9. Fejezet: Döntetlen

Szép napot, drágaságaink! Ma rajtam volt a sor, hogy megosszam veletek a véleményem szerint igencsak gyatrára sikeredett kilencedik fejezetet. Nagyon összecsapottnak és részlettelennek érzem, ennek ellenére sikerült ismét pár nappal a határidő utánra befejeznem, ahogy azt tőlem már megszokhattuk. Azért remélem, lesz olyan emberke, akinek elnyeri a tetszését (még ha egy Bérlő szállta meg, akkor is). :) 

Rowan

,,A döntéseinket azoknak az érzéseknek kell vezérelniük, amelyek egyedüllétünk során formálódnak bennünk, önmagunkkal kapcsolatban."

(Tom Rob Smith)

   Rowan gondolatait a tehetetlenség feneketlen gyomra tartotta fogva. 

   Csak állt ott, és bámulta az ormótlan ablakokat, ahogy fekete kereteikkel körbefonják az üveget. Ujjai görcsösen tapadtak rá a sötét, indákat formázó kapurácsra, miközben szaggatott levegővétele egyre hevesebbé változott. A tény, hogy az apja odabent várja őt, a pánik legmagasabb fokozatát váltotta ki belőle, ennek fényében pedig arra várt, hogy elméje meggondolja magát, és visszatérítse őt az ösvényen. 

   Szinte undorodó arccal nézett fel a nagy kúriára, amely csöppet sem tűnt ki Brooklyn szürke épületei közül. Ugyanolyan dísz volt a végtelen, fakó Karácsonyfán, mint bármelyik másik ingatlan, annyi különbséggel, hogy messziről bűzlött az átlátszó hazugságtól.
   Rowan mély sóhajok közepette próbálta elengedni a vas rácsokat, de fehér ujjai nem engedtek. Rongyos kabátjára sárfoltok tapadtak, jelezve a lány számára, hogy egyhamar nem fogja elfelejteni az elmúlt napok történéseit. Úgy érezte, a lehető legjobb helyre lelt a C.A.M.A.-nál, most mégis elszakadni látszott minden. Újra síros kislánnyá változott, aki fegyencként tengette mindennapjait apja házában.
   Érzelmei egymást váltogatták, ahogy leláncolt rabként kukucskált át a rácsok között. Szinte biztosra vette, hogy ha belép azon az ajtón, a pokol legmélyebb bugyrait szabadítja fel. Nem véletlenül utasította vissza Abraham ajánlatát, miszerint együtt jöjjenek el a férfihoz. Rowan tisztában volt vele, hogy a cégtulajdonos nincs túlzottan oda a hacker fiúért, így a lány nem szerette volna, ha barátja újra egy monoklival gazdagodna, ahogy pár évvel azelőtt.
    A hölgyemény meglepetten tapasztalta, hogy jobb keze a hűvös kilincsre vándorolt, s ujjai körbefonták azt. Üveges szemekkel nézte a kifakultnak tűnő testrészeket, melyek fehéren derengtek a sötétségben, akárcsak a villa falai. Mintha nem is ő irányította volna őket, úgy mozdultak, és nyomták le a kart, amely nyikorogva tárta fel a fekete kaput.
   Szívverése hevesebb lett, ahogy a bejárat kitárult előtte.
   A bentről kiszűrődő sápatag fény szellemként játszadozott a járdán, s ahogy a lány a világba lépett, körvonala pontatlan pacaként festődött a gyalogútra. Az árnyék reszketve mozdult együtt Rowannel, ahogy a hölgy a nyugtató hatásra várva, ki és be szívta a levegőt. Lehelete rezonálva lengte körül, s mint egy parancsszóra, a nőszemély végre lenyomta a kilincset.
   Rowan majdnem sírva fakadt, ahogy az ajtó utat engedve kinyílt. Eltorzult arccal, pánikolva próbált menekülni saját döntése elől, de agya ismét megtagadta az utasítást. Légzése továbbra is féktelen maradt, sőt, ha ez lehetséges, csak még gyorsabb tempóra váltott. Igaz volt, hogy csupán két napja hagyta el a kúriát, mégis nehezére esett újra átlépni a küszöböt. Mintha a jogos szabadulás után újra fogság várt volna rá.
   A lány félve nézett körül a hatalmas helyiségben, ahová nemrég érkezett. Bársony függönyök lógatták lustán redőiket minden ablakon, s szinte az egész előszoba arany fényben úszott. Csillogó lépcsőfokok vezettek fel az emeletre, és az előkelő tapéta sem szűkölködött a sziporkában. A belépőknek igazi mesebeli látvány tárult a szemük elé, ám Rowan megpróbálta türtőztetni magát, nehogy új határozatra jusson, miszerint inkább egy büdös sikátorban tölti az éjszakát a palotára emlékeztető villa helyett.
   Fintorogva dörzsölte meg homlokát, majd a kanyargós lépcsőhöz igyekezett. Miközben egyre gyorsabban vette a lépcsőfokokat, megpróbált előállni egy okos ajánlattal, amivel megfűzheti apját. Csekély esélyei rossz jeleket mutattak ugyan, de nem hagyhatta újra bezáratni magát, eltiltva mindentől, amit szeret.
  Az arany korlátot markolva lépkedett fölfelé, miközben szemei meg-megcsillantak a fényben. Az ablakok által nyújtott kilátásra próbálta terelni figyelmét, ám az egykor zsibongó, emberekkel teli utcákat most feketeség váltotta fel. Egy apró sóhaj közepette haladt tovább, s leszegte fejét, hogy ne kelljen látnia a kihalt várost, mely a lehető legnyugtalanítóbb hatást keltette a lányban. Újra látni szerette volna a nyugalmat sugárzó, felkelő napot, ahogy melegen süt be szobája ablakán, és ébredésre készteti. Ám abban a pillanatban úgy érezte, ez nem lehetséges többé.
   Ahogy Rowan a földet tanulmányozta léptében, gondolatai rendszeresen elvándoroltak a lényegesnek bizonyuló dolgokról, s helyüket jelentéktelen teóriák vették át. Cipőjének kopott orra a legkevésbé sem illett az aranyozott mintákhoz, amelyek virágokat és különböző motívumokat ábrázoltak. Kócos haja egy megsárgult, őszi levélrétegre hasonlított, amely sárral borítva pihent a mocsokban. Ugyancsak ehhez hasonlította volna magát a személyiségét is, hiszen ebben az egész szituációban önzőnek és irrelevánsnak érezte magát, egy szemétbe való, használt zsebkendőnek. Kihasználta a C.A.M.A. tagjainak kedvességét, ezen belül is főleg Jacelynét, ugyanis annak ellenére, hogy volt hova mennie, befészkelte magát a főhadiszállásra, ráadásul még munkát is kapott. De mit adott ő cserébe? A válasz igencsak egyszerű: az ég világon semmit.
   Rowan megrázta a fejét, majd fellépett az utolsó lépcsőfokra. Fényárban úszó, széles folyosóval találta szembe magát; ennek falaiból ajtók nyíltak, néhol újabb lépcsők kanyarogtak. Érzelmei minduntalan megfojtani kívánták a lányt, s ezek legyőzéséhez az őt kerülgető sírógörcs sem járult hozzá különösebben. Egy mély levegővétel után Rowan szempillái megremegtek, ám a végső magába fordulás helyett a hölgyemény felszegett fejjel lépett előre. Bár arca szünet nélkül a gyengeség jelét mutatta, ökölbe szorult kezei mintha védelmezni próbálták volna.
   A lány bentebb hatolt a folyosón, ám egyre inkább úgy tűnt, egyedül van a lakásban. Valahol tudta, hogy ez teljesen kizártnak mondható, mivel a biztonsági őrök és a cselédek szinte el sem hagyták a házat. Most mégis elhagyatottnak tűnt minden.
  Rowan a félelem és utálat keverékével nézett fel a vele szemben álló ajtóra, amely apja irodáját takarta. Remegő kézzel nyúlt a kilincs után, miközben úgy meredt a fogantyúra, mintha az élete legkeserűbb emlékeit idézné fel. Fejében szakadatlanul váltogatták egymást a szitkozódó, biztató és sértegető szavak, amelyek teljesen összezavarták a lányt. Mindegyik nesz mást és mást sugallt, egyesek ösztökélni próbálták, mások viszont megfutamítani akarták.
   Ám a kezdeti határozottság most elszállni látszott, és Rowan keze megtorpant a levegőben. Egy láthatatlan erő visszafelé húzta, s a lány lecsukott szemekkel térítette vissza ujjait.
 - Hát visszajöttél - szólt háta mögül egy rekedtes, mégis előkelő hang, amely tüskeként hatolt be egészen Rowan bőre alá.
   Abban a pillanatban már nem volt esély a visszatáncra.

   A lány szemei égtek a gyűlölettől és a kicsordulni kívánó könnyektől. Ott állt teljes életnagyságban, ott, a pokol szélén, ahonnan senki nem menekülhet. Érezte, ahogy a férfi ujjai belehasítanak karjába, és erőteljes rántásokkal próbálják kényszeríteni őt a lépésre. A szürke szempár a legszörnyűbb rémálmait testesítette meg, s ahogy a tekintet szüntelenül vért csalt ki az általa életre keltett sebekből, Rowan egyre elesettebbnek érezte magát. Tehetetlenül próbált ellenállni a szorításnak, de a görcsös ujjak egyre erősebben nyomorgatták őt. 

 - Halljam, mégis hogy volt merszed elszökni? - vicsorgott rá a cégtulajdonos, s még nagyobb sötétséget terítve a lányra, fölé hajolt.

    Rowan ismét remegve vette a levegőt, és félve próbálta kitalálni, mit is kéne mondania. A kezdeti nyugodtság úgy tűnt el a férfiból, mint egy nyári záporeső: amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ment.

 - Nem tartozok semmilyen válasszal - nyögte a lány, miközben a merev ujjakat próbálta lefejteni karjáról. Közel sem volt olyan merész, mint amilyennek látszani szeretett volna, ám elhatározta, bármi történjen is, nem hagyja újra irányítani magát. 

   Apja egy rántással elengedte Rowant, s ahogy az acélos tekintet szűnni nem akaróan sütött le rá, egyértelműen megállapította, hogy egyáltalán nincs megelégedve a felelettel. 

 - Ugyancsak? Ha kérdezlek, felelsz, Rowan. Azt hittem, ezt már megtanítottam neked, nem is egyszer, és amíg az én pénzemből élsz meg, addig azt teszed, amit én mondok, ugyebár. Tán elfelejtetted  mi jár, ha rosszul viselkedsz? - vonta fel szemöldökét a tag. 

   Rowan lesütött szemekkel simított végig fájó karján. Szinte maga előtt látta a jelenetet, érezte a néha el-elcsattanó pofont, s hallotta a kattanó zárat, ahogy megszüntetve minden életre utaló jelet, teljesen elszigeteli a külvilágot. 

 - Nem felejtettem el - válaszolta engedelmesen a lány. 

 - Ügyes kislány. Ugyebár egyikünk sem szeretné, ha a dolgok ismét elfajulnának, így jobban tennéd, ha rám hallgatnál.
   A hölgy összeszorította szemeit, így próbálta elnyomni a fájó emlékeket, amelyek úgy törtek fel, akár egy ménes, sárba tiporva minden erejét. Úgy érezte, az utolsó csepp is betelt, de mindezek ellenére nem volt képes szembeszállni a férfival. Túlságosan félt a bukástól, attól, hogy újra rabként kelljen élnie, megtörve és mindentől megfosztva. Nem volt képes áldozatként kiállni magáért, miközben nap mint nap gyötrelem fenyegette.
   Rowan ökölbe szorította kezét, úgy nézett fel apjára. A kudarc már régen borítékolható volt, ha a férfival akart szembeszállni, de most mégis ott állt a felfuvalkodott cégtulajdonos előtt. Mégis mire számított? Hogy majd szépen leülnek teázni, és megbeszélnek mindent?
 - Most pedig menj a szobádba. Nem akarok több szökési kísérletről hallani - szólalt meg a férfi, majd az iroda ajtajához lépett.
   E szavak hallatán Rowan kemény erőfeszítéssel nézett szembe. Sejthette volna, hogy apja meg se próbál értelmes beszélgetést folyatni a lányával, helyette újra bezáratja őt. Szíve egyre hevesebben kalapált, ahogy előrébb lépett. Nem hagyhatta megfosztani magát a jogaitól, még ha félt is a következményektől.
 - Hát persze. Úgy gondoltad, ennyivel el van intézve? Felküldesz a szobámba raboskodni, hátha megjön az eszem, és lesni fogom a parancsaidat?
   A cégtulajdonos egy pillanatra megtorpant.
 - Jobban tennéd. Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint az anyád. Ő is örök álmodozó volt, a saját vágyait akarta megvalósítani, még véletlenül sem fogadta el a sikert, amit tálcán kínáltam neki. Mindketten tudjuk, ezután hova vezette őt az élet. - A férfi szavai csontig hatoltak Rowan testébe. Ez volt az a pont, amikor legszívesebben megfojtotta volna az apját. Úgy érezte, szándékosan meg akarja törni, ehhez pedig nem kellett más, mint az édesanyja felemlegetése.
   Rowan válaszra nyitotta a száját, de nem volt képes visszavágni. A maró érzés belülről minden próbálkozást megsemmisített, amit bevethetett volna  az összeomlás ellen.
   Ereiben lüktetett a vér, ahogy egyre keserűbb gondolatai fülledtté varázsolták az eddig valamelyest tiszta elméjét. A férfi pontosan tudta, mit kell mondania, ha végleg a padlóra akarja küldeni a lányt, s ennek felidézésével nem is csekélykedett. Ahányszor Rowan szembeszegült vele, bevetette a jól bevált módszert, amely sokszor heves vitákat váltott ki kettejük között - ezeket pedig természetesen a férfi nyerte meg. Mindig megtalálta azokat a pontokat, amelyekkel a legnagyobb sebeket ejthette a lányon, s ezt természetesen meg is tette. Végül is, egyáltalán nem számított, mit is érez ő.
   Rowan összeszorította fogait, ahogy látni vélte apja szemében a gúnyort, amellyel szinte folyamatosan találkozott. Ez szimpla jel volt csupán, amely kajánul közölte, hogy a férfiban még csak a tisztelet vagy szánalom legapróbb jele sem fog felbukkanni a lány iránt, sőt, ne is számítson esetleges sajnálatra vagy egyéb érzésekre.
   Mi tagadás, a cégtulajdonos szöges ellentéte volt a tévéből ismert férfinak, aki aggódva keresteti égen-földön szeretett kislányát. A valóságban ez az aggályoskodó tag nem más volt, mint egy felfuvalkodott hólyag, aki mit sem törődve más ábrándjaival, a sárba tiporja azokat, majd otthagyja őket reménytelenül vergődni az út szélén.
 - Ha éppen tudni akarod, a Földön élő legjobb ember volt, és mint mindenki más, ő sem volt tökéletes. Mi több, a létező legnagyobb hibát akkor követte el, amikor rád talált - húzta össze szemeit a lány, miközben a férfi reakciójára várt. Még egy ilyen, és nemhogy bezárva, de pofonoktól égő arccal élheti tovább mindennapjait.
 - Nyugodtan pimaszkodj, ám bármit is akarsz elérni, előre jelzem, hogy nem fog sikerülni - közölte Griffith, majd kitárta az irodába vezető kétszárnyú ajtót, és belépett a helyiségbe.
   Rowan azonnal nekilendült, és követte a férfit. Taktikája igencsak lassan hozta meg gyümölcsét, de mindezt biztosan tette, s bár a kudarc bűze még mindig nem tűnt el a levegőből, már a siker mézédes illata is érződni bizonyult.
 - Egyébként - kezdte Rowan, megtartva a kellő hatásszünetet. -, ha már ilyen jól beszélgetünk, elárulnám, hogy szereztem munkát. A lehető legjobb helyen van, és...
 - Ide figyelj, nem tudom, mi a célod ezzel, de jobb lenne itt befejezni. Próbáltam békésen intézni a dolgot, viszont megint ki akarsz hozni a sodromból. Most pedig kotródj a szobádba, mielőtt tényleg elborul az agyam - fintorodott el a férfi, majd leült az íróasztal mögötti bőrszékbe.
   Rowan ráérősen fordított hátat apjának, és elkezdte tanulmányozni a tágas szobát. Leginkább egy elegáns igazgatói irodához tudta hasonlítani a könyvespolcokkal ellátott, barna-arany színekben pompázó helyiséget. Fényt árasztó lámpák meredtek ki a falakból, s elegáns bronz tartóikkal ölelték körbe a tapétát. A lány feszülten méregette a kényelmes bútorokat, valamint jó pár könyv gerincén is megállapodott a tekintete. Pontosan azt váltotta ki apjából, amire számított, ráadásul mindezt fájdalommentesen sikerült véghez vinnie - viszont a dióhéj még megtörésre várt.
   Epés vigyort erőltetett arcára, ezzel növelve esélyeit a férfinál.
 - Szép dolgozószoba - mondta ábrándozva, majd a cégtulajdonos felé fordult.
 - Rendben, elegem van belőled. Áruld el, mit akarsz, aztán tűnés innen, amíg jókedvemben vagyok - állt fel a székből a férfi.
   Rowan gúnyoros mosolya azonnal elillant, s helyét gyanakvóan összehúzott szemek váltották fel. Elégedetten támaszkodott rá egyik tenyerével az asztalra, és igazi üzletasszony módjára, magabiztosan meredt ellenfele szemébe, mint aki máris megnyerte a pert.
 - Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem hiába jöttem vissza. Azt akarom, ami a jogaim szerint nekem jár, tehát nem mást, mint a szabadságomat. Ennek fejében pedig üzletet ajánlok. - A lány szeme megrándult, ahogy befejezte a mondatot. Úgy érezte, mintha egy évek óta érlelődő tervet tartana a kezében, ám amint arra került a sor, hogy ezt megvalósítsa, csupán egy röpke, instabil ötletnek tűnt. Lehet, hogy a saját szabadságáért küzdött éppen, viszont ha ezt vissza is nyeri, cserébe olyasmit kell adnia, amitől soha nem érezheti teljesen kötetlennek magát.
   A férfi morcosan visszahuppant székére, és felvont szemöldökkel méregette a lányt. Elképzelhető volt, hogy a mondóka nem azt a hatást keltette, amit Rowan várt, viszont akárhogy is legyen, ezt az esélyt nem hagyhatja csak úgy elszállni. Hisz a saját életével játszadozott éppen, amit igencsak könnyen elveszthetett. Újra.
 - Miféle üzletet? - szólalt meg pillanatnyi töprengésében Griffith, miközben idegesen elkezdte tördelni a kezeit.
   Rowan mély levegőt vett, és hagyta, hogy csekélyke ajánlata újra és újra átfusson az agyán. Megkapta a lehetőséget, ám ha ezt elbaltázza, búcsút mondhat a normális életnek.
 - A függetlenségért cserébe felajánlom magamat, mint a cég leendő tulajdonosát - vágta rá a lány, majd érdeklődve kezdte fürkészni a férfi arcát, aki csodálkozóan tekintett Rowanre.
 - Ugyan, kérlek! Ez a lehető legnevetségesebb ajánlat - rázta meg lazán a fejét.
   A hölgyemény újra felöltötte idegesítő álmosolyát, úgy figyelte tovább apja mozdulatait. Számított erre a reakcióra, ugyanis a férfi megint nem vette számba a tényeket.
 - Bizonyára így van. Viszont előbb-utóbb te is ki fogsz öregedni a bizniszből, mint mindenki más, ha pedig nem intézkedsz, mielőtt ez bekövetkezne, a drágalátos céged hamar csődbe fog menni. Én meg tudnám ezt előzni, tovább vezetném a vállalatot, amikor te már nem lennél képes rá, viszont ha neked túl sokat jelent az, hogy életem végéig bezárva tarts, elfogadom. Azonban számolj a következményekkel, ugyanis te sem leszel már sokáig életben - fejezte be Rowan, majd sarkon fordult, és kifújta a pállott levegőt.
   Mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszatekintett az íróasztalnál ülő, megrökönyödött vezetőre. Biztos volt benne, hogy ezzel még nem vetett véget a borzalmaknak, ám lélegzete némiképp megkönnyebbültséget csalt ki bensőjéből.
 - Ha keresnél, a szobámban leszek - mosolygott Rowan, majd kilépett az immár sötétségben derengő folyosóra.

××××

   Az ablakokon át beszűrődő fénypászmák újra előcsalták Rowan remegő, halovány árnyékát. A lány a kabát zsebeibe temette kezeit, s nyugodtan sétálgatott a végtelennek tűnő, sötét folyosón, ám gondolatai meg sem közelítették azt a nyugodtságot, ami jelenleg az egész házat uralta. A vörös, bársony szőnyeg csillogva derengett a rávetődő fénysugaraktól, s ahogy a lány a világosságba lépett, az fekete folttá változva tűnt el, majd egy újabb mozdulat után vibrálva tért vissza.
   Elég későre járhatott már, ahogy ezt a város fényárban úszó, kivilágított épületei is jelezték, ám mindezek ellenére Rowan cseppet sem érezte fáradtnak magát. Egyre többet gondolt Jacelyn szavaira, ahogy segítőkészen támogatták őt, bármilyen döntést is hozzon, s a hosszas, idilli beszélgetésre, amit kora este folytattak. Bár a nő a szóváltás alatt egyszer sem mosolyodott el, Rowan mégis kellemes meglepetésként fogadta a főnök effajta megenyhülését, s némiképp boldogsággal töltötte el a tudat, hogy a kezdeti ridegség kettejük között valamelyest feloldódni látszott.
   Hasonlóan érzett Abrahammel kapcsolatban, hiszen annak ellenére, hogy szó nélkül évekig eltűnt, a fiú kiállt mellette, mindenben támogatta és szó nélkül eltűrte mindazt a bonyodalmat, amit mind neki, mind az egyesület többi tagjának okozott. Elképzelhetetlennek bizonyult, hogy annyi hónap után egy egyszerű telefonhívás segítette őket a találkozásra, még ha ez nem is a legnyugodtabb körülmények között zajlott le. Annyi azonban szent volt, hogy Rowan a létező legjobb barátra lelt Bram személyében.
Nem csak munkát, de még szállást is szerzett neki, ráadásul mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ami általános, mindennapi történésnek számít a C.A.M.A.-nál.
   Rowan száját nyugodt sóhaj hagyta el, ahogy a már jól ismert kétszárnyú ajtót vélte látni maga előtt. Jó tíz-kilenc évvel ezelőtt még mosolyogva tárta fel a bejáratot, hogy beugorhasson a hatalmas, selyemmel borított ágyba, vagy kiülhessen az ablakba a kilátást csodálni. Most viszont fájdalmas emlékként tekintett az aranyozott mintákkal körbefont ajtóra, s legszívesebben örökre hátat fordított volna, hogy ne kelljen újra börtönét látnia. Ugyanis a régi, királylányos lakosztálynak tűnő szoba mára nem jelentett mást, mint egy piszkos gödröt, ahová a halott állatot temetik.
   A lány felkészült rá, hogy végre lenyomja a kilincset, és a küszöböt átlépve saját vesztét okozza, hisz olyan biztos volt benne, hogy apja elutasítja akaratát, mintha azt íratlan szabályként kürtölték volna szét a világban.
   Ám mielőtt gondolatai tetté alakultak volna át, egy oly réginek tűnő, kedves hang zengte körbe a folyosót.
 - Kisasszony? - kérdezte valaki, miközben magassarkú cipők kopogása csendült fel.
   Rowan hamarosan felfedezte a hang gazdáját, ahogy egy modern táblagépet szorongatva sietett a lány felé, a beszűrődő, halovány fényben lépkedve.
 - Whitley? - vonta fel szemöldökét, és pár lépés erejéig csökkentette a távolságot kettejük között.
   A titkárnő napszítta arcán alig látható mosoly ékeskedett, s miközben sötétkék zakóját igazgatta, gondosan ügyelt rá, hogy vörös hajából pár tincs mindig a füle mögött pihenjen.
   A lány is megeresztett egy vigyort, ugyanis Whitley volt talán az egyetlen, akinek engedélyezték, hogy némiképp szóba álljon vele. Ő intézte Rowan ügyeit, többek között az iskolával, és a költözések alkalmával való tennivalókat, ugyanakkor titkárnőként is számon volt tartva apja oldalán. Ugyan alig pár szót váltottak naponta, mégis ő volt az, aki mosolyogva tekintett a lányra, nem lehajtott fejjel, félve kérdezett rá, mit szeretne enni aznap reggelire, mint a személyzet többsége.
   Persze Rowan nem hibáztatta őket, sőt, megértette, miért nem mernek máshogy közelíteni felé. Ha neki kellene alattvalóként dolgoznia egy gazdag, önző hapek érdekében, ugyanúgy nézne annak csemetéjére is.
   Whitley viszont mindig kedvesen fogadta, hiszen a lány számára már az is rettentően sokat jelentett, hogy egy egyszerű köszönést hallhatott a nő szájából.
 - Csakhogy visszajött, kisasszony! Mindannyian aggódtunk magáért - szólt kedvesen, de abban a pillanatban leolvadt a mosoly az arcáról.
   Rowan zavartan nézett a nőre.
 - Valami gond van? - kérdezte.
    A titkárnő a szájához kapta a kezét, és ijedten kezdte matatni a táblagépet, mintha valami sürgős jegyzetelni valója támadt volna.
 - Te jó ég, már öt perce az irodában kéne lennem! - kiáltott rémülten, azzal sarkon fordult, és szinte futva sietett vissza a folyosón.
   A lány meglepett ábrázattal tekintett a hölgy után. Whitley szinte megszállottan próbálta teljesíteni a feladatokat, amiket a cégvezető tűzött ki számára, ám néha túlzásba vitte az igyekezetet.
 - Istenem, miket fogok én ezért kapni - hallatszott egy halk motyogás a nő szájából, mielőtt végleg eltűnt a sötétségben, és csak a magassarkúk távoli, tompa zaját hagyta maga után.
   Rowan laza fejrázás közepette fordult újra az ajtó felé. Bízott benne, hogy nemsokára megint láthatja a titkárnőt, ám előtte le akarta rendezni az ügyet az apjával. Mindazok ellenére, hogy jobban félt a férfi döntésétől, mint a haláltól, vigasztalta a tudat, hogy holnap reggel újra mozgalmas nap után nézhet, és akármi is történjen, vissza fog térni az egyesület falai közé. Nem akadályozhatták meg, hogy azt tegye, amit akart, hiszen már felnőtt nőnek számított, annak ellenére, hogy belül egy tíz éves gyereknek érezte magát.
   Sóhajtva tárta fel az ajtót, s amint átlépett a küszöbön, ugyanaz a látvány fogadta, mint két nappal ezelőtt, amikor otthagyta a házat. A baldachinos ágy vetetlenül árválkodott két éjjeli szekrénnyel az oldalán, szemben a hatalmas ablakkal, amely tárva-nyitva engedte be a friss levegőt és a kéretlen bogarakat. A fehér selyem függönyöket játékosan fújkálta a szél, s mint egy könnyű szoknya, úgy libbentek fölfelé. A szekrény ajtaja ugyancsak, mint az ablak, megnyílva fogadta a betévedőket, és mintha csak saját akarata szerint köpködte volna a földre őket, ruhakupacok hevertek előtte. Rowan jól emlékezett a jelenetre, ahogy zihálva kapkodta le a polcokról, amit csak ért, húzta ki a fiókokat, majd zúdított bele a hátizsákjába minden kezébe kerülő dolgot. Az íróasztalon ugyancsak káosz uralkodott, amely szintén a pár napja lezajló eseményre utalt.
   Rowan lassú léptekkel közeledett az ablak felé, amely átengedte a város sápadt fényeit, hogy megvilágítsák az egyébként szürkeségbe burkolózó szobát. A fehér párkányra támaszkodva lesett ki a felröppenő függönyök közül, bár tudta, hogy ugyanaz a gyászos, élettelen kilátás tárul majd a szeme elé. Ugyanaz a feketeség, ugyanaz a kihaltság, mintha az emberek a saját városukat készülnének eltemetni.
   Ahogy a lány a melankólikus tájat szemrevételezte, akaratlanul is eszébe jutott a fénykép, amit az első ott töltött estéjén vélt látni a C.A.M.A. épületében. Az a különleges arc és az a ragyogó mosoly az első látásra megragadt az ember emlékezetében, így Rowannek egyáltalán nem esett nehezére felidézni a kedves ábrázatot, amely csipkén pihenve húzta meg magát a dohányzóasztalon, nap mint nap szembenézve a körülötte élőkkel. Akárki is lehetett az illető, biztosan nagy szerepet töltött be az ott dolgozók életében, ám ha Rowan említést tett volna rá, vagy csak pusztán az érdeklődés jelét mutatta volna a nő iránt, valószínűleg a fejével fizetett volna, amely egy nem túl kellemes visszautasítás után, megadva magát pottyant volna a padlóra.
   Jacelyn kétség kívül ki szerette volna hagyni őt az egyesület múltjában zajló történésekből, ez pedig több bökkenőhöz is vezetett. Egyrészt Rowan hiánytalanul meg tudta érteni a nőt, hiszen egy teljesen ismeretlen személy robbant bele az életébe, aki máris mindent a nyakába zúdított a saját világából - csakhogy elsöpörjük innen a jó első benyomás érzetét -, ráadásul azonnal választ követelt mindenre, amit senki sem kívánt megosztani vele. Érthető volt hát, hogy a főnök miért értelmezte úgy a lány jelenlétét, mint a legnagyobb szálkáét a szemében, hisz kinek hiányzott volna egy kíváncsiskodó kislány, aki minden áron be akarja fúrni magát a nyomozói életbe?
   Tehát nyíltan állíthatjuk, hogy Rowan a lehető leggyatrábban érezte magát ahhoz, hogy akár mégegyszer kimásszon az ablakon, és elbujdosson a világ végén.
   A lány mélyet sóhajtott, ahogy lassú kézmozdulatokkal szigetelte el a külvilágot, kizárva a hideg szelet, amely pajkosan játszadozott a függönnyel. A fátyol bosszúsan nyúlt Rowan után, ahogy eltávolodott az ablaktól, ám a légáram utolsó, keserves táncoltatása pillanatok alatt megszűnt, s az előkelő anyag megmerevedve hullott vissza helyére.
   A hölgyemény reményvesztetten roskadt le az alvóhelyre, miközben egyre csak a nyitott ajtót bámulta. Arra várt, mikor csapódik be, mikor hasít a fülébe a kattanó zár moraja és mikor érezheti újra elítélt rabnak magát.
   Csupán pár perc telhetett el, ám mégis, mintha több évnyi súly nehezedett volna Rowan vállára. Idegesen tördelte kezeit, miközben tekintete minduntalan a szűnni nem akaró sötétséget kémlelte, annak reményében, hátha megpillant benne egy nagy lapátkezet vagy egy fényes magassarkút. A vérfagyasztó csönd töretlenül táncolt a hátán, amely folytonos reszketésre ítélte, s a várakozás, mint ezernyi jégszilánk, úgy készült felsérteni bőrét.
   Rowan szemei meg-megrebbentek, ahogy az idő múlásával egyre ingerültebbé vált. Gondolatai fűszálak sokaságára hasonlítottak, melynek központjában, kusza hálóba fonva pihent egy nyugtalanító eszme. Úgy érezte, ajánlata egy fabatkát sem ér apja szemében, ez pedig egyértelműen a bukáshoz vezetett.
   A lány remegve szippantott egyet az állott levegőből, felkészülve rá, hogy megszüntesse maga körül a világot.
   Ám ugyanabban a pillanatban ismerős cipőkopogás hallatszott, s ahogy a tompa zaj egyre tisztábban jutott el a szobában tartózkodó füléig, halk zörgetés csendült fel és zengte körbe a helyiséget. S ahogy a két hang lassan elhalt, az ajtóban megjelent a cégtulajdonos, nyomában a vörös titkárnővel.
   Rowan szívverése szinte megállt, amint szembe találta magát a két egyénnel. Feltehető volt, hogy elhozták neki a kudarc kegyetlen érzetét, ennek tudata pedig újfent heves levegővételt váltott ki belőle.
 - Elárulnád, miért néz ki úgy a szobád, mint egy disznóól? - húzta össze szemöldökét az üzletember, ahogy végigmérte a teremben uralkodó rendetlenséget.
   A lány megszeppenve nézett rá. Furcsállta a férfi viselkedését, hisz éveken át egyáltalán nem törődött Rowan környezetével, legalábbis ami a vezető házának területén állt. A tag most mégis feltett egy olyan kérdést, amiről meg volt győződve, soha nem fogja apja szájából hallani.
 - Én csak... kerestem valamit. - Rowan magában szidta a hirtelen választ, amely túl primitívnek hatott nem csak saját magának, de nagy valószínűséggel a szobába érkező két személynek is.
    A cégtulajdonos nagyot sóhajtott.
 - Whitley, gondoskodj erről a kuplerájról, miután elbeszélgetek a kisasszonnyal - adta ki a parancsot a háta mögött szobrozó titkárnő számára.
 - Persze, uram - egyezett bele készségesen a nő, s ahogy eltűnt az ajtón kívüli sötétségben, Rowan kétségbeesése az egekbe szökött. Whitley távoztával nyúlfarknyi esélyei még kisebbnek bizonyultak, így nagy nyelések közepette várta a helyzet végkifejletét.
 - Bizonyára sejted, miért jöttem - kezdte a férfi, miközben háta mögött összekulcsolta kezeit. - Eleinte nevetségesnek és felháborítónak találtam az ajánlatodat, és ez most sincs másképp, remélem tudod.
   A lány idegesen markolta az ágy szélét. Apja szavai hideg zuhanyként hatottak testére, s ennek következtében keze ernyedten engedett a szorításnak. Ez a mondat volt az, amely szárnya alá rejtette fő értelmét, mégis kellő mennyiségben közölte az igazságot, hogy azt meg lehessen érteni.
 - Viszont - csillogtatta meg a reményt az üzletember, ahogy lassú léptekkel az ablak felé közeledett. - rengeteget gondolkodtam a mondandódon, és végül Whitley is megerősítette a döntésem.
   Rowan csodálkozva tekintett a férfi felé.
 - Te kikérted a titkárnő véleményét? - kérdezte meglepetten, ugyanis nem sok esetet tudott volna felsorolni, amikor apja magán kívül mást is meghallgatott volna.
 - Úgy emlékszem, nem adtam rá engedélyt, hogy félbeszakíts - sziszegte a lány felé fordulva, majd torkát megköszörülve készült fel mondandója folytatására. - Tehát alapos fejtörést okozott  az indítványod, ám végül sikeresen elhatároztam, hogy amennyiben nem leszek képes tovább vezetni a céget, átruházok rád minden felelősséget, vagyis a vállalat teljes jogú direktorává válsz. - Meglátszott a férfin, hogy mindezt a legmélyebb helyekről kaparászta elő, ráadásul nem is könnyen, hisz az imént mondott le élete sikeréről.
   Amikor Rowannek sikerült feleszmélnie pillanatnyi dermedtségéből, nagyot nyelve pattant fel a heverőről.
 - Ez azt jelenti, hogy nem fogsz újra bezáratni?
 - Ez volt a megállapodás, nemde? - vonta fel a szemöldökét, majd a lány felé nyújtotta egyik kezét.
   A kézfogás, avagy az üzlet megkötésének utolsó fázisa egyértelműen a megvalósításra várt, ám a hölgyemény hitetlenül harapott ajkába. Nem volt biztos benne, hogy teljesen szabályszerű ez az egész, hiszen könnyű szerrel ki tudta volna nézni a férfiból, hogy új regulákat alkotott, amiket nem kívánt megosztani a külvilággal. Talán csapdát állított a lány számára, amelybe egy kézszorítás által könnyen belevezethette. Ám ha Rowan nem akart újra kalitkába zárt madárként élni, nem volt más választása, mint elfogadni a döntést.
   Újra mélyet szippantott a pállott levegőből, és pár lépéssel csökkentve a kettejük közötti távolságot, kezet rázott a férfival, ezzel beleegyezve a határozatba.
   Rowan kifejezéstelen arccal nézett a cégtulajdonos után, ahogy az kisétált az ajtón, s bár a jól megszokott kattanás most nem hangzott fel, még soha nem érezte annyira bezárva magát, mint abban a pillanatban. 

5. Fejezet: A múlt árnyékában

Halihó, hipercuki olvasóink , avagy bocs mindenkitől, csak behülyültem :3! Iszonyúan sajnálom a rengeteg csúszást, amit okozok! Szinte minden egyes fejezetemet napokkal, sőt, hetekkel később fejezem csak be, de tényleg nagyon sajnálom! Remélem nem vagyok azért nagyon kedvszegő, és mostantól megpróbálom tényleg időben hozni a részeket. Mégegyszer nagyon nagy bocsi mindenkitől. A sok lehangolásom ellenére jó olvasást kívánok az 5. fejezethez! :3 :)

Rowan

“Az akadály az a rémisztő dolog, amelyet akkor látunk, 

ha levesszük szemünket a célról.” 

                                      (Henry Ford)

   Rowan Moreno kényelmetlenül ült a meleg levegőjű nappali terebélyes díványán. Nem csak a sebesült csuklója és combja miatt érezte rosszul magát, hanem azért is, mert akarata ellenére is hallgatnia kellett ahogy oly rég óta látott hacker barátja a főnöknőjét győzködte, hogy a lány itt maradhasson egy éjszakára. A sötétzöld kanapé rugózó alja besüppedt alatta, ahogy maga elé meredve, szoborként ült a négyszögletű helyiségben. Olykor rá-rá pillantott a felfuvalkodott Kaillenre, aki méltatlankodva hajolt a hűtőszekrény felé. A kis konyha nyitottan egybefolyt a nappali szobával, csupán egy hosszú pult választotta el az étkezéshez szükséges dolgokkal teli szekrényeket, az apró sütőkályhát és a hófehér hűtőt a Rowan által elfoglalt házrésztől. Kai méltatlankodva tárta szét kezeit, majd úgy becsapta a hideg tárolóbútor ajtaját, hogy a lány összerezzent tőle.

 - Nem hiszem el, hogy egy darab normális kaja sincs itthon! - kiáltott fel a kétségbeesés és düh keverékével, majd duzzogó arccal Rowan felé fordult. 

   A lány szinte meg sem hallotta az idegesítő hangot. Sokkal jobban lekötötték egyre jobban összegabalyodó gondolatai. 

   Elsősorban alig várta, hogy végre normálisan elbeszélgethessen Brammel. Kimondhatatlanul hiányzott neki régi legjobb barátja, legszívesebben az egész napját a fiúval töltötte volna, hogy elmondhassa gondolatait, melyek már régóta kínozták. Le szeretett volna ülni a számítógépzseni mellé és mindent tisztán elmondani neki, ami nyomasztotta. Dolgozó agya másik fele viszont előkaparászta azokat a fájó emlékeket, amiket nap mint nap átélt az elmúlt évek során. 

   Akarata ellenére is látta maga előtt a képet, ahogy apja luxusvillájában élt bezárva. Szobája nagy ablakában ült, és reggeltől estig az utcákat kémlelte. Nem ivott, nem evett, látni se akarta az akaratos férfit, aki bebörtönözte, mint egy szökött fegyencet. De a legrosszabb az volt az egészben, hogy nem láthatta Bramet. Hosszú évekig semmit nem tudtak egymásról, ugyanis Abraham hamar elvégezte az iskolát, így Rowan egyedül maradt. Ha megpróbálta volna személyesen felkeresni legjobb barátját, apja azonnal tudomást szerzett volna róla, ami felért volna a világ végével. 

   A számtalan erőtlen próbálkozás ára a mobilja elvesztése volt. Így az üzletember elérte leghőbb vágyát: teljesen megszakította a kapcsolatot lánya és a külvilág között. 

   Rowan emlékezetébe szinte az összes rossz emlék beleégett. Mintha maga előtt látta volna, ahogy apja irodájának ajtajához támasztotta a fülét, ahányszor meghallotta az egyik fiókból kiszűrődő csörgést, melyet elkobzott telefonja okozott. Fájó szívvel hallgatott végig minden egyes hangot és rezgést, amik arról árulkodtak, hogy Abraham nagyon is keresi őt. Ám néhány hónappal később már nem csengett hívások hangjától a ház. Rowan könnyeivel küszködve élt át minden egyes rideg estét. Állandó veszekedések sorát indította el már vagy századjára. Mígnem kezdett teljesen lemondani a Brammel ápolt szoros baráti kapcsolat fenntartásáról.

   Szobalányok ezrei lesték kívánságait az órák minden egyes parányi percében. De a lány mindent elutasított, nem akart egy elkényeztetett csitri lenni, akinek mindent a kezébe adnak. Megvolt a maga élete, a maga döntései és a maga jogai. Ám a felsorolt dolgokból rövid időn belül semmi nem adatott meg neki. Apja cérnaszálakon rángatta, mint egy haszontalan fabábut, akinek eltört karja, lába.

   Idővel a ridegség Rowanre is rátelepedett. Már nem érezte az ablakán besütő napfény melegét, még mosolyogni sem tudott. Már-már az összeomlás szélén állt, de akaratereje visszahúzta. Bár a jövő nem kecsegtette egy tipikus boldogan él, míg meg nem hal végződéssel, talpra állt. Elviselte a szinte havonta történő költözések hadát. Megjárt számtalan helyet, ám egy cseppet sem élvezte. Apja még mindig a legnagyobb szálka volt a szemében. Költözniük is miatta kellett, ugyanis be akarta hálózni a világot számtalan céggel, és az ezekhez tartozó gyárak felépítésével sem spórolt. Nagyrészt emiatt telt el Rowan élete úgy, mint egy kalitkába zárt, röpképtelen madáré.

   A lány arca megrándult, mikor eszébe jutott a féléveken át szövögetett terve. A szökési kísérletek sem a biztonsági őrök, sem a szobalányok számára nem voltak újdonságok. Az akkoriban még gimnazista lány sokszor próbált elmenekülni, többek között az iskolából. Ám ilyenkor is alig juthatott tovább egy utcasarknyit, újra és újra rátaláltak az őt követő őrök. Minden egyes tervből egyre többet tanult, míg végül eljött a tegnapi nap, és sikerült kitörnie a képzeletbeli rácsok közül. Kilopta telefonját apja fiókjából, és véget nem érő futásnak eredt. Aznap a szerencse egy jó nagy adaggal áldotta meg őt, ugyanis sikeresen ki tudott mászni az ablakon, és még a nyakát sem törte ki. A folyamatos bezártság ellenére Rowan megtanulta uralni önmagát. Fegyelmezett és kitartó lett. És végre, annyi idő elteltével újra tudott mosolyogni.

   Ajtónyikorgás hallatszott, mire felkapta a fejét. Abraham állt féloldalasan mosolyogva Jacelyn magánirodájának ajtajában. Rowan megkönnyebbülten húzta egyre szélesebbre a száját. Örült, hogy a főparancsnok nem nyakazta le Bramet a felvetett ötletért, miszerint a lány megszállhasson az egyesületnél éjszakára.

 - Elég nehéz volt, de végül meggyőztem - mondta kissé zavartan Bram, mint aki nem tudja eldönteni, mit is kéne ilyenkor mondania.

   Rowan sóhajtott egyet és tekintetét a földre vándoroltatta. Nehezére esett őszintén a fiú szemébe néznie azok után, amiket érte tett a kis csapat. Először megmentették szánalmas életét a lélektelen Bérlőtől, aki maga sem tudta miért, de a halálát akarta. Aztán állást ajánlottak, amit nagylelkűen el is fogadott. Most pedig megtűrik őt a szervezet épületében. Úgy érezte magát, mint egy szakadt csöves az utcáról, aki jószívű emberekre vadászva rója az utakat.

   Végigvándoroltatta szemeit a barna parkettán. A föld tökéletesen tiszta és csillogó volt, mintha csak az otthoni börtönében tartózkodna. Utálkozó, eltorzult arccal tapasztalta, hogy megint visszaemlékezik. Végre valaki kizökkentette a fájdalmas gondolatmenetből, ám kezdett visszasüllyedni a feneketlen emlékzuhatagba.

 - Bram, én iszonyúan sajnálom. Nem akartam felszívódni, tudom, hogy mennyit kerestél, csak.. - Rowan hangja elcsuklott. Száraz mondatai nem csengtek őszintén. Nem nézett a fiú szemébe, mikor beszélt, mintha nem is az ő hangja lett volna. Szemhéja lassan lecsukódott, és mikor újra kinyitotta, belenézett Abraham szemébe. Abba a seszínű szempárba, amit évekkel ezelőtt látott utoljára. Legjobb barátja ott állt előtte, mégis olyan távolinak tűnt minden.

 - Figyelj, ezt már megbeszéltük. Nem a te hibád volt, kénytelen voltál hallgatni az apádra - mondta egy sóhajtás közepette Bram, és óvatos léptekkel odasétált a kanapéhoz, majd leült Rowan mellé.

   A lány érezte a fiú finom, frissen sült péksüteményre hajazó illatát. Nem tudta, mit mondhatna. Jelenleg az épületben tartózkodó három személy jelentette a családját, még ha az egyikük nem is szívlelte őt túlságosan.

 - Ó, nézd csak a szép gerlepárt! Mintha magamat és a drága Jacelynt látnám egy romantikus estén, kettesben - vigyorodott el a pultra könyökölő Kaillen, miközben tettetett ámuldozást ültetett az arcára.

 - Én meg mintha azt látnám, ahogy egy másodpercen belül kimegyek, és kettétöröm azt a csinos kis karodat! - rivallt rá Kaire a főnöknő a félig nyitott irodaajtón keresztül. Olyan hangnemben beszélt, mint akit teljesen kielégít a tudat, hogy képes durva fizikai károkat okozni cseppet sem kedvelt alkalmazottjának.

   Rowan nem merte volna bevallani magának, de valahol a lelke mélyén kissé tartott az erős Jace-től. Olyan határozottsággal beszélt, mintha egész életét egy katonai iskolában töltötte volna, ahol fegyelmet és harcművészetet tanult. Az utóbbi állítás nem is hangzott olyan értelmetlennek, hiszen Rowan simán el tudta képzelni a főnökasszonyt katonai terepszínű ruházatban, nyakában a katonák tipikus nyakláncával.

   Rowan bízott benne, hogy próbaideje alatt sikerül megkedveltetnie magát Jacelynnel. A nő úgy beszélt vele, mintha egy apró szálka lenne a szemében, amit egyetlen mozdulattal eltávolíthatna, de furcsa mód, ezt mégsem teszi. Minden esetre, egyelőre farkasszemet nézett a parancsnokkal.

   - Akkor én most elugrok a boltba - közölte Kai, miközben szemeivel Jace irodáját pásztázta. Minden szót alaposan kihangsúlyozva ejtett ki, ráadásul nem is halkan. Végül a kanapén ücsörgő barátokhoz fordult. - Aztán nehogy rosszalkodjatok a távollétemben, édes-mézes gerlepárocskám! - Kifelé menet letépte a fogasról vékony, barna kabátját és kimasírozott az utcára.

   Rowan hálát adott minden élő Szentnek, hogy végre Kaillenmentes övezetben találhatja magát, megmenekülve a hülye beszólásoktól és az idegesítő kisugárzásoktól.

 - És, öhm.. Rowan, elmondanád, mi is történt pontosan? Mármint az egész utca úgy nézett ki, mintha ott zajlott volna le a második világháború - motyogta halkan Bram.

   Rowan tudta, hogy előbb vagy utóbb eljutnak eddig a pontig. Itt volt a kényszeres alkalom, amikor mindent el kellet mesélnie az elejétől fogva. Csakhogy mindez elég nehezére esett.

   Végignézett csupasz, szinte falfehér karján. Sosem volt egy gyönyörű, barna Beyonce, inkább sápadt volt, akár egy szellem vagy egy frissen gyilkolt ember. Ujjait végigcsúsztatta a hófehér kötésen, amely fájdalmas sebet ejtve égette emlékeibe a Bérlő vadászkésének képét.

   Miután a gyilkos képébe vágta az értelmetlen vackokkal teli táskáját - nem mellesleg pár tiszta ruhával együtt, amikért most bármit megadott volna - , és lenyúlta a kanárisárga taxiját, belátta, hogy ma végérvényesen is elkezdhetik rendezni a temetését. A lény először szilánkokká robbantotta szét az autó ablakait, beleértve a szélvédőt is, aminek köszönhetően a maximumos fokozattal száguldó lány majdnem egy épületbe csapódott. A gyilkos üldözőbe vette, és az exgimnazista biztos volt benne, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem öli a lányt. Rowan a szélvédő hiányában már alig látott a szemébe csapódó, erőteljes fuvallatoktól. És aztán bekövetkezett az, ami a harcnak, és egyaránt az életének is véget vethetett volna. A Bérlő a taxi teljes szerkezetét egy legyintéssel felrobbantotta. A lány csörgő telefonjával a kezében, az utolsó pillanatban vetette ki magát a járműből. Pár enyhe égési sebbel és horzsolással megúszta, ami már önmagában is kész csoda volt. A félelemtől és a döbbenettől lebénulva, gyengén, fegyvertelenül rohant végig az utcákon, miközben sikerült felvennie a telefont. Amikor meghallotta Bram hangját, azt hitte, menten szívrohamot kap. Két évnyi némaság után Abraham még mindig kereste és nem felejtette el őt.

   Mindeközben a Bérlő folyamatosan a sarkában volt. Éjfekete füstként követte a lányt. Rowan először azt hitte, a gyilkos pár méter után beéri őt, és végez vele. De a lény vagy túl fáradt volt ahhoz, hogy így tegyen, vagy kedve akadt egy kicsit játszadozni új áldozatával. Zsákutcába kergette a lányt, ahol Rowan próbált küzdeni ellene: megdobálta az útba eső, hirtelen kezébe kapott kavicsokkal, port dobott a szemébe, de ezzel csak késleltetni tudta az elmaradhatatlan végzetet. A Bérlő kétszer is felhasította bőrét, melynek köszönhetően Rowan vérétől csörgedezett a gyilkos vadászkés.

   Aztán Kaillen rátalált a sikátorban. A lány az első perctől látta az átlagos taxisnak tűnő támadója arcán, hogy tudja, ki merészkedett a közelébe. Csupán folytatta az őrült játékát, amit egyszer s mindenkorra be akart fejezni, hogy utána, mint aki jól végezte dolgát, újabb áldozatok után nézhessen.

   A lány kétségbeesetten támaszkodott a hideg tégláknak, amikor a Bérlő a falnak szorította Kait, és el akarta vágni a torkát. A nyomozó pisztolya a földön landolt. Rowan az utolsó percekben kapcsolt, és a gyilkos háta mögé lopakodva, kezébe vette a fegyvert. Ha akkor nem húzza meg a ravaszt, a támadó ott helyben lenyakazta volna, aztán jókedvűen Kaillen vérében is megfürdette volna kését.

   A nyomozó első pillantásra nem tűnt olyan idiótának, mint amilyennek Rowan később megismerte. Akkor elszánt fényt és gyűlöletet látott csillogni a kék szempárban. Ám ezt később a gúny és az önimádat vette át.

 - Rowan, tudom, hogy valószínűleg elég nehéz erről beszélned, de el kell nekünk mondanod. Csak így segíthetünk. - Bram ujjai megrezzentek, mintha meg akarná fogni a lány kezét. Rowan mereven bámulta fehér kötését, amely alatt úgy sajgott véres sebe, mintha sót szórtak volna bele. A hacker mindig nagyon félénk volt a lány közelében. A nyomozójelölt lelke legmélyén mosolyogva tapasztalta, hogy régi iskolatársa egy fikarcnyit sem változott. De ennek jele az arcán teljes mértékben rejtve maradt.

   Rowan szájíze kesernyéssé vált. Úgy érezte, a gondolatai nem csak fejében futottak volna végig. Vajon tényleg nem mondott semmit? Úgy érezte, elejétől végéig elmesélt mindent. Minden egyes röpke percet, ami aznap délután történt, és pár pillanat alatt megfogalmazódott a fejében. Azt hitte, beszámolója nem csak fejében zajlott le. Ám jobbszerette volna, ha egy legyintéssel kitörölhetne minden rossz emléket, hogy szégyenkezve azt mondhassa, nem emlékszik semmire. Hogy úgy érezze, ez mind meg sem történt, csak beképzeli magának a rakatnyi, elképzelhetetlen hülyeséget, csakhogy ne kelljen elárulnia semmit.

 - Én most képtelen vagyok bármit is mondani, ne haragudj - rázta meg lazán a fejét Rowan, miközben pengevékonyra húzta össze ajkait.

   Abraham sóhajtott egyet. Ábrázata szokatlanul üres és tiszta volt jól megszokott, keretes szemüvege nélkül.

 - Talán le kéne pihenned aludni. Jace-szel megbeszéltük, hogy egyelőre elalhatsz a kanapén, de később találunk számodra egy kényelmesebb helyet pár napig. - Bram talpra állt és tarkóját vakargatva megeresztett egy furcsára sikeredett félmosolyt a lány felé. Rowan erőltetetten viszonozta egy gyenge bólintás közepette.

   Észre sem vette, mennyire álmos, egészen addig, míg hullafáradtan el nem terült a dívány kényelmes felületén, és azon nyomban álomba nem szenderült.

××××

   Rowan csiklandozást érzett a parkettát súroló ujjain. Kuncogva motyogott egy ,,Elég"-et, és nyújtózkodva felült a sötétzöld színű heverőn. A kacarászástól mosolyogva nyitotta fel szemhéjait, és boldogan tapasztalta, hogy Raziel, az édes, ám kissé túlsúlyos macska ébresztette. Az állat Rowan fekhelye mellett üldögélt. Halk nyávogások közepette hosszú farkát kecsesen ide-oda mozgatta, mintha csak a szél lengette volna.

   A lány kellemes meglepetésként tapasztalta, hogy a tegnap esti kidőlése után valaki puha takarót terített alvó lényére, nehogy megfázzon éjszaka. Kezeivel gyöngéden félrehúzta, majd gondosan összehajtogatta a pokrócot, és feltápászkodott.

   Lehajolva megsimogatta ébresztője fejét, aki elégedetten távozott Jace irodájába.

   Rowan körülnézett a szobában. A konyhapulton üres chipses zacskók és összepréselt kólás dobozok sorakoztak, melyeket bizonyára Kaillen hagyott szanaszét tegnap esti nassolása után. A helység egyik sarkában Abraham ücsörgött egy kis íróasztalnál. Valószínűleg a számítógép képernyője fölé görnyedt volna, ha feje nem a kemény fának ütközve dőlt volna oldalra az asztal lapján. A fiú hangosan szuszogva, nyitott szájjal szunyókált a kemény felületen. Rowan szélesen elvigyorodott a látványon, ám tekintete továbbsiklott az orra előtti üveglapos dohányzóasztalra, melynek közepére kerek, fekete csipkét terítettek. Az aprócska terítőn sötét kerettel körbefogott fényképet helyeztek, amely egy mosolygó, magabiztos nő profiljának adott helyet. Ábrázata igencsak hasonlított a Jace-ére, haja sötéten omlott vállára, tekintetéből áradott az a jól ismert elszántság, amit a főnökasszony szemében is észre lehetett venni.

   Rowan arcáról azonnal leolvadt a mosoly. Egy gonosz hang a fejében egyre csak azt mondogatta: Tényleg azt hitted, hogy beilleszkedhetsz? Csupán egy pótkerék vagy, kislány. 

   Kislány. Ez volt az a pillanat, amikor komolyan elgondolkodott rajta, ő mégis mit keres itt. Nagy esély volt rá, hogy ez a fölöttébb nyugodtságot árasztó hölgyemény az elődje volt. Akkor viszont ő lenne a pótlék. 

   Rowan lassan megrázta a fejét, hogy kiverje elméjéből a gondolatot. Ám szemei nem akadtak le a nő mosolyáról. Hátborzongató érzés fogta el, miközben már majdnem elveszett a fakeretes fényképben. 

   Nagyot nyelt, de végül megfordult, és ócska teniszcipője egyenletes, halk kopogását hallgatva megkerülte a kanapét. 

   Rowan az élete árán se vette volna fel azokat a csilivili ruhadarabokat, melyeket apja szerzett be neki mindenféle idétlen, drága üzletből. Nem volt szüksége selyemszövetes egyberuhákra vagy nyaktörő magassarkú cipőkre. Általában feltűnésmentes, fekete-fehér árnyalatú ruhadarabokat viselt, melyeket szekrénye aljáról kapart elő. Nem érdekelte a trend legkisebb szilánkja sem. Kopott, kifakult farmerekben és tépett fűzőjű teniszcipőkben járkált. Élvezte, hogy az a drága édesapja a haját tépkedi elavult, utcalányos stílusa miatt. Élvezte, hogy kitűnhet a szőke cicababák között és nem vesz el a rózsaszín felhőkben, mint az emberek általában.

   Bár nem volt egy tökéletes testalkatú, felpumpált szupermodell, a gimis hímnemű évfolyam- és iskolatársai nagyrészt az ő kegyeit keresték. Rowan legszívesebben jól pofánrúgta volna mindegyiket, hogy szálljanak végre le róla. Igaz, voltak köztük meggyőző kinézetűek, ám személyiségük igencsak hajazott a Kaillenére. A lánynak nem volt szüksége beképzelt idiótákra, de az iskola során önuralmat is tanult. Bár be kellett látnia, hogy ehhez nagyrészt az otthoni körülmények is hozzásegítettek. Ugyanis Rowannek minden egyes találkozáskor fékeznie kellett magát, hogy nehogy élő bábunak használja a rideg cégtulajdonos apját. 

   Igaz, nem értett túlságosan a számítógépekhez vagy a kódoláshoz, mint Abraham, de valahogy mégis barátságot szőtt közöttük a nyomozás iránti érdeklődés.

   Rowan megsimította combját szorító kötését, miközben múmiaként tapasztalta, hogy majdnem beleütközött egy kissé rozoga faajtóba, amelyről már nagyobb foltokban bomladozott a festék. Először nem tudta, hogy merjen-e bemenni vagy ne. Tompa zajokat vélt átszűrődni a túloldalról, ám ezek eredetét nem tudta felfedezni. 

   Szemöldökét felhúzva nyomta le a kilincset, majd egy halk kattanás közepette belépett az ajtón. 

   Rowan tágra nyílt szemekkel fedezte fel, hogy a C.A.M.A. edzőtermére talált rá. A plafonról pár boxzsák lógott, a padlón ember nagyságú, plüssállatokhoz hasonlító bábuk hevertek. Pár közülük kapott egy késsel végrehajtott gyomrost, másoknak fejüket szegték, megint másoknak pedig lyukak meredeztek az egész testükből, sűrűn megsorozták őket egy pisztollyal, vagy akár egy kisebb gépfegyverrel. Plüss-bélésből szőtt tenger hullámzott komoran körülöttük, akár egy csatatéren, egy véres harc után.

   Az egyik fal mentén polcokból összetákolt építmény állt. Rowan elgondolkodott rajta, vajon mit rejthetnek a vastag polcok. De az már akkor biztos volt, hogy nem porcelánból készült teaszettet tárolnak benne.

    A lányt hajtotta a kíváncsiság. Nem volt biztos benne, hogy joga van betolakodni ide, aztán kilesni mindenféle apróságot. Vagy titkot.

   Rowan nyelt egyet, és körülnézett. Egy lélek se járt az edzőteremben, amely ablakok híján elég sötét volt; épphogy csak látni lehetett.

   Rowan surranva végigszaladt a termen. Combjában lüktetett a vér, a kezével a csuklóján pihenő kötést birizgálta, mint valami értelmetlen kis játékot, míg végül céljához ért. 

   De amikor szemügyre vette a nagy, kipárnázott polcokat, a lélegzete is elállt. 

   Fegyverek, gyönyörű fegyverek sorakoztak a puha felületeken. Pisztolyok és gépfegyverek sorai csillogva várták, hogy hasznukat vegyék.

   Rowan imádattal teli tekintettel legeltette szemeit a szépségeken. Tizenéves kora óta szeretett volna nyomozó lenni, és imádta a fegyvereket. Igaz, sokat még nem tudott megkülönböztetni fajtától vagy kinézettől függően, de ez jelenleg nem is zavarta. 

   Apjának egy szót sem említett vágyairól, viszont kihasználva a férfi nemtörődését, könnyedén beirattatta magát az első olyan gimnáziumba, ahol felkészítő gyanánt tartották a szakmához fűződő tanórákat.

   Anyja halála után csak még jobban fokozódott benne a vágy, hogy bűnös embereket juttathasson a rácsos hotelbe. Nem kívánt élőket megölni, még azokat sem, akik a legjobban rászolgáltak, de miután végighallgatta Jace felvilágosítóját a lélektelen Bérlőkről, ez gyökerestül megváltozott. Aki egy halott tetem bőrébe bújik, elrejtve az emberiség elől igazi külalakját, az megérdemli akár a golyót, akár a pokolra juttató máglyát. 

   Elnézve a nem túl nagy pisztoly-dombokat, Rowannek szöget ütött a fejében, hogy a szervezet talán kissé szűkölködik vagyon terén, ezért is nincs jól felszerelt edzőterem, illetve fegyvertár. Ám Jacelynt elnézve, akár egy farúd is elég lett volna hozzá, hogy a legügyetlenebb emberből is profi nyomozót faragjon. Lényéből csak úgy áradt a már szinte kézzel fogható, forró szigorúság és fegyelem.

   Rowan kisimította arcából a hosszú hajtincseket, hogy jobban szemügyre tudja venni a legközelebbi, éjfekete pisztolyt. Kézfejét lassan felemelte, hogy megérintse a csillogó felületet, de a mozdulat felénél halk sziszegés zúgott fel a lány háta mögött.

 - Ne érj hozzá - mondta egy ismerős, ám nem túl kellemes női hang, amely acél keményen hatolt Rowan csontjaiba.

   A lány ujjai megálltak a levegőben, majd egy gyors mozdulattal a főnöknő felé fordult. Jacelyn sötét tincsei kissé kócosan omlottak hátára, pár közülük szemébe lógva takarta el a Rowan felé vezető kilátást. Flegma arccal, összehúzott szemekkel és összefont karokkal meredt a lányra, aki szoborként állt ugyanabban az állapotban, ahogy pár perce.

   Rowan vett egy nagy levegőt, és ismét a kötésével kezdett játszadozni, de a nőről egy pillanatig sem vette le a szemét.

 - Jó reggelt, Jace! Én is nagyon örülök, hogy látlak. Leírhatatlanul köszönöm, hogy elszállásoltatok egy darabig, igazán kedves és... - köszönt mosolyogva Rowan, de Jacelyn a szavába vágott.

 - Ne hálálkodj! - rivallt rá fintorogva. - Csupán pár napról van szó. Ha bárkinek is meg akarod köszönni, szaladj Bramhez, ő vett rá az engedély megadására. - Úgy beszélt, mintha most jött volna a katonaságtól. Hangja acélos és jéghideg maradt, mint mindig, amikor Rowannel beszélt.

   A nő hátrált pár lépést, majd megropogtatta nyakát és kinyújtóztatta karjait.

 - Lássuk, mit tanítottak neked abban a bizonyos gimnáziumban. - Lágy mosolyt erőltetett az arcára, amely akár a nappaliban látott kép kissé tompított változata is lehetett volna.

   Rowan megborzongott a szavak hallatán. Jace arra várt, hogy a lány megmutassa előtte harctudását, ám egyetem nélkül ezzel nem sokra ment. Birtokosa volt pár jó reflexnek, egy-két erős rúgásnak és néhány jól irányzott bal- és jobb horognak, ám a vezetőhöz képest ez semmi volt. Ha harcba szállna Jacelyn Frewerrel, az első percben kiütnék a ringből.

   Ez volt az a pillanat, amikor Rowan örült, hogy ő kezdeményezhet. Ha neki kell rárontani az ellenségre, pár másodpercig talán még láthatja az éltető fényt, mielőtt egy jókora monoklival az arcán szörnyűséges halált hal.

   Nem futamodhatott meg, hiszen akkor gyávának tűnt volna. Önvédelem közben általában reflexei mozgatták, és ha szerencséje volt, könnyedén legyűrte az ellenséget. Ám egy képzett, katona-érzetű nőszemély ellen aligha lett volna esélye.

 - Nos? - vonta fel kérdően szemöldökét a türelmét vesztett Jace. 

   Rowan csak pislogott egy nagyot, de megpróbálta összeszedni magát. Ha el akarta érni, hogy a fekete szépség kedvelje őt, mutatnia kellett valami határozottatt. Talán az is elég lesz, ha simán megpróbálja átdobni a vállán, vagy esetleg a földre teperi és a nyakának nyomja a karját, mintha túszul ejtené. Ám ezek közel sem olyan gyakorlatok voltak, amiktől Jacelynnek leeshetett volna az álla. De ha tovább várakoztatja a főnökasszonyt, annak valószínűleg több kedve szottyan kinyírni őt. 

   Sebeire gondolt. Egy rossz mozdulat, és a félig-meddig, frissen beforrt vágások újra felnyílhatnak; ez pedig nem kis fájdalommal járna. 

  A gondolatok összekuszálódott hálójában való vergődés közben Rowan le sem vette szemét Jacelynről. Próbált kiolvasni valamit a sötét pupillákból, de a nő jelét sem mutatta bármiféle érzelem jelenlétének.
   Rowan beleharapott az ajkába, és felkészült az összeugrásra.
  A levegő lelassult körülötte, ahogy jobb lábával elrugaszkodott, majd Jace felé irányult. Futás közben olyan könnyednek és lassúnak érezte magát, mintha víz alatt lenne. Agya leblokkolt, nem tudta, mitévő legyen, ha tényleg eléri Jacelynt. Milyen fogást használjon? Amatőr gyakorlatai között aligha szerepelt olyan, ami tényleg a földre teríthette volna a főparancsnokot.
   Már alig öt méter választotta el Rowant a vészjóslóan mosolygó nőtől. Érezte, hogy izmai megfeszülnek a lábában és a bal combjára helyezett kötés alatt lüktet a vér. Hajtincsei össze-vissza ugrándoztak a hirtelen fülledtté vált levegőben.
   Amint pár lépésnyi távolságra volt Jace-től, a nő már nem mosolygott. Az idő visszaállt a normális kerékvágásba, de Rowan még mindig víz alatt érezte magát, levegő után kapkodva. Nem mintha egy óriási harcmezőn állt volna, szembenézve egy seregnyi ellenséggel. De a sötét szempárba nézve elfutni támadt kedve, mint egy megrémült nyúlnak. Tán kívülről erősnek látszott, belül mégis ott motoszkált benne a félelem, ami oly sok embert legyőzött már.
   Az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy szépen lefékez, sarkon fordul, és kiviharzik az épületből. Megfutamodni támadt kedve, pedig nem fenyegette különösebb veszély. Ám amikor megálljt parancsolt dobogó lábainak, egyszerre a földre vetődött, és beverte fejét a kemény, hideg padlóba. Rowan fintorogva megpróbált felülni, de egy kar erőteljes, nyakára eső lökése közölte vele, hogy igenis a földön marad.
 - Még rengeteg dolgom lesz veled, az biztos - mondta  a szúrós tekintetű Jace, aki Rowan fölé hajolva tartotta padlón a lányt.
 - Egyelőre maradjunk annyiban, hogy esélyt sem adtál. Többet tudok, mint hinnéd - Rowan magabiztosan próbált beszélni. Persze szavai ismét hamisan és szárazan csengtek. Megeresztett hát egy ellenséges tekintetet a parancsnok felé, csakhogy viszonozza a gyűlölködés irritáló érzését.
   Jacelyn arca az eddiginél is jobban beleolvadt a sötétségbe, de Rowan még így is tisztán ki tudta venni a gyönyörű, ám mégis ijesztő arcát. Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy a főnökasszony inkább ellenségként, mint barátként tekint rá.
   Hirtelen ajtócsapódás hallatszott, majd világosság hatolt be a terembe. Rowan és Jace egyszerre kapták fel meglepetten a fejüket, mire Kaillen sétált be lovagiasan az edzőterembe.
 - Na, de hölgyeim! Tudom, hogy szebb vagyok még a Napnál is, de azért nem kellett volna ilyen durván összecsapni miattam! - mondta a férfi, miközben szívdöglesztően elmosolyodott és fel-le húzogatta szemöldökeit.
   Jace elhúzta karját Rowan nyakától, és talpra ugrott. Fújt egyet, majd egy utolsó szemrehányó pillantás kíséretében úgy kiviharzott a teremből, hogy útközben majdnem fellökte Kait.
   Rowan könyökei segítségével feltornászta magát, majd megdörzsölte feje búbját. Zavaros gondolatai még mindig nem méltóztattak visszatérni fejébe, ezért úgy érezte magát, mint egy szellemileg fogyatékos illető.
   Mint általában, most se igazán akarta meghallani Kaillen nagyképű megjegyzéseit. Nehezen arcára erőltetett egy mosolyt, majd nekilátott leporolni fehér pólóját, melyre csak úgy ragadtak a koszfoltok.
 - Egyébként Rows, gondoltam érdekelne az a fölöttébb érdekes tény, hogy a képedet mutogatják a tévében. - Kaillen vigyorogva megvonta a vállát.
   Rowan szája tátva maradt. Keserű íz mardosta a torkát, és nem akart hinni a fülének. Sosem akart bekerülni a tévébe, főleg azért, mert az apja rengetegszer be akarta tuszkolni a kamera elé, mikor interjút adott, csak azért, hogy még jobb fényt vethessen magára. A férfi úgy láttatta magát a világgal, ahogy csak szerette volna. És ehhez Rowant akarta felhasználni, hogy eljátszhassa a gondoskodó apa szerepét. Egyszóval a lánynak hányingere támadt tőle.
   Futólépésben megeredt az ajtó felé, nyomában Kaijel.


   A nappaliba érve ismét megcsapta orrát Bram péksüteményre hajazó illata. A fiú most kócos hajjal és elferdült szemüveggel ült a zöld anyaggal bevont kanapén, és szoborként meredt a tévé képernyőjére. Háta mögött Jace támaszkodott a dívány támlájának, aki szintén meglepetten és zavarodottan nézte a készüléket.
   Rowan levetette magát a kanapéra, és kétségbeesetten figyelte a jelenetet. Éppen a reggeli híradót adták, melynek irritáló szalagcíme történetesen a ,,Mr. Grifith édes lánya után nyomoz" feliratot viselte.
 - A mai napon egy megrázó hírrel zárjuk műsorunkat. A világhírű cégtulajdonossal, Mr. Grifithtel beszélgetünk, aki kétségbeesetten fordult hozzánk, ugyanis drága, hőn szeretett lánya egy napja eltűnt a nagy Brooklynban - mondta a riporter.
   Rowan legszívesebben beverte volna a képernyőt. A csámpás riporter mellett ott állt az a magas, igencsak széles vállakkal és lapát nagyságú kezekkel megáldott férfi, aki apának merte nevezni magát. Most egy nagy, kinyomtatott fényképet szorongatott, miközben színlelt fájdalmat erőltetett az arcára.
 - Most átadom a szót a megrázott édesapának - közölte a riporter, és átnyújtotta a mikrofont Rowan apjának.
 - Kedves tévénézők! Először is köszönöm a stábnak, hogy hozzájuk fordulhattam ebben a  rövid, ám annál nehezebb időszakban. Amint azt a szalagcím is mutatja, drága lányom után kutakodok immár huszonnégy keserű órája, de még csak egy hajszálat sem találtam meg a kedveskémből. Látni lehet, hogy magammal hoztam róla egy szépséges fényképet. - Mondata befejeztével olyan közel nyomta a képet a kamera lencséjéhez, hogy még Rowan is hátrahőkölt ijedtében. Eddig is tudta, hogy apja általában nevetségesen viselkedett a felvételeken, hogy a népek ilyen szinten is megkedveljék őt, de közben mégis tisztelettudó és ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Miközben elhúzta lánya képét a lencsétől, újra fájdalmasan szónokolni kezdett. - A kedveském a Rowan Grifith nevet viseli, és ha valaki es... - Rowan felkapta a mellette heverő távirányítót, és kikapcsolta a készüléket.
   Grifith?! Ez volt az a pillanat, amikor kihajította volna a tévét az ablakon. Mindig is nagy keveredés volt a tényleges nevét illetően. A szülei még a világra jötte előtt elváltak, de még így is apja családnevét akarták ráaggatni, vagyis a Grifithet. Rowannek esze ágában sem volt, hogy annak a patkánynak a nevét viselje, ezért édesanyja lánykori nevét ragasztotta magára, a Morenót. Erre az apja bepofátlankodik a tévébe, hogy sajnáltassa magát, és ország-világ előtt bekiabálja azt az undorító elnevezést.
   Rowan felpattant a kanapéról, és a meglepődött társaságra nézett.
 - Te Arthur Grifith lánya vagy? - kérdezte elkerekedett szemekkel Kaillen.
 - Nem! Vagyis igen, de az az ember egy mocsok gazember, semmi több. Nem nevezném apának - vágta rá hirtelen Rowan, majd megrázta fejét. - Figyeljetek, ez... bonyolult. Ez a férfi egy felfújt, megjátszós hólyag, aki úgy tekint rám, mint egy féregre. Nem szeretnélek még titeket is belekeverni, szóval kérlek, maradjatok ki ebből - sóhajtott egyet Rowan, majd újra a kanapén landolt.
   Hat rémisztően kíváncsi és csillogó szempár szegeződött arcára, miközben összefont karokkal, üvegesen meredt az elsötétült képernyőjű tévé készülékre, ahol pár perce még apja aggódást színlelő lénye mutatkozott. 

1. Fejezet: Sötét naplemente

                               Rowan

   Az idő egyre jobban lelassult az utcán sétáló Rowan körül. Az utak, a sikátorok, de még a házak falai is ellenségesnek és feketének tűntek. A lány barna haja a szemébe lógott, és hátizsákja, amelybe minden felesleges dolgot bepakolt, kezdte húzni a vállát. Az egyetlen normális cucc, ami a táskában lapult, az a néhány darab ruha volt, amit összekapkodott.

   Amikor elhagyta apja luxusvilláját, nem gondolta át teljesen a dolgokat. Például, hogy hol fog ezután lakni, vagy honnan szerez pénzt egyáltalán. Most, ahogy tizenkilenc évesen, egyedül lépkedett a sötét úton, nem is tűnt olyan jó ötletnek elszöknie otthonról.

   Rowan az égre tekintett. Ugyanolyan szürke és sivár volt, mint Brooklyn a mai napon. Maga is meglepődött, amikor feje felett egy csapat holló húzott el károgva. A lány nagyot sóhajtott, majd szemét ismét a földre szegezte. Vékony kabátjának kapucniját fejére húzta, majd folytatta az utat.

××××

   A belvárosba érve Rowanben több kérdés is megfogalmazódott. Például, hogy mit fog szólni a dúsgazdag apja, amikor megtudja, hogy a lánya összepakolt, és elhúzta a csíkot otthonról. Valószínűleg nem nagyon érdekelné, hiszen gyűlölte Rowant. Legszívesebben már évekkel ezelőtt kirakta volna az utcára. Az édesanyja nagyon régen meghalt, és a lánynak senkije nem volt a bunkó apján kívül, bár a férfi próbált úgy viselkedni vele, mintha tényleg a saját gyereke lenne. Próbált megadni neki mindent, fizette a főiskolát, a ruháit. Rowan mindent megkapott, amit csak kívánt, de ettől függetlenül nem volt boldog. Barátok és ismerősök nélkül élni egy olyan szülővel, aki még csak mosolyogni sem tud, nem volt túl fényes.

   A lány lehorgasztott fejjel lépkedett a színtelen házak között, mígnem megtorpant egy gyalogátjáró előtt. A lámpa piros fényét fürkészte, amely közölte, hogy az átkelés egyelőre tilos, majd körülnézett. Se balról, se jobbról nem látott autókat közeledni.

   Rowan lelépett a járdaszegélyről, majd kezeit a kabátzsebében tartva elindult át a fehér csíkokon. Tisztában volt vele, hogy ez könnyű szabálysértésnek bizonyul, de a város sivárságát tekintve nem aggódott.

   Az úton több víztócsának is hely jutott. A lány visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még anyja kezét fogva, apró gumicsizmákban és sárga esőkabátban ugrándozott nevetve a pocsolyákban, szülője lábára fröcskölve a vizet.

   Rowan már sokszor elgondolkodott rajta, hogy milyen lenne most az élete, ha az édesanyja nevelte volna fel. Valószínűleg nem Brooklyn sáros utcáit róna egy hátizsáknyi kacattal, és talán nem vált volna belőle egy antiszociális, visszahúzódó egyéniség.

   Édesanyja sosem haragudott rá, ha valami butaságot csinált. Mindig mosolygott, és kedvesen beszélt a kislány Rowannel. De egy nap egyszerűen eltűnt. A lány már akkor is gyanította, hogy biztosan nem csak eltévedt valahol a nagy Brooklynban. Kezdettől fogva tudta, hogy anyja már nem él.

    Tíz éves volt, amikor ez történt. A gyámhatóság ekkor döntött úgy, hogy a kislányt véglegesen az apjához helyezik át, aki kénytelen volt elfogadni a helyzetet. Úgy tett, mintha évek óta kereste volna Rowant, és az anyját állította be a bűnbaknak.

    A lány immár kilenc keserves évet töltött a dúsgazdag hoteltulajdonosnál, akinek már több, mint három ország szerte voltak vállalatai.

   A gondolatmenetből egy éles dudaszó zökkentette ki a múltban ragadt Rowant. Egy autó száguldott át az utcán, egyenesen felé tartva. Fényszórói lyukat ütöttek a végtelennek tűnő sötétségen.

   Rowan már megtette útjának körülbelül háromnegyedét, ezért nem aggódott egy esetleges baleset miatt, viszont fenn állt a veszély, hogy az autó sofőrje talán ittas, így a lány minél hamarabb a legközelebbi biztonságos helyre akart kerülni, ami történetesen a járda volt. De mielőtt elhagyhatta volna a fehér csíkok tömkelegét, a sofőr megelőzte. Fekete kocsijával áthajtott a zebrán, és ez által több sáros pocsolyán is, aminek köszönhetően mocskos víztenger zúdult Rowanre.

   Az autó továbbhajtott, a lány pedig egy adag pocsolyalét köpött az aszfaltra. A haja és a ruhái nagyrészt eláztak.

 - Igen, én is ember vagyok! - kiáltott utána bosszúsan a lány, majd mérgében lekapta válláról a hátizsákot és földhöz vágta.

   Rowan leroskadt a járdaszegélyre, és levette a kapucnit a fejéről. Kabátját jól összehúzta magán, majd lábait maga mellé húzta és átkarolta. Elég reménytelenül érezte magát. Jóformán hajléktalan volt - habár önként hagyta el apja házát - , ráadásul most már csupa sár és víz.

   A lány megtapogatta zsebeit, hátha van nála pár dolcsi, hogy legalább egy üres kiflit vehessen éjszakára. De amikor a jobb kabátzsebébe nyúlt, többet talált néhány dollárnál. Nála volt a mobilja.

   Rowan komolyan elgondolkodott rajta, hogy felhívja az apját, és hazaviteti magát. De ennek mi értelme lenne? Ha hazamenne, a férfi elvinné magával Chicagóba. Ugyanis a lány legfőképp azért szökött el, mert apja költözni akart. De ő szerette ezt a helyet, noha nem voltak barátai, akikkel boldog lehetett volna.

   A gondolatmenetéből egy közvetlenül mellette megálló taxi zökkentette ki. Az autóból egy férfi szállt ki, aki egyszerű fehér pólót és farmernadrágot viselt.

 - Jól van, kisasszony? - kérdezte a férfi.

    Rowan nem szokta meg, hogy egy civil ember kisasszonynak szólítja. Apja villájában minden szolgáló így hívta a lányt. Sokszor próbált barátkozni velük, de édesapja megtiltotta, hogy bárki is szóba álljon lányával. Teljesen elzárta őt a külvilágtól, csak néha mehetett ki a házból.

 - Kisasszony - kezdte megint a taxis. - , minden rendben? Mi történt?

 - Semmi. Jól vagyok - hazudta a lány.

    A sofőr viszont nem elégedett meg ezzel a válasszal. Rowan felé nyújtotta a kezét, aki vonakodva bár, de elfogadta a segítséget. A férfi felhúzta őt a földről, majd az aszfalton heverő hátizsákot a vállára vette. A kanárisárga autóhoz fordult, majd kinyitotta a hátsóülésekhez vezető kocsiajtót. De Rowan nem akart beszállni a taxiba. Túl gyanús volt neki ez a kedvesség, ráadásul pénze sem volt a fuvarra.

 - Remélem tisztában van vele, hogy nem tudok fizetni - közölte résnyire húzott szemekkel a lány, várva, hogy a sofőr eldobja a táskát, és itthagyja őt egyedül.

 - Ugyan, ez a menet ingyen lesz - mondta a taxis, majd lágyan elmosolyodott.

   Rowan akarata ellenére sem tudott bízni a férfiban. Attól a bárgyú mosolytól pedig kirázta a hideg. De nem akart itt rostokolni a semmi közepén sajgó porcikákkal, ezért lekapta a söfőr válláról a hátizsákját, majd beült a taxiba.

   Rowan kényelmetlenül érezte magát a taxiban ülve, és nem csak azért, mert minden hepe-hupán áthaladva felszisszent a belehasító fájdalomtól, hanem azért is, mert a gyanús sofőr minden percben feltett neki legalább öt kérdést. A lány nem válaszolt minden kérdésre, ugyanis a férfi kezdett túl kíváncsi lenni. Lassan már mindent szeretett volna megtudni Rowan életéről, de a tizenkilenc éves ex-gimnazistának esze ágában sem volt elárulni neki, miként zajlott le az élete.

   Rowan az ablakon át nézte, ahogy az autó a fekete falak között szlalomozik. Még mindig búskomornak és halottnak tűnt minden, ami mellett csak elhaladtak.  A házak ablakaiból kísérteties, sápadt fény áradt, ami a szürke felhők által eltakart nap miatt tisztán kivetődött az utcákra.

 - És mondd csak, hová is szeretnél eljutni? - tette fel a kérdést a taxi vezetője, aminek Rowan egyáltalán nem örült.

   Ugyanis nem volt hova mennie.

 - Csak.. Vigyen ki a belvárosból - hangzott a zavart és pontatlan felelet a lány szájából.

 - Ahogy akarod - mondta a sofőr, majd befordult a legközelebbi sarkon.

  Miután a belváros szűk utcáit maguk mögött hagyták, Rowan cseppet sem lett nyugodtabb. Főleg azért, mert egyre jobban kirázta a hideg a taxi vezetőjétől, és talán jobban érezte volna magát, ha lát legalább egy járókelőt a városban. De hiába vizsgálta át Brooklyn minden egyes szögletét, amit az ablakon át látott, minden olyan kihalt volt, mintha egy szellemtanyán furikáztak volna át.

   A nap halványan átvilágított a sűrű felhőrétegen, ezért a lány meg tudta ítélni, hogy a sápadt sugarak nemsokára eltűnnek a magas épületek között.

   Rowan szomorúan nézett a hirtelen felbukkanó sírkövek felé. A temető szélén egy friss földkupac feküdt, rajta virágok és koszorúk.

  Egy újabb halott, gondolta a lány. Néhány hete vészesen megugrott a halálesetek száma Brooklynban. A rendőrség már régóta nyomozott az ügyekben, de eddig csak annyit sikerült kideríteniük, hogy mindenki gyilkolás által esett el. Legalábbis ezt hozták nyilvánosságra.

   A sír előtt három férfi és egy nő állt. Az egyikük a földkupac elé roskadt és keservesen zokogni kezdett. Valószínűleg az elhunyt közeli hozzátartozója lehetett. A kísérői vígasztalták, de mind hiába. A férfi remegő kézzel végigsimította a fehér sírkőbe vésett betűket. Rowan szívesen meg tudta volna, ki az áldozat, de túl messze volt ahoz, hogy bármit is el tudjon olvasni.

   Rowan szomorúan nézte a jelenetet. Szeme előtt ott volt a kép, amikor tíz évesen anyja temetésén sírógörcsöt kapott. Nem akarta hagyni, hogy a koporsót, benne a szülőjével, a föld alá temessék. Emlékezett, hogy a szertartás után legalább fél óráig nem tudta elhagyni a helyszínt, annyira sokkolta ez az egész.

 - Öhm, uram.. Kérem, a sarkon tegyen ki - mondta Rowan a sofőr felé fordulva.

   A tegyen ki szavak hallatán a taxis szeme gonoszul megcsillant a visszapillantó tükörben.

 - Ahogy óhajtja - húzta össze szemöldökét a férfi.

   Rowan nyelt egyet, de megnyugodott, amikor az autó lassítani kezdett, majd a sarkon meg is állt.

 - Igazán köszönöm a fuvart, további szép napot. Viszlát! - hadarta el gyorsan a lány, majd hátizsákját a vállára dobta, és sietve kiszállt a taxiból, ahol egy sötét sikátor fogadta.

   De ekkor a háta mögött ajtócsapódás hallatszott, és hirtelen előtte termett a sofőr.

 - Én meg igazán sajnálom, de önnek találkozója van a fájdalmas végzettel, kisasszony - húzódott pszichopata mosolyra a taxis szája.

    Rowan a kezdetektől fogva tartott ettől. Érezte, hogy valami nincs rendben a férfival, erre tessék. Egy valódi gyilkossal állt szemben, erre mérget is mert volna venni. 

 - Kecsegtető ajánlat, de nekem most sürgősen mennem kell.

   A lány el akart futni, de a gyilkos az útjába állt. 

 - Ugyan, kedvesem, zavarjuk le gyorsan. Még másokat is meg kell látogatnom. - A férfi egy kést húzott elő kabátujjából, amelyre száraz vér tapadt. 

   Rowan kétségbeesetten hátrálni kezdett, a gyilkos követte. 

 - Ne aggódj, szólni fogok a drága apucinak, hogy gyászoljon meg - kacagott fel a taxis.

   A kést a lány nyakának szegezte, aki nagyokat nyelve próbált kiagyalni egy menekülési tervet. Szája remegett, mikor levegőt vett rajta, de megpróbálta nem kimutatni, hogy fél, ami elég nehezen ment, tekintve, hogy a halál szélén állt.

   A gyilkos egyre csak nevetett és nevetett. Rowan tudta, hogy a holnapot már nem éli meg, de elfogadta. Ha így kell meghalnia, hát így. Viszont azt is tudta, hogy még élni akar. Becsukott szemmel próbálta felfogni, hogy mi is történik vele. Kitette a lábát apja luxusvilláján, és áldozat lett belőle. 

   Rowan ekkor vakmerő cselhez folyamodott. Tudta, hogy nem győzhet a gyilkossal szemben, de talán nyerhetne egy kis időt.

   A lány lekapta válláról a hátizsákot, és a férfi fejéhez vágta. Kihasználva a sofőr kezdeti döbbentségét, a taxihoz szaladt. Átvetette magát a motorháztetőn, miközben a gyilkos, felocsúdva a meglepetésből, vicsorogva a lány felé dobta a kést.

 - Ez nagy hiba volt, kedvesem - mondta bosszúsan a férfi, majd Rowan felé fordult, aki zihálva huppant be a kocsi ajtaján át a vezetői ülésre. 

   A lány kapkodva próbálta elfordítani a kulcsot, de a motor csak köhögött.

 - Gyerünk! Mi lesz már?! 

   Harmadszori próbálkozásra az autó beindult, és Rowan tövig nyomta a gázt. A kerekek csikorogtak az aszfalton, amikor a sárga taxi a tizenkilenc éves lány vezetésével extra sebességgel kilőtt.

   Az exgimnazista száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, de nem sokáig élvezhette a lazítást. Ugyanis az autó nyomában sötét füstfelhő közelgett, és néhány másodperc után a taxi hátsó ablakai szilánkokra robbantak.

   Rowan lehajtotta a fejét, hogy megvédje magát az üvegdarabkáktól, de igyekezett tartani a sebességet. Biztos volt benne, hogy ez az izé addig nem nyugszik, míg holtan nem látja a lányt.

   Ám ekkor Rowan furcsa dolgot tapasztalt. A kabátzsebében zsibbasztó rezgést érzett.

 - Mi? Pont most? - kérdezte magától fennhangon a lány, majd a telefonja után nyúlt. 

   Amikor meglátta a képernyőn a nevet, majdnem az egyik ház falába ütközött. Abraham Clinton, a főiskolai évfolyamtársa kereste, akit már több, mint két éve nem látott.

   Így Rowan tehetetlenül száguldott a sötét naplementében egy csörgő telefonnal és egy gyilkossal a nyomában.