11. Fejezet: Abszurd hadművelet

                                                              Kaillen 

                           ,, Az igazság csak a halott szemén át látható. ''
                                                         (Dan Brown: Inferno) 

A sötét felhők gyászmenetre emlékeztető vonulata cseppet sem kedvező jelként szántotta fel az eget, ahogy Kaillen bezárta maga mögött a szolgálati kocsi ajtaját. Fáradtan vágta zsebre a kulcsot, mielőtt bosszús gondolatai megrohamozták, majd a teljes sötétségbe rejtve elméjét megfogalmazták mindazt, amit jelenleg érezett.

   A tegnapi mozgalmas nap után a legkevesebb kedve lett volna hozzá, hogy még egy akciót végrehajtson. Amióta az egyesülethez került, csak arra vágyott, hogy Jacelyn végre megbízzon benne és hagyja a saját uraként dolgozni, ám az elmúlt huszonnégy óra megkívánta, hogy ezt az álmot azonnali hatállyal elvesse. Ebben pedig nem csak a mocsoktól áztatott kosztüm, hanem a dicsérettől mentes fogadtatás is segített.
   A Brammel közösen kivitelezett hadművelet után Kai még csak hallani sem akart többé a terepmunkáról, ezt az állítást viszont igencsak hamar megcáfolta egy fekete lélek, aki újabb ügyet sózott a nyakába, immár egy kezdő lánykával az oldalán. Ottiwell agytekervényei közé már befúrta magát egy gonosz kis gondolat, miszerint el kéne töltenie némi időt Rowannel, hogy jobban megismerhesse, beszélgethessen vele. Aztán feltette magának a kérdést: Mi a fészkes fene ütött beléd? Az utóbbi pár napban eléggé elhagyta magát, és úgy látszott, néhány súlyosabb következmény is megmutatkozott, például, hogy kiszemeltje mellett másra is időt akart szakítani, annak ellenére, hogy az illető csupán ötvennyolc órával ezelőtt érkezett az életükbe.

   Amikor egy sötét sikátorban először megpillantotta Rowant, sok mindent nem feltételezett volna róla, ami nemrég a nyilvánosságra került. Például, hogy egy híres cégvezető édes lánya, luxus körülmények között lakik, ha akarná, csak úgy szórhatná a pénzt és végül, de nem utolsó sorban azt, hogy a királyi élet helyett elfogadott egy csöppet sem tekintélyes személyhez illő állást. Amikor a híradóból kiderült, hogy ő Arthur Griffith gyermeke, Kaillen nem titkolta meglepettségét, hiszen ez egy nála éretlenebb elméjű egyénnek is sok lett volna. Amióta az egykori gimnazista konkrétan felrobbantott egy egész utcát, majdnem megölette magát, és ezek után még képes volt mosolyogni, a férfiban megerősödött az érzés, hogy sürgeti őket az idő, és most már végleg fel kell hagyniuk a Bérlők békés hajkurászásával, hisz az elmúlt évek során úgy érezte magát a gyilkosokkal kapcsolatban, mintha elérhetetlen pillangókat kergetnének lepkehálókkal. Vérszomjas, kegyetlen pillangókat, akik szüntelenül az életükre törnek, de valamilyen furcsa oknál fogva még nem támadt kedvük ténylegesen megölni őket.
   Ahogy a férfi Rowannel az oldalán sétált a célponttá kikiáltott épület felé, eszmék újabb sorozata támadta meg fáradtnak bizonyuló agyát. Első sorban elhatározta, hogy amint hazaérnek, kötelező programmá fogja avatni az esti híradó nézését, ugyanis rengeteg dologról lemaradhatnak (vagy már le is maradtak), többek közt a Bérlők pusztításairól. Arról sem szereztek tudomást, hogy mi történt a felrobbantott taxival, kivizsgálta-e valaki az ügyet, vagy a jelenlegi gyászos helyzet miatt még csak észre sem vette senki, mi történik Brooklyn utcáin. Pedig Kaillen nagyon is kíváncsi volt, hogy miféle megoldást talált erre a helyzetre a ,,vak" emberiség, és bízott benne, hogy az ügy megoldatlan marad.
 - Min gondolkozol? - hallotta a kedves hangot közvetlenül a jobb oldaláról. Amint odafordult, Rowan sápadt arcával került szembe, ám a megszokott mosoly most nem ült ki a lány ábrázatára.
   Ottiwell újra cipőjének orrát kezdte tanulmányozni, miközben azon töprengett, válaszoljon konkrétan, vagy hagyja a fenébe az egészet, és kérdezzen rá olyan dolgokra, amik már régóta fúrják az oldalát. Végül egy legyintéssel elintézte az egészet, és remélte, hogy ezzel Rowan is így van. A lehető legkevesebb kedve lett volna most a beszélgetéshez.

   A férfi egyre csak a közeledő épületet pásztázta, ennek fényében pedig feltörekvő gondolatai a nemrég kiosztott feladatra összpontosultak, amely egy újabb kihallgatást foglalt magába. Csakúgy, mint az előző nap alkalmával, most is az igazság felszínre kerítésén dolgoztak Conrad Eisenberg ügyében. Az más kérdés volt ugyan, hogy mit fognak előadni a hatóságoknak, annak érdekében, hogy foglalkozhassanak az üggyel, hiszen nem állhattak oda eléjük csak úgy, hogy bizonyítékuk van rá, igenis egy Bérlő okozta a balesetet. 

   Sem az FBI, sem a környékbeli rendőrség, de tudtuk szerint még a kormány sem derített fényt a természetfeletti erővel bíró gyilkosok létezéséről, de ez így is volt rendjén. Jace akaratos egyéniséggel bírt, ez pedig a bosszút sem zárta ki, sőt, csak előrébb helyezte a listán. Éppen ezért, saját kezűleg akart végezni édesapja gyilkosával, ha pedig a hatóságok ebbe is beleütötték volna az orrukat, talán még ott se tartanának, ahol most, ráadásul a szervezet sem jöhetett volna létre.

   A C.A.M.A. tagjai nem akarták, hogy az információk, amiket szereznek, kiszivárogjanak a nyilvánosság felé, ezzel csak pánikot keltve szerte a világon. Négyükön kívül senki nem tudott a Bérlők létezéséről, Jont leszámítva, aki Meredith férjeként természetesen kiérdemelte, hogy tudomást szerezzen szerelme munkájáról. Az egyesület megbízott a férfiban, a jelenlegi állapotában pedig még biztosabb volt, hogy megőrzi a titkot. Hiszen kinek lett volna kedve lerombolni azt a világot, amiben az elhunyt felesége eddigi életét élte?

   Az elfakult látásának és a jobb keze remegésének köszönhetően Kaillen rájött, hogy ha még egy gondolat megfogalmazódik benne Merryvel kapcsolatban, azon nyomban összerogyik a járdán, és nem tud többé felkelni. Így hát inkább megpróbált a Rowannel előttük álló feladat teljesítésére fokuszálni.

   A feltételes iroda, ahol a halott pilóta főnökét fellelhették, csupán pár méterre volt a két nyomozótól. 

   Kaillen megpróbált nem világfájdalmas arcot vágni, hiszen újra magára ölthette szeretett álruháját, amely ezúttal is tekintélyt parancsolóan hatott az emberekre, megerősítve, hogy a férfi tényleg titkosügynökként néz ki. A mellé beosztott újonc csakugyan komoly ruhában feszített: mély kék zakója fehér,  galléros inggel társult, amely szoros konty kíséretében adta meg a kellő hatást. Rowan orráról csupán egy szemüveg hiányzott volna ahhoz, hogy Ottiwell szigorú matematika tanárnőként tekintsen a lányra, s bár az elegánsnak mondható öltözet csöppet sem illett a személyiségéhez, meg a korához, furcsa mód mégis jól állt neki. 

   Kaillen csak akkor vette észre, hogy feltűnően kezdte el bámulni a Griffith-porontyot, amikor az kérdően tekintett rá.

 - Mi az? 

   A férfi zavartan pislogott párat.

 - Tessék? - tette föl a kérdést, aminek hallatán Rowan halkan kuncogott.

   A lány mosolygó szemekkel próbálta leolvasni a választ a nyomozó arcáról, Kai viszont pár köhögést színlelve előre fordult, hogy ne kelljen megmagyaráznia az okot, amiért kiállított tárgynak nézte Rowant - ugyanis maga sem tudta, hogyan vándorolt a hölgyre a tekintete.

 - Furcsállod, hogy együtt kell dolgoznunk, igaz? - Hallotta újra a megszokottnak bizonyuló női hangot maga mellől. 

 - Őszintén? - meredt még mindig maga elé Kaillen. - Igen. Nem vagyok hozzászokva az új tagok érkezéséhez, ahogy a terepmunkához sem. 

 - Azt hittem, gyakran kaptok ügyeket, hiszen elég régóta működik a szervezet. 

   A férfi egy pillanatig magán érezte a lány pillantását. A két kijelentés közül sajnos csak az utóbbi bizonyult igaznak. 

 - A legtöbb csak halálhír vagy gyilkossági kísérlet. Ezeknek is a nagy részét elhappolta az FBI, mielőtt bármit tehettünk volna - vonta meg a vállát. 

   Az elmúlt években állandó kereszttűzben álltak az ügynökséggel, elsősorban a bűntények miatt. A legnagyobb problémát pedig az jelentette, hogy a Bérlők kilétének titkát nem sokáig tudták volna maguk közt tartani, ha minden ügyet meg akartak volna szerezni. 

    A repülőgép katasztrófa viszont egy komoly tömeggyilkolási kísérletnek számított, és ha igaz volt a feltételezés, hogy a halott testek kegyetlen felhasználói már egész embercsoportokkal akarnak végezni egyszerre, nem nézhették végig ölbetett kézzel, ahogy elúszik előttük az újabb lehetőség, hogy fontos információkat derítsenek ki.

  - Tudod, elég egyedinek találom a személyiségedet. - Rowan tekintete még mindig a férfi arcán pihent. 

   E szavak hallatán Kaillen megtorpant, s miután Rowan vele szembe érkezve ugyanígy tett, kérdőn nézett rá.

 - Ne érts félre - mosolygott a lány. - Csupán azt vettem észre, hogy amikor az egyesületnél tartózkodsz, mintha egy fanyar humorú kisfiú bújna beléd, aki alig létező egoizmusával akarna kérkedni. Aztán minden második percben megkomolyodsz, ez a komolyság pedig addig tart, amíg rá nem lelsz egy olyan helyzetre, amikor elsüthetsz egy újabb értelmetlen poént. - Rowan valamiféle válaszra várva ácsorgott a kifejezéstelen arcú férfi előtt. 

   Ottiwell nem tudta hová tenni ezt a következtetést, mégis úgy érezte, hogy az újonnan érkezett lány megfogalmazta azt, amit a tudatalattija még nem volt képes közölni vele. 

 - Szerintem csak a körülöttem lévők nem tudják megemészteni azt, amit a testem sugároz. 

   Moreno még szélesebb vigyorra húzta a száját, miközben újabb kuncogást hallatott.

 - Látod? Erről beszéltem. 

   Ahogy a lány sarkon fordulva újra felvette az előző tempót, Kaillen egy halvány mosolyt engedélyezett magának. Bár kissé kínosnak érezte a beszélgetést egy olyan személlyel, akit tulajdonképpen nem is ismert, örült neki, hogy kialakult valamiféle szóváltás közöttük. 

   A nyomozó követte újdonsült társát az irodáig, ahol azonban Rowan kételkedő arccal fékezett le a bejárat előtt. 

 - Mit is akarunk mi tulajdonképpen megtudni? - mondta elfordulva, mintha az ajtóhoz beszélne.

   Kaillen ettől a pillanattól félt. Azt remélte, a mellé beosztott próbaidősnek lesz valami tippje ezzel kapcsolatban, hiszen a férfi jelenleg semmiféle ötlettel nem tudott szolgálni, ugyanis a mérce már akkor kiakadt, amikor a Bérlőket kegyetlen pillangókhoz hasonlítgatta. 

   Bizonyítékokat, gondolta, de ilyenkor felötlött benne az újabb megválaszolatlan kérdés, amely a kézzel fogható tárgyak és a hasznosnak bizonyuló információk között ugrándozott. Mindkét dolognak hasznát vették volna, ennek nagysága pedig a bizonyíték fontosságától függött. 

 - Nem igazán tudok konkrét válasszal előállni, de körülbelül mindent, ami az elmúlt napban a pilóta munkahelyén történt. Viszont, ha bármit is ki akarunk deríteni, talán be kéne mennünk. 

   Rowan egy bólintással helyeselt, majd egy mély levegővétel után belépett a széles ajtón. 

   Ottiwell egy utolsót igazított öltönyének ujján, majd követve a lányt egy viszonylag nagy helyiségbe érkezett. Körülnézve több ajtót is felfedezett, ahonnan emberek járkáltak ki-be, látszólag ügyet sem vetve a két jövevényre; mindannyiuk ugyanúgy végezte a munkáját, mint eddig, és céltudatosan kanyarodtak fel egy-egy lépcsőre vagy szaladtak be az ajtókon papírkupacokkal a kezükben. 

   Látszólag Rowan is elmélázott néhány percig az irodában uralkodó rendszeren, de pár pislogás után a legszebb mosolyát felöltve sétált a fal menti pulthoz, ahol egy szőke hölgy pötyögtetett valamit gondterhelt arckifejezéssel a számítógépbe. 

   Kaillen számára eddig fel sem tűnt, hogy egy recepciós is tartózkodik a szobában, ám ahogy társa kizökkentette eddigi bambulásából, azonnal felvette Rowannel a tempót, és immár ketten álldogáltak a pult előtt. 

 - Elnézést - szólította meg a nőt Moreno, aki erre meglepetten kapta fel a fejét. -, találkozónk lenne Mr. Younggal. Sürgős. 

   A recepciós értetlenül fürkészte a lány arcát, majd visszahajolt a képernyő fölé.

 - Van időpontjuk? - kérdezte unott hangon, mint aki ma már századjára ismétli el ugyanazt a kérdést. - Amíg nincs megbeszélt óra, sajnos nem...

 - Nézze, hölgyem, maga férjes asszony, igaz? - szakította félbe Kaillen. 

   A nő szeme megrebbent, ahogy furcsa ábrázattal tekintett ki a monitor mögül. Egy bólintással jelezte, hogy az állítás igaz. 

 - Te meg mit... - suttogta elképedve Rowan, Ottiwell viszont megelőzte. 

 - Bizonyára el kell látnia a családját, ezt pedig munka hiányában nem igazán teheti meg. Tehát, ha játszadozni szeretne a megélhetésével, hát rajta, viszont, ha most nem enged be minket, tenni fogunk róla, hogy kirúgják. 

   A nő megszeppenve pislogott párat, majd felvonta a szemöldökét. De mire bármiféle okkal megcáfolhatta volna az állítást, Kaillen előkapta a hamis igazolványát. 

 - Cristian ügynök, FBI. És követelem, hogy azonnal közölje Albert Younggal, hogy látogatói érkeztek. 

   A recepciósnak láthatóan nem tetszett, hogy két ismeretlen ügynök csak úgy beállított, és máris a munkája elvesztésével fenyegetőztek. 

   Kaillent viszont ez jelenleg cseppet sem érdekelte, hiszen nem akarta hasztalanul fecsérelni az időt. Egyébként is: ha már hivatalos embernek vannak beöltöztetve, legalább használják ki, ugyanis a megoldatlan bűntény nem fog napokig várni rájuk, amíg normális polgárhoz illően időpontot kapnak. 

   Amíg a hölgy egy szűk lépcsősoron át vezette őket az elhunyt pilóta főnökéhez, Ottiwell elgondolkozott rajta, vajon milyen kérdéseket tegyen fel neki, amelyekre választ kapva hasznos információkhoz juthatnak. Bár meglehetősen kényelmetlenül érezte magát, amiért megfenyegetett egy ártatlan polgárt, félre kellett tennie a lényegtelennek bizonyuló dolgokat, hogy a küldetésre összpontosíthasson. 

 - Mr. Young öt percet adott önök számára, hogy közöljék, miféle okból keresték fel őt - mondta hűvös hangon a hölgy, ahogy megállt egy faajtó előtt, amely bizonyára a célpont tartózkodási helyét, avagy az irodáját rejtette.
   Öt perc?
   Kaillen Rowanre emelte a tekintetét, aki fészkelődve pillantgatott a bejárat felé. Bizonyára neki sem volt ínyére a magyarázkodásra szánt kevés idő, hiszen emellett elég nehéz lett volna egy kihallgatást is lezavarni.
   A férfi megköszönte a segítséget, majd az ajtó felé fordult.
 - Még mindig nem értem, mire volt jó, hogy megfenyegetted azt a szegény hölgyet - rázta meg a fejét Rowan, mire Ottiwell ismételten csak vállat vont.
 - Ha már FBI-osoknak adjuk ki magunkat, csináljuk rendesen.
   A lány elhúzta a száját, azt követően pedig bekopogott az irodába. Egy halk ,,tessék" engedélyezte számukra a belépést, és mivel nem akarták megvárakoztatni a nagyra becsült irányítót, azonnal be is léptek.
   A helyiség nem tartalmazott túl sok bútort - mindössze egy íróasztalt, pár könyvespolcot és egy nagy szekrényt - , viszont jó pár szék biztosított teret a leülni vágyók számára.
   Albert Young csöndesen üldögélt az íróasztala mögött. Láthatóan az ötvenes-hatvanas éveiben járt, ennek felismerésében pedig a már szinte teljesen ősz haj és bajusz, valamint az eltúlzott méretű olvasószemüveg is segített, amely már-már nevetségesen nagyra tágította szemeit a vele átellenben állók számára.
   A férfi szórakozottan hajolt le a fiókokhoz, mintha észre sem vette volna, hogy vendégei érkeztek.
   Kaillen megköszörülte a torkát, remélve, hogy a főnök felfigyel a két jövevényre.
   Mr. Young felpillantott.
 - Ó, elnézést kérek! - mondta, amint felemelt egy köteg papírt és az asztalra dobta. - Önök lennének a sürgős vendégek, nemdebár?
  Kai meglepetten tapasztalta, hogy Young valójában sokkal tekintélyt parancsolóbb, mint azt elsőre hinné az ember, ebben pedig nem csak a kifejezéstelen arc és a szemüveg lekerülése segített. Bár a nyomozó még mindig egy esetlen, vénülni készülő személyt látott maga előtt (nem mellesleg az iróniát is felfedezte a főnök nevében) , ez az állítás igencsak hamar dugába dőlt.
   Rowan egy bólintással felelt a kérdésre, miközben előrébb lépett.
 - Bocsásson meg, hogy munka közben zavarjuk, Mr. Young, de úgy véljük, amit mondani szeretnénk, nem bír el halasztást. - A férfi e szavak hallatán kissé összehúzta a szemét - bizonyára sejtette, milyen témáról lesz szó, de végül a papírhalmazt arrébb tolva kulcsolta össze az ujjait, mint aki nyugalmat próbál erőltetni magára.
 - Ez esetben kérem, foglaljanak helyet, és azonnal meghallgatom önöket.
   A két nyomozó nyugtalanító pillantást váltott egymással, majd elfoglaltak két széket a férfival szemben.
 - Nos, ha megengedi, az elején leszögezném, hogy az FBI ügynökei vagyunk. Mi vizsgáljuk ki a tegnapi napon elhunyt Conrad Eisenberg nevezetű pilóta halálának körülményeit, ugyanis egyes információk szerint súlyos oka volt annak, hogy a repülőgép lezuhant. Csupán pár kérdést tennénk fel az alkalmazottal kapcsolatban, ezzel is előrébb segítve a nyomozást.
   Albert Young egy bólintással jelezte, hogy eleget tesz a kérésnek, miközben idegesen tornásztatta ujjait.
 - Ha nem lenne gond, előbb az igazolványaikat szeretném látni.
   Kaillen fészkelődve kereste elő zsebéből a megtévesztésnek szánt személyit, akárcsak Rowan, akinek a valódi neve helyén a Helena White elnevezés virított.
 - Megfelel? - mutatta fel az azonosítót Ottiwell.
   Az öregedő férfi egy pillanatra felkapta a szemüvegét, majd közelebb hajolt, hogy jól szemügyre vehesse az iratokat. Homlokát ráncolva pakolta vissza az okulárét a helyére, miközben visszahuppant az ülőalkalmatosságra.
 - Így mindjárt más. Rendben, mostmár kérdezhetnek - egyezett bele, ám szemei ugyanolyan vészjóslóan csillogtak.
 - Tehát - kezdte Kai. -, észrevett esetleg valami szokatlant a napokban Eisenberg viselkedésén? Talán az átlagnál idegesebb vagy frusztráltabb volt?
 - Nem igazán. Két napja láttam utoljára, amikor beszaladt pár iratért. Kissé kapkodott, de ez csak az izgatottság jele volt, amelyet már megszoktunk tőle minden repülés előtt, a tériszonya miatt.
   Kaillen fel sem jegyezte a hallottakat, hiszen lényegtelen információnak tartotta őket, melyek aligha segíthetnének bármit is a helyzet megoldásában. Elképzelése szerint minden pilóta stresszel valamilyen szinten a felszállás előtti napokban, hiszen mégiscsak rajta múlik jópár ember élete.
 - Úgy érti, a felszállás napján nem tálalkozott az említettel? - érdeklődött Rowan, aki feszült arckifejezéssel várt a válaszra.
   A nyomozó agyában azonnal kattogni kezdtek a fogaskerekek. Ha ez az ürge egyáltalán nem futott össze Eisenberggel az ominózus napon, kizárt dolog, hogy bármiféle ténnyel is tudjon szolgálni a pilóta attitűdjéről - ez pedig nyilván ahhoz vezetett, hogy az egész kihallgatás csupán értelmetlen időpazarlásnak számít.
   Albert Young a kényelmetlenül fészkelődött a székén.
 - Igen, pontosan úgy.
   Rowan gondterhelt arccal tekintett Kaillenre, ennek fényében pedig a férfi levonta a következtetést, miszerint ugyanarra gondolnak. Jacelyn hiába küldte őket több órás útra Long Island környékére, ha nincs egyéb bizonyíték annál, amit eddig is tudtak. Egyetlen esélyük volt tehát: kikérdezni a másodpilótát.
   A lány lassan felállt, amely ugyanerre a mozdulatra késztette a mellette helyet foglaló Ottiwellt.
 - Ez lett volna az a sürgős megbeszélnivaló? - vonta fel idegesen szemöldökét a főnök, majd az asztalt támaszponttul használva feltápászkodott. 

   Moreno már készült volna hátat fordítani, ám pár szó erejéig mégis visszatekintett a férfira. 

 - Bocsásson meg, hogy feltartottuk, Mr. Young, de sajnos más is vár az érkezésünkre - mondta, azzal mindketten az ajtó felé vették az irányt. 

   Mielőtt átlépték volna a küszöböt, az öreg morgott még valamit a bajusza alatt, majd visszatért befejezni a papírmunkát. 

   Kaillen örült, hogy végre elhagyhatják az épületet, ugyanis az elfecsérelt időt könnyen visszanyerhették, ha mihamarabb a második kiszemelthez érnek.  

   A nyomozó nagyot fújt, amikor társával kiléptek a nyílt utcára. Mindketten automatikusan az autó felé vették az irányt, abban bízva, hogy ezúttal sikerrel járnak. 

   A célszemély állítólagos otthona előtt tartózkodva Ottiwell rájött, hogy bizonyára nincs túl jó barátságban a széllel, ugyanis az minduntalan lekevert neki egy pofont, amióta csak kitette a lábát az autóból. Ez elől a gondosan ápolt frizurája sem menekülhetett, amelynek tincsei játékosan ugrándoztak a fuvallatok hatására. 

   Az időjárás a mellette álló Rowan számára sem kedvezett, aki kénytelen volt minden huszadik másodpercben kisöpörni a kontyból kiszabaduló hajszálakat az arcából. 

   Bár Kai-t meglehetősen zavarta a helyzet, jelenleg ez volt talán a legkisebb tüske a szemében, amit ugyan előszeretettel eltávolított volna, de egy fontosabb dolog ennek útját állta. Először is fogalma sem volt, hogyan fog reagálni a kialakult helyzetre Jace, hiszen az első kihallgatás kudarcba fulladt, ami a szükséges bizonyítékok egyértelmű elvesztéséhez vezetett; másodszor pedig irtózott egy újabb kikérdezéstől, hisz könnyen lehetett, hogy a másodpilóta alig tudott valamivel többet a két munkatárs főnökénél. És ha a férfi gyanúja igaznak minősül, végleg búcsút mondhatnak az ügynek. 

 - Akkor indulás - szólalt meg Moreno, miközben csücsörítve vizsgálgatta a házat. Végtagjai láthatóan nem kívántak megmozdulni, ezt pedig Kaillen teljességgel meg is értette, hiszen neki sem nagyon akaródzott lebonyolítani egy újabb kérdezősködést. 

 - Igen - helyeselt végül a férfi, majd Rowant is lépésre buzdítva megindult a bejárat felé. 

   A házon látszott, hogy tökéletes otthont nyújtott egy fiatal pár számára, ezt pedig mind a nagysága, mind a nyugodt, forgalomtól szinte mentes környék tükrözte. 

   Közelebb érve Ottiwell felfedezett egy apró virágoskertet is az alacsony kerítés rejtekében, ahol csupán pár tő kankalin bújt meg. A növényeken meglátszott, hogy az elmúlt időben nem sokat foglalkoztak velük - száruk szomorúan konyult lefelé, ezzel egy nem túl kellemes pofára esést biztosítva a szirmok számára, leveleik pedig ugyancsak a hervadáshoz vezető út legvégén jártak.
   Miután sikerült eltérítenie figyelmét az elhanyagolt kertecskéről, Kaillen inkább az útját álló kapuajtóra fordította a tekintetét, amely közölte, hogy egyelőre nincs lehetőség az átkelésre. A zárt bejárat dacára Rowan mégis határozottan megnyomta a csengőt jelző gombot, melynek következtében vidám madárcsicsergés zaja hallatszott a ház felől.
   Mielőtt Ottiwell megkérdőjelezte volna magában, hogy miért használ egyáltalán valaki ilyen csengőt, az ablak mögül kikukucskáló nő nyomban elterelte a figyelmét. Pár pillanat múlva már nyílt is a bejárati ajtó, s ahogy a sápatag fényben megjelent a köntöst viselő Mrs. Brunker, a nyomozó rögtön tudta, hogy jó helyen járnak. Az asszony megviseltnek és fáradtnak tűnt, rozsdabarna hajzuhataga pedig kócosan simogatta a hátát, nem beszélve a már sok időt megélt köntösről, amit éppen viselt.
 - Jó napot - kezdeményezett kedvesen Moreno - , ön lenne Melanie Brunker?
   A hölgyemény ideges pillantásokkal közölte, hogy jelenleg nincs felkészülve látogatók fogadására, miközben még jobban összehúzta magán fürdőköpenyét.
 - Igen, én vagyok. Segíthetek valamiben?
   Ottiwell kénytelen-kelletlen előkereste az igazolványát, felkészülve rá, hogy újból megmutassa.
 - Nos, mielőtt bármit is válaszolnánk, szeretném bemutatni magunkat. A nevem Cristian Graham, a társam pedig Helena White, az FBI-tól jöttünk.
   Mrs. Brunker szeme megrándult, ahogy Kaillen a mondat végére ért. Minden bizonnyal sejtette, miért zavarja meg a sötét mindennapjait két, a semmiből idepottyant ügynök.
 - Hát hogyne. Ugye jól gondolom, hogy a férjem miatt jöttek? - sóhajtott a nő.
 - Higgye el, nekünk pont annyi kedvünk van ehhez az egészhez, mint önnek. De mindenképpen megkönnyítené a dolgunkat, ha eggyüttműködne. - Rowan hangja lágy és megértő volt, melynek hatására Melanie Brunker lassan bólogatott.
 - Természetesen - egyezett bele, majd gyors léptekkel a kapunál termett, hogy kinyissa azt.
   Ahogy a bejárat feltárult, a két nyomozó követte a másodpilóta, Jenson Brunker feleségét a kis házba. Kaillen rögvest egy hangulatos étkezőben találta magát, ám ez az érzés hamar elpárolgott, amikor meglátta a mosatlan tányérokat és evőeszközöket szanaszét heverni a pulton.
 - Elnézést kérek a rendetlenség miatt, de nemigen volt időm a takarításra - mentegetőzött a hölgy, majd hirtelen felkapott pár edényt.
 - Mrs. Becker, kérem, erre semmi szükség. Csupán a férjével szeretnénk lezavarni egy rövid beszélgetést, és már itt sem vagyunk - szólt közbe Rowan, mire a nő a koszos tányérokat vizsgálva kifújta a levegőt.
   Miután gyorsan elhelyezte a kezében lévő edényeket a mosogatóba, egy szó nélkül kisétált az étkezőből, így Kaillen egyedül maradt a helyiségben újdonsült társával. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az asszonyság hová tűnt el éppen; Ottiwell legalábbis reménykedett benne, hogy éppen beadagolja a házastársának, mi is történt az elmúlt öt percben. A nyomozó csak találgatni tudott, hogy mégis milyen szinten kell kíméletesnek lenniük az alannyal, hisz amíg nem szereznek tudomást a sérült testrészről, nemigen tudják megsaccolni a kérdések számát, illetve erősségét.
   A nyitott ajtó felől, ahol Melanie Brunker alig két perce eltűnt, beszéd zaja hallatszott, és amikor Kai már kezdett volna aggódni, a karikás szemű fiatal nő újra megjelent a bejáratnál, idegesen játszadozva köntöse övével.
 - Ugye megkérhetem önöket, hogy ne erőltessék meg nagyon a memóriáját? Az orvos szerint rengeteget kell pihennie, és nem szeretném, ha nagyon fel kéne hánytorgatni azt a borzalmas napot. Még most sem hiszem el, hogy ennyivel túlélte. - A hölgyemény egy pillanatig mereven bámulta a vele szemben levő falat, majd ismét a két látogatóra tekintett.
   Ahogy a konyhán át vezette a nyomozókat, Kaillen egyre inkább úgy érezte, hogy véget akar vetni ennek az egésznek. Megértette, hogy Melanie Brunker vállát jelenleg nehéz teher húzza, de a nő egyre inkább emlékeztette Ottiwellt egy megtört személyre, mint egy boldog, fiatal feleségre, akit a férjével együtt vár a nagybetűs élet. Azzal viszont már nem tudott vitatkozni, hogy egy effajta megrázkódtatás után kevesen nevettek tovább, mintha mi sem történt volna. Vagy talán csak ő dramatizálta túl az egészet?
 - Csak saját felelősségre engedték haza, és mivel a világért sem szeretett volna a kórházban maradni, muszáj volt itthon ágyba fektetnem - magyarázta halkan a hölgy, ahogy a konyhát elhagyva közelebb értek a hálószobához. - Nemrég ébredt fel. Amióta hazahoztam, semmit nem evett, a mosatlant is csak az elmúlt pár órában itt járt rokonoknak köszönhetem, akik máris értesültek a hírről. Többször elpanaszolta, hogy nagyon fáj minden testrésze, de a fejét  ütötte meg a legjobban, ezért sokszor mondott butaságokat. Viszont majdnem mindig eszénél van, ilyenkor pedig tudja, mit beszél.
   Mrs. Brunker lefékezett egy fehér ajtó előtt, majd bocsánatkérően nézett a két ügynökre, mint aki megbánta, hogy elárulta az elhangzottakat.
 - Jajj, ne haragudjanak, ilyenkor olyat is elpanaszolok, amit kívülállóknak nem kéne. Elnézést, nem akartam ezzel terhelni önöket, de remélem, mostmár sejtik, mit értek azalatt, hogy nem kéne megerőltetni az agyát - mélyet sóhajtott, s mielőtt Kaillen megszólalhatott volna, a kilincset lenyomva beterelte a nyomozókat a hálószobába.
   Ami először Ottiwell szeme elé tárult, az a hófehér kötés volt, amely mint egy sapka, úgy fedte Janson Brunker fejtetőjét. A fásli alól kikandikáló világos haj jóval elütött a ház női tulajdonosának rozsdaszínű fürtjeitől. A sérült férfi nyakig betakarva hevert az ágyon, világosbarna, szinte sárga szemei tisztán látszódtak az ablakon áthatoló napfényben, de ezen érzékszerve hiába ragyogott, ha az arca fáradtságról árulkodott.
   Ahogy Kai rálépett az első faparkettre, Brunker felemelte a fejét.
 - Drágám, ahogy meséltem, ez a két ügynök jött hozzád - lépett a fekhelyhez a feleség.
   A tag egy darabig tanulmányozta őket, és végül, hogy ne érezze magát olyan kínosan, Kaillen elszánta magát egy köszönésre.
 - Jó napot, Mr. Brunker! Elnézést, hogy zavarjuk, csupán pár kérdést szeretnénk feltenni.
   A pilóta lassan megemelkedett, majd kihúzta két kezét a pokróc alól. A rövid ujjú pizsamafölsőjének köszönhetően szabaddá váltak csupasz karjai, melyek közül a jobboldali egy kis kötést is viselt magán a ragtapaszok mellett.
   Ottiwell fél szemmel látta, ahogy Rowan ujjai a fehér anyaggal körbecsavart csuklójára fonódtak. Bizonyára megrémítette a férfival való hasonlóságuk, amely a sérülés egyforma helyében bontakozott ki. Kai is alaposan elbámult a horzsolásokkal teli Janson Brunkeren, aki sóhajtva dőlt neki az ágy támlájának. Mielőtt koponyája érintette volna a fát, házastársa egy párnát csúsztatott a feje alá, majd leült az ágy szélére.
 - Rendben - hagyta rá a nyomozó, kisegítve a pillanatnyi sokkban szenvedő Morenót. A csapat hímnemű tagja képtelennek titulálta a döntést, amelyet a szimpla véletlen és a jelnek szánt szándékos vágás között kellett volna meghoznia. Végül mégis lezárta annyival, hogy túl sokat képzelődik, ezért újra megpróbált visszatérni a valódi célhoz.
   Úgy tűnt, Rowan is az eszéhez tért, ám a szorításon, amit saját karján produkált még mindig nem engedett.
 - Mr. Brunker - szólította meg az alanyt Kai. - , miután a repülőgép felszállt, tapasztalt valami furcsát Conrad Eisenbergen, a pilótán?
   A férfi bólintott egyet.
 - A-azt hiszem, gorombább volt, mint amikor először találkoztam vele. Többször előfordult, hogy pihenésre lett volna szüksége, de nem tetszett neki az ötlet, hogy egyedül vezessem az utasszállítót. A repülési idő alatt egyszer sem eresztette el a kormányt - mondta halkan, a kezeit kémlelve a sérült férfi. - Lassan már nem úgy viselkedett, mint egy átlagos ember, nem volt szüksége azokra a dolgokra, amelyekre egy személy igényt tartott volna az utazás során. Az u-utolsó tíz percben már meg sem szólalt. Aztán... - A hangja elcsuklott, s vett pár mély levegőt.
   Kaillen meglepődött a hallottakon. A feleség beszámolója alapján nem hitte volna, hogy a férj akár ilyen részletekre is emlékezhet - inkább számított egy nemleges válaszra, mint egy ilyen szintű memoárra. Minden esetre gyorsan feljegyezte a mondandót.
 - Fel tudja idézni a zuhanás előtti időszakot? - kérdezte Rowan, aki most elengedte a kötést, és felnézett.
   Janson Brunker a homlokához kapott, majd gyöngéden elkezdte dörzsölni azt.
 - Én... én csak feketeséget láttam. A székemben ültem, éppen a mosdóba szerettem volna kimenni, amikor minden elsötétült. Az utolsó, amire emlékszem, egy füstfelhő volt, ami elfedte előlem a kilátást, és megfájdult a fejem. Nagyon, nagyon fájt a fejem. - Csukott szemmel simított végig koponyáján. - Még most is érzem. Azóta egyre jobban sajog, és nem akar megszűnni.
   Az ágy szélén helyet foglaló hölgy két keze lassan a férje ujjai köré vándorolt.
 - Jólvan, drágám - suttogta alig hallhatóan.
   Kaillen befejezte a jegyzetelést, és úgy érezte, eleget hallott. Nem volt túl sok kihallgatáson, többnyire csak a tévében próbálta kitanulni, hogyan is kell ezt, hátha eljön a megfelelő alkalom, most viszont rájött, hogy közel sem olyan végighallgatni egy fizikailag és bizonyára lelkileg is sérült embert, ahogyan megpróbál visszaemlékezni élete talán legszörnyűbb pillanatára. A pillanatra, amikor tudta, hogy fél lábbal már a másvilágon van. Aztán elsötétült minden. 
 - Szívem szerint feltennék még pár kérdést, de azt hiszem, elég lesz, amit hallottunk - Ottiwell elrejtette a noteszt a zakója mögött, és indulásra készen Rowanre tekintett. - Mégegyszer bocsánat, hogy feltartottuk önöket, és köszönjük szépen a vendéglátást. Mrs. Brunker, nyugodtan maradjon itt a férjével, egyedül is kitalálunk - szólt még oda utoljára, s miután a nő beleegyezett, egy köszönés kíséretében tették meg újra a szabad levegőre vezető utat.
   Az utolsó küszöböt is átlépve Kaillen még vetett egy pillantást a siralmas állapotú kankalinokra, amelyeket látva úgy tűnt, hogy a sárga többé nem a vidámság, hanem a fájdalom színe. 

7. Fejezet: Gyilkosok nyomán

   Kaillen

,,A belenyugvás nem feladást jelent. Nem jelent vereséget, csak annak a felismerését, hogy ideje 
elfogadni a dolgot és továbblépni." 

 (Gyilkos elmék c. sorozat)

   Kaillen Ottiwell úgy érezte, felfordul vele a világ. Elhomályosult tekintete jelezte, hogy elgyengülni készül, száraz könnyei pedig legördülnek arcán. A düh és a szomorúság egybevetve, megállíthatatlanul harcolt ellene belülről, bosszúszomjas tudata pedig elborulni készült.

   Pontosan két napja volt, hogy föld alá temették Merryt. Azt a szelíd mosolyt, mely fakó képpé változott a nyomozó elméjében, azt a ragyogó szempárt, mely már nem sütött a nevetéstől le rá. Nem érezte a selymes orgonaillatot, nem látta a kecses mozdulatokat, sem a napnál fényesebben ragyogó íriszt. A keserűség méreggel átitatott tőrjei fogakként hatoltak bőrébe, hogy sebet ejtsenek, végül szilánkokra marják szét a férfi érzéseit.

   Gyűlölete az árok szélén táncolt, kész lett volna azonnal megkeresni Dariust, és szétlőni a fejét. A gyilkos sötét lelkébe akart hatolni, hatalmas fájdalmat okozni, majd egy utolsó rántással kioltani a veszedelmes vérszomjat. 

   Most mégis úgy érezte, nem lenne képes minderre. Az energia keserű füstként szállt ki lényéből, akárcsak egy megfutamodni készülő Bérlő. Egy élettelen gyilkos, aki nemrég enyhített vágyán, és újabb áldozatot húzott ki a pokol végtelen listájáról. 

   A száguldó autó ablakát pásztázva csak még reménytelenebbnek érezte mindnyájuk helyzetét. Az ablakon legördülő esőcseppek, mintha a csapat szeméből csordultak volna ki, és áztatták volna a holttestet.

   Szinte látta maga előtt, ahogy évek múlva Merry kifakult, repedezett csontjai állják az idő kerekét a porosodó koporsó mélyén. A hús már rég levált róluk, és egybeolvadt a földdel. Százlábúak és csótányok mászkálnak a fagyos bordák között, melyek mögött nemrég még egy szív próbált dobogni.

   Kaillen dühöt, keserűséget és undort vélt felfedezni gondolataiban. Tisztában volt vele, hogy már nem tehet semmit, hiába erőlködik. Elmejátéka csak a gyöngeséget csalta ki lelke legmélyebb bugyraiból, amely ennek hatására fortyogva akart feltörni, akár a tűzforró láva a kráterből, hogy eltiporjon mindent.

   Amikor a férfi először meglátta a gyilkosság helyszínét, az ütő is megállt benne. Járt már egyszer abban a szobában, amikor Jonnal feljöttek kicsit iszogatni. A sör- és pattogatott kukorica dombokba temetkezve adták át magukat a futball szellemének, melyet aznap élőben adtak a tévében. Akkoriban hangulatos fény derengett a lámpaizzókból, a lágy színű falak megteremtették azt a bizonyos hangulatot, amitől mind a két férfi kellően el tudta lazítani magát, hogy aztán nagyokat nevetve és kortyolva az itallal telt üvegekből, beleáshassák magukat az önfeledt szórakozásba.

   Ám a mai látogatás folyamán pillanatok alatt kitörlődött emlékezetéből a helyiség igencsak kedves és szívmelengető kinézete. Jelenleg a falakról csöpögött a vér, amiből a padlóra is bőven jutott, bemocskolva a mintás szőnyeget és a parkettát. A szobába lépve azonnal a vörösre színeződött szilánkokra terelődött a nyomozó tekintete, melyek között akaratlanul is látta Meredith holttestének élettelen körvonalát, ahogy az alvadt folyadék körülfogja alakját, majd megfojtja. 

   Akkor és ott megfogadta magának, hogy soha többé, még csak be sem teszi a lábát abba a házrészbe. 

   Megálljt parancsolva gyengeségének igyekezett elterelni gondolatait a halott nőről. A visszapillantó tükörbe nézve pásztázta Jacelyn szemeit, aki úgy meredt ki a szélvédőn, mintha meg akarna fojtani egy medvét. Kaillen szívesen elméjébe zárta volna, mit érez most a főparancsnok, de miután jobban átgondolta, arra a következtetésre jutott, hogy inkább nem akarja megtudni. A nő gondolkodási módja felettébb bonyolult és megfejthetetlen volt, amivel a férfi sokszor próbált játszadozni, de Jace olyan falat épített maga köré, amit még a legerősebb buldózer sem tudott volna áttörni. Annyi viszont biztos volt, hogy ő hordozta magán legjobban Merry sorsát, emiatt pedig mindnyájuk közül őt érintették és sújtották le különösebben a történtek. Noha az egyesület hímnemű tagjai is túlzottan megviseltek voltak társuk elvesztése miatt, Jacelyn még a szokásosabbnál is ridegebb és zárkózottabb lett. 

   A főnökasszony meglehetősen zűrös múlttal rendelkezett, melynek firtatásával Ottiwell már sokszor próbálkozott, természetesen mindig sikertelenül. Csupán annyit sikerült kiszednie a nőből, hogy Darius, a Bérlők főkolomposa gyilkolta meg annak idején Jace apját is. Ezek után Kaillen számára magától értetődő volt, hogy Jaceyt mostmár nemhogy csak megrázták a mai nap történései, de kész lett volna akár lemészárolni a lelketlen gyilkosok nagy részét, ha kell egy kanárisárga gumikacsa segítségével. A nyomozó, szíve szerint követte volna ezt a példát. Ki akarta deríteni, miként lehet kiiktatni a gyilkosokat, ha a sors megkívánja, akár egy porolóvassal is. Nem hagyhatta, hogy még több ártatlan embert mészároljanak le. 

   Kai nagyot sóhajtott, mikor a szolgálati autó motorja köhögve leállt. Végre visszaérkeztek az egyesület épületéhez, és újra elnyomhatja magában érzéseit, egy darabig elfeledve azokat a csúfos külvilág elől.
   Ingadozó alakja alig látszott ki a zuhogó esőből, mikor kilépett a szabadba a kocsi ajtaján keresztül. A jéghideg esőcseppek ezernyi szilánkként fúródtak sápadt bőrébe, eláztatva frizuráját és vékony dzsekijét. A hirtelen jött nyárvégi zápor sűrű ködöt varázsolt Brooklyn fölé, elfedve a távoli felhőkarcolók tetejét. Az úttest lassan patakká változott, ahogy vékony erekben csorgadozott le rajta az esővíz.
   A férfi különösen éltetőnek érezte a vízcseppeket. Arca felfrissült az életet adó elemtől és visszarángatta őt a kegyetlen valóságba, hogy újra és újra emlékeztethesse magát: ez nem álom.
   A nyomozó cseppet sem törődött a szemébe csorgó folyadékkal, miközben lenyomta a mocsokkal átitatott kilincset, majd átlépett a küszöbön. Lesütött szemekkel kisöpörte látóköréből a hajszálakat, majd letépte magáról a kabátját. Ekkor vette csak észre, hogy Jace és Rowan követte őt. Szinte teljesen megfeledkezett a két nőnemű élőlényről, akik esőcseppektől pöttyözött ruhadarabokkal érkeztek az épületbe. Rowan meglehetősen durcás arcot vágott, így úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki nem szerezte meg az áhított cukorkáját.
   Kaillen sóvárogva tekintett a régi gimnazistára. A lánynak mindene megvolt, amit csak szeretett volna. Ezüstös ruhák, finomabbnál-finomabb ételek, sőt, cselédek lesték minden apró kívánságát. A rengeteg pénz és a kastély méretű luxusvilla már csak hab volt a tortán. Ezzel szemben Kai lakás hiányában a munkahelyén csövezett, talán annyi fizetséget kapott az alapos munkájáért, mint Rowan zsebpénz gyanánt.
   Nem volt gondja a lánnyal, valahol még csinosnak is találta, de a nyomozó szemében, Jacelyn mellett egyértelműen elbújhatott. Összehasonlítva az ébenfekete hajzuhatagot és az ehhez társuló, fegyelemtől csillogó szempárt, amely minden reggel szembenézett az ő tengerkék retinájával, és a mohazöld tekintetet együttvéve a csillogó, barna tincsekkel, Kaillennél egyértelműen az első tétel volt a nyerő. A fekete boszorkányra hajazó nő szépsége majdnem felért az ő szemkápráztató külsejéig. Majdnem. Bár Rowan sem volt egy szipirtyó, sőt, nagyon is szép volt a maga tizenkilenc éves módján. Ha a nyomozó nem lett volna nyolc évvel idősebb a lánynál, na meg persze ha Jacelyn nem létezett volna, simán el tudta volna képzelni maga mellett. De a korkülönbség ez esetben túl soknak számított nála, és meg akarta adni az esélyt Abrahamnek is, aki nyilvánvalóan tetőtől-talpig belezúgott régi iskolatársába. Nem tudta, hogy Rowan látja-e a merő vágyakozást a hacker szemében, amikor a lányra néz, mert ezidáig úgy tűnt, hogy vagy nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni.
   Női társainak utat engedett, akik be is fáradtak a nappaliba. Természetesen a drága Jace-től nem maradhatott el a jól megszokott, ördögi pillantás. Ám amikor a két tekintet egymásba fúródott, Kaillen érzékelni tudta, hogy valami megváltozott. A fekete mélység nem úgy sütött le rá, mint eddig; sokkal inkább sajnálat, zavarodottság és gyűlölet egyvelege kavargott a sötétségben, mintsem az eddigi lenézet, szégyen és kacagás.
 - Rendben. Egész úton tűrtem a tudatlanságot, most pedig magyarázatot követelek. Tudni akarom, ki az a Darius, és hogy ki volt az áldozat a gyilkosság során. - Rowan acélos hangja egy darabig csengett a falak között. Követelőzése jogos volt, ugyanakkor Kai mégsem érezte kötelességének, hogy beszámoljon. Ha Jacelynen múlt volna, a lány akkor sem tudta volna meg az igazságot, ha haldoklása napján ez lett volna az utolsó kívánsága. Ezzel csak egy baj volt: tényleg Jacelynen múlt.
   Kaillen két választási lehetőség mellett próbált érvelni. Ha elárulja, a lelke talán fellélegezhet kicsit, viszont kapna egy istenes nagy pofont a főnökasszonytól. Ha pedig hallgat az ügyről, talán többé sosem lesz képes Rowanre nézni. Hiszen a lánynak is megvoltak a maga jogai, így a szervezet úgy dönthetett volna helyesen, ha az első pontot választja, mivel a próbaidős dolgozónak jogában állt tudni, ki volt az elődje, és miféle oknál fogva került ennek a helyére.
   A nyomozó már nyitotta volna a száját, de Jacelyn újfent beelőzte.
 - Elég annyit tudnod, hogy Darius egy a Bérlők közül, talán az egyik legerősebb. Az áldozatról pedig nem mondhatok semmit, így nem is ajánlom, hogy beleüsd a csőrödet. Ehhez az ügyhöz végképp semmi közöd, nem kötelességem beszámolni a részletekről - mondta katonásan, szemrebbenés nélkül a főparancsnok, majd fújt egyet és leroskadt a zöld kanapéra.
 - Remek. - Rowan karba tette a kezét, és követve Jace példáját, puffogva leült a nő mellé.
   Kaillen a hideg falnak támaszkodva hallgatott. A főnőkasszony sokatmondó pillantásából kiválóan ki tudta szűrni, hogy ha egy szót is szól Meredithről, összeláncolja őt Raziellel. Ez bőven elég volt a nyomozó számára, hogy meggyőződjön.
   Eközben Abraham az íróasztalánál gubbasztott, mintha meg sem hallotta volna, hogy társai hazaérkeztek. Meredt szemekkel szögezte tekintetét a számítógép képernyőjére, miközben ujjai folyamatosan a billentyűzet különböző gombjait táncoltatták meg. Arca fehéren fénylett a nap és az elektronikai gép világában, miközben szeme meg-megrebbent a világhálón való kutatás közben.
 - Hé, Bram! Visszatértünk a nyomozásból, és képzeld, Darius a gyilkos. - Kaillen váratlanul közölni próbálta a tényeket, hátha sikerül kizökkentenie a hackert az átmeneti múmiaságból. Mindeközben szinte teljesen belemászott társa arcába, hogy az végre megbizonyosodjon róla, ők hárman még mindig élnek és virulnak.
   Ám a kis okostojás meg sem mozdult a gép mellől.
 - Én megpróbáltam - mondta Kai, majd megvonta vállait.
 - Ugyan, biztosan csak elmerült a munkájában. - Rowan hangja csendült fel. A lány odasétált régi barátjához. - Bram, minden rendben?
   A hímnemű egyén úgy fordult meg a széken, mint egy puskagolyó. Szemei kíváncsian csillogtak, s mikor ránézett egykori iskolatársára, nyoma sem volt a feszültségnek, amit pár pillanata Kaillen vélt felfedezni arcán. A hacker megdörzsölte homlokát, és alig látszó mosolyt erőltetett ábrázatára.
 - Ami azt illeti, találtam pár érdekes dolgot - mondta, miközben újra beleásta magát az internet csodálatos univerzumába.
   Kaillen felvont szemöldökkel Jacelynhez fordult. Abraham csak úgy átnézett rajta, pedig nemrég annyira közel hajolt hozzá, hogy szemgolyóik kis híján összecsókolóztak.
 - Te el tudod ezt hinni? Mintha láthatatlan lennék, engem észre se vett! - méltatlankodott széttárt karokkal a nyomozó, a fekete szépséget kémlelve.
   Jacelyn ekkor felállt, és kérdően nézett a szívtipró csapattagra.
 - Én teljesen meg tudom érteni Bram reakcióját. A legtöbbször én is azt kívánom, hogy bár ne is léteznél. Szívességet tennél a világnak - vágta rá a nő, mialatt ő is a hacker háta mögé lépett. - Bram, szabad tudnom, mi történt?
   Kaillen egy pillanatra kiöltötte a nyelvét, ezzel kifejezve, hogy mennyire megtisztelőek számára e szavak. Természetesen nem akart kimaradni a buliból, így ő is a számítógép fölé görnyedt.
   Abraham egy friss cikket nyitott meg egy hangos klikk segítségével.
 - Long Islandnél lezuhant egy repülőgép. Az internet azóta ettől pörög, amióta elmentetek, alig győztem átkutatni az újabb és újabb cikkeket - világosította fel Bram a csapat többi tagját.
 - Ez nem lehet igaz. Már megint elkéstünk! - csapott öklével az íróasztalra Jace, de olyan erősen, hogy még a klaviatúra is beleremegett. Kaillen attól félt, hogy a nő dühlevezetés képpen felkap valami éles tárgyat, és átlyukasztja vele a falat.
 - Jacelyn, nyugodj le. Még az sem biztos, hogy ők tették, talán csak egy ártatlan baleset volt - próbált javítani a helyzeten a nyomozó, de mint kiderült, ezzel elvetette a sulykot.
 - Ártatlan? Ezek a mocskok mészárolják évek óta Brooklynt. És ki tudja, hol folytatódik az öldöklés. - A főnökasszony olyan szemekkel nézett a férfira, mintha az merő képzelgést állított volna. Tekintetéből áradt a határozottság, melyet ha megcáfolnak, bizonyára az egész város halt volna az illetővel együtt.
   Ugyanakkor Jacelyn szavait hallgatva, maga is meggyőződött, hogy saját állítása túl hamisan cseng. A fekete szépségnek igaza volt. A Bérlők talán átutazóban vannak, hogy újabb helyeket kerítsenek a hatalmukba. Ha ez igaz, és tényleg kezdenek szétterjeszkedni az egész országban, egyértelműen megnehezülne az egyesület dolga.
 - Gondoljátok, hogy egy Bérlő tette? - kérdezte Rowan, miközben a balesetről szóló cikket fürkészte.
 - Én nem így fejezném ki magam. Sokkal inkább biztosak vagyunk benne, de amíg nincs bizonyíték és nem kutattuk át a helyszínt, nem tehetünk semmit - szólalt meg összehúzott szemekkel Jace.
   Kaillen rápillantott a képernyőre, majd jobban szemügyre vette a becsapódásról készült fényképet. A hófehér utasszállító repülőgép egy régi, farmházhoz hasonló épület szinte teljes oldalát letarolta. Körülötte füstölt a fű; bizonyára pár órája készűlhetett a kép, kis idővel a baleset után. Még így is szörnyű látvány tárult a nyomozó elé, pedig a java még hátra volt. A kép eléggé távolról volt készítve, így természetesen nem lehetett látni a vértócsákat, amik bizonyára körülfogták a gépezetet.
   Bár ilyen ügyük még  nem volt, Kai mégsem lepődött meg igazán. Merry halála után már bármit el tudott képzelni a Bérlőkről. Az sem volt kizárt, hogy az egyikük megszállta a nappali lámpaizzóját, és onnan figyeli a csapatot. Sokszor nem tették meg a kellő óvintézkedéseket, de amíg nem derítik ki, hogyan lehet kiírtani őket, hiába próbálkoznának.
 - Kaillen és Bram, ti fogtok gondoskodni az ügyről - közölte Jacelyn, majd sarkon fordult és az edzőterem felé igyekezett.
 - Tessék? - kérdezte egyszerre a két hímnemű egyén, mire mindketten a főnök felé fordultak.
   Mi tagadás, Kaillen nem számított rá, hogy ő is részt fog venni az akcióban. Sőt, mi több, biztos volt benne, hogy újra itthon tartják konyhamalacnak. Ritka volt az az eset, amikor Jacelyn a két férfira bízott volna valamit. A komolyabb ügyeket mindig saját maga kezelte, hogy még véletlenül se csússzon be valami, ami mindent tönkrevághatna; ez a valami pedig természetesen Kaillen volt.
   Egy szó, mint száz, óriási megtiszteltetést jelentett számára a nő kijelentése. Talán elkezdett megérni az a gyümölcs, amelynek íze pár év elteltével sem akart a savanyúból édesre váltani.   Halovány reménynek tűnt, de Kai számára egyelőre ennyi is elég volt. Jace a bizalom jelét kezdte el mutatni felé, amely jelentősen feltúrbózta a férfit, ám lelkében még mindig ott égett a keserűség mély nyoma.
   Jacelyn felvont szemöldökkel pillantott két társára.
 - Jól hallottátok. - A nő beletúrt sűrű hajába. - Álnevet és hamis személyit vetünk be a kivizsgálásra, ugyanis nem hinném, hogy az FBI örülne neki, ha kívülállók szaglásznának a környéken. Ezért is fogtok beöltözni valódi ügynököknek, hogy ne fogjon senki gyanút. Egyszerű álcázásról van szó, elutaztok Long Islandig nyomokat és bizonyítékokat keresni, amik segítségével meggyőződhetünk az igazságról. Abraham, gyárts két hamis személyi igazolványt, álnevekkel ellátva; Kaillen, te pedig szerezd be a ruházatot - utasította a két férfit Jace, majd Rowan felé intett, aki követte a nőt az edzőterembe.

××××

    Kaillen egy utolsó pillantást vetett a szervezet főhadiszállására, majd beszállt az autóba. Sikeresen elhappolta Abraham elől a kormányt, így végre ő is a volán mögé ülhetett akció közben. Elégedetten biggyesztette orárra fekete napszemüvegét, amely alapöltözetként szerepelt az FBI ügynökre hajazó álcájában. Bram hasonlóképpen festett, bár ő nem rendelkezett hátranyalt hajjal, mint Kai. A nyomozó talán túlzottan is beleélte magát szerepébe, de igencsak megtisztelve érezte magát.
   Szélesen mosolyogva elfordította a kulcsot, majd rátaposva a gázpedálra, sebesen gurulni kezdett az autó. Pár óra alatt Long Island-be kellett érniük, ha nem akarták elveszíteni a repülő maradványainak nyomát, amelyet zárt területre szállítottak, így reménykedve, hogy megelőzik a kéretlen látogatók érkezését. Bram már előre kiderítette a szükséges információkat, ráadásul megszerezte a balesetben elhunyt pilóta feleségének lakcímét is. A kivizsgálás után rövid látogatást akartak tenni a nőnél, hogy rákérdezzenek egy-két jelentőségteljes dologra.
   Kai izgatottan várta, hogy végre Jacelyn nélkül dolgozhasson terepen. A parancsnoknak így esélye sem volt a szájába rágni a tennivalókat, végre saját gondolkodása szerint tehette azt, amit a helyzet megkívánt, és szabadjára engedhette nyomozói tudását. Miután páratlan ösztönei segítségével rátalált Rowanre, úgy gondolta, kijárna neki egy kis tisztelet a főnők felől, ám a nő a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy büszke lenne a férfira; még egy sima dícséretre sem vitte rá a lélek. Így Kaillen újra szövögetni próbált pár szerencsétlen tervet, amely segítségével  bevágódhatna Jace-nél.
   A férfi sokszor elgondolkozott rajta, hogy talán mégsem egy igazi egoista. Tény, hogy szeretett jól kinézni, de saját meghatározása szerint, ez magától értetődő volt egy ember számára, hiszen senki nem szeretett volna zsíros, kócós hajjal és mocsokkal áztatott ruhákkal sétálgatni az utcán. Ám bensőjéből kezdett elpárologni az a bizonyos önimádat, ez pedig nagyrészt a C.A.M.A. egyre rosszabbodó helyzetének volt köszönhető, ugyanis  mindnyájan kezdtek nagyon lecsúszni, és a Bérlők folyamatos felbukkanása sem könnyített a dolgon.
   Kaillen elveszetten kémlelte az egyre hosszabbnak tűnő utat, végül annak reményében, hogy sikerül kicsit feloldania a feszült hangulatot, megszólalt.
 - Szóval Bram, hogy alakul a dolog Rowannel?
   A megszólított egyén zavartan tekintett a férfira.
 - Nem tudom, miről beszélsz.
 - Ugyan, haver! Előttem nem kell titkolóznod. Ha valaki, akkor én értek a nők nyelvén.
 - Mondja az, aki már több éve sikertelen kísérleteket tesz egyetlen nő megszerzésének érdekében. Egyébként már elmondtam, hogy Rowan csak egy régi barátom, nincs köztünk semmi.
   Kaillen elnevette magát, majd megigazította napszemüvegét. Az anyósülésen helyet foglaló Abraham idegesen bámulta cipőjének orrát, miközben keze néha meg-megremegett. Ottiwell biztos volt benne, hogy ha még egy szót ejtenek a lányról, a hacker füle és arca intenzív pirosra fog váltani, akárcsak a vérvörös naplemente.
 - Még nem vetettem be a végső fegyvert, szóval csak idő kérdése, mikor törik meg a drága, oké? De most rólad van szó, ejtsük az én fényűző életemet. Szerintem az a kislány nagyon is oda van érted, komolyan nem látod, ahogy rád néz?
 - Kaillen, ez hülyeség. Mondtam, hogy nem kellett volna annyit innod a temetés után, úgy tűnik, a másnaposság kifejezetten nem tett jót a felfogási képességeidnek, ugyanis már milliószor elmondtam, mi a helyzet Rowannal, de mégsem vagy képes elfogadni. - Bram lágyan megrázta a fejét, hangja erőtlenül csengett.
 - Na de Abraham, a vak is látja, mi a helyzet! El kéne mondanod neki, ha érzel iránta valamit. A lányoknál ez jól bevált módszer, imádják a romantikát.
   A hacker halványan elpirult, ezért inkább az ablakot választotta Ottiwell sugárzó arca helyett.
 - Ha ez olyan jól bevált módszer, ahogy mondtad, akkor miért nem alkalmazod Jace-en?
 - Ő egy fölöttébb bonyolult egyéniség, tehát az ilyesmi nem hat rá.
   Bram érthetetlen arckifejezéssel fordult társához. Kaillen közben természetesen végig az úttestet bámulta, egyrészt azért, hogy ne kelljen elszenvedniük egy szerencsétlen karambolt, másrészt azért, hogy elkerülje az olyan kellemetlen pillantásokat, mint amivel most is megtisztelték.
 - Komolyan mondtam. Simán elmondhatnád neki, így ha szerencséd van, kapsz tőle egy csókot és össze is jöttök, de ha nem tudod megtörni, valószínű, hogy ellopja a megtakarított pénzed, kitöri az ablakot, és elszökik Mexikóba.
 - Kösz, máris megnőtt az önbizalmam - sóhajtotta Abraham, majd ismét a kilátást kezdte kémlelni.
   Kaillen szélesen elvigyorodott. Nem volt biztos benne, hogy a hacker megfogadja tanácsait, hiszen túl félénknek bizonyult ahhoz, hogy odaálljon a szeretett személy elé, és elmondja az igazat. Kai egy pillanat erejéig önmagát vélte felfedezni társában, szinte látta, ahogy remegő kézzel próbál Jace irodájának ajtaján kopogtatni, hogy végre beszélgethessen a nővel. Ám az utolsó pillanatban a keze megáll, lábai automatikusan sarkon fordítják és szobájába vezetik.
   Ujjai görcsösen szorították a kormány sima felületét, miközben arcáról olvadni kezdett a fényt hozó mosoly. Bár Merryt az elmúlt idő során kissé bennebb rejtette a szívében, hogy valamelyest eltüntesse a fájdalmat az arcáról, a keserűség most Jacelyn képében telepedett rá. Éveken át próbálkozott, de a rengeteg bukás után már nem tudta, mit tehetne.
   Így egy laza fejrázás közepette megállapította, hogy egy nagyon hosszú nap áll még előttük, miközben kihajtottak Brooklyn épületei közül.

××××

   Kaillen és Abraham magukat kihúzva feszítettek a hatalmas csarnok előtt, amelyben valószínűleg a lezuhant repülőgép maradványai lapultak. A két nyomozó egyelőre elhagyatottan találta a helyet, aminek mindketten fölöttébb örültek, hiszen így nem kellett bevetniük a kétségesnek bizonyuló, hamis személyiket. Az FBI bizonyára süteményt kanalazott a közeli kávézóban uzsonna gyanánt, és Kaillen remélte, hogy még egy jó darabig ott is maradnak, ahol vannak, ugyanis nagy volt az esély, hogy egy váratlan találkozás mindent elronthat, ráadásul le is lepleződhetnek. Bár nem túl kedvező esélyekkel, de a két nyomozó megpróbálta felmérni a terepet. 

   A csarnok mögötti helyen parkoltak le, így nem kellett aggódni a járművük miatt, mivel az épület teljesen elfedte azt. Az aprócska hátsó bejáraton akartak bejutni, ezzel csökkentve a váratlan találkozások esetleges történését. Ám ezzel csak az volt a baj, hogy egy kerítés állta az útjukat, és igaz, egészen alacsony volt, de két ilyen városi ficsúrnak még így is gondot jelentett volna az átkelés. 

 - És most? - kérdezte Kaillen, miközben megtörölte napszemüvege sötét lencséjét, és visszahelyezte az orrára. 

 - Nos, úgy tűnik, át kell másznunk a kerítésen - közölte Bram, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. 

   Kai őszintén remélte, hogy ezt az opciót sikerül elkerülnie, hiszen nem akarta, hogy az újdonsült FBI ügynök jelmezén szakadások éktelenkedjenek, de a feladat elháríthatatlannak bizonyult, ha be akartak jutni. Így Ottiwell egy sóhajtás közepette intett társának, majd megindult a kerítés felé. Az átjutás könnyebbnek bizonyult, mint azt elsőre hitte. Először egyik, majd másik lábával lépett át az összeolvasztott vasrácsokon, s mire észbe kapott, már a vékonyka bejárat előtt ácsorgott. 

   Fogalmuk sem volt, mit találhatnak a romok között, de a labilis esélyek ellenére mégis vizsgálódni akartak.  Félő volt, hogy rosszabb dolgokat fedeznek majd fel odabent, mint amire számítanak, és a sok vesződés mind hiábavalónak bizonyul. Ám a sorsot elkerülni nem lehet.
   Kaillen nyakát maró szél kaparászta, ahogy Abrahammel a nyomában a bejárathoz lépett, és lenyomta a fagyos kilincset.
 - Ki van ott? - kérdezte mogorván valaki, amint az ajtó kitárult.
   Kaillenben megfagyott a vér, keze úgy szorította a nyitókart, mintha az élete múlna a vasdarabon. Jóformán be sem léptek az épületbe, máris lebuktatták őket.
 - Bush és Graham ügynök, FBI - vágta rá Bram, majd egy pillantással jelezte társa felé, hogy itt az ideje bevetni a hamis igazolványokat.
   Mint kiderült, a hang gazdája egy nagydarab biztonsági őr volt, aki minden bizonnyal a gépet védelmezte az újságíróktól és az egyéb kéretlen látogatóktól. A kémeknek talán mégis volt annyi eszük, hogy nem hagyták teljesen magára a baleset alanyát, amíg távol vannak.
 - Az ügy kivizsgálása érdekében küldtek ide - folytatta a hacker, majd felmutatta a megtévesztő személyit. Kaillen követte a férfi mozdulatait, és ő is előkaparászta zsebéből az azonosítót.
   Az őr alaposan szemügyre vette a két iratot, és igencsak megakadt a szeme a két nyomozó álnevén: Stephen Bush és Cristian Graham. Ugyebár az ál személyiséggel együtt valótlan nevek is jártak, így Abraham gyorsan kieszelt számukra két elnevezést.
   Kaillen visszafolytott levegővétellel várta a végeredményt. Ha ez az ürge beveszi a trükköt, nyert ügyük van, viszont benne volt a pakliban, hogy a tervük nem válik be, így ezzel együtt elbuknak.
 - Egy órát adok - közölte résnyire húzott szemekkel a felvigyázó, miközben gazdáik kezébe nyomta az igazolványokat.
   Kaillen és Abraham sokat mondó pillantásokat váltottak, ahogy egyre bennebb férkőztek a csarnokban. Meredten bámultak a hatalmas repülőgépre, melynek hófehér bevonatát most fekete füstfoltok borították. Az ütközés következtében sok helyen lemálott a máz, néhol még a gépezet alap szerkezetei  is látszódtak, akár egy élőlény csontjai.
   Ottiwell szörnyülködve bámulta a kitört ablaküvegeket, miközben pár vérfoltot vélt felfedezni egyiken-másikon. Borzasztó látvány volt a feldúlt roncsot bámulni, miközben a nemrég ebben utazó személyek többsége a kórházban szenvedett égési vagy egyéb sérülések miatt. Még belegondolni is rossz volt, hányan veszthették életüket akár a helyszínen, akár a klinikán.
   Kaillen egy nagyot sóhajtott, majd felhúzta kezeire az Abrahamtől kapott fehér gumikesztyűket.
 - Szóval, mit árultak el a netes cikkek? - kérdezte Kai, hiszen mégis csak jó lenne tudni, mivel állnak szemben.
 - Állítólag a pilóta félúton megőrült, és nagy sebességú zuhanórepülést hajtott végre, aminek következtében a repülőgép az utasaival együtt a földbe csapódott. Mások viszont azt állítják, hogy hirtelen elájult, a mádospilóta azonban szokatlan módon nem volt a helyén, tehát esélyük sem volt megmenekülni.
 - Vagyis el kell döntenünk, hogy a pilóta a zuhanás következtében, vagy az előtt purcant ki - rövidített Kaillen.
 - Igen, így is mondhatjuk.
    Ottiwell sóhajtott egyet, ahogy megpróbálta összerakni magában a képet. Annyi tiszta volt, hogy a repülőgép vezetője felelt a balesetért, ám kérdéses volt, hogy miért és hogyan vezette halálba a légibuszt az utasaival együtt. Azt pedig már rég megtanulta, hogy mennyire megbízhatatlanok az újságokból vagy a netről vett információk.
   Ahogy közelebb lépett a megroncsolódott repülőgéphez, megcsapta az a bizonyos égett szag, amit még így, jó néhány óra elteltével is érezni lehetett. Egy fintor kíséretében végighúzta ujjait egy,  a füst által megfestett területen, aminek hatására fehér gumikesztyűjének ujjbegyei intenzív fekete színben pompáztak tovább.
 - Ez mocskos - állapította meg a nyomozó.
   Abraham felhúzott szemöldökkel nézett rá.
 - Azt hittem, már hozzászoktál a piszkos munkákhoz - sóhajtotta, majd nekiállt körülvizsgálni a romhalmazt.
   Kaillen annak reményében, hogy végre elhúzhatja a csíkot erről az írtózatos helyről, próbált hasonlóan tenni, mint társa, ugyanis a  sötét, hámló falak bámulása nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. Nagyjából annyit képzelt bele ebbe az akcióba, hogy Brammel együtt viszik, ami mozdítható, és ami valamilyen szinten nyomnak számít.
   A detektív lélegzete szaggatottá vált, ahogy felfedezte a repülőgép bejáratát. Az alapos átvizsgálás érdekében muszáj volt behatolnia, viszont végtagjainak valahogy nem akaródzott megmozdulni, a helyzeten pedig a biztonsági őr lopott pillantásai sem segítettek, aki időközben visszasomfordált a főbejárathoz strázsálni.
   Kaillen, bátorságát összegyűjtve, bebújt az ajtótól megszabadított bejárón. Valamely szinten sötétségbe burkolózva nézett szét, ám a kilátás nem volt éppen kellemesnek mondható. Elsősorban a vérfoltok tűntek fel neki, amelyek sokasága szembetűnően ritka jelenségnek hatott a repülőgép belsejében. Néhol üvegszilánkok meredeztek az ülésekből, vagy bújtak el a kisebb-nagyobb résekben, s a férfi rögtön el is pakolt egyet, hátha használhatóvá válik. A vértől és egyéb ismeretlen darabkáktól szutykos szőnyegen lépkedve próbált esetleges nyomok után nézni, ugyanis nem hitte volna, hogy egy üvegtöredékkel sokra mennének majd, de a remény azért nem hagyta el. Csak kellett lennie legalább egy jelnek a roncsban, amivel bizonyítani lehetett, hogy ismét a Bérlők keze van az ügyben.
   Kai próbálta a legapróbb foltokat is átvizsgálni, ám egy földdarabkánál többet nem talált, amiből még ki is lehetett volna csalni némi információt. Ugyanakkor úgy érezte, a megfeketedett falak tőrbe akarják csalni, és bekebelezni, hogy véget vessenek az akciónak. A szilánkok, mintha bőrébe akartak volna fúródni, úgy meredeztek kifelé az ülőalkalmatosságok puha felületéből, s minthogyha kényszert alkalmazva, az egyik üléshez akarnák kötözni, annak fényében, hogy az üvegdarabkák fájdalmasan hátába fúródnak, majd száz meg száz gyötrelmes óra után végleg kioltják életét.
   A nyomozó megborzongott e gondolat elfoszlatása után, és tovább folytatta halálosan nyugodt sétáját. Léptei tompán verődtek vissza, ahogy lábai újra meg újra érték a piszokkal teli, vékony kárpitot.
   A súlyos csöndet végül Abraham hangja törte meg, aminek hangzására Kaillen megtorpant a kényelmes ülések között.
 - Kutasd át a pilótafülkét! Ott csak kell lennie valamilyen nyomnak - diktálta a hacker a bejárati nyíláson keresztül. - Én addig folytatom idekint a keresést.
   Kai megszívta tüdejét a szikkadt levegővel, majd elindult a vezetői kabin felé. Ezúttal figyelmen kívül hagyta a suttogva őt hívogató falakat, ám a fülkébe lépve a duruzsolás nemhogy megszűnt, csak még erősebb lett.
   A helység jóval több vérfolttal gazdagodott, mint az előző; ezúttal a két ülőhelyre, a kormányokra és a falra is bőven jutott a vörös folyadékból. Ám mégsem volt elég ahhoz, hogy egy gyilkosság helyszínének lehessen mondani.
   Talán tévedtek, és a pilóta valóban a becsapódás miatt hunyt el?
   Kaillen, ügyelve rá, hogy ne érjen hozzá egyetlen, immár száraz vércsepphez se, kutakodni kezdett az apró, néhol megégett tárolófiókokban, amiket az irányítópult alatt vélt felfedezni. Sorra húzogatta ki a dobozkákat, míg végül az utolsóban rálelt egy fényképre. Egy aprócska fényképre, amelyről egy szőke hajú, ragyogó szemű nő tekintett fel rá. A detektív összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta mosolygós arcot, amikor hirtelen felkapta a fejét. Hangokat hallott, emberi hangokat, amik egy ajtónyikorgás kíséretében erősödni kezdtek.
 - Kaillen! - kiáltotta egyszerre Abraham.
   Ottiwell gondolkodás nélkül vágódott ki a fülkéből, majd villámgyorsan a repülőgép bejárójához iramodott. Olyan sebességgel ugrott ki rajta, hogy egy jó adag fehér por ömlött a nyakába, de ez jelenleg nem érdekelte különösebben.
   A következő pillanatban már Abrahammel vállvetve csörtettek végig az épületen, s pár tompa, méltatlankodó kiáltástól kísérve, kisuhantak a csarnok hátsó bejáratán.

3. Fejezet: Élet vagy halál?

Sziasztok! Ma elhoztam nektek a 3. fejezetet, mely Kaillen szemszögéből íródott. Az én mércémmel mérve ez egy igazán kövér fejezet lett, tekintve, hogy én milyen rövid részeket szoktam írni (lásd az 1. fejezet :D ) . Remélem tetszeni fog, és figyelmeztetek mindenkit:  jó kis estimesének hat, szóval akár az ágyból is elolvashatjátok a kényelmes párnán fekve. Kellemes olvasást és Bérlő mentes napot kívánok! 

Kaillen

,,Az élet nem más, mint utazás a halál felé."
 (Lucius Annaeus Seneca)

   

A tegnapi nap meglehetősen ködös volt Kaillen Ottiwell számára. Emlékezett egy elnyűtt temetőre, siralmas énekekre és egy sötét arkangyalra egy sírkő felett. A tiszteletes elnyújtott prédikálását hallgatva próbálta elrejteni, mit is érez. Emlékezett, hogy a koporsóban, ami mára rég a föld alatt pihent, egykori munkatársa feküdt holtan, Meredith Wilmer. Kai-nek sokat jelentett a lány, hiszen már régóta ismerte. Kétségtelenül ő volt a bűnügyi egyesületük legtalpraesettebb tagja. Mindig tudta, mit kell tenni, és négyük közül ő ismerte a legjobban a Bérlőket. Persze csak a fekete szépség, Jacelyn mellett.

   Kaillen-t meglehetősen megrázták a történtek. Egyik napról a másikra vesztette el az egyik legjobb barátját és egyben munkatársát. A temetés után, a feledés érdekében megivott egy-két pohárkát. Vagy inkább üveget. De hogy mi történhetett azután, nem emlékezett.

   A férfi sok mindent nem mondott el a körülötte lévőknek. Egoista énjével próbálta elfedni azt, aki valójában volt. Persze megvolt benne az az önimádat, amiért minden nap felkelt, megnézte magát a tükörben, és ha csak egy hajszála nem állt jól, hívta a kommandósokat. De Meredith halála után ez kezdett felszakadozni belülről.

   Akárhogyis, Kaillen még mindig szerette a külsejét. Túlságosan is. És bár nem volt barátnője - amit mellesleg nem nagyon értett, hiszen csak rá kellett nézni - , sokszor elképzelt egy szerető feleség melletti életet. Hiszen a férfi nemsokára betölti a harmincadik életévét, de még egyetlen komoly kapcsolata sem volt.

                                                   ××××

   Amikor Jace rátaposott a gázra, Kai úgy érezte, menten leszakad izmos hasáról az inge. A fekete szolgálati kocsi por- és füstfelhőt hagyva maga után száguldott ki a C.A.M.A. épületének garázsából. Kerékcsigorgás hasított és visszhangzott végig Brooklyn épületei között.
   Mióta meglátta a számítógép képernyőjén Bram volt iskolatársát, másra se tudott gondolni, csak azokra a csillogó, zöld szemekre. Viszont a vak is látta, hogy a hacker hevesebb érzelmeket táplál a lány felé, mintha csak barátok lennének, ezért Kaillennek eszében sem volt rámozdulni az exgimnazistára. Nem akarta elvenni kedves munkatársától az esélyt, hogy barátnője legyen, hiszen a számítógépzseninek ebben az esetben lehet, hogy már nyert ügye volt régi ismerősével, Rowannel szemben.
   Kai először nem értette, mért nyomja Jace tövig a gázpedált. Hiszen ha a lány nyomozónak tanult, biztosan el tud bánni egy Bérlővel. Aztán rájött, hogy Bram csinos kis csaja lehet, hogy nem tud a Bérlőkről, tehát veszélyben van.
 - És Bram - kezdte gúnyos mosollyal a száján Kai - , mióta is vagytok együtt ezzel a Rowannel?
 - Nem vagyunk együtt! Csak egy régi iskolatársam, szállj le rólam! - méltatlankodott Abraham, de az arca olyan piros lett, mint egy frissen érett alma.
   Kaillen nagyot nevetett.
 - Ottiwell, fogd be a szád, különben hátramegyek, és én fogom be! - rivallt rá Jacelyn, majd bevett egy olyan éles kanyart, hogy az autó majdnem az oldalára fordult. - Bram, hol is van most az a lány?
 - A tizenhetedik utcában. - felelte a hacker.
   Ahogy Jace kiadta neki a parancsot, Kai meg sem szólalt többet. Viszont továbbra is olyan gúnyos mosollyal nézett Bramre, mintha ő lenne a Grincs, és éppen elszúrta volna munkatársa karácsonyát.


   A tizenhetedik utca területe olyan volt, mintha átment volna rajta legalább öt tank: házak kitört ablakai okozta üvegszilánk-tenger hullámzott az úton, számos sáros pocsolya kíséretében.
 - Itt bomba robbant? - kérdezte Kai, miközben az ablakon át kémlelte az utcát.
 - Így is mondhatjuk - mondta Jace, majd lassított az autó tempóján.
   Kaillen sokszor látott már ilyen jeleneteket munkája során. És ennél voltak durvább esetek is. Például, amikor egyszer egy felcafatolt emberi test maradványai hevertek szanaszét a tetthelyen. A férfi jól emlékezett arra az ügyre, és az undorító látvány miatt azonnal ki is dobta a taccsot. De a sok évnyi C.A.M.A.-nál töltött haláleset után a gyomra többé nem készült ki, megszokta a véres dolgokat.
   Kai próbált örülni az új csapattag - jelöltnek. De az érzés, hogy egy másik személy veszi át Merry helyét, teljesen eltüntette annak izgatottságát, amit általában akkor érzett, ha egy új munkatárssal gazdagodott az egyesület. Lesújtottnak érezte magát, habár néhány perce még önfeledten nevetett. Ha ez a Rowan valóban értette a kitanult szakmát - ahogy ezt Bram állította - , akkor valószínűleg a lány egy szép kis munkára lelt hullák, vér és életveszélyek között. Bár Jace mellett nem volt meggyőződve róla, hogy a lány valaha is a szervezet tagja lesz. Hiszen a főparancsnok kemény dió volt, amit Kai már régóta próbált feltörni. Bókokkal árasztotta el a nőt, sokszor még ajándékot is vett, de mind hiába. A végén vissza kellett vinnie mindent, oda, ahonnan elhozta, ugyanis Jacelynnek esze ágában sem volt elfogadni a cuccokat. Persze a férfi ezekkel csak akkor próbálkozott, amikor négyszemközt voltak, ugyanis nem akarta megalázni magát a rendszeres visszautasításokkal.
    Visszatérve a ködös életbe, Kai egy erős lökést érzett, amely azt jelezte, hogy Jace leparkolt.
 - Gyerünk, siessetek! - sürgette a két férfit a parancsnok, majd kiszállt az autóból.
 - Akkor lássuk a medvét - mondta Kaillen, majd egy hosszú levegővétel közepette kinyitotta a kocsi ajtaját és kilépett a macskaköves utcára.
   Miután mindenki sietve elhagyta a járművet, Jacelyn egy határozott mozdulattal kezébe vette hangtompító pisztolyát.
 - Szétválunk. Minden egyes apró helyet fésüljetek át, a Bérlő bárhol lehet. Ha megtaláljátok a lány hulláját, csak sikoltsatok. Kizárt, hogy eddig túlélte - közölte keményen és határozottan a nő, mint aki a legbiztosabb a dolgában, és tudja, hogy sosem téved.
 

   Méghogy sikoltsunk, gondolta a férfi, aki időközben kézben tartott pisztollyal minden sarkot átfésülve haladt át az utca neki kiosztott részén. Szemét forgatva átkozódott magában, mivel úgy érezte, hogy Jace nem adja meg neki, az erős férfinak a kellő tiszteletet.
   Kai duzzogva nézett be az egyik sikátorba, ahol pár rozsdás kuka és egy ketté szaggatott szemeteszsák fogadta. A zsákból kihulló hulladékot szanaszét hordta a szél, emiatt annyira büdös lett a keskeny falak között, hogy a férfi inkább gyorsan továbbállt.
   Az utcán doh- és vérszag keverékét lehetett érezni. Az utóbbit Kaillen már jól ismerte, hiszen nem egyszer volt dolga véres ügyekkel, és azt is jól tudta, hogy minden egyes Bérlő ettől a gyilkolásról árulkodó szagtól bűzlik.
   A férfi fekete bakancsának talpa visszhangot vert a falak között, ahogy az egyre kihaltabb tizenhetedik utca macskakövein haladt át. Hangtompító fegyvere lövésre készen állt, és egyre inkább azt érezte, hogy nincs egyedül. Összehúzott szemekkel nézett körül, már legalább századszorra ebben a körzetben. Nem látott semmi gyanúsat az egyre jobban gyülekező ködön kívül, ami kísértetiesen kezdte ellepni a levegőt.
   Kaillen mély levegőt vett, de mielőtt még kifújhatta volna magát, megfagyott az ereiben a vér. A nem is olyan messzi távolból éles, kárörvendő kacaj harsant fel, amelynek gazdája gyilkolásra készült.
   A férfi azonnal kapcsolt. Rohanni kezdett a hátborzongató hang irányába, amelyet visszavertek az épületek. Amikor azt tapasztalta, hogy valaki veszélyben lehet, önimádó énje teljesen eltűnt, a helyét pedig általában az elszántság érzete vette át. Most viszont nem csak ezt érezte. Futás közben a szemét csípős hideg mardosta és a szél szüntelenül verdeste kigombolt kabátja hátravetődő részét. És ekkor eszébe jutott Meredith. Egy ilyen kacajjal küldték őt is a halálba. Vérfagyasztó, ölni vágyó kacajjal, mely csak fokozni tudta a félelmet.
   Kai eltökélten rohant a Bérlő hangja után. Ezernyi gondolat kavargott a fejében, de a sok értelmetlenség mellett mégis az volt a legeltökéltebb, hogy nem fog hagyni még egy embert meghalni.
   Tökéletesen belőtt hajtincsei a sebesség hatására szanaszét álltak, de ez jelen pillanatban egyáltalán nem izgatta. Bár lélekszakadva, de érezte, hogy egyre jobban közeledik a halál pokolian vérszomjas karmaihoz.
   Gyorsan befordult a sarkon, ahol viszont kénytelen volt hirtelen megtorpanni. Közvetlenül a lába előtt egy kanárisárga, megroncsolódott kocsiajtó hevert, de néhány méterrel arrébb Kaillen magát a ronccsá vált autót is megtalálta. Tipikus Brooklyn-i taxi volt, de nem éppen a megfelelő, karbantartott állapotban. A szélvédő, valamint az összes többi ablak kitört, szilánkjaik szétszóródtak a macskaköveken. A motorháztető hiányzott, valamint mind a négy kerék elkallódva éktelenkedett az utca különböző pontjain. Az autó nagy részéből piros lángcsóvák nyújtogatták nyelveiket az ég felé, melyeket fekete füstfelhők követtek.
   A férfi futólépésben, zihálva elindult keresztül az üvegdarabokon, amelyek recsegtek-ropogtak, mikor rájuk ereszkedett. Szerencsére az út volt annyira széles, hogy meg lehessen kerülni a valószínűleg felrobbant taxit, de Kai szinte minden ötödik lépésnél egy-egy kocsialkatrészbe botlott, sőt, egyszer még hasra is vágódott egy gumiabroncsba ütközve, amely kellemetlen illatot árasztott az égés hatására. Ottiwell erre cifrán elkáromkodta magát, de hamar feltápászkodott és immár rohanva folytatta az utat. Feje iránytűként működve mutatta az utat, amerről nem is olyan régen azt az ördögi kacajt hallotta. Lángok sorait kerülgette, melyek forróságot varázsoltak a levegőbe, ha közel ment hozzájuk.
   Az állítólagos robbanás helyszínét elhagyva a nyomozót az a gondolat nyugtatta meg, hogy minden egyes ugrással közelebb ér ahhoz, hogy golyót lőhessen a gyilkos Bérlő színtelen testébe. Bár tudta, hogy ezeket a lényeket nem lehet elpusztítani, valamilyen szinten mégis sebet ejtettek rajtuk a lövések. A szervezetben már több éve azon dolgoztak, hogy kiderítsék, miként lehet elpusztítani a káosz szülötteit, de eddig semmit nem értek el.

   Kaillen felemelt pisztollyal fordult be egy sikátorba, amely a két sötét fal közé szorítva tátongott az utcán. Ösztönei automatikusan erre a helyre vezették a férfit, de jelenleg annyi minden kavargott a fejében, hogy abban sem volt biztos, a saját gondolatait hallja-e. Természetesen lelassítva, hangtalanul osont be a falak közé, hiszen tudta, hogy a Bérlő odabent tartózkodik. De amikor belépett, egy pillanatra sóbálvánnyá változott. Rowan, Abraham régi iskolatársa csillogó zöld szemekkel és hullámzó hajjal a sikátor végében, a falnak szorítva állt. Bár néhol sárpöttyök borították és arcszíne egészen tejfehér lett a kétségbeeséstől, élt és virult. De a nyomozónak észre kellett vennie a cseppet sem bájos Bérlőt is, aki vértől csöpögő késsel közeledett a ziháló lány felé. A gyilkos tőrbe csalta, majd lassan, fájdalmak között akart végezni az áldozattal.
   Rowan összehúzott szemekkel, elszántan nézett a gyilkosra. Kaillen biztos volt benne, hogy a lány meglátta őt, és bár egyetemre még nem járt, volt annyira profi, hogy egy másodpercnél tovább egy pillantást sem vetett a nyomozóra, hiszen ha sokáig pásztázta volna az idegent, leleplezi.
   A nyomozó idegesen a Bérlőre fogta a pisztolyát. A gyilkos élesen mosolyogva készült a másvilágra küldeni a sarokba szorított lányt, de Kai biztos volt benne, hogy nem fogják megúszni annyival, hogy egyszerűen lelövi, majd Rowannel együtt elmenekülnek. Ezek a lények vérszomjasak és ravaszok voltak, nem lehetett őket csupán ennyivel megállítani.
   Kaillen a ravaszra helyezte mutatóujját. Kész volt rá, hogy elsüsse a pisztolyt, de ki akarta várni a megfelelő pillanatot. Látta Rowan csillogó szemeit, amelyek elszántan, de mégis kétségbeesetten meredtek a felé közeledő gyilkosra. Arca akaratlanul is azt sugallta a nyomozó számára, hogy lője már le azzal a fegyverrel. De Ottiwell várt addig a pillanatig, amíg a Bérlő a legkevésbé számíthatott rá, hogy megtámadják.
 - Nocsak, nocsak - szólalt meg éles kígyóhangon a gyilkos, majd közvetlenül az exgimnazista előtt megtorpant. - , kit fújt ide a szél? Csak nem az egyik régi barátunkat?
   A lény egyenesen Kaillen felé fordult. Véreres, őrült szemekkel pásztázta a férfit. A nyomozó dühtől égő tekintettel nézte, ahogy a Bérlő elmosolyodik. Vértől bűzlő alakja szinte vibrált a sötétségben, ahogy ujjait végigtáncoltatta vértől csöpögő vadászkésén. A férfinak feltűnt, hogy nem Darius-szal, a Bérlők vezérével van dolga. Hiszen a főkolompos mindig elegánsan, öltönybe bújtatva végzett az áldozataival, mintha csak a temetésükre készülne. Ez a gyilkos viszont egyszerű ruhát viselt, cseppet sem volt kiöltözve.
 - Mit gondolsz, Ottiwell, kinek a vére ez? - kérdezte, miközben ujjáról egy vércsepp zuhant a földre.
   A nyomozó csak e ördögi kérdés után eszmélt rá, hogy mi is történt. Először sebet ejtett rajta pár helyen, majd fájdalmak között, a legnagyobb félelmét felhasználva akart végezni vele. És hogy kivel? A kiszemelt áldozattal, a lánnyal, aki a falnak támaszkodva, kétségbeesetten vérzett a jobb karjából és combjából. Kaillen eddig meg sem látta a Rowanen ejtett vágásokat, melyekből a piros folyadék cseppenként távozott el. A dühtől remegő kézzel készült meghúzni a ravaszt. Bosszút akart állni ezeken a lényeken Meredith-ért és az összes többi meggyilkolt emberért.
   A nyomozó mutatóujja megrándult. A hangtompító pisztolyból kilőtt a golyó, amely egyenesen a Bérlő homloka felé száguldott. Nem volt hiába való az a sok célbalövészet, amelyet hetente legalább háromszor - néha még ötször is - gyakoroltak a C.A.M.A.-nál.
   De mielőtt a golyó eltalálhatta volna a gyilkost, az fekete füstté változva eltűnt. Kaillen számíthatott volna erre a trükkre, hiszen munkája során rengetegszer találkozott már ilyen jelenséggel. A Bérlők köddé válva eltűntek, majd kisvártatva megjelentek valahol máshol.
   Ottiwell gyanakvóan nézett körül, már amennyire körül lehet nézni egy sikátorban. Pisztolyát markolva kémlelte végig a már ijesztően sötét területet, számítva rá, hogy meglepetés éri. Egyelőre nem foglalkozott a szépséges Rowannel, aki zöld szemeivel a férfira bámult.
   A következő pillanatban Kaillen kezéből kirepült a pisztoly. A nyomozó hirtelen a falnak vágódott, melynek következtében Kai sajgó koponyával landolt a földön. Élete során rengeteg kiképzésen vett részt, egy ilyen kis ütés meg sem kottyant neki. Zihálva talpra állította magát, de nem sokáig élvezhette a szilárd talajt. A Bérlő fekete füstfelhő képében közeledett a nyomozó felé, aki zihálva, de tomboló tekintettel várta a fejleményeket. Eszében sem volt megfutamodni, pedig lehet, hogy jobban tette volna, ha fogja magát, majd Rowannel együtt elmenekülnek a helyszínről. De meg akarta mutatni a gyilkosnak, hogy ki a főnök, még ha biztos is volt benne, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg.
   Mire a Bérlő a férfihoz ért, felöltötte emberi formáját. Kaillen érezte, hogy lába alól eltűnik a talaj, majd ismét a falnak csapódik. Érdes ujjak szorítását érezte a nyakán, melyek egyre erősebben nyomták a vörös, omladozó tégláknak.
   Ottiwell felkészült rá, hogy most meg fog halni. Erőlködve próbálta lefejteni bőréről a szorító, karmos kezet. Élete legrosszabb perceit érezte megfogalmazódni a fejében. Maga előtt látta, amint vérbe fagyva fekszik a sikátor porában már több napja. Az emberek még csak észre sem vették. Nyaka csak éppen annyira volt kettészelve,hogy egy utolsó réteg bőr még a helyén tartsa. Kék szemei sóbálványként meredtek az ég felé. De hol voltak a barátai? Mért nem keresték? Kaillen számított volna a munkatársaira; hogy ők majd elviszik innen, és egy méltó szertartás kíséretében békében távozhat a szebb világra. De senki sem jött. A nyomozó rajtuk kívül senkire nem számíthatott. Az utolsó élő rokona pár éve elhunyt, így a férfinak senkije nem maradt, kivéve a C.A.M.A. ügynökeit. Viszont úgy tűnt, ők is elfeledték.
    Aztán Kaillen visszatért a valóságba. Már nem egy mocsokban fekvő hulla volt, akit saját vérében úszva elfeledtek. A Bérlő játszott vele. Azt mutatta, amitől a férfi a legjobban tartott. Attól, hogy elfeledik, és senki nem marad az életében. Hogy egyedül, bajtársak nélkül a föld alá temetik, de még ekkor sem keresi senki. Egyszerűen elfelejtik, mintha nem is létezett volna. Akárcsak a rokonait.
 - Jaj, te szegény - mondta a gyilkos, miközben egyre erősebben mélyesztette karmait Ottiwell nyakába, aki még mindig szabadulni próbált.
   A Bérlő teljes erejéből a falhoz szorította, hogy véletlenül se tudjon elszökni. Közben elővette éjfekete nyelű vadászkését, mely még mindig Rowan vérétől csöpögött.
 - Ne félj, barátom. Gyorsan végzek veled, aztán a szépséges kisasszony jön - nevetett fel a lény, majd a fegyvert Kai nyakához nyomta. - Már régóta vártunk erre a pillanatra, Ottiwell. Ne aggódj, nem leszel egyedül. Nemsokára utánad küldjük a kis barátaidat is, hadd legyetek ismét együtt.
   A Bérlő felkészült rá, hogy elvágja a férfi torkát. Kaillen érezte, hogy egész testében megborzong, mikor bőréhez ér a Rowan vérével  átitatott gyilkos fegyver.
   Nem akarta így végezni. Élni akart még, hogy kiirthassa ebből a mocskos, gyalázatos világból a szüntelen öldöklést, melyben ártatlanok estek el. Ő csak azt bántotta, aki rászolgált. De a Bérlők nem válogattak jó és rossz között. Volt, amikor naponta több embert gyilkoltak meg, nem is akármilyen módon. Kai azt akarta, hogy a gyilkosok megfizessenek tetteikért.
   Ám a sötét lény keze egy pillanatra elbizonytalanodott. Már nem szorította annyira a nyomozó torkát, és dühösen égő tekintettel meredt maga elé.
   A gyilkos vicsorgó fogakkal megfordult a tengelye körül, közben a földre vetette Kaillen Ottiwellt. A férfi kissé fuldoklott az erős szorítás miatt, amely majdnem végzett vele. Még mindig a bőrén érezte az érdes ujjakat, melyek néhány másodperce még a nyakát szorongatták.
   Kai köhögve nézett a Bérlő felé. Hűvösen tapasztalta, hogy az az idő, ami számára perceknek tűnt, igazából csak pár pillantás volt. Halk dörrenés fúrta át a végtelen csendet, amelyet a hangtompító fegyvernek köszönhetően aligha hallhatott más is a sikátorban tartózkodókon kívül. Az acélszürke golyó a gyilkos homlokába fúródott, de nem hagyott nyomot. Ugyanis az emberi test csupán egy álca volt a lények számára. De Kaillen számára mégsem ez a jelenség volt a meghökkentő, melyet már annyiszor tapasztalt. Elkerekedett szemekkel nézett Rowanre, aki a nyomozó fegyverét kezében tartva állt, alig egy méterre a lélektelentől, miközben az egy kissé megtántorodott. A lény pillanatnyilag úgy nézett ki, mint ahogy Kai festhetett egy napja, részegen. Egy-két botladozás közepette dőlt a falnak, amely így támaszul szolgált neki. Ám ez csak ahhoz kellett, hogy azt a kevés erőt, amit a lövés által elvesztett, újra visszanyerje.
   A férfi ekkor újabb golyó zúgását hallotta, ám ez nem Rowantől származott.
   Megtaláltak, gondolta, miközben vigyorogva tapasztalta, hogy a golyó célba ért. A Bérlő mellkasába fúródott, mire a gyilkos vicsorogva felszisszent.
   Ottiwell még egy utolsót tüsszentett az orrába ment por miatt, mielőtt lábra tápászkodott. A két jövevénnyel, akiket Kai mosolyogva és egy kissé zihálva fogadott, nyert ügyük volt. Az a drága, gyönyörű főnökasszony, valamint az a cseppet sem kívánatos okostojás hacker személyesen állt a sikátorban, ahol pár perccel ezelőtt még gyilkossági kísérlet zajlott.
 - Úgy emlékszem, nem engedtem meg, hogy kinyírasd magad - mondta szúrós szemmel Jacelyn, Kaillenhez intézve szavait. A nyomozó vigyorogva fogadta a nő szemtelenségét.
   A főparancsnok még egyszer utoljára elsütötte fegyverét, ismét golyót lőve a méregtől elvörösödött szemű Bérlő lélektelen testébe.
 - Örömömre szolgált találkozni, Frewer kisasszony - mondta a gyilkos, majd vértől csöpögő fogait kivillantva a nőre mosolygott.
   A lélektelen utolsó mondata a falak között visszhangzott, majd a Bérlő fokozatosan éjfekete füstfelhőre bomlott, amely elszállt a szürke ég felé.
   Jace elégedetlenül köpött egyet, majd pisztolyát megforgatva a tokjába helyezte azt.
   Kaillen jól tudta, hogy a lény egyáltalán nem pusztult el, csak egy aprócska sebet ejtett rajta a három lövés. Egy kis erővesztíés volt ez neki, semmi több, amelyet egy újabb gyilkossággal rögtön orvosolni tudott. A nyomozó azzal a gondolattal nézett a füstfelhő után, hogy a mai napon nem fogják megúszni legalább egy haláleset nélkül.
 - Ó, Jace, drága parancsnokom! Mekkora öröm, hogy látlak! Viszont célozhattál volna egy kicsit pontosabban, mondjuk a torkára vagy a homlokára, de.. - A nő egy pillantással a vigyorgó Kai-be fojtotta a szót, mely azt üzente, ha nem fogja be most azonnal, az ujja véletlenül a ravaszra vándorolhat, és garantáltan célba fog találni a golyó.
   A néhány másodperces csendet végül a tőlük pár méterre álló Rowan törte meg, Megköszörülte torkát, ezzel elérve, hogy mindhárman a lányra vándoroltassák a tekintetüket.
   Az exgimnazista a földre dobta Kaillen fegyverét, amely közvetlenül a férfi lábáig csúszott a porban.
 - Csak két töltényed volt - közölte flegmán.
   Kaillen kissé durcás arcot vágott, amiért kioktatták, de magához vette a fegyvert. Az övére elhelyezett tokba helyezte, majd elkezdte leporolni magáról a mocskot. Mégis hogy történhetett meg, hogy ő ilyen koszos lett?
   Miközben a férfi portalanította magát, Abraham kilépett Jace háta mögül.
 - Szia, Rowan! - mosolygott a lányra.
   Az említett lány a hacker láttán sugárzó arccal lépett a kis csapathoz, majd lazán megölelte a férfit, aki erre nagyon is kipirosodott.
 - Te jó ég, Bram! Ezer éve nem láttalak!
   Kaillen ferde szemmel nézte végig a jelenetet. Valahogy nehezére esett megérteni, hogy egy csinos csaj a lányok terén csődtömeg haverját ölelgeti. Hogy lehetett a kis kockának egy ilyen közeli ismerőse?
 - Mi nem ölelkezünk? - súgta oda Jace-nek, mire a nő cseppet sem gyengéden gyomorszájon vágta. A férfi kétrét görnyedt a belé hasító enyhe fájdalomtól.
 - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem adtam engedélyt, hogy megölesd magad? Nos, visszavonom.
   Kaillen már megszokta az ilyesfajta gúnyolódásokat a nő részéről. Naphosszat egymást nyűtték, néha még nyomozás közben is. Bár Kai nem merte volna bevallani magának, de legbelül tisztában volt vele, hogy nem tudja annyiban hagyni Jace folytonos visszautasítását.
   Ottiwell Rowanhez lépett, aki éppen a főparancsnokkal fogott kezet. A nő összehúzott szemekkel mérte végig a lányt, de meg sem szólalt. Még a vak is látta, hogy Jacelyn nincs oda a próbaidős nyomozóért.
A férfi is kezet fogott az exgimnazistával, aki nem is volt olyan ügyetlen a fegyverekkel, mint azt elsőre hitte. Igazán beletalált a kezébe a pisztoly, és Kaillen biztos volt benne, hogy ennek a tizenkilenc éves lánynak még nagy hasznát veszik.


                                               ××××

  Jace elfordította a kulcsot, mire a motor útra készen felbőgött. A hamufekete szolgálati autó nagy sebességgel fordult le a parkolóhelynek szolgáló járdaszegélyről. Zúgó kerekekkel hagyták el a tizenhetedik utcát, ahol nem is olyan régen mindannyian egy újabb szörnyű emlék gazdáivá váltak.