12. Fejezet: Elutasítva

Abraham

,,A hibáknak megvan az a sajátosságuk, 
hogy időtlenek és mindig újratermelődnek.''

(Adolf Galland)

   - Vedd már fel, Kaillen! - morogta maga elé bosszúsan Bram, miközben a sokadjára kicsengő telefonra nézett.
    Amióta Jacelyn autója elhagyta a C.A.M.A. parkolóját, mellőzte a beszédet, így most furcsának hatott a szél zajával keveredő mondata. Szűkszavúságának főbb okai közé tartozott, hogy indulásuk előtt számos észérvvel állt elő, melyekben arra kérte a főparancsnokot, hogy halasszák el az FBI-hoz intézett látogatást. Ám szokásához híven, Jace hajthatatlan volt - valahányszor megpróbálta lebeszélni, a nyomozó csak még biztosabb lett a dolgában. Ebből kifolyólag a fiú kelletlenül eleget tett a főnök kérésének, és éppen azon fáradozott, hogy elérje a csapat többi tagját, hátha azok újabb bizonyítékokra leltek.
    Ahogy ujjai görcsösen szorították a készüléket, az ezüst Mercedes Cabrio veszélyes gyorsasággal vett be egy kanyart. Abban a pillanatban csak egy dolgot várt jobban a jelentés végénél: az út befejeződését. Ugyanis Jacelyn kocsija fölöttébb érdekes utazási körülményeket biztosított.
    A lehúzott tető miatt a szél szilaj erővel csapott az arcába, valamint előszeretettel söpörte a haját a szélrózsa minden irányába. Szemüvege a ködös levegő miatt rövid időn belül bepárosodott, így ötpercenként kellett megismételnie ugyanazt a törlőmozdulatot. Éppen ezzel bajlódott akkor is, amikor sokadjára nyomta meg a hívás gombot, mely ennek hatására ismét elindította idegesítő csengését. Már azt hitte, hagyja a fenébe az egészet, amikor váratlanul abbamaradt a csengés, és a monoton szélcsendet Kaillen hangja törte meg.
    - Ha nem vagytok életveszélyben, vagy Jacelynnek hirtelen nem támadt kedve egy velem eltöltött randihoz, akkor nem érdekel, hogy miért hívogatsz fél órája - hadarta el a vonalon túli hang, kedélyesnek nem nevezhető hangvételben.
    - Tudod, eddig a pillanatig alig vártam, hogy felvedd már azt a rohadt telefont. Most mégis visszasírom a félórányi csengést - válaszolt hasonló hangnemben Abraham.
    - Komolyra fordítva a szót: mi a helyzet?
    Bram ügyetlenül felrakta a szemüvegét, és megpróbált nem gondolni arra, hogy Jacelyn mennyivel mehet éppen. Az egyre erősebb szélfúvást figyelembe véve viszont nem jutott pozitív következtetésre, így inkább a kezében zötykölődő telefonra összpontosított. A vonal túlsó végéről visszafogott zúgás hallatszott, de a fiú ebből nem tudta megállapítani, hogy hol tartózkodhatnak társai.
    - A térfigyelő kamerákat feltörve kaptunk pár érdekes felvételt - magyarázta a hacker. - Egy elmosódott alakot rögzítettünk hosszú kabátban, akiről azt gyanítjuk, hogy Bérlő, mivel egyik pillanatban sétáló polgárként jelent meg, de a következő felvételen már elmosódott foltként, ami mellesleg rejtélyesen közel állt Conrad Eisenberghez. Most pedig az FBI-hoz tartunk, hogy jelentést tegyünk egy állítólagosan megoldott ügyről.
    Ahogy egy szuszra körülírta álláspontjukat, mondandója saját fülének is hamisan csengett. Abszurdnak találta az egész helyzetet, ahogy főnöke oldalán egy tekintélyes nyomozói szervezethez igyekeztek, egy satnya bizonyítékokkal rendelkező üggyel karöltve. Úgy érezte, nincs helye sem a nyomozásban, sem az ezüst járműben, bár ezt nem szándékozta megosztani Jacelynnel.
    Kényelmetlenül feszengett az ülésen, mivel az emberek nem haboztak furcsa pillantásokat küldeni feléjük. Természetesen a tekintetek többsége a volán mögötti főnöknőt figyelte, aki vasfegyelemmel irányította az autót, és szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy mások milyen véleménnyel vannak róla. Azon személyek összessége, akik mégis Bram mellett kötöttek ki, valószínűleg azt latolgatták, hogy mit kereshet egy szemüveges, nyeszlett srác egy olyan határozott, csinos nő mellett, mint a vezetőülésen helyet foglaló Jacelyn Frewer. Ha ezt nem is, annyit viszont minden polgár felfedezhetett, hogy kéttagú csapatuk nem nyújtott mindennapos látványt.
    - De a szolgálati kocsi nálunk van, szóval ti most...
    - Jacelyn autójával megyünk, igen - fejezte be helyette Bram.
    A beszélgetésbe pár másodperces szünet állt be, míg újabb ismeretlen hangok csendültek fel az ellentétes oldalról. Miközben társa ideiglenes csendbe burkolózott, akaratlanul is Rowan felé terelődtek gondolatai. Nem akarta bevallani magának, de még mindig aggódott érte. A cégvezetőnél tett látogatás óta Rowan kissé furcsán viselkedett: néha szerfölött vidám, máskor az eddigieknél is visszahúzódóbb és csendesebb volt. De a legrosszabb mégis az volt, hogy régi barátja tekintetében mindig ugyanazt látta - a zöld szempárban valami titokzatos fény csillogott, mely arról árulkodott, hogy a lány elhallgat előle valamit.
    Szokásos merengése viszont nem tartott túl sokáig, mivel a telefonbeszélgetést le kellett zárnia.
    - Hé, ez nem igazság! - zsörtölődött fennhangon a férfi. - Nekem két év sem volt elég ahhoz, hogy a kegyeibe férkőzzek, neked meg két percbe telt bejutni a kocsijába?
    - Ami azt illeti, nem önszántamból vagyok itt...
    - Az nem lényeges - morogta Kaillen, mintha Bram tehetne az egészről. - De ha már ott vagy, áruld már el, hogy tényleg medvecsapdák és gépfegyverek vannak-e az ülés alatt? 

  - Mivan? Figyelj, Kaillen, most nincs erre időm - váltott témát Abraham. - Érdekelne, hogy megtudtatok-e valami fontosat a kihallgatások során. Vagy egyáltalán hol vagytok?
    - Nemrég végeztünk a másodpilótánál, szóval nem az én hibám, hogy az elfoglalt programom mellett nincs időm veled fecsegni. És ha már ennyire érdekel, Conrad főnökénél nem jutottunk sokra, mivel két napja nem nézett az alkalmazottak felé. A másodpilóta elég zavarosnak tűnt, de annyit sikerült kiszednünk belőle, hogy Conrad szokatlanul viselkedett aznap reggel, és finoman szólva ,,megőrült'', amikor elkezdett zuhanni a gép. Ó, és ha még nem említettem volna, a pilóta nem engedte át a vezetést.
    - Ennyi?
    - Mi mindent megtettünk, oké?
    - Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét. És lenne még itt valami...
    - Hallgatom.
    Bram egy pillanat erejéig lefagyott, és még a heves széláradatról is elfeledkezett.
   Meg sem kérdeztem Rowantől, hogy az apja mit szólt az új állásához, futott át az agyán. Hirtelen nagyot nyelt, de még így sem tudta, mit kéne pontosan mondania.
    Tehetetlenségében észre sem vette, hogy Jacelyn érdeklődő pillantásokat vetett a kezében tartott készülék felé. Sötét haja, akárcsak a fiúé, kócosan omlott a vállára, de a nyomozót ez egyáltalán nem érdekelte. Elszántan ragaszkodott kitűzött céljához, és minden akadályt legyőzött, ami az útjába került. Bram kezdett hozzászokni ehhez, hiszen többéves ismeretség után megtanulta, hogy a főparancsokba több határozottság szorult, mint az általa ismert férfiak összességébe. 

   - Válthatnék pár szót Kaillennel? - kérdezte Jacelyn, amire Abraham csak egy bólintással válaszolt.
  - Á, hagyjuk - zárta hát le a beszélgetést barátjával. - Mellesleg azt hiszem, mégis van valami a medvecsapdás dologban.
    - Úgy tudtam! - kiáltott fel boldogan a férfi. - De Bram, ha kérhetlek, ne várakoztasd meg Jace-t. Tudom, milyen következményekkel jár, ha valaki hosszabb ideig nem élvezheti a jelenlétemet.
    Jacelyn felhúzott szemöldökkel és meglepett arckifejezéssel nézett a fiúra, de a hacker csak mosolyogva megrázta a fejét, és átnyújtotta neki a telefont. A főnöknő az út széléhez vezette az autót, miközben a kihangosított mobilhoz beszélt.
    Bram érdeklődve figyelte a tájat, mely Brooklyn felépítéséhez híven, nagyrészt felhőkarcolókból és tömbházakból tevődött össze. Gondolatai szabadon keringtek az összevisszaságban, így meglepetten figyelte, ahogy pár perc múlva Jacelyn lerakta a telefont, és kiszállt a kocsiból.
    - Hová indulsz? - tette fel a kérdést, mely azonnal megfogalmazódott elméjében.
    - Mégis hová mennék? Megérkeztünk.
  Amíg a fiú fel nem nézett az utca túloldalán tornyosuló épületre, fel sem tűnt neki, hogy az FBI főhadiszállása előtt parkoltak le. A bűnügyi szervezet széles ablakain a nap arany sugarai tükröződtek, ami kellemes hangulatot sugárzott az épületnek, de Bram biztos volt benne, hogy a látogatás, amelyre sort fognak keríteni, nem fog sok jóval kecsegtetni. Még sokáig tanulmányozta volna a nyomozói hivatal külalakját, ha Jacelyn hangja ki nem rángatja hosszas elrévedéséből.
    - Szeretnék mihamarabb az ügy végére járni, szóval jó lesz sietni. Biztos vagyok benne, hogy nem örömmel mész be oda, de hidd el, én sem szórakozni jöttem. Tehát hozd a felszerelést, és indulás!
    Abraham Clinton kelletlenül tápászkodott fel a Mercedes Cabrio anyósüléséről, miközben magában a lehetséges menekülési útvonalakat mérlegelte. Valamilyen érthetetlen oknál fogva nem nyerte el a tetszését az FBI székhelye, melynek falai veszélyes hatalmat sugároztak magukból. Jelentéktelen filozófálása viszont értelmetlennek bizonyult, így egy halk sóhajtás közepette magához vette a bizonyítékokat tartalmazó mappákat, és Jacelyn társaságában elindult az épület üvegajtaja felé.

                                                                      ×××× 

   Bram mindenre elszánta magát, kivéve arra, ami valójában fogadta. Az előtér tágas területe letisztult berendezéssel várta őket, a fényesség az egész helyiséget betöltötte. Elvétve halk beszédfoszlányok és léptek zaja hangzott fel, emlékeztetve az érkezőket arra, hogy egy hivatalos létesítménybe léptek. Ahogy a fiú végignézett az összképen, kissé összezavarodott, mivel még ő sem tudta, mire számítson.
    Mindig is úgy gondolt az FBI-ra, mint a C.A.M.A.-val szembeni, ellenséges erő, mellyel nem vehetik fel a harcot. Ehhez a képhez pedig állig felfegyverzett őrök, kifogyhatatlan felszerelések, valamint érdektelen nyomozók társultak. És ahogy ott állt az ügynökség előterében, addigi képzetei nevetségessé váltak szemében. Járása könnyebbé vált, és a rendezett környezet láttán némi remény költözött belé, miközben Jacelyn vezetésével a recepciós férfihoz léptek.
    A beosztott közvetlenül a pult mögött foglalt helyet. Szorgalmasan jegyzetelt egy vaskos füzetbe, miközben a vezetékes telefon után nyúlt, és egy kapkodva lemásolt számot tárcsázott. Megszokott, fehér inget viselt, hozzá egyszerű, fekete nyakkendő és nadrág társult. Kifejezéstelen arcán nyilvánvaló üzenetként szerepelt az unalom és rosszallás, melyet munkája iránt érzett. Egymástól távol ülő, sötét szemei gyorsan siklottak át a füzetbe leírt sorok között. Mindeközben a pult alatt keresgélt egy új golyóstoll után, valamint egy beszélgetés elindításához is maradt ideje.
    Amikor meglátta őket, sötét, sokat sejtető pillantást vetett feléjük, de a magyarázást még ekkor sem fejezte be. Amíg vártak, Bram megfigyelte az előtérből kivezető folyosót.
    A hozzá legközelebb álló ajtón egy középkorú, ideges nő lépett ki, kezében felhalmozott papírokkal és mappákkal. Akárcsak a pult mögötti férfi, ő is telefonon beszélt, de távolodó lépteivel hangja is elcsendesett. Nem hagyott maga után mást, csak léptek kopogását, és a véletlenszerű találgatást a személyét illetően, mellyel Abraham elüthette az időt. Mivel a hacker nem a türelméről volt híres, ezúttal is zsebre vágott kezekkel és idegesen doboló lábbal várt a recepciósra.
    Nemsokára teljesült kívánsága, mivel a férfi lecsapta a készüléket, és bosszúsan fordult feléjük.
    - Miben segíthetek? - kérdezte minden érdeklődés nélkül.
    - Mr. Pleasanttel szeretnénk találkozni - válaszolt Jacelyn. 

   A recepciós (névtáblája szerint Vincent Mayer) felvont szemöldökkel nézett rájuk, apró szemeiben a kételkedés szikrája csillogott.
    - Kik maguk?
  - Jacelyn Frewer és Abraham Clinton a C.A.M.A. bűnügyi szervezettől. Conrad Eisenberg halálesetéről hoztunk bizonyítékokat.
    Mr. Mayer gömbölyű arcán gúnyos mosoly jelent meg.
   - Á, így már mindjárt más - mondta tettetett felismeréssel. - Szóval maguk alkotják eme roppant eredményes egyesületet. Kérem, ne vegyék zokon, ha a biztonság kedvéért elkérem a személyi igazolványaikat.
   A férfi lenéző hangja váratlan pofonként érte Bramet, de megpróbált felnőtt módjára viselkedni, és kénytelen-kelletlen átnyújtotta az adatait. A főnöknő is hasonlóan tett, így Mr. Mayer hátborzongató mosollyal vette át az igazolványokat.
    - Fölöttébb érdekes - szólalt meg ismét. - Az összegyűlt bizonyítékokat megtekinthetném?
    - Mint már említettem, Mr. Pleasanthez jöttünk - közölte Jacelyn kimérten.
    A fiú szótlan szemtanúként figyelte az eseményeket. Tudta, hogy a főparancsnok elrendezi az ügyet, bár a kelleténél kissé zordabban viselkedett. Ennek ellenére Bram még mindig bízott abban, hogy jutnak valamire. A beosztott pöffeszkedő személye nem tántorította el céljától, bár pozitív benyomást sem gyakorolt rá. Minden szavából sütött a tömény gúny és lenézés, és ahogy rájuk nézett, olyan érzése támadt, mintha gerinctelen férgeknek könyvelné el őket.
    Ugyanakkor nem értette társa reakcióját, amelyet Mr. Mayer kéréséhez társított. Kitartó, már-már makacs elhatározással tartotta álláspontját, miszerint az említett főnöknek kell átadnia bizonyítékkészletüket. Abraham csupán annyit tudott erről a Mr. Pleasantről, hogy az FBI-nál ő felel a szervezetükért, valamint annak ügyes-bajos dolgaiért. A felettessel kapcsolatos ismeretei ennyivel ki is merültek, hiszen a C.A.M.A.-nál töltött évei során egyszer sem találkozott eme híres-nevezetes személyiséggel.
    A megtermett férfi viszont vagy nem vette észre a csípős hangnemet, vagy nem akarta észrevenni azt.
    - Nagyon sajnálom, de csalódást kell okoznom önöknek, ugyanis Mr. Pleasantnek rengeteg dolga van, és jelen pillanatban nem tudja fogadni önöket. De amint megérkezik, haladéktalanul szólok neki arról, hogy itt jártak.
    Bram a szeme sarkából látta, hogy a mellette álló Jacelyn keze ökölbe szorul. Minden bizonnyal a nő is rájött arra, hogy a recepciósnak esze ágában sincs értesíteni a felettest, és amint átlépik az épület küszöbét, látogatásuk azonnal feledésbe merül.
   - Figyeljen, Mr. Mayer - vágott bele ismét Jace, a lehető legkedvesebb hangnemében. - Rengeteget dolgoztunk ezen az ügyön, és nem szeretnénk üres kézzel hazatérni. Tehát ha kérhetem, értesítse telefonon a főnökét, és már itt sem vagyunk.
    - Természetesen szólok neki, amint megérkezik. Munka közben nem szeretném zavar...
    - Majd ha megérkezik? Ó, nem, most fogja felhívni. Szemlátomást úgy sincs más dolga.
   Az alkalmazott megütközve pásztázta az előteret, hátha talál valami kifogást az ellen, hogy eleget tegyen Jacelyn kérésének. De mivel keresése sikertelennek bizonyult, valamint volt valami a nő hangjában, ami cselekvésre késztette, kénytelen-kelletlen a telefonkagyló után nyúlt.
    - Hát, khm, rendben, lehet róla szó - jelentette ki zavartan a férfi. - De csak azért, mert tényleg nincs más dolgom.
    Amíg Mr. Mayer a hívással volt elfoglalva, addig Bram a saját mobilja után nyúlt, s meglepetten figyelt fel arra, hogy elrepült az idő. Már javában tartott a délután, habár a kinti környezetből ezt nem lehetett megállapítani. A felhők takarója az utóbbi időkben szinte mindig jelen volt, ahogy a nyomasztó, búskomor hangulat is ott terjengett a levegőben.
    A fiú érdeklődve tekintett a képernyőre, mely néhány ikont leszámítva teljesen üres volt. Nem merte bevallani magának, de a szíve mélyén várt egy hívásra. Pár percen belül viszont feltette magának a kérdést, hogy ugyan mire is várt? Elvégre a munkatársain kívül nemigen voltak barátai.
   - Szerinted Mr. Pleasant megnézi a bizonyítékainkat? - fordult inkább Jacelynhez, aki még mindig a recepcióst pásztázta.
    - Fogalmam sincs. Eddig nem tanúsított túl nagy érdeklődést irántunk, így nem tudom, ezúttal megteszi-e. - A nő hangja érzelmektől üresen csengett, de furcsamód Bram nem lepődött meg ezen.
   Ekkor Mr. Mayer elköszönését hallották a pult mögül, melyet a telefon lerakása követett. Amikor az alkalmazott feléjük fordult, önelégült mosolya a füléig ért, szemeiben a győzelem mámoros fénye sziporkázott.
    - Mint már említettem, a főnököm nem ér rá - vágott bele boldogan. - Finoman megkért rá, hogy küldjem el önöket, valamint azt is elárulta, hogy az ügy nem magukra volt bízva, és az emberei gőzerővel dolgoznak a megoldáson. Őszintén sajnálom, de találkozásunk ezennel véget ér.
    - Tessék? - pattant fel megrökönyödve a főparancsnok. - Maga most tényleg azt mondja, hogy a több napos kemény munkánk semmibe vész?
    - Pontosan azt. És most, ha nem okoz nehézséget, kérem távozzanak.
  - Ennyiben hagyja az egészet? - Jacelyn hangjából érezni lehetett, hogy ha nem állítják le, maradandó károsodásban részesíti a recepciós öntelt képét.
    - Jól hallotta, hölgyem. Még egyszer nem mondom: távozzanak.
   - Átvert vagyok, nem süket - vetette oda a vezető. - De ha nem nagy kérés, adjon át egy üzenetet a főnökének: ha az emberei nem találnak megoldást, ne forduljanak hozzánk! Gyere, Bram, indulunk!
   A felzaklatott Jacelyn Frewer villámgyorsan kiviharzott az FBI épületéből, számtalan kíváncsi tekintetet vonva maga után. Bram sietős léptekkel a nyomába eredt, de még így sem akadályozhatta meg az üvegajtó hatalmas csapódását. Ennek eredményeként nem csak a beosztottak tekintetét nyerték el, hanem az utcán járó polgárok is furcsán néztek utánuk.
    A fiú látta, ahogy főnöke minden további nélkül átkel az úttesten, fittyet hányva a jelzőlámpa piros fényére. Megpróbált felzárkózni mögötte, de hirtelen bűntudata lett, amiért szótlanul nézte végig a recepciós és a nő közötti párbeszédet. De mivel nem tudta, mivel járulhatna hozzá a beszélgetéshez, inkább csendben maradt, és türelmesen kivárta a végét, amely a vártnál rosszabbra sikeredett.
    Amikor a kocsihoz ért, Jacelyn már a volán mögött ült, merev, kifejezéstelen arccal. Bram látta, hogy a nyomozót megviselte a visszautasítás; megkísérelte volna a vigasztalását, ha tudta volna, hogyan kezdjen hozzá.
    - Ne vezessék ezúttal én? - állt elő a lehető legrosszabb kérdéssel, mellyel csak rontott a helyzeten.
    - Jól vagyok! - erősítette a nő, ami csak még biztosabbá tette annak ellenkezőjét. - Szállj be, és már itt sem vagyunk!
    Gyorsan beült az eddigi helyére, majd a mappákat óvatosan az ülés mellé helyezte. Habár tudatában volt annak, hogy jobban járna, ha csendben maradna, most mégis megeredt a nyelve.
    - Ööö, Jacelyn... Ugye tudod, hogy lesz ennél jobb is? Mármint ne törődj azzal a pojácával, csak egy felfuvalkodott hólyag, aki azt sem tudja...
    - Őszintén, Bram? - vágott közbe a megszólított. Ahogy a hacker felé fordult, a fiú megpillanthatta a fekete szempárban tengerként kavargó dühöt. Jace keze ismét ökölbe szorult, ám ezúttal inkább csalódottnak, mint felháborodottnak tűnt. - Már nem tudom, mit higgyek el, és mit ne.
    Azzal a Mercedes ezüstnyílként hagyta el az FBI parkolóját, és indult ismét a C.A.M.A. megviselt falai közé. Az úton néma csend húzódott a két nyomozó között, de a lelkében gomolygó érzések és a fejében zakatoló gondolatáradat mellett Bram egyáltalán nem bánta az átmeneti ürességet.


    Amikor fél óra múlva megérkeztek a főhadiszálláshoz, a hamufekete szolgálati kocsi már a parkolóban pöffeszkedett. Fekete vázas bogárként csillogott a kósza napsugarak tengerében, mely igazán szép látványt nyújtott a kihalt utcakövek mellett.
    Mire Bram kiszállt az ezüst kocsiból, Jacelyn már a jármű fölött állt, és a fiú távozása után bezárta a Mercedes Cabriót. Ezt követően elviharzott az épület felé, s a hangulatához szokatlan csendességel csukta be maga után az ajtót. A fiú legalább egy rúgásra vagy betörésre számított volna, de végül örült, hogy nem került sor komolyabb konfliktusra.
    Ahogy belépett az előszobába, hangok ütötték meg a fülét a nappali felől. Gyorsan lerakta az iratokat, melyeket ezidáig oly gondosan őrzött, majd az ominózus helyiségbe lépett. A helyzet pontosan úgy festett, ahogy fejben felvázolta.
    Kaillen az irodához igyekvő Jacelyn után nézett, arcáról leolvasható volt, hogy nem érti ezt az egészet. Rowan a kanapén foglalt helyet, még mindig a fehér-fekete összeállításban, melyet a nyomozáshoz vett fel. Kíváncsi tekintettel figyelte a közjátékot, mely a másik két egyén között ment végbe.
    - Ennek meg mi baja? - fordult hozzá váratlanul Kaillen, tanácstalan arckifejezéssel.
    - Azt hiszem, nehezen viseli a csalódást. Nem kaptuk meg az ügyet - válaszolt Bram.
   - De legalább szabad délutánunk lesz - vonta meg a vállát. - Még várok egy kis időt, amíg csitulnak a kedélyek, majd megpróbálok beszélni vele. Addig is, ha nem bánjátok, kibérelem a fürdőszobát szerény személyemnek.
    Azzal a férfi, elégedett mosollyal az arcán eltűnt a fürdőszoba rejtekében, így a nappaliban immár Rowan és Bram együttese maradt. A fiút némi boldogság öntötte el, hiszen a lány szervezethez való kerülése óta nem adódott túl sok lehetőségük a beszélgetésre. Úgy érezte, a nap még nincs teljesen elveszve, így egy részletes beszélgetésben bízva leült Rowan mellé, aki a telefonját nézegette.
    - Milyen napod volt? - kérdezte mosolyogva.
    A lány arcán azonban zavart kifejezés tükröződött.
    - Ne haragudj, Bram, de most haza kell mennem - jelentette ki, majd a táskája után nyúlt.
    Motyogva elköszönt tőle, és pár hosszú másodperc után már az ajtón kívül tartózkodott.
    Bram nagyot sóhajtott, ahogy a csapat utolsó tagja is lemondott társaságáról. Olyan érzése támadt, mintha társai összebeszéltek volna egy furcsa, megegyező viselkedésről, mellyel megtisztelik a körülöttük élőket. Kézfejeit a tarkójára kulcsolta, és így tanulmányozta a szoba szerfölött érdekes mennyezetét.
    Mivel délutánja nem kecsegtetett túl sok lehetőséggel, a megszokott programnál maradt - folytatta a végtelen böngészést az interneten. Ám oly hosszú időszak óta valahogy ebben sem lelte örömét, így rövid időn belül azt is megunta. Miközben egyre reménytelenebb helyzetét mérlegelte, elméjében egyre nagyobb teret hódított titkon megfogant terve, melynél nem jutott jobbra. Számos ellógott éjszaka után most végre úgy döntött, hazamegy. 

    A fekete, ütött-kopott bejárati ajtó szigorú merevséggel bámult le rá. Közönyös oldalának láttán úgy érezte, az ajtó mögötti hely egyszerre vonzza és taszítja magától. Az esti szürkület már az épületek falát csókolta, de a fiú még mindig nem határozta el magát arra, hogy bemenjen oda.
    Már számtalanszor megtette ezt az utat, most  mégis nehezebb volt a választás. Hosszú kihagyást hagyott maga után, mivel a C.A.M.A. főhadiszállása sokkal kellemesebb körülményeket biztosított, mint a saját lakhelye. A munkahelyén szabadon dolgozhatott a kutatásain, valamint olyan emberek társaságában lehetett, akik viszonylag fontosak voltak számára. Még külön szobát is kaphatott volna, de úgy érezte, ez már túlzás lenne a szervezet költségeire nézve, így inkább az albérletet választotta.
    Ám életében először úgy vélte, hogy rossz döntést hozott ezzel kapcsolatban. Bármennyire is próbált független maradni, ezen elhatározása gyakran csúfos tréfákkal jutalmazta. Lakhelyének környezete nem volt túl rózsás, de a tűrhető mércéjét mégis elérte. Valahányszor eltöprengett ezen, mindig oda lyukadott ki, hogy ennél sokkalta rosszabb helyen is élhetne, így nagyot sóhajtva lenyomta a kilincset, és belépett a helyre, mely huzamosabb ideje az otthonát jelentette.
    Amikor magában tűrhetőnek nevezte a lakást, nem számolt a zavaró tényezőkkel. Az albérletet három másik személlyel osztotta meg, akik nem az esti, békés teázásokról, és csendes, visszafogott bulizásokról voltak híresek. A lakás osztatlan lakói - Ben, Alfred és Hugo -, ugyanis nagy hívei voltak az élet örömeinek, így előszeretettel itták le magukat a sárga földig, valamint tartottak visszafogottnak nem nevezhető bulikat, melyek komoly hallászavar-veszélyekkel jártak együtt. Ez most sem volt másként, így Bram rántott egyet a hátizsákja pántján, majd arcán vonakodó grimasszal indult hálószobája felé, miközben igyekezett minél kisebb figyelemfelkeltést elérni. Terve viszont már akkor kudarcba fulladt, amikor átlépte az épület küszöbét.
    Egyik különösen idegesítő lakótársa (ami egyébként mindhárom egyénről elmondható volt) pillanatok alatt kiszúrta, s veszélyesen csillogó szemekkel meredt rá.
   - Hé, Bram! - kiáltott felé Ben, kezében egy doboz sörrel. - Nincs kedved beszállni?
   A férfi a kanapé előtti asztalra mutatott, mely tele volt különböző ételdarabkák, italok és szemét halmazával. Ben szőke haja kócos, ragacsos csimbókokban hullott a szemébe, kezében egy nemrég meggyújtott cigit tartogatott, mely keskeny füstkígyókat eregetett a plafon felé. Társai a jobb, illetve bal oldalán foglaltak helyet, s ők is elmerültek az alkohol mámorában. A háttérben valami dobhártyaszaggató rock üvöltött, melynek hallatán a fiú feje ritmusra lüktetett a zenével.
   - Kösz, de inkább kihagynám – hárította el az ajánlatot Abraham, majd gyorsan eltűnt a szobájában.
   Még hallotta, ahogy egyik ismerőse a holléte felől érdeklődött, de mivel lakótársait amúgy sem érdekelte különösebben a fiú sorsa, valamint roppant fáradtnak érezte magát, inkább hagyta az egészet.
   Nagy sóhaj kíséretében levágódott az ágyra, mely ennek hatására hangosat nyikordult, s egy kiadós porréteget köhögött fel magából. A szoba többi része sem festett másképpp, mindenhol szanaszét dobált ruhák, zacskók, valamint papírlapok foglaltak helyet.
   Bram újra egy nagyot sóhajtott, ahogy végignézett szűk kis lakásán, mely egy csatatér helyszíneként is tökéletesen funkcionált volna. Habár örömmel keresett volna egy módosabb, rendezettebb otthont, szegényes fizetése meggátolta ezt, így maradt a viszonylag olcsó albérlet, melyet hangoskodó lakótársaival osztott meg.
   Egyetlen vigasza a tetőtéri ablakban rejlett, melyen keresztül csodálatos kilátás nyílt a lassan éjszakába váltó égboltra. Egy-két csillag már életjelet adott létezése felől, s a mélykék, sötétedő vászon valamilyen oknál fogva nyugodt érzéssel töltötte el. 

   Klausztrofóbiás kísértése szerencsére semmissé vált, s a kintről beszűrődő hangok is eltompultak fejében. Miközben lassan átadta magát a fáradtság bódító erejének, szemeivel még mindig a fénylő égitesteket bámulta, amelyek egy bizonyos csillogás emlékét idézték fel benne. És ahogy a részletek lassan kibontakoztak elméjében, szája halvány félmosolyra húzódott, mely ritka jelenségnek számított elfuserált életében.

10. Fejezet: Árnykép

Jacelyn            

             ,, A jövő valahogy mindig váratlanul válik jelenné.''

   

 

    Az irodai asztal fölött álló Jacelyn egyre inkább úgy érezte, hogy az élet szórakozik vele. Valahányszor elszánta magát arra, hogy befejezi a munkát, és a napszakhoz illően végre hazamegy, gondolatai mindig ugyanoda tévedtek vissza: az asztalon heverő papírkupacra.
    Tehetetlenül ücsörgött a helyiségben, alkalomadtán bele-belenézett a gyűjtemény egy-két kiegészítőjébe, de ezt leszámítva nem tett jelentősebb felfedezést. Kilátástalan álláspontján az sem segített, hogy idegeskedő pillantásokat vetett az ablak felé, mely a kinti sötétedő világot tükrözte. Tudta, hogy ennek rövid időn belül véget kell vetni: vagy azonnal hazamegy, vagy maga alá temeti a fáradtság és a lehetséges indokok halmaza.
    De még Brooklyn éjszakai látképe sem riaszthatta el céljától. Ugyanis elszántan ragaszkodott az ügy mihamarabbi megoldásához. Le akarta tisztázni a dolgokat, valamint be akarta bizonyítani, hogy igenis a Bérlők állnak emögött az ügy mögött is. Az addigi információk kedvezőek voltak, elsősorban Jacelyn álláspontját figyelembe véve. Csupán egyetlen tényező hiányzott: a döntő bizonyíték, mely minden bizonytalan infót elsöpörne, s amíg ez sántított, Jace-nek egyetlen támaszpontja maradt: az ingadozó találgatás. Mindemellett pedig kavargó érzelmeivel is meg kellett küzdenie.
    Amíg be nem tette a lábát Meredith szobájába, erősnek hitte magát. Vagy legalábbis kitartónak. Ám amikor részletesen megismerte munkatársa elhalálozásának körülményeit, addigi elszántsága darabokra hullott. Nem tudott másra gondolni, csak a halálra, és az ezzel együttjáró mértéktelen vérre. Soha nem voltak problémái a nyomozással, de akkor és ott új értelmet nyert számára a vér fogalma.
    Undorító, fojtogató ragacsként gondolt rá, mely az élet lassú elpárolgását szimbolizálja. És ahogy ezen jellemzés megfogant elméjében, arra is ráébredt, hogy talán soha többé nem tud úgy feltérképezni egy helyszínt, ahogyan azelőtt tette. Valamint azt sem tartotta lehetetlennek, hogy az elmúlt napok rémképei örökre kísérteni fogják, és minden értelmes gondolatát elpusztítják.
    Huzamosabb idő elteltével Jacelynt ismét elöntötte a páni félelem. Belsejét mardosó, kellemetlen érzés kerítette hatalmába, melyről pontosan tudta, honnan olyan ismerős. Legutóbb akkor élte át ugyanezt, amikor Darius embertelen módon végzett az apjával.
    Kristálytisztán emlékezett arra a reggelre, amikor vérbe fagyva talált rá a hozzá legközelebb álló személyre. Akkor és ott, azon az átkozott tetőn úgy érezte, lelkének egy része elpusztult, s azóta sem tért vissza testébe. Elhasznált, megkínzott bábként élte át azokat a szörnyű napokat, s az éjszaka érkezésével ismét ezen érzetek uralkodtak el rajta. De mindebben az volt a legrosszabb, hogy Jacelyn pontosan tudta, mi idézi elő ezt az ősi félelmet. Gyűlölte bevallani magának, de az igazság karmos keze tudatlanul is ott kaparászott elméjében.
    Mindvégig tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. A nap, melynek keserű órájában a hidegvérű gyilkos újra lecsap szeretteire, sorban mészárolva le a családját, a barátait, és így tovább. Addig haladva a véres listán, míg az összetört Jace-hez jut, kinek legyőzése már gyerekjáték lesz. Bár konkrét bizonyítéka nem volt rá, a főparancsnok mégis biztos volt benne, hogy ellensége pontosan ezt tervezte el. Hiszen a körülötte élők halálával tudott a legjobban ártani neki, és ezzel mind Darius, mind ő tisztában voltak.
    Vajon ki lesz a következő áldozat? Darius ezúttal a fiúk életére tör, vagy egyből az újonc, Rowan napjait keseríti meg? Jace még a gondolattól is rosszul lett, hogy valaki miatta szenvedjen. Elvégre ő indította el az egész nyomozást, az ő jóvoltából nyitotta meg kapuit a C.A.M.A. egyesülete. És nem utolsó sorban az ő lelkén száradt azon emberek halála, akik oly sok éven át segítették a nyomozást. Nem kellett sok idő hozzá, hogy Jacelyn undorodjon magától.
    Utálta, hogy hosszú éveken át kerülgette a forró kását, de soha nem tudott apja gyilkosának nyomára bukkanni. Rosszul lett a tudattól, hogy képtelen uralkodni gondolatain, de mégsem ez borította ki a legjobban. Fáradt lénye előtt ugyanis egyetlen kép vetítődött a falra, újra meg újra. Ez az illúzió pedig nem volt más, mint a szürke öltönybe bújt mészáros alakja.
    Amióta meglátta, azóta rettegett tőle. Nevének hallatán belső, csontig hatoló hidegrázás öntötte el, mely életének minden pillanatában elkísérte. Lába megrogyott, torka kiszáradt, és úgy érezte, minden remény elhagyja testét. Legszívesebben sírva kiáltott volna segítségért, de tudta, hogy próbálkozása hasztalannak bizonyulna. Legvadabb rémálmaiban számtalanszor átélte ezt a találkozást, de most, hogy Darius újra életjelet adott magáról, legnagyobb félelme megújult erővel támadta le.
    Mielőtt megrohanták volna az emlékek, feltápászkodott helyéről. Nem telt el sok idő, míg az ablakon betóduló levegő hűvösét szívta magába. Jace zakatoló szíve ennek hatására lenyugodott, légzése pedig eggyé vált az éjszakai szél lassú simogatásával.
    Ahogy az ablak sötét látképe előtt állt, pár percig elmélázott a városon. Brooklyn sűrű, kavargó tengerként terült el alatta, melyet az utcalámpák fényei pöttyöztek. Kihalt összképe éppoly hátborzongató volt, ahogy számított rá: mindenhol halotti csend uralkodott, és örvénylő egyhangúság uralta a várost. Brooklyn világa éppannyira volt élő, mint amennyire halott.
    Ennek láttán Jacelyn végre elszánta magát, s elindult az ajtó felé. Útközben kapkodva szedte magához a dolgait, majd a kijáratból még egy utolsó pillantást vetett az irodai asztalra. A bizonyítékokat magukba foglaló papírok még mindig ott hevertek, mintegy intőként, hogy a főparancsnoknak még találkozója lesz velük. A kifáradt Jace pedig tisztában volt ezzel, ahogy annak is tudatában volt, hogy ez a felfedezés belefér a holnapi nap keretébe is.

                                                                      ××××

    Annak ellenére, hogy nem tudott konkrét érvekkel előállni, Jacelyn nem szívlelte a reggeleket. Nem csak azért, mert korán kellett kelnie, hanem a brooklyni körülmények is nyomasztó hatással voltak rá. Múltjába tekintve gyakran elgondolkozott azon, hogy annak idején mit szerethetett ebben a túlnépesedett városban.
    Amikor még gimnazista volt, kimondottan rajongott a városi nyüzsgésért. Örömmel töltötte el a rengeteg erre-arra járó turista, a dugókba gabalyodott taxik, valamint a helyi illatok összessége. Boldogan tette meg azt a pár kilométert, ami a középiskolától választotta el, és amikor csak tehette, megállt nézelődni egy-egy parknál, épületnél, vagy éppenséggel kirakatnál. A fiatal, gondtalan Jace-nek Brooklyn a végtelen lehetőségek tárházát jelentette, mely megegyezett egy széleskörű, tárt karú otthonnal is. És milyennek látta Brooklynt az utóbbi időben?
    Elhagyatottnak és rendkívül sivárnak. Az utcák hiába voltak tele emberekkel, az éjszakák hiába voltak zajoktól hangosak, a nyomozó mégsem érezte úgy, hogy mind ő, mind a helyiség igazán élne. Már nem érdekelték a mindennapi tényezők, illetve a napsütéses évszakok, amiket régen annyira imádott.
    Azon a reggelen is unottan tekintett végig az ablakból nyíló kilátáson. Tudta, hogy keres valamit; egy különleges jelenséget, amitől ismét érdekessé válna számára a világ. Ezt a változást pedig évek óta kutatta, de találatainak száma mindaddig egyenlő volt a nullával.
    Így hát pillanatnyilag be kellett érnie reggeli kávéjával, a nap kínálta munkai feladatokkal és egyre hangosabban elégedetlenkedő kedvencével, aki felhalmozott ételadagját követelte.
    Cirmosának kedvében járva a konyhába vándorolt, ahol a megszokott esdeklő tekintet fogadta. Jacelyn mosolyogva megrázta fejét, majd a hűtőszekrény tartalmát megcsonkítva eleget tett Raziel kívánságának. Megengedett pár perc késést magának, mialatt vígan falatozó kandúrját figyelte, majd ezt követően rendbe szedte magát, és a kijárat felé igyekezett.
    Nemsokára útra készen gördült ki az országútra, s mindeközben elhatározta, hogy a mai nap alkalmával nem enged teret a melankóliának, mely reggelente taglózta le. Feltett szándéka volt, hogy pontot tesz az ügy végére, még a nap leforgása előtt. És ahogy lassan közeledett a C.A.M.A.-hoz, hangulata egyre bizakodóbb lett, csakhogy abban a reggeli órában nem számolt mindazzal, amit még a nap bizonytalan tarsolya rejtegetett.


   Bő tíz perc múlva Jacelyn egy forgalmi dugó közepében találta magát. Ujjaival idegesen dobolt a kormányon, ezzel terelve el figyelmét a mögötte strázsáló vezető idegtépő dudálásáról. A levegő autók kipufogógázától és szitkozódó sofőrök lármájától volt terhes, melyek összessége frusztráló hangulatot keltett.
   A nyomozó bosszús tekintettel nézett a csigalassúsággal haladó sorra. Látóterét végtelennek tűnő kocsisor töltötte be, mely valamilyen oknál fogva nem akart mozdulni. Jace bármely pillanatban készen állt, hogy a gázpedálra lépve kihajtson a forgalomból, ám az előtte tornyosuló fekete jármű megakadályozta céljában. Belsejéből hangos zene szűrődött ki, melynek ütemtelen pattogása felgyorsította a nő egyre fokozódó fejfájását. Ahogy e csodás környezet tényezői egyszerre szólaltak fel, Jacelyn keze akaratlanul is ökölbe szorult, és legszívesebben leordította volna az előtte haladók fejét. Ingadozó kedélyállapota viszont az évek során önfegyelmet tanult, így Jace-nek le kellett mondania egy esetleges incidens kitöréséről.
    Tehetetlenségében az ajtó oldalán elhelyezkedő tartórészhez fordult, bár itt sem talált jelentősebbet pár bevásárlólistánál, egy zseblámpánal és további papírdaraboknál. Keresését az előtte gyorsabban meginduló autó szakította félbe. Ennek láttán a megkönnyebbülés hulláma öntötte el, melyet a cselekvés követett. Az egyre sebesebben elinduló kocsik láttán nem volt szüksége második figyelmeztetésre.
    A motor elégedett zöreje ezúttal kellemes előjel volt Jacelyn számára, ahogy lassú tempóban kikeveredett a dugó körzetéből. Bár öt percen belül ismét meg kellett állnia, pihenője ezúttal kellemes körülmények között zajlott. Megállója ugyanis egy jelzőlámpa előtt volt, mely a vörösből akkor váltott sárgára.
    Már épp növelte volna a sebességet, amikor váratlan felfedezést tett. A jelzőlámpa élénk színei mellett egy aprócska villanásra is felfigyelt, közvetlenül e tárgy fölött. Egy kósza napsugár játéka volt, amely egy pillanat erejéig tarthatott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy Jacelyn észrevegye. Abban a pillanatban úgy érezte, minden a helyére állt.
    Az oszlop tetejéről ugyanis egy térfigyelő kamera nézett le rá. Szénfekete lencséje és hátsó része szinte egybeolvadt a jelzőlámpával, így nehezítve meg a törvényszegő polgárok dolgát, akik mit sem sejtettek a felső figyelőről.
    A nyomozó agya gyorsan kattogott. Látása hirtelen élesebbé vált, s a kirakós darabjai ösztönszerűen kiegészítették egymást.
    - Hát persze - motyogta maga elé, már-már tudatlanul. - A kamerák.
    Eközben észre sem vette, hogy a lámpa zöldre váltott, de ő még mindig nem indult el. Ennek következtében pár elégedetlenkedő szitokszót tudhatott a magáénak, de abban a megvilágosodott pillanatban ez nem érdekelte. Fokozott sebességgel vette be az előtte álló éles kanyart, majd nyílegyenesen a főhadiszállás felé kormányozta kocsiját. Minden kételye elszállt, mivel pontosan tudta, hogyan tovább.


    Amikor belépett a nappaliba, már mindenki az épületben tartózkodott. Rowan Brammel beszélgetett a fiú asztala előtt, míg Kaillen a kanapén lapozgatta az aznapi újságot, szemmel láthatóan minden érdeklődés nélkül.
    Jacelynt nem lepte meg különösebben a két férfi jelenléte, hiszen a nap huszonnégy órájában a munkahelyen ücsörögtek. Ám annál kíváncsibb volt Rowanre, mivel tudta, hogy a lány az elmúlt napon nagy kihívás előtt állt. Szembesülnie kellett konok édesapjával, illetve a szökésével járó következményekkel. Jace bízott benne, hogy a lány terve sikerült, bár Rowant látva kissé megnyugodott aggályai felől. Az újonc arcán halvány mosoly játszadozott, miközben feszült figyelemmel követte barátja mondandóját. Érkezése előtt minden bizonnyal mély beszélgetésbe elegyedtek, de a főparancsok jöttével mindketten a bejárat felé kapták a fejüket.
    - Jó reggelt! - köszönt Jacelyn.
    Társai viszonozták az üdvözlést, de Kaillen, szokásához híven, ismét különleges fogadtatásban részesítette. Ahogy meghallotta a nő hangját, villámgyorsan felkapta a tekintetét az újság lapjairól. Kék szemei élénken csillogtak, és arcán megszokott, széles vigyora jelent meg. Pillanatok alatt Jacelyn előtt termett, és a nyomozó valamiért nem lepődött meg ezen.
    - Á, Jacelyn! - öltötte fel jellegzetes hangnemét. - Micsoda kellemes meglepetés! Már azt hittük, megfosztasz minket a csodás jelenlétedtől.
    - Á, Kaillen! - szállt be a játékba Jace is. - Nagyon sajnálom, nem állt szándékomban megvárakoztatni. És ha már így szóba hoztad, örülök, hogy itt vagy. Van számodra egy feladatom.
    A férfi mosolya egy pillanat erejéig lehervadt, s aggodalmas pillantásokat vetett a parancsnok háta mögé.
    - Ugye nem arról a bolhás dögről van szó?
    Jacelyn összehúzta a szemöldökét, tekintete enyhe haragtól sötétült el. Nem nézte jó szemmel, ha valaki kissé túlsúlyos cirmosát piszkálta.
    - Ha Razielre gondolsz, nem róla van szó - tette hozzá, kellemesnek nem nevezhető hangnemben. - Két kihallgatást kell levezetnetek Conrad Eisenberg főnökével, illetve a másodpilótával. Utóbbi nemrég került ki a kórházból, szóval csak kíméletesen.
    A nő azt hitte, Kaillen örülni fog a feladatnak, ám amikor meghallotta a feltevéseket, kissé fáradtnak, már-már elcsigázottnak tűnt.
    - Hát ez igazán, khm, megtisztelő... - erőltetett mosolyt az arcára Ottiwell. - Szóval, Bram, örülsz, hogy egy újabb délutánt tölthetsz el velem?
    Abraham meglepett arccal nézett barátjára, amely egyre elképedtebb lett, ahogy a mondat értelme elért a fiú tudatáig. Már válaszra nyitotta volna a száját, amikor Jacelyn közbeszólt:
    - Bramre itt van szükségem, a számítógép mögött. Viszont van még egy csapattagunk...
    A főnök mondatának elhangzása után a csapat automatikusan Rowanre nézett. A lány kissé kényelmetlenül érezte magát a tekintetek sortüzében, de nemsokára megköszörülte a torkát, és szavakba öntötte gondolatait:
    - Részemről rendben van - jelentette ki.
    Jacelyn úgy érezte, végre előre haladnak a munkában, így arcán halvány mosoly jelent meg.
    - Pompás! Remélem nem bánjátok, ha azonnal nekilátunk a készületeknek. - Intézte szavait Rowan és Kaillen felé, majd külön a lány felé fordult. - Rowan, a raktárban találsz a méretedhez illő felszerelést, Bram, te pedig gondoskodsz az iroda és a másodpilóta címének megszerzéséről. A többivel kapcsolatban gondolom tudjátok, mi a dolgotok.
    - Kívánságod számomra parancs, hölgyem - kacsintott Kaillen Jacelyn felé, majd Rowannel a nyomában kisétált a teremből. A nyomozó csak egy szemforgatással válaszolt, ahogy a férfi próbálkozásaira az esetek többségében.
    Ahogy a helyiség csöndesebbé vált, Jace a gyorsan jegyzetelő Bramhez lépett. A hacker egy papírra két lakcímet írt, fölöttébb érdekes betűvetéssel. A fiú egy oldalpillantással nyugtázta a nő jelenlétét, majd egy kattintással megváltoztatta a képernyő külalakját, mire egy műholdas térkép töltötte be a számítógép monitorját. Jacelyn nem értett túl sokat Abraham tudományához, így inkább a fiúra hagyta a tennivalókat, hiszen az mindig tökéletes munkát végzett.
    - Na, és mi lesz az én dolgom, Jace? - törte meg Bram váratlanul a csendet.
    Az említett arcán titokzatos mosoly jelent meg, mely hűen tükrözte ingadozó hangulatát.
    - Maradjunk annyiban, hogy kutakodunk kicsit a pilóta halálát megelőző délelőttről. Ó, és ha még nem említettem volna, most megjegyzem, hogy talán felrúgunk egy-két olyan szabályt, ami törvénybe ütközik, és nem fogja elnyerni az állam tetszését.


    A felvétel lassú, dühítő tempóban töltődött be. Felismerhetetlen, elmosódott árnyként tapadt rá a számítógép felső részére, s Jacelynnek némi erőfeszítésébe került a kép kiismerése. Már egy elnyújtott órája keresgéltek különböző, a térfigyelő kamerák által rögzített felvételek között, mindaddig hasztalanul.
    A főparancsnok azzal a kéréssel fordult a szervezet hackeréhez, hogy Conrad Eisenberg munkahelyig vezető útvonalát ismerve törje fel a térfigyelésre felszerelt technikai eszközök rendszerét, s futtassa le a rajtuk található felvételeket. Abraham egy-két másodpercig hezitált, majd erőtlenül rábólintott a feladatra, s ujjai veszélyes gyorsasággal támadták le a billentyűzetet. Jacelyn mindebből csupán elmosódó mozdulatokat és halk koppintásokat észlelt, de míg Bram keresett, ő sem maradt tétlen, és a tegnapi kihallgatás jegyzeteihez tért vissza. Eközben Kaillen és Rowan elhagyták a C.A.M.A. épületét, és megújult erővel indultak a célba vett személyek felé.
    A nyomozó helyet foglalt a kanapén, miközben az elhunyt pilóta portfolióját nézegette. Annak ellenére, hogy egyszer már átfutotta az anyagot, most ismét nekifutott, s kritikus szemmel fésülte át a sorokat. Keze görcsösen szorította a kissé megsárgult papírtömeget, hiszen abban, valamint a kamerákban látta utolsó reményét. Tudta, hogy egy órán belül minden jelentéktelen részlet a helyére fog állni, és az ügy a két feltevés egyikével fog lezárulni: vagy megkapják a Bérlőkre utaló tagadhatatlan kiegeszítőt, vagy újabb kudarccal néznek szembe, amely bizonytalan lezáráshoz vezet.
    Jacelyn közönyösen nézegette a pilóta adatlapját, melyen születési dátuma, lakcíme, és egyéb érdektelen információk kaptak helyet. Rövid időn belül a Bram által teleírt füzethez tért át, s újra meg újra átolvasta a számára kétséges sorokat.
    Fölöttébb érdekesnek találta, hogy Mr. Einseberg tériszonya ellenére pilótának állt, és hosszú évekig kitűnően végezte munkáját. Egy villanás erejéig édesapja arcképe sejlett fel előtte. Szinte látta, ahogy felmenője vígan mosolyog rá, de közben szaporán lélegzik az alatta elterülő mélység miatt. Jacelyn torka hirtelen elszorult, mivel ez a kép volt az első, amit apja emlékéhez tudott kötni. Mélyreható, mégis fájdalmas üzenetet jelentett számára ez a villanás: magába foglalta mindazt a szeretetet, melyet oly sok éve őrizgetett.
    Ám az időpont nem volt túl alkalmas az elérzékenyüléshez, így a vezető nyelt egyet, és sötét gondolatainak legmélyebb bugyrába száműzte erőtlenségét. Újra a mappára összpontosított, immár töretlen figyelemmel.
    Az adatok között viszont volt pár gyanús jel a férj szokatlan viselkedéséről. Jace homloka ráncba szaladt, ahogy a keleti kultúra és a fekete szín együttesének felfogása bontakozott ki előtte. Furcsának találta, hogy a gyanús előjelek ugyanazon reggelen adtak magukról életjelet, a frusztrációról és hirtelen kirohanásról nem is beszélve. Jacelyn egyre biztosabbnak érezte magát a dolgában, ahogy az összeállítás végéhez közeledett. Úgy érezte, forró nyomon járnak, s a végső megoldás kulcsa ott lebeg a szemük előtt, csupán érte kell nyúlniuk.
    Ekkor, mintegy jelként, a számítógépnél ülő fiú hangja ébresztette fel töprengéséből:
    - Öö, Jace... - kezdte bizonytalanul, mintha ő sem értené, pontosan mi történik. - Azt hiszem, találtam valamit.
    A parancsnok pillanatok alatt az íróasztalnál termett. Érdeklődve figyelte a képet, amely lassan betöltötte a monitor közepét. A fényképen egy utca látképe bontakozott ki, amelyet nagyrészt elsuhanó autók töltöttek be. A napsugarak megvilágították a házak és üzletek összességét, de Jacelyn még így sem tudta, mire is kéne felfigyelnie.
    - Pontosan mit is kéne néznem? - tette fel a kérdést.
    - Itt van Conrad kocsija. - A fiú ujja egy fekete kocsi felé mutatott, mely a felvétel hátsó részén suhant el. - És itt van Conrad is, eléggé szokatlan testhelyzetben.
    Bram ráközelített a járműre, mire a kormány fölé hajoló pilóta arca rajzolódott ki. A férfi arca fájdalmas grimaszba torzult, mintha valami betegséggel küszködne. A nyomozó kíváncsisága egyre fokozódott, ahogy megpróbálta összeállítani az új elemeket.
    - Úgy néz ki, mintha heves fejfájása lenne - öntötte gondolatát szavakba Jace.
    - Pontosan - biccentett Abraham. - De ez még nem minden...
    A fiú további felvételek sorozatát játszotta le, ahogy az autó lassan haladt a repülőtér felé. Huzamosabb idő és számos fotó után a képernyő egy kisebb kávézóra tért át. A sötét kocsi ezúttal az útszéli parkolóban foglalt helyet, tulajdonosa pedig az út szélén álldogált, az autó ajtójának támaszkodva. Fájdalmai szemmel láthatóan maga alá gyűrték, de a körülötte járkáló emberek mit sem törődtek ezzel.
    - Mrs. Eisenberg leadta a helyi kávézó címét, ahol a férje néhanapján eltölt egy kis időt - magyarázta Bram. - De úgy látszik, ezúttal nem a kávé érdekelte.
    További két fénykép következett, melyek szinte megegyeztek az előzővel. De a második felvétel sarkában váratlan jelenség tűnt fel. Egy hosszú, barna kabátba öltözött férfi sétált el az utcán, a kávézó melletti sikátorból kilépve. Arcát széles karimájú kalap takarta el, így öltözetén kívül szinte semmi más nem látszott belőle. Jace sokáig tanulmányozta a fickót, de a monitor hirtelen változott, s a következő képen már nem szerepelt a titokzatos idegen.
    - Várj! - állította le a szorgalmasan keresgélő hackert. - Állítsd le egy pillanatra az előző képet.
    Bram így is tett, és Jacelyn nemsokára ismét maga előtt látta az idegent. De a legérdekesebb az volt az egészben, hogy az alak egy villanás erejéig szerepelt, és szőrén-szálán eltűnt a következő tekercsről. És köztudott volt, hogy egy normál polgár nem sétál ilyen gyorsan, valamint arról sem kaptak bizonyítékot, hogy betért volna a kávézóba.
    Míg a nyomozó ezen morfondírozott, Abraham rájött a megoldásra,
    - Te jó ég... - motyogta maga elé. - Azt hiszem megtaláltuk a Bérlőnket, Jacelyn.
    A nő szíve vadul vert, ahogy a döntő bizonyíték színre lépett. Egy ráközelített részen ismét feltűnt a kabátos idegen - immár elmosódott paca képében. Csupán egy halvány árnykép volt, de ők pontosan tudták, hogy mit jelent: egy álruhás Bérlő épp Conrad Eisenberg teste fölött vette át az uralmat. Jacelyn pár másodpercig szüntelenül nézte a képet, majd a győzelem mámoros érzete öntötte el.
   - Megvan! - kiáltott fel boldogan.
    Villámgyorsan a kanapénál termett, és gondolkozás nélkül a táskájába dobálta az iratokat és egyéb kellékeket. A még mindig meglepett fiú csodálkozva nézett rá.
    - Most pontosan mit csinálsz?
    - Szerinted? Pakolok, Bram, mert végre valahára megvan a hiányzó rész, és addig nem nyugszom, amíg ezt az FBI orra alá nem dörgölöm.
    - És ezzel nem várhatnánk, amíg Rowan és Kaillen megérkeznek?
    Jacelyn agya folyamatosan kattogott, keze öntudatlanul járt, mindeközben pedig a beszédre is maradt ideje.
    - Mivel van autóm, amivel akár most is indulhatunk, nem.
    Ahogy a főnök gyors oldalpillantást vetett társára, úgy érezte, hogy annak egyre lankad a kedve ehhez az egészhez.
    - És ha Rowanék újabb sorsdöntő bizonyítékot szereznek? - tette fel a kérdést kételkedve.
    - Arra meg ott a telefon, az ég szerelmére! Nem akarok több kifogást hallani, szóval csipkedd magad, és hozd a laptopodat is. Nyomás!
    Abraham nagyot sóhajtott e szavak hallatán, majd kénytelen-kelletlen eleget tett a parancsnok kérésének. Jacelyn Frewer önelégült mosollyal és egy kiadós bizonyítékkészlettel nyugtázta ezt, de abban a meghökkentő pillanatban még nem ébredt rá, hogy terve megpecsételt kudarcra van ítélve.                      

8. Fejezet: Kétes bizonyítékok

Szép napot, nyomkövetők! :)
Ha valaki rendszeresen követi a határidőket, bizonyára felmerülhetett benne a kérdés, hogy meddig fogjuk még tologatni őket? Valamint mikor jön már az a fránya 8. fejezet? Nos, azt hiszem, elérkezett ez a (számomra kevésbé) felemelő pillanat. Sajnálom, hogy ezúttal én okoztam felfordulást, de személyes okok miatt a szabadidőm nagy része elúszott más teendőkra.

Na de erről ennyit, érkezzen hát a bejegyzés, mely annak ellenére, hogy nem úgy sikerült, ahogy elsőre terveztem, még számomra is elfogadhatónak bizonyult (tekintettel arra, hogy nagy részét az utóbbi három napban dobtam össze). 

Valamint nem győzöm hangoztatni, hogy mennyire örülnénk pár visszajelzésnek. Látjuk, hogy meglátogatjátok az oldalt, meg olvassátok a sztorit is, de kommentek híján nem tudjuk eldönteni, hogy mi tetszik/ nem tetszik a történetben. Éppen ezért hívnám fel a figyelmeteket arra, hogy hagyjatok Bármilyen jellegű nyomot magatok után, hogy fejlődni tudjunk! ( És itt egy kicsit spoilerezek, mivel Loniával arra az elhatározásra jutottunk, hogy minden 10-es skálánál dupla különkiadás-maratont tartunk. Az áprilisi, azaz 10 feliratkozós bónuszfejezet már megvolt, tehát remélhetőleg a 20-as is tervben lesz, szóval hajrá! :) ) 

Jó olvasást, remélem odalent is találkozunk! ;) 

                                Abraham 

                 ,,A némaság percei a legkegyetlenebbek.

                 Így van ez a kihallgatáson, 

                   és így van ez a temetésen is.''

   Abraham a pillanat tört részében úgy érezte, elege van a nyomozásból. Nem volt elég, hogy seperc alatt kirángatták a C.A.M.A. biztonságos épületéből, még illegálisan is kellett végrehajtania az akciót. Ráadásul egy kényelmetlen, fekete hacukában kellett szaladgálnia, mely állítólag FBI-os álruháját biztosította, és legnagyobb bosszúságára, szinte minden testrészéből heves viszketést csalt ki. Bár nyomozótársa, Kaillen szemmel láthatóan élvezte a küldetést, Bram alig várta, hogy vége szakadjon ennek az egésznek, és lerángathassa magáról a hamis viseletet. 
    Azelőtt viszont még számos tennivaló várt rá, melyeket legszívesebben elhanyagolt volna. Bármennyire is utálta, el kellett ismernie, hogy nem a terepmunkában rejlett a tehetsége. Esetlenül vette a távokat, valamint percek alatt kifáradt, és a légszomjtól fájdalmasan szúrt az oldala. Visszamaradott állapotán az sem segített, hogy az öltöny verejtéktől úszva rátapadt testére, így nehezítve meg a mozgást. Habár tudta, hogy a sport mérföldkőre áll tőle, most mégis úgy érezte, a rengeteg számítógépes munka helyett nem ártott volna meg egy-két edzés, netán futás. 
    Mellesleg nem volt ideje elmélkedni, mivel újabb nehézség állta útját, a kerítés képében. Ugyan egyszer már átmászott rajta, most mégis kelletlenül nézett fel rá. Teteje szánalmasan magasnak tűnt az előbbi alkalomhoz képest, érdes, kemény oldala pedig hívogatóan tündökölt a napfényben. Bram ujjai akaratlanul is a rácsozatba mélyedtek, ebben látva egyetlen menekülési lehetőségét. A fém hideg érintéssel tapadt száraz bőréhez, de mivel Kaillen már elkezdte a mászást, ő sem maradhatott le. Nagy elrugaszkodással vágott neki az útnak, és meglepetten tapasztalta, hogy a kerítés ördögi fala sokkal alacsonyabb, mint első látásra bizonyult.

    Ahogy a fiú kissé esetlenül landolt a földön, körülötte a por fullasztó felhőben csapódott fel, egyenesen arcon csapva az illetőt. Nem csak az orrába nyert elsőosztályú bevételt, hanem a szeme is egy szép adaggal gazdagodott. Ennek eredményeként intenzív tüsszögésben tört ki, és még a napszemüveg sem gátolta meg a porszemeket abban, hogy tekintetét elhomályosítsák ebben a koránt sem alkalmas időpontban. 

    Gyorsan kidörgölte a látószervében felgyülemlett koszt, majd a lábában egyre fokozódó sajgásra fittyet hányva szedte össze magát. Még fel sem fogta, mi történik körülötte, de arra automatikusan rájött, hogy futni kell. Mégpedig a szolgálati autó irányába, ami az ég felé tornyosuló építmény hátsó oldalánál pihent éppen. Csak azt nem tudta, hogy a terjedelmes alkotmány pontosan melyik része szolgál menedékül a kocsinak, ami létfontosságú lehet egy olyan szituációban, melynek közepébe éppen belecsöppentek. Kihagyó fotografikus memóriája ismételten cserben hagyta, akárcsak a vészhelyzetek többségében.
    Idegesen forgatta fejét erre-arra, a lehetséges útvonal megtalálásának reményében, de a kusza gondolattenger hálójából semmi felhasználhatót nem tudott kihalászni. Magában átkozta a világot, amiért éppen akkor hagyta cserben, de a menekülés arany fénysugara egyszerű megoldásként köszöntötte. Az előtte haladó detektív ugyanis emlékezett a helyszínre, vagy legalábbis határozott választási képességgel rendelkezett. Gyors léptekkel szaladt az utca bal oldalához, pontosabban egy kanyarhoz, mely éppen kapóra jöhet, ha távol akarják tartani üldözőiket. Azokat a dühtől felgyorsult őröket, akiknek hangja és lábdobogása egyre közelebbről csendült fel, valamint kutyaugatással vegyült össze. Márpedig ha a nyomkeresésre idomított ebek szagot fognak, a lehető legnagyobb bajban vannak. 
   -  Erre, Bram! - kiáltotta váratlanul Kaillen, kiszakítva az illetőt pillanatnyi dermedtségéből. 
   A nyomozó erre meggyorsította lépteit, és villámgyorsasággal vágott át a járda szürke kövezetén. Léptei visszhangot vertek, a módfelett kényelmetlen cipő pedig szorította lábát, de megpróbált fittyet hányni erre. Arról viszont nehéz volt megfeledkezni, hogy az utca csúszós felülete nem egyszer keresztbe tett a fiúnak, így amikor gyorsítani próbált, majdnem elzakózott a kanyarban. Egy adag sáros víz zöttyent a nadrágjára, mire átkozódva libbent át az utca másik oldalára, immár nem csak izzadságban, hanem pocsolyalében is úszva. De legalább megpillantotta a hamufekete kocsit, ami jó pár méterre parkolt tőle. Végre értelmét is látta ennek a végtelennek tűnő macska-egér játéknak, amit egy percig űzhettek, de már így is elege lett belőle. 
    Abraham mélyet lélegezve készült fel az utolsó távra, de mielőtt még odaért volna, barátja elégedetlenkedő hangja csendült fel előtte. A szerepre gondosan kikent férfi fájdalmas arccal álldogált egy csatornanyílás fölött, és a hacker nemsokára azt is megtudta, miért. 
   Amikor Kaillen bevette a kanyart, túl nagy lendülettel ért a túloldalra, ennek eredményeként nem esett el, de a fején található szemüveg repült egyet, majd a csatorna fölött hezitálva hullott le annak mélységébe. A detektív első látásra beleszeretett összeállításába - különösen a ruházathoz társuló napszemüvegébe -, így nem volt nagy meglepetés, hogy mély bánat töltötte el a tárgy elvesztése végett. Bram még sajnálta is volna, ha nem lett volna két tényező, ami váratlanul bezavar a képbe. Először is: büntetésre kiéhezett biztonságiak rohantak a nyomukban, vérszomjas szolgálati ebekkel kiegészítve; másodszor: az az átkozott szemüveg csak egy kellék volt!  Abraham minden akarata ellenére is dühbe gurult, ahogy Kai már-már gyerekes reakcióját figyelte.
   - Kaillen, gyere már! - szólt hozzá idegesen, majd megpróbálta elrángatni a nyílás fölül. Ám hiába próbálkozott, erő szempontjából alulmaradt az egoistával szemben. A háta mögött viszont egyre tisztábban hallotta a csapat moraját, így ki kellett eszelnie valamit, amivel ráveheti társát, hogy méltóztassék végre beemelni hátsóját az autóba, mielőtt még egy csöppet sem aranyos kutyus akadna eme testrészébe.
 - De... A napszemüvegem... - nyögte ki az említett, még mindig sokkhatásban részesedve. Bram a harag mellett egyre inkább úgy érezte magát, mint egy béna teknős, akit versenyfutásra köteleznek. Egyszóval lehetetlennek vélte a feladat teljesítését, amit pár másodperce a nyakába varrtak.
  - Majd megkapod az enyémet, a rohadt életbe is! - kelt ki magából, mivel nem bírta tovább.
   A Nap égette verejtéktől nedves bőrét, haja csapzottan tapadt homlokára, mellesleg a szmoking számos helyen irritálta testét. Arról már nem is beszélve, hogy lábszára pocsolyalében ázott, a kerítés pedig számos helyen felsértette bőrét, olyan részeken is, melyeket nem szokott mutogatni. Érthető volt hát, hogy ahhoz fűlött a legkevésbé a foga, hogy egy durcás, huszonhét éves nyomozót vigasztaljon, miközben a sarkukban biztonsági őrök, netán rendőrök loholnak.
    A duó megsértett tagja erre némileg összeszedte magát, megszaporázta lépteit, és beletörődött szánalmas sorsába. Hajlandó volt megtenni azt a pár métert, ami a kocsitól választotta el őket, és abban a percben Bramnek ez épp elég volt. Csakhogy a hezitálás némi előnyt juttatott az ellenséges oldalnak.
    Ezáltal szemtől-szembe kerültek üldözőikkel, az utca két vége között húzódó távolságot is figyelembe véve. Abraham végre megfigyelhette a rettegett csürhét, mely az imént lejátszódó kritikus helyzetben félelemben tartotta kettejüket. De a társaság összetételét szemrevételezve inkább nevetni támadt kedve, mintsem elszaladni.
    Két pufók őr vicsorgott rájuk, ám féktelen haragjuk groteszk képpé változott. Az egyik túltáplált egyénnek - aki történetesen beengedte őket -, még egy keskeny, de látható nyálcsík is lecsordult az állán, pár morzsa társaságában, mely az uzsonnára elfogyasztott fánk maradékából származhatott. Fehér ingükön kitüremkedett méretes hasuk, és ha az ember elsőre látta őket, megállapíthatta, hogy megszólalásig hasonlítanak egymásra. Mindkettő erősen kopaszodó, gyér frizurával rendelkezett, még oldalukon is ugyanolyan gumibot árválkodott. Azzal a különbséggel, hogy ismert egyénünk jobbján egy vadul csaholó kedvenc állt, míg az ismeretlen tag hiányosságot szenvedett e téren. Tőlük pár méterre hozzájuk hasonló ügynökök álltak, akik nagy valószínűséggel az FBI valódi küldöttjei voltak. Elszámították magukat, mivel a két férfi hamarabb érkezett a tervezettnél, így a szolgálatiak ráébredtek a csalásra, és nyomban utánuk eredtek.
   Bramben megfagyott a vér, ahogy a kutya vizslató szemekkel meredt rá, miközben torkát fülsértő vakkantás hagyta el. A fiú még azt is látta, hogy az eb nyakörvét tartó lánc rozsdásodásnak indult, ezzel lazítva az eszköz tartósságát. Félelme nem bizonyult alaptalannak, mivel a velük szemben álló férfi egy sokkolót vett elő, mely rövid idő alatt sercegni kezdett, jelezve működését.
   A hacker villámgyorsan a járműnél termett, Kaillennel egyetemben. Szinte feltépte a kocsi ajtaját, hogy végre biztonságban tudhassa magát a kintiektől. Ugyanabban a momentumban, amikor beszökkent az anyósülésre, a biztonsági őrök száját kiáltás hagyta el:
   - Megállni! A törvény nevében! - Hatolt át a hang az ablakon.
  A nyomozók azonban nem törődtek a felszólítással. Ottiwell a kormány mögött foglalt helyet, és alig telt pár másodpercbe, míg elindította a kocsit. Szinte hallották a kint rekedt lények szitkozódását, mely a távolság növekedésével fokozatosan csökkent.
   Abraham idegesen bámult a sebességmérőre, torkában még mindig ott dobogott a szíve. A nyomozás nem éppen úgy alakult, ahogy elsőre tervezték. Ennek ellenére másra sem vágyott, minthogy minél távolabb kerüljön az ominózus épülettől.
 - Taposs a gázra! - fordult erőtlenül a vezetőhöz.
  Kaillen növelte a sebességet, majd beletúrt tökéletesen elrendezett frizurájába. Száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, de arcán ismét ott bujkált az a jól megszokott félmosoly.
 - Oké, ez meleg helyzet volt. És most hogyan tovább? - Hangja a körülményekhez képest feltűnően nyugodt volt; ez némi higgadtságot csempészett a fiúba is. Ez alkalommal nem kellett gondolkodnia, hiszen a válasz végig ott motoszkált a fejében.
 - Eileen Eisenberg háza a végállomás. Az elhunyt pilóta felesége.
  A kocsi, mintegy vezényszóra, hirtelen féket fogott a jelzőlámpa előtt. Amikor a sárga zöldre váltott, a jármű kidöcögött az országútra, az imént említett személy lakásának irányába. De a villanás iróniájában Bram többet látott egy egyszerű sárga színnél. Ördögi, feneketlen szemgolyó nézett le rá, pupilla nélküli háttere szinte megbabonázta az ülésen helyet foglaló fiút. A kavargó mélység ádáz összessége nem hagyta békén, és mintegy intőként, figyelmeztette a rá váró borzalmakra, melyet elkerülhet, ha irányt változtat. Csak egy fordulat. Csupán egy aprócska kitérő, és a szörnyűségek tárháza elkerülhető.
   Abraham szórakozottan megrázta fejét, az ablak felé fordult, majd hagyta, hadd kábítsa el az emlékek és fáradtság édes keveréke. Mielőtt gondolataiba merült, egy vékony, idegesítő sárga csíkot látott, mely éppen akkor váltott át a zöld egy gyomorforgató árnyalatára.
                                                          ××××
   Az út során nem sok szó esett Bram és Kaillen között. Az előbbi egyén nagyrészt az ablak monoton kínálatát szemlélte, miközben megpróbálta kiismerni a Bérlők mészárlásai közötti összefüggést. A szürke épületek összemosódó masszáját tanulmányozva viszont nem jutott többre az esztelen vérontásnál, melyet az utóbbi időben tapasztalhattak. Az Államok bármely pontján kutakodtak, mindenhol fellelték a gyilkosok nyomait, elkezdve egy kihalt tanyától, elérve a zsúfolt nagyvárosokig. Mindenhol ott voltak a bójaként világító vörös vérfoltok, melyek árulkodtak az öldöklés kegyetlen mivoltáról. A gyilkos felkeresése nem okozott komolyabb gondot, de a legyőzése már hagyott maga után némi kivetnivalót. Ugyanis eme lelketlen mészárosok névtelenül, szinte nyomtalanul ontották a vért, de gyengepontjaiknak száma egyenlő volt a nullával.
   Bram éppen ezért érezte magát haszontalannak, már-már jelentéktelennek. Hiába kereste fel az ügyek helyszínét, hiába járult hozzá a nyomozásokhoz, fáradozása eredménytelennek bizonyult. Valahányszor ráébredt erre, keserű, égető érzés fogta el, mely kedvére játszadozott akaratával. Nyomasztó volt abban a tudatban élni, hogy bármerre jár az ember, minden sarkon vérszomjas gyilkosok lesnek rá, melyek csoportját képtelenség legyőzni, így az áldozatnak egyetlen választása marad: szűnni nem akaró kínok között behódolni a halálnak.
   A fiú nagyot nyelt, ezzel enyhítve száraz torkát. Már egy órája gondtalanul utaztak, biztosan haladva a hacker által megadott cím felé.
    Abraham nem ismerte közelebbről a vidéket, így unalmasan tekintett végig a hasonló, egyszínű házakon. Míg magában morfondírozott, az autó hirtelen megállt egy egyszerű, hétköznapi ház előtt, melynek udvara zsúfolt volt a kerti törpéktől, valamint egyéb díszektől, de területén az élet jele nem volt fellelhető. A sötét függönyök behúzva, a kerti székek összecsukva, de még a garázs is zárva volt, elrejtve a benti világ kinézetét. Bram egy pillanat erejéig biztosra vette, hogy rossz helyen járnak. Az épület jobban hasonlított magánzárkára, mint lakóházra, így a fiú kételkedve tekintett ki a jármű ablakán.
  - Ez volna az? - hallotta felcsendülni Kaillen hangját, aki szavakba foglalta a hacker korábbi gondolatait.
  - A cím megegyezik. Egy próbát megér - vonta meg a vállát, majd kicsatolta a biztonsági övet, és felkészült a kiszállásra.
 - De mielőtt még bemennénk... - vágott bele ismét a férfi. Mindeközben az öltöny belső zsebének tartalmát keresgélte, majd egy apró, átlátszó tasakba helyezett tárgyat nyújtott felé.
 - Ezt a fényképet a pilótafülkében találtam - magyarázta. - Talán Mrs. Eisenberg van rajta. Nem láttam nagy jelentőségét, de a biztonság kedvéért elhoztam.
  Bram a kezébe vette a képet, melyről egy mosolygó, középkorú nő nézett vissza rá. Szőke haja szoros kontyban foglalt helyet az asszony fején, színtelen szemei a fényhatások miatt vadul csillogtak. Kinézete nem volt túl különleges, de széles mosolya láthatatlan ékszerként társult hozzá. Annak ellenére, hogy az információgyűjtés során nem keresett rá a családtagok profiljára, biztos volt benne, hogy az arc, mely szembenéz vele, csakis Eileen Eisenberghez kapcsolható.
 - Azt hiszem, ő lesz a mi emberünk. Addig nem vehetjük biztosra, amíg szemtől-szembe nem állunk vele.
  Abraham már nyújtotta vissza a képet a megtalálójához, ám mielőtt még átadta volna, érdekes felfedezést tett. A tárgy sarkában parányi foltok éktelenkedtek, melyek első látásra nyomtatási hibának tűntek. Ám ha az ember jobban megfigyelte, felfedezhette, hogy a pöttyök valódiak, és cseppfolyós anyagból származnak. Több éves nyomozói tapasztalatból pedig a folyadék eredetét is meg lehetett állapítani.
   A detektív tisztában volt vele, hogy vérrel van dolga. Az anyag időközben megalvadt, és sötét, szinte fekete masszává deformálódott. Bram összehúzott szemöldökkel nézte a képet, miközben agya a lehetséges variációkon kattogott.
 - Láttad már ezeket a vérfoltokat? - fordította társa felé a fotót.
 Kaillen elképedve meredt Eileen összemocskolt mására. Reakciója nyilvánvalóvá tette, hogy eddig nem figyelt fel a miniatűr tényezőkre.
 - Azok az ostoba ürgék nem engedték, hogy normálisan átnézzük a helyet - morgolódott Kaillen, további nem túl kedves megnevezésekkel illetve a biztonsági őröket. - De van egy kézzel fogható bizonyítékunk, haver! Örömmel megnézném azt a tömött képüket, ahogy sötétre színeződik a méregtől!
   Bram hosszú kihagyás után megeresztett egy halvány mosolyt, bár a mellette ülő egyén hátba veregetése után már nem volt kedve vigyorogni. Leleményessége végett viszont elnézte idegesítő szokásait, és a szíve legmélyén még boldog is volt, hogy egy semmisnek tűnő, de mégis felhasználható nyommal gazdagodtak. Így utólag visszanézve a szemüveges incidens is eltörpült szemében, és azt sem bánta, hogy saját példányával jutalmazta meg a detektívet. A fiúnak az is épp elég volt, hogy régi, ütött-kopott okuláréja a járműben porosodott.
 - Ideje lenne indulnunk - szólalt meg ismét a hacker. - Ne feledd: csak semmi olyan kérdés, ami túl személyes, netán bántó lehet. Egy özvegyasszonnyal állunk szemben, aki pár órája vesztette el a férjét. Igyekezzünk ehhez igazítani a kérdéseket.
 - Ugyan már, pajtikám, hát úgy ismersz te engem? - tette fel a költői kérdést mosolyogva az illető. - Kitűnő emberismerő vagyok, ha eddig nem jöttél volna rá. Most pedig kövess, és próbálj meg minél szimpatikusabb és kedvesebb lenni. Tudom, hogy nehéz lesz, de erőltesd meg magad. Nem tudod, mióta várok erre a pillanatra!
   Azzal a visszapillantó tükörben elrendezte az amúgy tökéletes frizuráját, majd napszemüvegét csöppet sem egoista módon megigazítva kászálódott ki az autóból. Abraham megpróbálta elsajátítani a detektív magabiztosságát, de az a fránya önbizalom valahogy nem akaródzott előbújni.
   Nagyot sóhajtva lépett hát ki a macskaköves utcára, majd a ház fakó falaira nézve reménykedett abban, hogy a kihallgatás jobb eredményekkel fog kecsegtetni, mint a lezuhant gép átvizsgálása.

     A lakás oldalát repkény nőtte be, mely otthonosabbá tette a kinézetet. Tekergőző, messzire elnyúló kacsok terpeszkedtek szerteszét, szinte megfojtva a jókedvet az épületben. Bram alaposan végigmérte a sötétzöld növényrengeteget, röpke pillanatok erejéig mélázva a felszínen.
    A ház bejáratát nyitva találták, így most az ajtó előtt álldogáltak, felkészülve a rájuk váró kihallgatásra.
   A fiú megnyomta a csengőt, és várt. A zaj tompán csengett, egyszer megismétlődött, majd teljesen elhalt. Abraham összeráncolta szemöldökét, és a feszült csendben idegesen tekintgetett az iménti tárgyra. Míg ez végbement, gyors takarítást végzett öltözetén, hogy legalább a kinézete megközelítse egy hiteles ügynök felépítését. Szekundumok kurta sorozatát hagyta nyújtózni, és ezt követően ismét érintkezést létesített az eszközzel.
   Az iménti folyamat megismétlődött, de a tompa csendülés után az épület környéke mozdulatlan maradt. Türelmetlenül bámulta cipőjét, mígnem halk, szinte nesztelen léptek kopogása ütötte meg fülét az ajtó túloldaláról. Felkapta fejét, mivel a kilincs tipikus kattogása törte meg a csendet, és egy alacsony, szőke üstök jelent meg a lakás nyílásában.
    Bár Eileen Eisenberg szemmel láthatóan élt, állapota meghazudtolta ezt. Világos haja különösen fakónak tetszett a kora esti időben, ahogy bőre is színtelen vászonként terült szét testén. Mozdulatai erőtlenek voltak, sőt, az is meglátszott rajta, hogy az ajtó kinyitása is hatalmas megerőltetést jelentett számára. Szeme élettelenül csillogott, valamint hajdani makulátlan arcbőrét keskeny, ám mégis látható csíkok szántották. Kezében görcsösen feszített egy zsebkendő, arról árulkodva, hogy nemrég könnyekkel áztatta azt. Egykori, fényképen tündöklő lényének csupán árnyéka volt, de a szóban forgó tragédia után ez nem is volt meglepő.
   Lélektükrei kíváncsian szegeződtek a jövevényekre, de a mérhetetlen veszteség mellett valami más is felbukkant ezekben. Félelem, illetve düh érzékeltető egyvelege mutatta jelenlétét, amely egy pillantás képében zúdult rá a detektívekre. Mint az esetek többségében, ez alkalommal is Kaillen indította el az eseményeket.
 - Ön Eileen Eisenberg? FBI - Mutatta fel jelvényét az (ál)ügynök, mire Bram is követte példáját, és elővette hosszadalmas munkával gyártott igazolványát.
     A nő egy futó pillantás erejéig vizsgálta a feltartott tárgyakat, majd azonnal továbblépett. Ismét az öltönyös fickókat vizslatta, ha lehetett, még kritikusabb szemekkel.
 - Mit akarnak tőlem? - sziszegte a fogain keresztül, nyilvánosságra hozva, hogy nem szimpatizál Brammel és Kaillennel.
  - A nyomozás ügyében küldtek, hogy feltegyünk pár kérdést. Amennyiben hajlandó válaszolni rájuk, természetesen - vázolta a helyzetet Kaillen, a lehető legkedvesebb hangnemet megütve.
    Ám Mrs. Eisenberg nem tűnt túl meghatottnak.
 - Ezek után még van képük idejönni? - nézett utálkozva kettejükre. - Azok után, hogy egész nap azzal az istenverte géppel foglalkoztak, és a férjemet közveszélyes őrültnek állították be?
    Az özvegy szavai vasvillaként nyertek értelmet Bram tudatában. Annak ellenére, hogy az ügyet nem ismerték alaposabban, valamint a feleség délutáni szenvedéseiről sem tudtak túl sokat, a fiú megsajnálta az asszonyt. Abban a délutáni órában elgyötörtnek, kihasználtnak, és nem utolsó sorban átvertnek tűnt. A biztonsági erők áldozatának, akit a hatalmas családi veszteség mellett olyan sérelmekkel vádoltak, amelyek fájdalmat csaltak ki Eileen szívéből. Abraham elfogadta a tényeket, és megértette volna, ha az asszony elküldi őket melegebb tájakra.
 - Megértjük a felháborodását, asszonyom - fordult a nőhöz Bram, és meglepődött rajta, hogy tónusa milyen őszintén csengett. - Ebben az esetben viszont további szép napot kívánunk, és már itt sem va...
  - Nézzék el az iménti kirohanásomat, kérem - szakította félbe váratlanul Mrs. Eisenberg. Kezével megmasszírozta homlokát, mintha csak egy felgyülemlett idegcsomót próbálna eltüntetni. Hangja hirtelen acélosabbá, határozottabbá vált az előbbi elakadóhoz képest.
 - Borzalmas napom volt, és a gyermekeim még mindig rettenetesen aggódnak. Természetesen mindenhez hozzájárulok, ami segíthet megoldani az ügyet. Jöjjenek be, kérem.
 - Hálásak vagyunk, Mrs. Eisenberg - mondta a hacker, majd a nő invitálására beléptek az előszobába.
   Útközben megpróbálta nem észrevenni, hogy az asszony szeméből apró könnypatak indult útnak, melyet az illető egy ügyesen álcázott mozdulattal törölt le.
   A ház tulajdonosa nemsokára a nappaliba vezette őket, ahol makulátlan rend uralkodott. Leszámítva a kanapé előtti asztal területét, melynek tetején zsebkendőhalmok tornyosultak. Abraham keserű szájízzel tekintett a fehér pamacsokra, melyek a fájdalom egy visszamaradott formáját testesítették meg. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába, ahogy az az idegesítő bizsergés is úrrá lett rajta, melyet akkor tapasztalt, amikor fedett térbe lépett.
 - Foglaljanak helyet - szólalt meg ismét Eileen. Zavarában az asztalon felejtett zsebkendőket kapkodta fel, majd söpörte bele a sarokban álldogáló kukába. - Esetleg hozhatok valamit? Kávét, netán teát?
   Bram leült a kanapé jobb oldalára, kényelembe helyezte magát, de teste egy korty folyadékot sem tudott volna befogadni. Tekintete egy pillanat erejéig találkozott Kaillenével, aki szintén a bútorzat menedékében hallgatta a házigazda szavait.
 - Ami azt illeti, én szívesen elfogadnék egy... - kezdte Kai, de társának pillantásával szembesülve inkább elharapta a mondatot.
 - Köszönjük, de nemrég tartottunk kávészünetet - vette át a szót Abraham. A nő remegő kezének és labilis állapotának láttán ugyanis el szerette volna kerülni az esetleges gondokat, valamint minél hamarabb le szerette volna rendezni a kihallgatást.
 - Szóval mit szeretnének tudni? - Mrs. Eisenberg mindeközben helyet foglalt a kanapéval szembeni egyszemélyes ülőgarnitúrán. Kezeit az ölébe ejtette, és fakó, halványkék íriszével újonnan szerzett papírzsebkendőjét tanulmányozta. Az ablakon rostaként beszivárgó fényben bőre természetellenesen sápadt volt, arca pedig percek alatt tíz évet öregedett.
 - Valójában minden információra szükségünk lenne, ami a tulajdonában van. - Ezúttal Kaillen hangja csendült fel. - De először meg szeretném kérdezni: hogy érzi magát, Mrs. Eisenberg?
 - Hogy érzem magam? - ismételte meg a kérdezett. - Erre most nem tudnék megfelelő választ adni. Mindenesetre jobban vagyok, mint reggel voltam. És azt hiszem, innentől már csak jobb lehet.
 - Rendkívül jól kezeli a helyzetet, asszonyom. Pályafutásunk során kevés olyan emberrel találkoztunk, aki egy ilyen tragikus esemény után is meg tudta őrizni a hidegvérét.
   A beszélgetés még mindig a két fél között zajlott, Bram pedig csendben üldögélt, és elővette fekete keretes szemüvegét, illetve ütött-kopott jegyzetfüzetét. Ujjait végighúzta a papír pergamenre hajazó felületén, és alaposan megfigyelte a nemrég leírt cikornyás sorokat. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben elég sokat írt, betűvetése fölöttébb csúnya, már-már kivehetetlen volt.
 - Ugyan, ne higgyék, hogy különb lennék bárki másnál - mondta megvető hangsúllyal Eileen, még mindig a kis eszközzel játszadozva. - Csak tudom, hogy a kezdet mindig a legrémesebb pillanat, és az élet attól még nem lesz kegyesebb hozzám, ha meghátrálok a problémák elől. Na de hagyjuk a felesleges fecsegést, és térjünk rá a lényegre. Megkérhetem, hogy a továbbiakban szólítsanak Eileennek?
 - Persze, Eileen - egyezett bele Ottiwell. - Mesélne nekünk a reggeli eseményekről?
   Bram egy villanásnyi időtartam alatt azt hitte, az asszony visszautasítja és kitessékeli őket. Mrs. Eisenberg alsó ajka megremegett, szeme a megszokottnál is hevesebben csillogott, keze pedig reszketve, görcsösen szorította azt az átkozott anyagot. Hosszú másodpercek teltek el, míg végül újra megszólalt.
 - Hát jó - adta be a derekát, de magas tónusa akadozva rezonált. - Tudják, a hétköznapok általában ugyanúgy telnek. Ha ez a környék valaha híres lesz valamiről, az az idegesítően monoton életmódja lesz.
 - Reggel még azt hittem, ez ismét így lesz. A férjem munkába ment, Wendyt pedig iskolába vittem, ahogy mindig is szoktam. Tudják, most őszön kezdte az első osztályt. Istenem, látniuk kellett volna az arcát! Nincs még egy olyan kislány, aki olyan boldogan menne iskolába, mint a mi Wendynk. Csak azt bánta, hogy az apja nem tarthat velünk, de a munkája miatt... - Hangja elcsuklott, de gyorsan nyelt egyet, majd folytatta. - Most már nem is fog.
 - Ma reggel a kertben gyomláltam, mármint a hívás előtt. Mert a drágalátos munkatársai annyi fáradtságot sem vettek, hogy személyesen közöljék a hírt. De nem is a közvetítés módja dühített fel, hanem a közlés hogyanja.  - Az iménti szomorúság helyét hirtelen féktelen harag vette át.
 - Gondolom tudnak a jelentésről, ami pár órával a zuhanás után született meg. - Eileen ennél a résznél a látogatókra nézett.
  - Hát persze, hogy tudunk róla - hazudott automatikusan Kaillen. - De a formaság kedvéért kifejtené bővebben, a saját nézőpontjából is?
  Abraham mindeközben szorgalmasan jegyzetelt, a leglényegesebb infókat örökítve meg. Kivételesen hasznát tudta venni otromba, ám annál gyorsabb kézírásának, melynek köszönhetően minden létfontosságú elem helyet kapott a füzetben.
 - Nincs ezen mit kifejteni! - vágott vissza a haragos nő. - Conradot őrültnek könyvelték el, aki szándékosan vezette bele a repülőt egy épületbe! Ráadásul még azt is hozzátették, hogy a férjem megakadályozta, hogy a másodpilóta segítséget kérjen! Ne haragudjanak, de ez már több a soknál!
 - Nézze, Eileen - szólalt fel váratlanul a fiatalabbik nyomozó. - Meg vagyunk róla győződve, hogy a férje nem őrült. Viszont arról nem tudunk túl sokat, hogy pontosan mi is történt odafent. Éppen ezért lenne szükségünk több információra.
 - Rendben. Halljam azokat a kérdéseket! - válaszolt valamivel nyugodtabban Eileen, az ülőgarnitúra karfáján dobolva.
  Előre történő megegyezés alapján Kaillen vállalta a kérdések feltevését, míg a hacker szorgalmasan körmölt az asztalra fektetett noteszba.
 - Tapasztalt valami furcsát a férjén a baleset előtt? - indította el az új beszélgetést a kérdező.
    Mrs. Eisenberg homloka ráncba szaladt.
 - Különösebben nem. Azt már megszoktam, hogy minden repülése előtt ideges, hiszen mégis rajta múlik több száz ember élete. Habár... Ma reggel valamivel frusztráltabbnak tűnt. Kiborította a kávéját, a keze remegett, de amikor rákérdeztem, azt mondta, jól van. Nem szeretett róla beszélni, de kissé tériszonyos volt. És volt még valami... De ennek nincs nagy jelentősége. 
 - Volt még valami? Ha kérhetem, körülírná ezt a valamit? Minden részlet sorsdöntő lehet.
  A nő erőtlenül biccentett. Míg ezen események végbementek, Bram jó pár oldalt betöltött az újonnan szerzett részletekkel.
 - Talán furcsának fogják találni, de Conrad megszállottan tanulmányozta a keleti kultúrát, ezen belül a kínai filozófiát. A Yin és Yang, azaz jó és rossz felosztása volt az, ami a legjobban érdekelte, miszerint a világ mindig is két részre volt osztva: pozitív és negatív, menny és föld, valamint női és férfi kultusz. Azt hiszem, még nem említettem, hogy a férjem rendkívül babonás volt. Hitt az effajta mendemondákban, így úgy gondolta, a rossz bizonyos értelemben elűzhető, ha a rossz megtestesítőjét, azaz a fekete színt elkerüli. Ez a felfogása pedig az öltözetére is kiterjedt, így soha nem vett fel repülés előtt fekete, netán sötétebb ruhadarabot. Megszállottnak hangzik, ugye?
 - Ha látná, milyen ügyekkel kerülünk szembe nap mint nap, nem tenné fel ezt a kérdést - mosolyodott el Ottiwell, mire Eileen is megeresztett egy érzelemmentes vigyort. - Kérem, folytassa.
 - Mint már említettem, Conrad a reggelinél kiborította a kávéját. A lé a ruhájára is rácsöppent, így át kellett öltöznie. Végül majdnem elkésett, és a kocsihoz vezető utat már futva tette meg. És amikor kinéztem az ablakon , furcsa dologra figyeltem fel. Akkor nem törődtem különösebben vele, hiszen azt hittem, csak az időhiány okozta. Ugyanis amikor futott, a nadrágja feltűrődött, így láttam, hogy fekete zoknit vett fel. Nem is tudom, mire gondoltam abban a pillanatban, de azt hittem, nincs semmi jelentősége. Lehet, hogy én is babonássá váltam, de biztos vagyok benne, hogy akkor tévedtem.
   A jegyzetelő hacker egy pillanatra megtorpant írnivalója felett. Szemöldökét összeráncolta, arcára gondterhelt kifejezés ült ki. Az iménti mondatok elhangzása után halvány reménysugár költözött helyzetükbe, ugyanis az eset sántított, méghozzá pozitív értelemben: a hirtelen változás a pilóta életében hűen tükrözte a Bérlők gusztustalanul egyedi stílusát. Conrad Eisenberg a levegőben lelte halálát, méghozzá olyan körülmények között, amelyeket átlagos esetben mindig elkerült. E két tényező pedig magába foglalta a férfi két olyan gyengepontját, amelytől -  ha nem is túlzottan - , de rettegett.
   Gyorsan felkapta fejét, mire társa meglepett pillantásával találta szemben magát. Megbizonyosodott róla, hogy Kai is arra a következtetésre jutott, amire ő: a Bérlőknek mégis köze lehet ehhez a halálesethez
 - Mondja csak, Eileen, a férje mióta félt a magasságtól? Valamint mennyire tartott tőle? - tette fel a kérdést az idősebb nyomozó.
 - Tudomásom szerint gyermekkora óta. De a repülést imádta, így sikerült viszonylagosan legyőznie félelmét.
  Az özvegy egy pillanatra megállt, mintha mély gondolkodásba esett volna. Pillantása az asztal egy pontjára szegeződött, és nem akart tágítani onnan. Hangja még az eddiginél is üresebben, fájdalmasabban hasította át a némaság végtelen szövetét.
 - Ma reggel viszont úgy éreztem, ismét visszatért a tériszonya. Olyan... távolinak tűnt. És az utolsó mondata az volt... Az volt, hogy: ,,Takarítsd fel ezt a mocskot!'' Mintha nem is Conraddal álltam volna szemben...
  A zsebkendő újra készenlétben állt, a feltörni készülő könnyek eltüntetéséhez. Abraham magában morfondírozva hajolt még mindig a tárgy fölé, agya folyamatosan a történteken kattogott. Egyre inkább úgy érezte, ismét Bérlővel van dolgunk, csupán azt nem tudta, hogyan szerezhetnének egy döntő bizonyítékot, amellyel lezártnak tekinthetnék az ügyet. Lassan azon kapta magát, hogy a tollat rágcsálja, mellyel nemrég még oldalakat írt tele. Régi, általánosban kezdődő szokása visszatérőben volt, melynek hatására újabb ráncok keletkeztek homlokán.
 - Őszintén sajnálom, Eileen. - Bram a pillanat tört részében ráébredt arra, hogy egoistának hitt barátja tényleg jó emberismerő. Tapintatosan kezelte az ügyet, és kedves, megértő szavakkal fordult a veszteséggel harcoló anyához.
 - Még egy fontosabb kérdésem lenne, amire jó lenne választ kapni. Conradnak útjába esett valamilyen megálló, mielőtt a repülőtérre ért? Jó lenne más embereket is kikérdezni, akik találkozhattak vele az elmúlt huszonnégy órában.
 - Általában beugrott a helyi kávézóba, de biztos vagyok benne, hogy ma nem maradt rá ideje, mivel késésben volt. Legfeljebb egy-két ember jöhet szóba a munkahelyéről.
 - A biztonság kedvéért elkérnénk a kávézó címét, hátha mégis megfordult ott. Persze az ön jóváhagyásával.
   Mrs. Eisenberg erőtlenül bólintott, majd a fiú felé fordult, és lediktálta a helyiség címét. Bram pillanatok alatt lefirkantotta az adatot. Gondolatai egyre jobban összekuszálódtak, ám hirtelen padlózat nyikorgását hallotta az emelet felől. Nemsokára azt is megtudta, hogy a hálószobákhoz vezető lépcsőn egy aprócska, alacsony kislány álldogált, a bútorzat karfás részénél összekucorodva, mintha csak a világ elől szeretne elbujdosni. Gesztenyebarna haja selymes redőként hullott arcába, melyen félelem és kíváncsiság mutatkozott. Sötét szemei tágra nyíltak és vadul csillogtak. Bátortalanul lépett közelebb, miközben a ruhájának szélével játszadozott.
 - Hol van a papa? És miért vannak itt ezek a bácsik? - kérdezte értetlenül, édesanyjához fordulva. Mindeközben kritikus szemekkel méregette az öltönyös duót.
    Habár a kislány kinézete az apjához húzott, enyhén manós arcvonásai jelenlévő felmenőjére ütöttek, ahogy tekintete is tökéletesen megegyezett Eileenével.
 - Jaj, kicsim, a papa most nem lehet itt... - próbált magyarázatot találni Mrs. Eisenberg, de egyre felgyülemlő könnyei megtörték határozott álcáját. Mindkét családtagon látszott, hogy mindjárt elsírja magát.
 - De hát mi történt vele? -  tudakolózott tovább Wendy. Alsó ajka megremegett, hangja pedig elcsuklott, ahogy csokoládébarna lélektükre is elhomályosodott.
  Bram abban a pillanatban érezte át igazán, hogy milyen súlyos károkat hagyott maga után Conrad Eisenberg halála. Családja fenntartó nélkül maradt, ráadásul Eileennek kellett megértetnie kislányával, hogy édesapja nincs többé. A kis Wendynek pedig igencsak hamar kellett megismerkednie az élet rossz oldalával, többek között a halállal. Saját tapasztalatból tudta, hogy ha egy családban tragédia történik, azt a gyerek szenvedi el a legjobban.
   Szinte maga előtt látta, ahogy fiatalkori énje a sarokban kuporog, és hallgatja, ahogy szülei kígyót-békát kiáltanak egymásra. Annak ellenére, hogy felmenői legtöbbször harmóniában éltek, volt egy-egy eset, amikor náluk is kiborult a bili. Ilyen alkalom volt a nagymama váratlan elvesztése.
   Bram kilenc éves volt, amikor ez bekövetkezett, és először ismerkedett a halállal. Mindenki szomorú volt, és feketébe öltözött, így a kisfiú sem tehetett mást. Senki nem számolt be arról, hogy pontosan mi is történt, csupán annyit tudott, hogy a nagymama egy jobb helyre került, ahonnan nincs visszaút. Aztán a temetés előtt olyan felfedezést tett, amelyet soha nem felejtett el.
   A koporsó egy széles asztalon hevert, vastag selyemmel és csipkével bélelve. Teteje fedve volt, de olyan erő áramlott belőle, amelyet nem lehetett nem észrevenni. Az egykori Abraham engedett a csábításnak, és belopakodott a szobába, hogy rálátást nyerhessen a titokzatos rejtekre. Ám a halál ismeretlen barátként köszöntötte.
   A keskeny nyíláson megtekinthette az öregasszony élettelen kezét, és az azon feszítő, megszokott karikagyűrűt. Amikor rájött a csalásra, hangosan sikoltva szaladt ki a szobából, és megpróbálta elhitetni magával, hogy amit látott, az nem a valóság. A bökkenő éppenséggel az volt, hogy szülei elismerték a kegyetlen átverést.
   Akkor és ott örökre eltört benne valami. Egy érzés, egy távképzet a boldogságról, ami örökké elkíséri az embert életében. Addigi önfeledt gondolatai pillanatok alatt szertefoszlottak, és valahányszor a nagymamájára gondolt, nem egy kedves, szerető öregasszony képe derengett fel előtte, hanem egy oszladozó, földből előmászó élőhalott illúziója, akinek ernyedt karján még mindig ott csillog az arany karikagyűrű. Egy ideig rémálmai is voltak ezzel kapcsolatban, melyek idővel mérsékeltté csitultak. Felfogta, hogy az életnek egyszer vége szakad, és érdekes módon, nem is bánkódott különösebben miatta. Tudta, a kezdet az a pillanat, amikor minden kilátástalannak tűnik. Ezt követően csak javulhatnak a dolgok.
   Éppen ezért szerette volna megkímélni Wendyt egy effajta emléktől. Úgy érezte, kötelessége megvigasztalni a lányt, akinek összetört édesanyja képtelen volt erre.
   Bram feltápászkodott helyéről, a kislány elé térdelt, és megpróbálta menteni a menthetetlent.
 - Az én nevem Cristian, a társam pedig Stephen ügynök. Mindketten segíteni szeretnénk nektek - nézett bele Wendy hatalmas, barna szemeibe, és megpróbált őszinte lenni, annak ellenére, hogy kijelentésének első fele hazugság volt.
 - Te Wendy vagy, ugye? - Kérdésére bólintás volt a felelet.
 - Az apukád sajnos nem lehet itt, de egy jó helyen. Arra viszont megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet: Mindig vigyázni fog rád, és nagyon szeret téged.
 - Ez biztos? - kérdezte kételkedve Wendy. Lélektükrei úgy csillogtak, mint a vízre eső napsugár.
 - A lehető legbiztosabb - jelentette ki Bram, és elmosolyodott. A kislány is viszonozta a kedves gesztust, mire Abraham megsimogatta a haját, majd lassan felkászálódott mellőle.
 - Ideje lenne indulnunk - intézte szavait Kaillenhez, aki valamilyen oknál fogva meredten bámulta az imént lejátszódó jelenetet. Beleegyezését egy biccentéssel jelezte, majd a hacker nyomában ő is elindult a kijárat felé.
 - Amint megtudunk valamit, értesítjük - jelentette ki Bram, mikor már az ajtó mögött álltak. Mrs. Eisenberg kikísérte őket, de azelőtt még egy-egy telefonszámos cetlivel jutalmazta a detektíveket, hogy minél könnyebben elérhessék az özvegyet.
 - És köszönünk mindent, Eileen.
 - Ugyan már, örülök, ha segítettem. És külön köszönet magának, Cristian. Amiért megnyugtatta Wendyt.
A nő hálás szemekkel nézett a fiúra, mire az illető kissé elérzékenyült. Csak azt tette, amit jónak látott, és nem érezte úgy, hogy ezért még dicséret is járna.
 - Nem tesz semmit. Nemsokára jelentkezünk!
  Azzal búcsút vettek az asszonytól, és az estébe hanyatló nappal árnyékában elindultak a szolgálati autó felé. A felszerelés elraktározása után végre elindulhattak az egyesülethez, ám az út előtt Bramet kellemes meglepetés érte, ugyanis Kaillen, tőle feltűnően kedves hangnemen szólt hozzá.
 - Szóval Bram... - kezdte, immár az anyósülésen helyet foglalva. A megszólított magára vállalta a vezetést, így most a kocsikulcs után nyúlt.
 - Igen?
 - Szép volt, haver. Mármint, amit a kislánynak mondtál. - Kijelentését meglepett csend fogadta, mivel a nyomozót váratlanul érte Kai mondandója.
 - Persze én is megtettem volna, csak az én létfontosságú jelenlétem a kihallgatással volt elfoglalva - tette hozzá gyorsan a csöppet sem egoista egyén, csak hogy személyiségét meg ne hazudtolja. - Tehát ne bízd el magad, mivel még most sem érsz az én utánozhatatlan nyomomba.
 - Tőled nem is vártam mást, Kaillen - zárta le vigyorogva a témát Bram, ahogy kihajtott az országútra.
   Annak ellenére, hogy egy hosszú, bonyodalmakkal teli nap állt a hátuk mögött, mégis mosolyogva, illetve hangosan nevetve közelítettek a már oly jól ismert, bűntettektől bűzlő Brooklyn felé.

    Elnyújtott kihagyás után a jármű fekete árnyként suhant be a C.A.M.A. garázsához. Kipufogócsöve még eregetett pár mérgező felhőt, majd lassan elnémult, valamint hamufekete váza fényes bogárként csillant meg az este gyér világításában. Hamarosan visszafogott ajtócsapkodás vette kezdetét, majd ezt követően az autó két utasa bukkant fel a félhomályban. Váltottak pár szót, majd a kocsi szegényes, ám annál értékesebb áruját kipakolva baktattak fel az emeletre.
    Bram megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a nappali ajtajához ért. Fáradtan battyogott, mivel az események igencsak kifárasztották. Nem is beszélve a bónuszfutásról, melynek járulékait még mindig ott érezte ízületeiben. Hála ragyogott fel szemeiben, ahogy a kilincset lenyomva a mesterséges fényforrásokkal megvilágított teremben találta magát, melyből halk beszédfoszlányok szűrődtek ki.
   Ahogy Kaillennel egyetemben beesett a nappaliba, a helyiségben tartózkodó nőszemélyek azonnal elhallgattak. Két szempár szegeződött ugyanabban a pillanatban rájuk: egy meglepett mélyzöld, és egy összehúzott, kavargó fekete. Utóbbi természetesen Jacelynhez tartozott, aki a kanapé mögött állt, míg társa, Rowan a bútorzat előtt nézett felváltva a fiúkra, majd a főnöknőre. A kedvességéről és jószívűségéről híres vezető pedig azonnal kifejtette véleményét:
 - Veletek meg mi történt? - kérdezte, a tagok öltözetére mutatva. - Nyomozni küldtelek, nem a maratonra!
 - Semmi köszönet, esetleg dicséret? - lépett a nőhöz Kaillen, kitárt karokkal. - Esetleg egy ölelés nem férne bele, amiért egész nap dolgoztunk?
 - Ne is álmodj róla. A többi meg attól függ, hogyan teljesítettek. Sikerült kiderítenetek valamit? - Fordult immár Bramhez, aki azonmód levágta magát a kanapéra.
 - Ami azt illeti, megtudtunk egyet s mást - vágott bele a fiú. - A repülővizsgálás kissé nehezen ment, mivel az eredetileg beosztott ügynökök hamarabb megérkeztek, így idő előtt el kellett hagynunk a helyet. Ezl a magyarázat az iménti kérdésedre is. - Mutatott sáros öltönyére, melytől legszívesebben megszabadult volna.
 - Viszont Mrs. Eisenberg hajlandó volt válaszolni a kérdéseinkre. Az üggyel kapcsolatban mindent megtalálsz az aktatáskában, mind a repülőről, mind a kihallgatásról.
   Jace a hallottak után rögtön az asztalhoz lépett, majd magához vette a sötét táskát. Úgy nézett rá, mint egy gyerek a cukorkás zacskóra, amiért már oly régóta epekedett. Mindeközben Rowan telepedett mellé, akiről a pillanat erejéig meg is feledkezett. Most mégis a már jól megszokott bizsergés futott végig rajta, ahogy ismét maga mellett tudhatta a lányt, érezhette kellemes illatát, és magába szívhatta elbűvölő látványát. Az izzótest fényében mégis távolinak, a megszokottnál sápadtabbnak tűnt.
 - Akkor ezeket most elvinném átvizsgálásra - szakította ki Jacelyn a rózsaszín felhőjéből. - Így elmondás alapján elfogadhatónak tűnnek. De ez csak holnap derül ki, addig is pihenhettek, persze a megszabott korlátok között. - Ennél a résznél szúrós szemekkel nézett Kaillenre, utalva a két nappal azelőtti incidensre.
  A főnökasszony látszólag minden mondanivalóját megosztotta, mivel a fekete eszköz társaságában elviharzott az irodája felé. De előtte még féloldalas, kérdő pillantást vetett Rowanre, mire a lány csak biccentéssel válaszolt, mintha telepatikus megbeszélést folytattak volna. Bram kezdett egyre kíváncsibb lenni arra, hogy ezek ketten mit művelhettek a délután folyamán.
   Míg ő ismételten a töprengéssel volt elfoglalva, addig egoista barátja még mindig Jace után tekintgetett.
 - És az ölelésem? - tette fel a kérdést ijedten. - Az elmarad?
  Ám legnagyobb bánatára csak egy ajtócsukódás felelt vissza. Tehetetlenül vakargatta állát, majd az őt furcsán méregető Bramhez fordult.
 - Tőled nem fogadok el ölelést, ne reménykedj. De Rowan, ugye te megszánsz engem? - nézett kék bociszemekkel az egyre értetlenebb lányra.
 - Bocs, Kaillen, de ez nem a te napod - utasította vissza finoman, a férfi legnagyobb bánatára.
 - Nem tisztelik a jelenlétemet - morgott az orra alatt a férfi, majd a fürdőszoba felé indult. - De aztán a fürdőben se zavarjatok!
  - Hidd el, Kaillen, nem fogunk - kúszott mosoly Bram arcára, mire újabb ajtócsapkodás zengett fel, immár Kai közreműködésével.
   Ahogy lassan körbenézett, hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül tartózkodik a szobában Rowannel. Szívverése azonnal felgyorsult, illetve tenyere is izzadni kezdett. Tulajdonképpen akkor jött rá, hogy összeállítása módfelett kényelmetlen, és másra sem vágyik, csak egy egyszerű, ütött-kopott öltözetre.              - Szóval, Bram, hogy telt a napod? - törte meg a csendet a lány.
  Bár szemmel láthatóan érdekelte a válasz, hangjából mégis ki lehetett következtetni, hogy eltitkol valamit, amiről nemsokára lerántja a leplet. Csupán elég erőt kell gyűjtenie hozzá.
 - Tűrhető volt, maradjunk annyiban - felelte kurtán, mivel egyre jobban érdekelte a lány lelki állapota. - De mondd csak, Rowan, minden rendben?
 - Ami azt illeti, valamit el szeretnék mondani - vallotta be, miközben a feszült csend egyre sűrűbb lett.
 - Bátran mondhatod, hallgatlak - vált egyre idegesebbé a fiú, a kanapé karfáján dobolva.
 - Ma délután, amikor leugrottam a sarki boltba, furcsa dolog történt. - Hangja minden egyes kiejtett szóval egyre megkönnyebbültté vált.
 - Hazafelé jövet jó pár ember utánam nézett, és biztos vagyok benne, hogy a nem két szép szemem érdekelte őket. Az egyik idáig követett, Bram. Így végre arra jutottam, hogy hazamegyek az apámhoz. Lerendezem az ügyet, és lehetőleg elintézem, hogy ne körözzön utánam a fél város. Tudom, hogy előbb kellett volna megtennem, de most végre készen állok rá. Már Jacelynnel is megbeszéltem, közvetlenül mielőtt megjöttetek. És miután ezt megtettem, nem lesz több titkolózás, ígérem. Így is elég galibát okoztam már nektek.
 - De mégis mikor akarsz indulni? És... Rowan, nem mehetsz oda egyedül!
  Kétségbeesetten meg akarta menteni barátját attól, ami apja jelenlétében várhat rá, ráadásul otthoni elszökés után. Rengeteget hallott már a cégvezető kegyetlenségéről, sőt, egyszer még személyes élménye is volt vele, de azt az emléket nem örömmel elevenítette fel.
 - Azt követően szerettem volna indulni, hogy ezt elmondom neked - térítette észhez a lány hangja. - Nincs messze apám villája, így hát egyedül szándékoztam menni.
 - De mi van akkor, ha... Ha megint bántani akar, Rowan! Nem engedhetem, hogy ezt megtegye!
 - Ha tíz évet kibírtam vele, egy este meg sem fog kottyanni, Bram.
 - De...
   Azzal minden további nélkül odalépett hozzá, és megölelte. A fiú érezte, ahogy a pír lassan elönti arcát, de ugyanakkor még mindig rettenetesen aggódott barátjáért. Ennek ellenére az illető selymes hajának illata és gyengéd szorítása némiképp megnyugtatta, és kellemes, boldog érzést csalt elő belsőjéből. Úgy érezte, a szakadék, amit a két éves hiány keltett közöttük, most némiképp összeforrt, és lassan elindult a gyógyulás útja felé. De ugyanabban a pillanatban arra is ráébredt, hogy Rowan már felnőtt azóta, amióta utoljára találkoztak. Érett nő vált belőle, aki egyedül is képes döntéseket és áldozatokat hozni.
 - Minden rendben lesz, Bram. És holnap újra visszajövök.
  Miközben lassan elváltak egymástól, a hacker elvesztette uralmát az idő felett. Talán egy hosszú perc, de egy óra is eltelhetett, mire kába fejjel és cikázó gondolatokkal helyet foglalt a kanapén. A már jól ismert ajtócsukodás is felhangzott, ami jelezte, hogy a fiatal nyomozó elhagyta az épületet. Habár Rowan abban a pillanatban egyre távolodott Abrahamtől, a fiú mégis megrészegült a boldogságtól, hiszen az elmúlt két évben még soha nem érezte magát annyira közel titkos kiszemeltjéhez, mint abban a felemelő pillanatban.