik jópár ember élete.
 - Úgy érti, a felszállás napján nem tálalkozott az említettel? - érdeklődött Rowan, aki feszült arckifejezéssel várt a válaszra.
   A nyomozó agyában azonnal kattogni kezdtek a fogaskerekek. Ha ez az ürge egyáltalán nem futott össze Eisenberggel az ominózus napon, kizárt dolog, hogy bármiféle ténnyel is tudjon szolgálni a pilóta attitűdjéről - ez pedig nyilván ahhoz vezetett, hogy az egész kihallgatás csupán értelmetlen időpazarlásnak számít.
   Albert Young a kényelmetlenül fészkelődött a székén.
 - Igen, pontosan úgy.
   Rowan gondterhelt arccal tekintett Kaillenre, ennek fényében pedig a férfi levonta a következtetést, miszerint ugyanarra gondolnak. Jacelyn hiába küldte őket több órás útra Long Island környékére, ha nincs egyéb bizonyíték annál, amit eddig is tudtak. Egyetlen esélyük volt tehát: kikérdezni a másodpilótát.
   A lány lassan felállt, amely ugyanerre a mozdulatra késztette a mellette helyet foglaló Ottiwellt.
 - Ez lett volna az a sürgős megbeszélnivaló? - vonta fel idegesen szemöldökét a főnök, majd az asztalt támaszponttul használva feltápászkodott. 

   Moreno már készült volna hátat fordítani, ám pár szó erejéig mégis visszatekintett a férfira. 

 - Bocsásson meg, hogy feltartottuk, Mr. Young, de sajnos más is vár az érkezésünkre - mondta, azzal mindketten az ajtó felé vették az irányt. 

   Mielőtt átlépték volna a küszöböt, az öreg morgott még valamit a bajusza alatt, majd visszatért befejezni a papírmunkát. 

   Kaillen örült, hogy végre elhagyhatják az épületet, ugyanis az elfecsérelt időt könnyen visszanyerhették, ha mihamarabb a második kiszemelthez érnek.  

   A nyomozó nagyot fújt, amikor társával kiléptek a nyílt utcára. Mindketten automatikusan az autó felé vették az irányt, abban bízva, hogy ezúttal sikerrel járnak. 

   A célszemély állítólagos otthona előtt tartózkodva Ottiwell rájött, hogy bizonyára nincs túl jó barátságban a széllel, ugyanis az minduntalan lekevert neki egy pofont, amióta csak kitette a lábát az autóból. Ez elől a gondosan ápolt frizurája sem menekülhetett, amelynek tincsei játékosan ugrándoztak a fuvallatok hatására. 

   Az időjárás a mellette álló Rowan számára sem kedvezett, aki kénytelen volt minden huszadik másodpercben kisöpörni a kontyból kiszabaduló hajszálakat az arcából. 

   Bár Kai-t meglehetősen zavarta a helyzet, jelenleg ez volt talán a legkisebb tüske a szemében, amit ugyan előszeretettel eltávolított volna, de egy fontosabb dolog ennek útját állta. Először is fogalma sem volt, hogyan fog reagálni a kialakult helyzetre Jace, hiszen az első kihallgatás kudarcba fulladt, ami a szükséges bizonyítékok egyértelmű elvesztéséhez vezetett; másodszor pedig irtózott egy újabb kikérdezéstől, hisz könnyen lehetett, hogy a másodpilóta alig tudott valamivel többet a két munkatárs főnökénél. És ha a férfi gyanúja igaznak minősül, végleg búcsút mondhatnak az ügynek. 

 - Akkor indulás - szólalt meg Moreno, miközben csücsörítve vizsgálgatta a házat. Végtagjai láthatóan nem kívántak megmozdulni, ezt pedig Kaillen teljességgel meg is értette, hiszen neki sem nagyon akaródzott lebonyolítani egy újabb kérdezősködést. 

 - Igen - helyeselt végül a férfi, majd Rowant is lépésre buzdítva megindult a bejárat felé. 

   A házon látszott, hogy tökéletes otthont nyújtott egy fiatal pár számára, ezt pedig mind a nagysága, mind a nyugodt, forgalomtól szinte mentes környék tükrözte. 

   Közelebb érve Ottiwell felfedezett egy apró virágoskertet is az alacsony kerítés rejtekében, ahol csupán pár tő kankalin bújt meg. A növényeken meglátszott, hogy az elmúlt időben nem sokat foglalkoztak velük - száruk szomorúan konyult lefelé, ezzel egy nem túl kellemes pofára esést biztosítva a szirmok számára, leveleik pedig ugyancsak a hervadáshoz vezető út legvégén jártak.
   Miután sikerült eltérítenie figyelmét az elhanyagolt kertecskéről, Kaillen inkább az útját álló kapuajtóra fordította a tekintetét, amely közölte, hogy egyelőre nincs lehetőség az átkelésre. A zárt bejárat dacára Rowan mégis határozottan megnyomta a csengőt jelző gombot, melynek következtében vidám madárcsicsergés zaja hallatszott a ház felől.
   Mielőtt Ottiwell megkérdőjelezte volna magában, hogy miért használ egyáltalán valaki ilyen csengőt, az ablak mögül kikukucskáló nő nyomban elterelte a figyelmét. Pár pillanat múlva már nyílt is a bejárati ajtó, s ahogy a sápatag fényben megjelent a köntöst viselő Mrs. Brunker, a nyomozó rögtön tudta, hogy jó helyen járnak. Az asszony megviseltnek és fáradtnak tűnt, rozsdabarna hajzuhataga pedig kócosan simogatta a hátát, nem beszélve a már sok időt megélt köntösről, amit éppen viselt.
 - Jó napot - kezdeményezett kedvesen Moreno - , ön lenne Melanie Brunker?
   A hölgyemény ideges pillantásokkal közölte, hogy jelenleg nincs felkészülve látogatók fogadására, miközben még jobban összehúzta magán fürdőköpenyét.
 - Igen, én vagyok. Segíthetek valamiben?
   Ottiwell kénytelen-kelletlen előkereste az igazolványát, felkészülve rá, hogy újból megmutassa.
 - Nos, mielőtt bármit is válaszolnánk, szeretném bemutatni magunkat. A nevem Cristian Graham, a társam pedig Helena White, az FBI-tól jöttünk.
   Mrs. Brunker szeme megrándult, ahogy Kaillen a mondat végére ért. Minden bizonnyal sejtette, miért zavarja meg a sötét mindennapjait két, a semmiből idepottyant ügynök.
 - Hát hogyne. Ugye jól gondolom, hogy a férjem miatt jöttek? - sóhajtott a nő.
 - Higgye el, nekünk pont annyi kedvünk van ehhez az egészhez, mint önnek. De mindenképpen megkönnyítené a dolgunkat, ha eggyüttműködne. - Rowan hangja lágy és megértő volt, melynek hatására Melanie Brunker lassan bólogatott.
 - Természetesen - egyezett bele, majd gyors léptekkel a kapunál termett, hogy kinyissa azt.
   Ahogy a bejárat feltárult, a két nyomozó követte a másodpilóta, Jenson Brunker feleségét a kis házba. Kaillen rögvest egy hangulatos étkezőben találta magát, ám ez az érzés hamar elpárolgott, amikor meglátta a mosatlan tányérokat és evőeszközöket szanaszét heverni a pulton.
 - Elnézést kérek a rendetlenség miatt, de nemigen volt időm a takarításra - mentegetőzött a hölgy, majd hirtelen felkapott pár edényt.
 - Mrs. Becker, kérem, erre semmi szükség. Csupán a férjével szeretnénk lezavarni egy rövid beszélgetést, és már itt sem vagyunk - szólt közbe Rowan, mire a nő a koszos tányérokat vizsgálva kifújta a levegőt.
   Miután gyorsan elhelyezte a kezében lévő edényeket a mosogatóba, egy szó nélkül kisétált az étkezőből, így Kaillen egyedül maradt a helyiségben újdonsült társával. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az asszonyság hová tűnt el éppen; Ottiwell legalábbis reménykedett benne, hogy éppen beadagolja a házastársának, mi is történt az elmúlt öt percben. A nyomozó csak találgatni tudott, hogy mégis milyen szinten kell kíméletesnek lenniük az alannyal, hisz amíg nem szereznek tudomást a sérült testrészről, nemigen tudják megsaccolni a kérdések számát, illetve erősségét.
   A nyitott ajtó felől, ahol Melanie Brunker alig két perce eltűnt, beszéd zaja hallatszott, és amikor Kai már kezdett volna aggódni, a karikás szemű fiatal nő újra megjelent a bejáratnál, idegesen játszadozva köntöse övével.
 - Ugye megkérhetem önöket, hogy ne erőltessék meg nagyon a memóriáját? Az orvos szerint rengeteget kell pihennie, és nem szeretném, ha nagyon fel kéne hánytorgatni azt a borzalmas napot. Még most sem hiszem el, hogy ennyivel túlélte. - A hölgyemény egy pillanatig mereven bámulta a vele szemben levő falat, majd ismét a két látogatóra tekintett.
   Ahogy a konyhán át vezette a nyomozókat, Kaillen egyre inkább úgy érezte, hogy véget akar vetni ennek az egésznek. Megértette, hogy Melanie Brunker vállát jelenleg nehéz teher húzza, de a nő egyre inkább emlékeztette Ottiwellt egy megtört személyre, mint egy boldog, fiatal feleségre, akit a férjével együtt vár a nagybetűs élet. Azzal viszont már nem tudott vitatkozni, hogy egy effajta megrázkódtatás után kevesen nevettek tovább, mintha mi sem történt volna. Vagy talán csak ő dramatizálta túl az egészet?
 - Csak saját felelősségre engedték haza, és mivel a világért sem szeretett volna a kórházban maradni, muszáj volt itthon ágyba fektetnem - magyarázta halkan a hölgy, ahogy a konyhát elhagyva közelebb értek a hálószobához. - Nemrég ébredt fel. Amióta hazahoztam, semmit nem evett, a mosatlant is csak az elmúlt pár órában itt járt rokonoknak köszönhetem, akik máris értesültek a hírről. Többször elpanaszolta, hogy nagyon fáj minden testrésze, de a fejét  ütötte meg a legjobban, ezért sokszor mondott butaságokat. Viszont majdnem mindig eszénél van, ilyenkor pedig tudja, mit beszél.
   Mrs. Brunker lefékezett egy fehér ajtó előtt, majd bocsánatkérően nézett a két ügynökre, mint aki megbánta, hogy elárulta az elhangzottakat.
 - Jajj, ne haragudjanak, ilyenkor olyat is elpanaszolok, amit kívülállóknak nem kéne. Elnézést, nem akartam ezzel terhelni önöket, de remélem, mostmár sejtik, mit értek azalatt, hogy nem kéne megerőltetni az agyát - mélyet sóhajtott, s mielőtt Kaillen megszólalhatott volna, a kilincset lenyomva beterelte a nyomozókat a hálószobába.
   Ami először Ottiwell szeme elé tárult, az a hófehér kötés volt, amely mint egy sapka, úgy fedte Janson Brunker fejtetőjét. A fásli alól kikandikáló világos haj jóval elütött a ház női tulajdonosának rozsdaszínű fürtjeitől. A sérült férfi nyakig betakarva hevert az ágyon, világosbarna, szinte sárga szemei tisztán látszódtak az ablakon áthatoló napfényben, de ezen érzékszerve hiába ragyogott, ha az arca fáradtságról árulkodott.
   Ahogy Kai rálépett az első faparkettre, Brunker felemelte a fejét.
 - Drágám, ahogy meséltem, ez a két ügynök jött hozzád - lépett a fekhelyhez a feleség.
   A tag egy darabig tanulmányozta őket, és végül, hogy ne érezze magát olyan kínosan, Kaillen elszánta magát egy köszönésre.
 - Jó napot, Mr. Brunker! Elnézést, hogy zavarjuk, csupán pár kérdést szeretnénk feltenni.
   A pilóta lassan megemelkedett, majd kihúzta két kezét a pokróc alól. A rövid ujjú pizsamafölsőjének köszönhetően szabaddá váltak csupasz karjai, melyek közül a jobboldali egy kis kötést is viselt magán a ragtapaszok mellett.
   Ottiwell fél szemmel látta, ahogy Rowan ujjai a fehér anyaggal körbecsavart csuklójára fonódtak. Bizonyára megrémítette a férfival való hasonlóságuk, amely a sérülés egyforma helyében bontakozott ki. Kai is alaposan elbámult a horzsolásokkal teli Janson Brunkeren, aki sóhajtva dőlt neki az ágy támlájának. Mielőtt koponyája érintette volna a fát, házastársa egy párnát csúsztatott a feje alá, majd leült az ágy szélére.
 - Rendben - hagyta rá a nyomozó, kisegítve a pillanatnyi sokkban szenvedő Morenót. A csapat hímnemű tagja képtelennek titulálta a döntést, amelyet a szimpla véletlen és a jelnek szánt szándékos vágás között kellett volna meghoznia. Végül mégis lezárta annyival, hogy túl sokat képzelődik, ezért újra megpróbált visszatérni a valódi célhoz.
   Úgy tűnt, Rowan is az eszéhez tért, ám a szorításon, amit saját karján produkált még mindig nem engedett.
 - Mr. Brunker - szólította meg az alanyt Kai. - , miután a repülőgép felszállt, tapasztalt valami furcsát Conrad Eisenbergen, a pilótán?
   A férfi bólintott egyet.
 - A-azt hiszem, gorombább volt, mint amikor először találkoztam vele. Többször előfordult, hogy pihenésre lett volna szüksége, de nem tetszett neki az ötlet, hogy egyedül vezessem az utasszállítót. A repülési idő alatt egyszer sem eresztette el a kormányt - mondta halkan, a kezeit kémlelve a sérült férfi. - Lassan már nem úgy viselkedett, mint egy átlagos ember, nem volt szüksége azokra a dolgokra, amelyekre egy személy igényt tartott volna az utazás során. Az u-utolsó tíz percben már meg sem szólalt. Aztán... - A hangja elcsuklott, s vett pár mély levegőt.
   Kaillen meglepődött a hallottakon. A feleség beszámolója alapján nem hitte volna, hogy a férj akár ilyen részletekre is emlékezhet - inkább számított egy nemleges válaszra, mint egy ilyen szintű memoárra. Minden esetre gyorsan feljegyezte a mondandót.
 - Fel tudja idézni a zuhanás előtti időszakot? - kérdezte Rowan, aki most elengedte a kötést, és felnézett.
   Janson Brunker a homlokához kapott, majd gyöngéden elkezdte dörzsölni azt.
 - Én... én csak feketeséget láttam. A székemben ültem, éppen a mosdóba szerettem volna kimenni, amikor minden elsötétült. Az utolsó, amire emlékszem, egy füstfelhő volt, ami elfedte előlem a kilátást, és megfájdult a fejem. Nagyon, nagyon fájt a fejem. - Csukott szemmel simított végig koponyáján. - Még most is érzem. Azóta egyre jobban sajog, és nem akar megszűnni.
   Az ágy szélén helyet foglaló hölgy két keze lassan a férje ujjai köré vándorolt.
 - Jólvan, drágám - suttogta alig hallhatóan.
   Kaillen befejezte a jegyzetelést, és úgy érezte, eleget hallott. Nem volt túl sok kihallgatáson, többnyire csak a tévében próbálta kitanulni, hogyan is kell ezt, hátha eljön a megfelelő alkalom, most viszont rájött, hogy közel sem olyan végighallgatni egy fizikailag és bizonyára lelkileg is sérült embert, ahogyan megpróbál visszaemlékezni élete talán legszörnyűbb pillanatára. A pillanatra, amikor tudta, hogy fél lábbal már a másvilágon van. Aztán elsötétült minden. 
 - Szívem szerint feltennék még pár kérdést, de azt hiszem, elég lesz, amit hallottunk - Ottiwell elrejtette a noteszt a zakója mögött, és indulásra készen Rowanre tekintett. - Mégegyszer bocsánat, hogy feltartottuk önöket, és köszönjük szépen a vendéglátást. Mrs. Brunker, nyugodtan maradjon itt a férjével, egyedül is kitalálunk - szólt még oda utoljára, s miután a nő beleegyezett, egy köszönés kíséretében tették meg újra a szabad levegőre vezető utat.
   Az utolsó küszöböt is átlépve Kaillen még vetett egy pillantást a siralmas állapotú kankalinokra, amelyeket látva úgy tűnt, hogy a sárga többé nem a vidámság, hanem a fájdalom színe. 

Féléves a Végítélet, avagy egy picurka meglepi

Szép félévfordulót kívánunk mindenkinek! Ahogy a címből is kiderült, a történet a mai napon töltötte be a 6 hónapot, és bár alig tudtunk szolgálni ez idő alatt fejezetekkel, a nyári szünetben igyekszünk ráhúzni; az a terv, hogy a meglévő fejezetek számának minimum a dupláját fogjuk produkálni azalatt a rövid két-három hónap alatt.

Úgy gondolom, tetszeni fog nektek ez a kis meglepetés, amivel Sophia saját kezűleg szenvedett meg, de végül sikeresen befejezte, és én személy szerint véglegesen beleszerettem. Még nem döntöttük el, hogy hova pakoljuk ki, esetleg kapjon egy külön oldalt vagy modult, de nemsokára ez is kiderül. Valamint pénteken érkezik a 11. fejezet, azt se felejtsétek el, és mivel nekünk aznap kezdődik a szünet, már nem kell sokat várni a 12. részre sem. 

Tehát akkor jöjjön a meglepetés, ami...

Sophia S. Argent: 

VÉGÍTÉLET

Mint megkínzott, vérbe fagyott szobor, 

Másik a munka uralmában robotol. 

Íme két apa, kinek sorsa
Kihatással volt a lányukra. 

Mint magányos, elakadt árva, 

Kinek földbe temetődött családja. 

Fölényes személye múló álca, 

Hiszen porrá vált minden vigasztalása. 

Mint reménytelen, elhagyott bölcs, 

Kinek élete borzalmakat ölt. 

Halovány reménye semmissé vált, 

Mikor démonai uralmukba hajtották. 

Négy félelem, négy lélek, 

Kísérteni fognak, ameddig éltek. 

Döntésetek a végzetetek, 

Mit a valóért tűzbe tettetek. 

Kárhozat? Szenvedés? Átok? 

Az ég sem tudhatja, mi vár rátok. 

De az esküt visszavonni nem lehet, 

S köt a munka tilalmához a tisztelet. 

Míg az igazság hajnala nem érkezik el, 

Lelketek féktelen borzalmat visel el. 

Hisz a díszbe öltözött, vérszomjas gyilkos,

Kinek az ölés mindennapos ritmus, 

Véres keze a végletekig elér, 

S egy hurokkal a nyakadon épp felér. 

Bitorló fegyvere oly pusztító s hatalmas, 

Ha próbálnád, sem rombolhatnád le azt. 

Egy percig se hidd a biztonság reményét! 

A sötétben egy Bérlő rád feni fegyverét. 

Legyen az szülő, gyermek vagy árva, 

A sír mindenkinek meg van ásva. 

Aggályok? Kísértés? Borzalom? 

Küldetésetek a legkínzóbb rémálom. 

Mert az utolsó, döntő ostrom 

Brooklyn városában kap otthont. 

Az elmúlás korszaka immár végső, 

A remény sírján porladozó sírkő. 

S mikor azt hinnéd, nincs rosszabb, 

Sorsod megcáfolja állításodat. 

A fegyver védelmében bízol? 

Csak várd ki sorod a vágóhídon. 

Mert ha elérkezik véres órátok, 

Nincs több mentsvár, nincs több átok. 

Ócska, mihaszna pajzs félelmed, 

Mely fő forrása gyengeségednek. 

Dönts a való vagy árulás mellett , 

S ne feledd a fegyvernek tett ígéreted. 

Talán nem látod többé emberi voltodat, 

A vérontás nem törleszti áldozatodat. 

Kegyelem? Téboly? Szánalom? 

Gomolygó lelkednek nincs otthon. 

Mert valami megmérgez, összetör, 

Szívedben meg-megbicsakló tőr. 

Megpróbálhatsz elmenekülni, de mindhiába, 

Lényedet egy gyilkos kerítette hatalmába.

Reméljük, tetszett nektek ez a vers, amit így, a félévfordulóra sikerült összehozni, hatalmas köszönet érte Sophiának! Bár neki elég kevés az önbizalma, ezért pár véleménynek mind ő, mind én örülnénk, legyen ez kritika jellegű vagy csak pár szó. (Ez azért is jelentene nagyon sokat, mivel semmilyen kommentet vagy egyéb véleményt nem kapunk a blogon, általában csak a szavazásnál.)

Előre is köszönjük annak, aki ma velünk  "ünnepel", elolvasta a verset és időt szánt eme bejegyzés tanulmányozására. Valamint köszönjük mindenkinek a sok csereajánlatot, a szavazásokat, amelynél a Nagyon tetszik gomb érte el a legnagyobb sikert, már ez is hatalmas öröm számunkra.

Tehát boldog félévfordulót, és igyekezzetek nem belebotlani egy Bérlőbe, amikor leszaladtok a sarokra tejért!

10. Fejezet: Árnykép

Jacelyn            

             ,, A jövő valahogy mindig váratlanul válik jelenné.''

   

 

    Az irodai asztal fölött álló Jacelyn egyre inkább úgy érezte, hogy az élet szórakozik vele. Valahányszor elszánta magát arra, hogy befejezi a munkát, és a napszakhoz illően végre hazamegy, gondolatai mindig ugyanoda tévedtek vissza: az asztalon heverő papírkupacra.
    Tehetetlenül ücsörgött a helyiségben, alkalomadtán bele-belenézett a gyűjtemény egy-két kiegészítőjébe, de ezt leszámítva nem tett jelentősebb felfedezést. Kilátástalan álláspontján az sem segített, hogy idegeskedő pillantásokat vetett az ablak felé, mely a kinti sötétedő világot tükrözte. Tudta, hogy ennek rövid időn belül véget kell vetni: vagy azonnal hazamegy, vagy maga alá temeti a fáradtság és a lehetséges indokok halmaza.
    De még Brooklyn éjszakai látképe sem riaszthatta el céljától. Ugyanis elszántan ragaszkodott az ügy mihamarabbi megoldásához. Le akarta tisztázni a dolgokat, valamint be akarta bizonyítani, hogy igenis a Bérlők állnak emögött az ügy mögött is. Az addigi információk kedvezőek voltak, elsősorban Jacelyn álláspontját figyelembe véve. Csupán egyetlen tényező hiányzott: a döntő bizonyíték, mely minden bizonytalan infót elsöpörne, s amíg ez sántított, Jace-nek egyetlen támaszpontja maradt: az ingadozó találgatás. Mindemellett pedig kavargó érzelmeivel is meg kellett küzdenie.
    Amíg be nem tette a lábát Meredith szobájába, erősnek hitte magát. Vagy legalábbis kitartónak. Ám amikor részletesen megismerte munkatársa elhalálozásának körülményeit, addigi elszántsága darabokra hullott. Nem tudott másra gondolni, csak a halálra, és az ezzel együttjáró mértéktelen vérre. Soha nem voltak problémái a nyomozással, de akkor és ott új értelmet nyert számára a vér fogalma.
    Undorító, fojtogató ragacsként gondolt rá, mely az élet lassú elpárolgását szimbolizálja. És ahogy ezen jellemzés megfogant elméjében, arra is ráébredt, hogy talán soha többé nem tud úgy feltérképezni egy helyszínt, ahogyan azelőtt tette. Valamint azt sem tartotta lehetetlennek, hogy az elmúlt napok rémképei örökre kísérteni fogják, és minden értelmes gondolatát elpusztítják.
    Huzamosabb idő elteltével Jacelynt ismét elöntötte a páni félelem. Belsejét mardosó, kellemetlen érzés kerítette hatalmába, melyről pontosan tudta, honnan olyan ismerős. Legutóbb akkor élte át ugyanezt, amikor Darius embertelen módon végzett az apjával.
    Kristálytisztán emlékezett arra a reggelre, amikor vérbe fagyva talált rá a hozzá legközelebb álló személyre. Akkor és ott, azon az átkozott tetőn úgy érezte, lelkének egy része elpusztult, s azóta sem tért vissza testébe. Elhasznált, megkínzott bábként élte át azokat a szörnyű napokat, s az éjszaka érkezésével ismét ezen érzetek uralkodtak el rajta. De mindebben az volt a legrosszabb, hogy Jacelyn pontosan tudta, mi idézi elő ezt az ősi félelmet. Gyűlölte bevallani magának, de az igazság karmos keze tudatlanul is ott kaparászott elméjében.
    Mindvégig tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. A nap, melynek keserű órájában a hidegvérű gyilkos újra lecsap szeretteire, sorban mészárolva le a családját, a barátait, és így tovább. Addig haladva a véres listán, míg az összetört Jace-hez jut, kinek legyőzése már gyerekjáték lesz. Bár konkrét bizonyítéka nem volt rá, a főparancsnok mégis biztos volt benne, hogy ellensége pontosan ezt tervezte el. Hiszen a körülötte élők halálával tudott a legjobban ártani neki, és ezzel mind Darius, mind ő tisztában voltak.
    Vajon ki lesz a következő áldozat? Darius ezúttal a fiúk életére tör, vagy egyből az újonc, Rowan napjait keseríti meg? Jace még a gondolattól is rosszul lett, hogy valaki miatta szenvedjen. Elvégre ő indította el az egész nyomozást, az ő jóvoltából nyitotta meg kapuit a C.A.M.A. egyesülete. És nem utolsó sorban az ő lelkén száradt azon emberek halála, akik oly sok éven át segítették a nyomozást. Nem kellett sok idő hozzá, hogy Jacelyn undorodjon magától.
    Utálta, hogy hosszú éveken át kerülgette a forró kását, de soha nem tudott apja gyilkosának nyomára bukkanni. Rosszul lett a tudattól, hogy képtelen uralkodni gondolatain, de mégsem ez borította ki a legjobban. Fáradt lénye előtt ugyanis egyetlen kép vetítődött a falra, újra meg újra. Ez az illúzió pedig nem volt más, mint a szürke öltönybe bújt mészáros alakja.
    Amióta meglátta, azóta rettegett tőle. Nevének hallatán belső, csontig hatoló hidegrázás öntötte el, mely életének minden pillanatában elkísérte. Lába megrogyott, torka kiszáradt, és úgy érezte, minden remény elhagyja testét. Legszívesebben sírva kiáltott volna segítségért, de tudta, hogy próbálkozása hasztalannak bizonyulna. Legvadabb rémálmaiban számtalanszor átélte ezt a találkozást, de most, hogy Darius újra életjelet adott magáról, legnagyobb félelme megújult erővel támadta le.
    Mielőtt megrohanták volna az emlékek, feltápászkodott helyéről. Nem telt el sok idő, míg az ablakon betóduló levegő hűvösét szívta magába. Jace zakatoló szíve ennek hatására lenyugodott, légzése pedig eggyé vált az éjszakai szél lassú simogatásával.
    Ahogy az ablak sötét látképe előtt állt, pár percig elmélázott a városon. Brooklyn sűrű, kavargó tengerként terült el alatta, melyet az utcalámpák fényei pöttyöztek. Kihalt összképe éppoly hátborzongató volt, ahogy számított rá: mindenhol halotti csend uralkodott, és örvénylő egyhangúság uralta a várost. Brooklyn világa éppannyira volt élő, mint amennyire halott.
    Ennek láttán Jacelyn végre elszánta magát, s elindult az ajtó felé. Útközben kapkodva szedte magához a dolgait, majd a kijáratból még egy utolsó pillantást vetett az irodai asztalra. A bizonyítékokat magukba foglaló papírok még mindig ott hevertek, mintegy intőként, hogy a főparancsnoknak még találkozója lesz velük. A kifáradt Jace pedig tisztában volt ezzel, ahogy annak is tudatában volt, hogy ez a felfedezés belefér a holnapi nap keretébe is.

                                                                      ××××

    Annak ellenére, hogy nem tudott konkrét érvekkel előállni, Jacelyn nem szívlelte a reggeleket. Nem csak azért, mert korán kellett kelnie, hanem a brooklyni körülmények is nyomasztó hatással voltak rá. Múltjába tekintve gyakran elgondolkozott azon, hogy annak idején mit szerethetett ebben a túlnépesedett városban.
    Amikor még gimnazista volt, kimondottan rajongott a városi nyüzsgésért. Örömmel töltötte el a rengeteg erre-arra járó turista, a dugókba gabalyodott taxik, valamint a helyi illatok összessége. Boldogan tette meg azt a pár kilométert, ami a középiskolától választotta el, és amikor csak tehette, megállt nézelődni egy-egy parknál, épületnél, vagy éppenséggel kirakatnál. A fiatal, gondtalan Jace-nek Brooklyn a végtelen lehetőségek tárházát jelentette, mely megegyezett egy széleskörű, tárt karú otthonnal is. És milyennek látta Brooklynt az utóbbi időben?
    Elhagyatottnak és rendkívül sivárnak. Az utcák hiába voltak tele emberekkel, az éjszakák hiába voltak zajoktól hangosak, a nyomozó mégsem érezte úgy, hogy mind ő, mind a helyiség igazán élne. Már nem érdekelték a mindennapi tényezők, illetve a napsütéses évszakok, amiket régen annyira imádott.
    Azon a reggelen is unottan tekintett végig az ablakból nyíló kilátáson. Tudta, hogy keres valamit; egy különleges jelenséget, amitől ismét érdekessé válna számára a világ. Ezt a változást pedig évek óta kutatta, de találatainak száma mindaddig egyenlő volt a nullával.
    Így hát pillanatnyilag be kellett érnie reggeli kávéjával, a nap kínálta munkai feladatokkal és egyre hangosabban elégedetlenkedő kedvencével, aki felhalmozott ételadagját követelte.
    Cirmosának kedvében járva a konyhába vándorolt, ahol a megszokott esdeklő tekintet fogadta. Jacelyn mosolyogva megrázta fejét, majd a hűtőszekrény tartalmát megcsonkítva eleget tett Raziel kívánságának. Megengedett pár perc késést magának, mialatt vígan falatozó kandúrját figyelte, majd ezt követően rendbe szedte magát, és a kijárat felé igyekezett.
    Nemsokára útra készen gördült ki az országútra, s mindeközben elhatározta, hogy a mai nap alkalmával nem enged teret a melankóliának, mely reggelente taglózta le. Feltett szándéka volt, hogy pontot tesz az ügy végére, még a nap leforgása előtt. És ahogy lassan közeledett a C.A.M.A.-hoz, hangulata egyre bizakodóbb lett, csakhogy abban a reggeli órában nem számolt mindazzal, amit még a nap bizonytalan tarsolya rejtegetett.


   Bő tíz perc múlva Jacelyn egy forgalmi dugó közepében találta magát. Ujjaival idegesen dobolt a kormányon, ezzel terelve el figyelmét a mögötte strázsáló vezető idegtépő dudálásáról. A levegő autók kipufogógázától és szitkozódó sofőrök lármájától volt terhes, melyek összessége frusztráló hangulatot keltett.
   A nyomozó bosszús tekintettel nézett a csigalassúsággal haladó sorra. Látóterét végtelennek tűnő kocsisor töltötte be, mely valamilyen oknál fogva nem akart mozdulni. Jace bármely pillanatban készen állt, hogy a gázpedálra lépve kihajtson a forgalomból, ám az előtte tornyosuló fekete jármű megakadályozta céljában. Belsejéből hangos zene szűrődött ki, melynek ütemtelen pattogása felgyorsította a nő egyre fokozódó fejfájását. Ahogy e csodás környezet tényezői egyszerre szólaltak fel, Jacelyn keze akaratlanul is ökölbe szorult, és legszívesebben leordította volna az előtte haladók fejét. Ingadozó kedélyállapota viszont az évek során önfegyelmet tanult, így Jace-nek le kellett mondania egy esetleges incidens kitöréséről.
    Tehetetlenségében az ajtó oldalán elhelyezkedő tartórészhez fordult, bár itt sem talált jelentősebbet pár bevásárlólistánál, egy zseblámpánal és további papírdaraboknál. Keresését az előtte gyorsabban meginduló autó szakította félbe. Ennek láttán a megkönnyebbülés hulláma öntötte el, melyet a cselekvés követett. Az egyre sebesebben elinduló kocsik láttán nem volt szüksége második figyelmeztetésre.
    A motor elégedett zöreje ezúttal kellemes előjel volt Jacelyn számára, ahogy lassú tempóban kikeveredett a dugó körzetéből. Bár öt percen belül ismét meg kellett állnia, pihenője ezúttal kellemes körülmények között zajlott. Megállója ugyanis egy jelzőlámpa előtt volt, mely a vörösből akkor váltott sárgára.
    Már épp növelte volna a sebességet, amikor váratlan felfedezést tett. A jelzőlámpa élénk színei mellett egy aprócska villanásra is felfigyelt, közvetlenül e tárgy fölött. Egy kósza napsugár játéka volt, amely egy pillanat erejéig tarthatott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy Jacelyn észrevegye. Abban a pillanatban úgy érezte, minden a helyére állt.
    Az oszlop tetejéről ugyanis egy térfigyelő kamera nézett le rá. Szénfekete lencséje és hátsó része szinte egybeolvadt a jelzőlámpával, így nehezítve meg a törvényszegő polgárok dolgát, akik mit sem sejtettek a felső figyelőről.
    A nyomozó agya gyorsan kattogott. Látása hirtelen élesebbé vált, s a kirakós darabjai ösztönszerűen kiegészítették egymást.
    - Hát persze - motyogta maga elé, már-már tudatlanul. - A kamerák.
    Eközben észre sem vette, hogy a lámpa zöldre váltott, de ő még mindig nem indult el. Ennek következtében pár elégedetlenkedő szitokszót tudhatott a magáénak, de abban a megvilágosodott pillanatban ez nem érdekelte. Fokozott sebességgel vette be az előtte álló éles kanyart, majd nyílegyenesen a főhadiszállás felé kormányozta kocsiját. Minden kételye elszállt, mivel pontosan tudta, hogyan tovább.


    Amikor belépett a nappaliba, már mindenki az épületben tartózkodott. Rowan Brammel beszélgetett a fiú asztala előtt, míg Kaillen a kanapén lapozgatta az aznapi újságot, szemmel láthatóan minden érdeklődés nélkül.
    Jacelynt nem lepte meg különösebben a két férfi jelenléte, hiszen a nap huszonnégy órájában a munkahelyen ücsörögtek. Ám annál kíváncsibb volt Rowanre, mivel tudta, hogy a lány az elmúlt napon nagy kihívás előtt állt. Szembesülnie kellett konok édesapjával, illetve a szökésével járó következményekkel. Jace bízott benne, hogy a lány terve sikerült, bár Rowant látva kissé megnyugodott aggályai felől. Az újonc arcán halvány mosoly játszadozott, miközben feszült figyelemmel követte barátja mondandóját. Érkezése előtt minden bizonnyal mély beszélgetésbe elegyedtek, de a főparancsok jöttével mindketten a bejárat felé kapták a fejüket.
    - Jó reggelt! - köszönt Jacelyn.
    Társai viszonozták az üdvözlést, de Kaillen, szokásához híven, ismét különleges fogadtatásban részesítette. Ahogy meghallotta a nő hangját, villámgyorsan felkapta a tekintetét az újság lapjairól. Kék szemei élénken csillogtak, és arcán megszokott, széles vigyora jelent meg. Pillanatok alatt Jacelyn előtt termett, és a nyomozó valamiért nem lepődött meg ezen.
    - Á, Jacelyn! - öltötte fel jellegzetes hangnemét. - Micsoda kellemes meglepetés! Már azt hittük, megfosztasz minket a csodás jelenlétedtől.
    - Á, Kaillen! - szállt be a játékba Jace is. - Nagyon sajnálom, nem állt szándékomban megvárakoztatni. És ha már így szóba hoztad, örülök, hogy itt vagy. Van számodra egy feladatom.
    A férfi mosolya egy pillanat erejéig lehervadt, s aggodalmas pillantásokat vetett a parancsnok háta mögé.
    - Ugye nem arról a bolhás dögről van szó?
    Jacelyn összehúzta a szemöldökét, tekintete enyhe haragtól sötétült el. Nem nézte jó szemmel, ha valaki kissé túlsúlyos cirmosát piszkálta.
    - Ha Razielre gondolsz, nem róla van szó - tette hozzá, kellemesnek nem nevezhető hangnemben. - Két kihallgatást kell levezetnetek Conrad Eisenberg főnökével, illetve a másodpilótával. Utóbbi nemrég került ki a kórházból, szóval csak kíméletesen.
    A nő azt hitte, Kaillen örülni fog a feladatnak, ám amikor meghallotta a feltevéseket, kissé fáradtnak, már-már elcsigázottnak tűnt.
    - Hát ez igazán, khm, megtisztelő... - erőltetett mosolyt az arcára Ottiwell. - Szóval, Bram, örülsz, hogy egy újabb délutánt tölthetsz el velem?
    Abraham meglepett arccal nézett barátjára, amely egyre elképedtebb lett, ahogy a mondat értelme elért a fiú tudatáig. Már válaszra nyitotta volna a száját, amikor Jacelyn közbeszólt:
    - Bramre itt van szükségem, a számítógép mögött. Viszont van még egy csapattagunk...
    A főnök mondatának elhangzása után a csapat automatikusan Rowanre nézett. A lány kissé kényelmetlenül érezte magát a tekintetek sortüzében, de nemsokára megköszörülte a torkát, és szavakba öntötte gondolatait:
    - Részemről rendben van - jelentette ki.
    Jacelyn úgy érezte, végre előre haladnak a munkában, így arcán halvány mosoly jelent meg.
    - Pompás! Remélem nem bánjátok, ha azonnal nekilátunk a készületeknek. - Intézte szavait Rowan és Kaillen felé, majd külön a lány felé fordult. - Rowan, a raktárban találsz a méretedhez illő felszerelést, Bram, te pedig gondoskodsz az iroda és a másodpilóta címének megszerzéséről. A többivel kapcsolatban gondolom tudjátok, mi a dolgotok.
    - Kívánságod számomra parancs, hölgyem - kacsintott Kaillen Jacelyn felé, majd Rowannel a nyomában kisétált a teremből. A nyomozó csak egy szemforgatással válaszolt, ahogy a férfi próbálkozásaira az esetek többségében.
    Ahogy a helyiség csöndesebbé vált, Jace a gyorsan jegyzetelő Bramhez lépett. A hacker egy papírra két lakcímet írt, fölöttébb érdekes betűvetéssel. A fiú egy oldalpillantással nyugtázta a nő jelenlétét, majd egy kattintással megváltoztatta a képernyő külalakját, mire egy műholdas térkép töltötte be a számítógép monitorját. Jacelyn nem értett túl sokat Abraham tudományához, így inkább a fiúra hagyta a tennivalókat, hiszen az mindig tökéletes munkát végzett.
    - Na, és mi lesz az én dolgom, Jace? - törte meg Bram váratlanul a csendet.
    Az említett arcán titokzatos mosoly jelent meg, mely hűen tükrözte ingadozó hangulatát.
    - Maradjunk annyiban, hogy kutakodunk kicsit a pilóta halálát megelőző délelőttről. Ó, és ha még nem említettem volna, most megjegyzem, hogy talán felrúgunk egy-két olyan szabályt, ami törvénybe ütközik, és nem fogja elnyerni az állam tetszését.


    A felvétel lassú, dühítő tempóban töltődött be. Felismerhetetlen, elmosódott árnyként tapadt rá a számítógép felső részére, s Jacelynnek némi erőfeszítésébe került a kép kiismerése. Már egy elnyújtott órája keresgéltek különböző, a térfigyelő kamerák által rögzített felvételek között, mindaddig hasztalanul.
    A főparancsnok azzal a kéréssel fordult a szervezet hackeréhez, hogy Conrad Eisenberg munkahelyig vezető útvonalát ismerve törje fel a térfigyelésre felszerelt technikai eszközök rendszerét, s futtassa le a rajtuk található felvételeket. Abraham egy-két másodpercig hezitált, majd erőtlenül rábólintott a feladatra, s ujjai veszélyes gyorsasággal támadták le a billentyűzetet. Jacelyn mindebből csupán elmosódó mozdulatokat és halk koppintásokat észlelt, de míg Bram keresett, ő sem maradt tétlen, és a tegnapi kihallgatás jegyzeteihez tért vissza. Eközben Kaillen és Rowan elhagyták a C.A.M.A. épületét, és megújult erővel indultak a célba vett személyek felé.
    A nyomozó helyet foglalt a kanapén, miközben az elhunyt pilóta portfolióját nézegette. Annak ellenére, hogy egyszer már átfutotta az anyagot, most ismét nekifutott, s kritikus szemmel fésülte át a sorokat. Keze görcsösen szorította a kissé megsárgult papírtömeget, hiszen abban, valamint a kamerákban látta utolsó reményét. Tudta, hogy egy órán belül minden jelentéktelen részlet a helyére fog állni, és az ügy a két feltevés egyikével fog lezárulni: vagy megkapják a Bérlőkre utaló tagadhatatlan kiegeszítőt, vagy újabb kudarccal néznek szembe, amely bizonytalan lezáráshoz vezet.
    Jacelyn közönyösen nézegette a pilóta adatlapját, melyen születési dátuma, lakcíme, és egyéb érdektelen információk kaptak helyet. Rövid időn belül a Bram által teleírt füzethez tért át, s újra meg újra átolvasta a számára kétséges sorokat.
    Fölöttébb érdekesnek találta, hogy Mr. Einseberg tériszonya ellenére pilótának állt, és hosszú évekig kitűnően végezte munkáját. Egy villanás erejéig édesapja arcképe sejlett fel előtte. Szinte látta, ahogy felmenője vígan mosolyog rá, de közben szaporán lélegzik az alatta elterülő mélység miatt. Jacelyn torka hirtelen elszorult, mivel ez a kép volt az első, amit apja emlékéhez tudott kötni. Mélyreható, mégis fájdalmas üzenetet jelentett számára ez a villanás: magába foglalta mindazt a szeretetet, melyet oly sok éve őrizgetett.
    Ám az időpont nem volt túl alkalmas az elérzékenyüléshez, így a vezető nyelt egyet, és sötét gondolatainak legmélyebb bugyrába száműzte erőtlenségét. Újra a mappára összpontosított, immár töretlen figyelemmel.
    Az adatok között viszont volt pár gyanús jel a férj szokatlan viselkedéséről. Jace homloka ráncba szaladt, ahogy a keleti kultúra és a fekete szín együttesének felfogása bontakozott ki előtte. Furcsának találta, hogy a gyanús előjelek ugyanazon reggelen adtak magukról életjelet, a frusztrációról és hirtelen kirohanásról nem is beszélve. Jacelyn egyre biztosabbnak érezte magát a dolgában, ahogy az összeállítás végéhez közeledett. Úgy érezte, forró nyomon járnak, s a végső megoldás kulcsa ott lebeg a szemük előtt, csupán érte kell nyúlniuk.
    Ekkor, mintegy jelként, a számítógépnél ülő fiú hangja ébresztette fel töprengéséből:
    - Öö, Jace... - kezdte bizonytalanul, mintha ő sem értené, pontosan mi történik. - Azt hiszem, találtam valamit.
    A parancsnok pillanatok alatt az íróasztalnál termett. Érdeklődve figyelte a képet, amely lassan betöltötte a monitor közepét. A fényképen egy utca látképe bontakozott ki, amelyet nagyrészt elsuhanó autók töltöttek be. A napsugarak megvilágították a házak és üzletek összességét, de Jacelyn még így sem tudta, mire is kéne felfigyelnie.
    - Pontosan mit is kéne néznem? - tette fel a kérdést.
    - Itt van Conrad kocsija. - A fiú ujja egy fekete kocsi felé mutatott, mely a felvétel hátsó részén suhant el. - És itt van Conrad is, eléggé szokatlan testhelyzetben.
    Bram ráközelített a járműre, mire a kormány fölé hajoló pilóta arca rajzolódott ki. A férfi arca fájdalmas grimaszba torzult, mintha valami betegséggel küszködne. A nyomozó kíváncsisága egyre fokozódott, ahogy megpróbálta összeállítani az új elemeket.
    - Úgy néz ki, mintha heves fejfájása lenne - öntötte gondolatát szavakba Jace.
    - Pontosan - biccentett Abraham. - De ez még nem minden...
    A fiú további felvételek sorozatát játszotta le, ahogy az autó lassan haladt a repülőtér felé. Huzamosabb idő és számos fotó után a képernyő egy kisebb kávézóra tért át. A sötét kocsi ezúttal az útszéli parkolóban foglalt helyet, tulajdonosa pedig az út szélén álldogált, az autó ajtójának támaszkodva. Fájdalmai szemmel láthatóan maga alá gyűrték, de a körülötte járkáló emberek mit sem törődtek ezzel.
    - Mrs. Eisenberg leadta a helyi kávézó címét, ahol a férje néhanapján eltölt egy kis időt - magyarázta Bram. - De úgy látszik, ezúttal nem a kávé érdekelte.
    További két fénykép következett, melyek szinte megegyeztek az előzővel. De a második felvétel sarkában váratlan jelenség tűnt fel. Egy hosszú, barna kabátba öltözött férfi sétált el az utcán, a kávézó melletti sikátorból kilépve. Arcát széles karimájú kalap takarta el, így öltözetén kívül szinte semmi más nem látszott belőle. Jace sokáig tanulmányozta a fickót, de a monitor hirtelen változott, s a következő képen már nem szerepelt a titokzatos idegen.
    - Várj! - állította le a szorgalmasan keresgélő hackert. - Állítsd le egy pillanatra az előző képet.
    Bram így is tett, és Jacelyn nemsokára ismét maga előtt látta az idegent. De a legérdekesebb az volt az egészben, hogy az alak egy villanás erejéig szerepelt, és szőrén-szálán eltűnt a következő tekercsről. És köztudott volt, hogy egy normál polgár nem sétál ilyen gyorsan, valamint arról sem kaptak bizonyítékot, hogy betért volna a kávézóba.
    Míg a nyomozó ezen morfondírozott, Abraham rájött a megoldásra,
    - Te jó ég... - motyogta maga elé. - Azt hiszem megtaláltuk a Bérlőnket, Jacelyn.
    A nő szíve vadul vert, ahogy a döntő bizonyíték színre lépett. Egy ráközelített részen ismét feltűnt a kabátos idegen - immár elmosódott paca képében. Csupán egy halvány árnykép volt, de ők pontosan tudták, hogy mit jelent: egy álruhás Bérlő épp Conrad Eisenberg teste fölött vette át az uralmat. Jacelyn pár másodpercig szüntelenül nézte a képet, majd a győzelem mámoros érzete öntötte el.
   - Megvan! - kiáltott fel boldogan.
    Villámgyorsan a kanapénál termett, és gondolkozás nélkül a táskájába dobálta az iratokat és egyéb kellékeket. A még mindig meglepett fiú csodálkozva nézett rá.
    - Most pontosan mit csinálsz?
    - Szerinted? Pakolok, Bram, mert végre valahára megvan a hiányzó rész, és addig nem nyugszom, amíg ezt az FBI orra alá nem dörgölöm.
    - És ezzel nem várhatnánk, amíg Rowan és Kaillen megérkeznek?
    Jacelyn agya folyamatosan kattogott, keze öntudatlanul járt, mindeközben pedig a beszédre is maradt ideje.
    - Mivel van autóm, amivel akár most is indulhatunk, nem.
    Ahogy a főnök gyors oldalpillantást vetett társára, úgy érezte, hogy annak egyre lankad a kedve ehhez az egészhez.
    - És ha Rowanék újabb sorsdöntő bizonyítékot szereznek? - tette fel a kérdést kételkedve.
    - Arra meg ott a telefon, az ég szerelmére! Nem akarok több kifogást hallani, szóval csipkedd magad, és hozd a laptopodat is. Nyomás!
    Abraham nagyot sóhajtott e szavak hallatán, majd kénytelen-kelletlen eleget tett a parancsnok kérésének. Jacelyn Frewer önelégült mosollyal és egy kiadós bizonyítékkészlettel nyugtázta ezt, de abban a meghökkentő pillanatban még nem ébredt rá, hogy terve megpecsételt kudarcra van ítélve.