4. fejezet: Felszínes igazság

                                                       Abraham

                   ,, Mindenkinek vannak titkai. Az a kérdés, 

                                            sikerül-e kideríteni őket.''

                                    (Stieg Larsson: A tetovált lány) 

                                        

   A bűnügyi egyesület terebélyes kanapéján fekve Abraham Clinton azon törte a fejét, hogy a nagybetűs Isten hogyan teremthetett még egy akkora balféket, mint ő. Fejében gondolatok sokasága cikázott erre-arra, némelyik komolyabb fejtörést okozott, míg mások jelentéktelenül suhantak a határtalan tudatlanság felé. A részben kedvező körülmények ellenére rá kellett ébrednie arra, hogy már-már szánalomra méltóan ramatyul érzi magát.
    Első ízben haladéktalanul és mindent felőrlően fellelkesült állapotban volt, amiért régi munkatársa és egyben legjobb barátja közelében tartózkodhatott. A lány érkezése minden erőtlen próbálkozása ellenére olyan érzéseket váltott ki belőle, mint a friss heroin egy megszállott drogfüggőből: amint megtapasztalta a jelenléte okozta örömöt, egyre többet és többet akart belőle. Természetesen a félénk kis hacker soha nem állt a magaslat csúcsán a nők hódítása terén, hiszen magabiztossága régen a béka hátsófele alá került. Ellentétben arrogáns hímnemű társával, aki a kilencvenes években nehézség nélkül felszedte volna még a ragyogó Marilyn Monroe-t is. Leszámítva a feltűnően idegesítő énjét, aki naphosszat tökéletes kinézetéről nyavalygott az egyesület tagjainak, ezeket a mellékes tényeket szem elől tévesztve Bramnek el kellett ismernie, hogy a férfinak megvoltak a kimagasló adottságai a nyomozáshoz, amelyek helyettesítése már komolyabb problémákat okozott volna.
    A számtalan kétely mellett Abrahamet mégis az zavarta a legjobban, hogy Rowan érkezésével egyetemben a régi emlékek is megrohanták. Azok a régi emlékek, amelyeket oly nagy igyekezettel próbált elásni a föld alá, elsősorban gyáva énje elől. Azok a keserves múltba vezető foszlányok, amelyek elméje rejtett zugából törtek utat a valóság felé, fájdalmas nyomot hagyva maguk után. Ezeknek a hatására Bramnek szembe kellett néznie a ténnyel, hogy okoskodó személyében egy fölényeskedő barom veszett el.
    Ügyetlenkedésének hosszúra nyúló folyamata még fiatal korában kezdődött el.
    Annak ellenére, hogy négy évvel idősebb volt a számára oly sokat jelentő lánynál, a forgandó szerencse egy iskolába sodorta őket, ahol kitartó munka árán sikerült barátságot kötni a fiatal Rowannel. Bram emlékezetében még mindig éles képet alkotott egy pillanat a megszámlálhatatlan közül, amikor az udvar egy távoli sarkából lopva figyelte a gyorsan jegyzetelő idegent. Monoton napjaiba halvány reménysugár költözött, amikor lehetősége adódott kilépni a mocskos mellékhelyiség falai közül, és halvány esélyeket szövögetni egy új, hasonló értelmiségi szinten álló barátra.
    Amint a fiú elszánta magát, hogy kilépjen a legalsó társadalmi rétegből, és az idegesítő csetlést-botlást kiküszöbölje Rowan társaságában, rögtön heves eszmecserékbe kezdtek a tudomány minden létező terén. Mindkettőjüket váratlan felfedezésként érte, hogy érdeklődési körük ugyanazon témák körül forogtak, és ezekben fő szerepet játszott a nyomozás, illetve rejtélyek iránti rajongás. Bram addigi főlúzerként töltött évei részben elsimultak, és végre személyesen is megtapasztalhatta az élet pozitív oldalát.
   Ám hosszútávú memóriája az akkori diáklány képét is hűen megőrizte. A mindig mosolygós, éles eszű Rowan Moreno nagy vizeket mozgatott meg az iskola hímnemű körében. Káprázatos zöld szemei, mogyoróbarna hajkoronája és nem utolsó sorban karcsú testtartása fiúk csoportját vette le a lábairól, és késztette heves bókolásra. Bram fiatalabb változata nem nézte jó szemmel az egyre gyülekező udvarlókat, és nem egyszer szembeszállt a kelletlen tanulókkal. Megközelítőleg sem azért, mert vékony testén csak úgy dagadoztak volna az izmok, bátorsága kimagasló lett volna, vagy felesleges erejét társain szerette volna levezetni. Mégcsak nem is volt egy könnyen dühbe gurulós fajta, aki agyba-főbe páholja a hívatlan jövevényeket. Ő csak Rowant szerette volna megvédeni a hormontúltengéses csapattal szemben, de legnagyobb megkönnyebbülésére a lány rá se hederített az udvariatlan seregre.
    A híres elnök nevének lemásolásával megkeresztelt fiú élete csúcspontját élte. Az addigi cikizések terhe sem rakódott már a vállára, és egy feltűnően csinos, okos lánnyal tengethette szabad perceit. Végre szabadon élhetett a számítógépek és tanulás terén kimagasló adottságaival, és Rowan segítségével megalapozhatták további tanulmányaikat, melyeket a nyomozásnak szenteltek. Bram eltökélten hitt abban, hogy csodás jövő vár rá. De pár év elteltével bele kellett törődnie abba, hogy fényűző élete gyors tempóban az összeomlás felé halad.
    Először is el kellett fogadnia, hogy legjobb barátja nem tarthat vele a munkája során. Felfuvalkodott édesapja egy antiszociális, beképzelt csitrit akart nevelni belőle, aki apuci nyugdíjba vonulása után tovább vezetheti majd a vállalatot. Amikor a cég vezetője meghallotta lánya határozatát, féktelen haragra gerjedt, és porba döntötte gyermeke álmait. Cégestől, mindenestől felpakolta házát, és bezártságra ítélte egyetlen gyermekét, akinek anya nélkül tűrnie kellett a végtelen szenvedést. Abraham mindössze annyit tehetett, hogy beszélni próbált a férfi fejével, de küldetése hamar kudarcba fulladt, ugyanis a nap végére egy biztonsági őrtől szerzett jókora monokli csúfította el amúgy sem túl tetszetős fejét.
   Mit volt mit tenni, mit nem, a fiúnak el kellett búcsúznia addigi barátjától, egyben titkos kiszemeltjétől, és magányos utakra kellett adnia fejét. Napjai ezután változatlan, unalmas ritmust vettek fel, mígnem állást kapott a C.A.M.A.-nál, ahol még több megerőltetés és szenvedés várt rá, szegényes fizetéssel társulva. De a nem túl kedvező körülmények ellenére Bram semmi pénzért nem hagyta volna ott hőn szeretett munkáját. Végre egy olyan társaságba került, ahol minden tulajdonságával együtt elfogadták, és még okoskodásának és különcségének piszkálását is megúszta, leszámítva Kai egy-két irritáló megjegyzését.
   Ám a kijelentéshez híven, miszerint élete egy gyomorforgató hullámvasúthoz azonosítható, újabb veszteséggel kellett szembenézniük, amelynek fő forrását Meredith elveszítése jelentette. A kitűnő nőszemély bámulatos személyisége pillanatok alatt elnyerte szimpátiáját, és a gyorsan szaladó évek alatt Bram az egyik legjobb barátját ismerte meg a nőben.
    Éppen ezért leírhatatlan fájdalomnak örvendett, amikor Meredith halálesetét kellett elfogadnia. Mintha a sorstól nem lett volna bőségesen elég az egyre bővelkedő, Bérlők által elkövetett gyilkosságok száma, az egyre felhalmozódó munka, és a napról-napra kockázatosabb életveszély. Bram kelletlenül tapasztalta, hogy gyenge énjének egy része ismét felszínre tör.
    Először Meredith temetésén adta be a derekát, az istentisztelet végén. Az ízléstelen sírhelyre, többek között a koporsóra hajolva bőgött, mint egy óriás, ormótlan csecsemő. Utálta is magát társai szilárdságával szemben, de ott és abban a pillanatban elszakadt benne valami, amit soha többé nem tudott kárpótolni. Könnyeivel az utóbbi években felgyülemlett keserűséget próbálta kiadni magából, de ezt nem sikerült úgy kivitelezni, hogy ne vonja magára a gyengeség és sérültség jelét.
    És amióta elszakadt benne az a bizonyos vonal, amely munkatársával ápolt viszonyát képezte, teste egyre több egérutat hagyott Bérlőkkel szembeni félelmének. Már alapjában véve sem volt egy harcedzett, talpraesett egyén, a hangtompítóval ellátott pisztoly használatához is épphogy csak értett. Az egyesületnél töltött évei alatt sikerült szert tennie pár önvédelmi mozdulatra, elsősorban rúgásra, ami éppen elegendő volt ahhoz, hogy támadás esetén harcképtelenné tegye ellenségét, és gyáva módon elhúzza a csíkot, a támadó pillanatnyi fájdalmait kihasználva. Egy szó mint száz, Bram rendelkezett a Bérlők elleni túléléshez szükséges információk alapjával, de legnagyobb félelme még így is satuként tartotta fogva.
   Enyhe kifejezés lenne azt állítani, hogy a fiú nem viselte jól a bezártságot. Ezzel szöges ellentétben állt a valóság, mivel Abraham menthetetlenül klausztrofóbiás volt. Mindig is egy problémás gyerekként tartották számon, de az egyszerű törések, vágások gyógyításával szemben a bezártság iránti gyengeségét nem lehetett orvosolni.
    Efajta különcségének is megvolt a maga oka és okozata: első osztályos korában a suli nagymenői erőszakkal bepréselték egy iskolás szekrény szűk falai közé, amelynek vendégszeretetét két órán át kellett elviselnie. Apró testméretének ellenére is nehezen fért el, arról már nem is beszélve, hogy a rosszullét és ájulás egyvelege szédítette. Lélegzete egy asztmás rohamához ért fel, tüdeje gyors ütemben kapkodott a vékony réseken beszivárgó oxigén után. Úgy érezte, hogy a falak között egyre kisebb a távolság, oldalát a sportfelszerelés egy része szorította keményen a hideg lapokhoz. Az állott levegő, illetve rohadó szendvics bűzének kombinációja csípte az orrát, és perceken belül eleredtek a könnyei. Hiába dörömbölt kétségbeesetten a szekrény ajtaján, hiába kiáltozott magából kikelve órákon át, ameddig szinte beszélni sem tudott, eredménytelenül gubbasztott tovább Élete legrosszabb két óráját élte át, mígnem verejtékben úszva rá nem talált az iskola gondnoka.
    A legrosszabb ebben a tragikus helyzetben mégis az volt, hogy az igazgatónál tett jelentés után Bramnek még kétszer kellett elsínylődnie ugyanezt a helyzetet. E szörnyű emlékek mély nyomot hagytak benne, amelynek súlyát azóta is magán viselte. Rettegett a falak mázsás súlya okozta hatástól, a feje fölött elterülő mennyezet nyomásától, amelyek rettentő közelségének érzését minden Bérlő jelenlétében átélte újra és újra. Szánalmas véglénynek érezte magát, amiért feltűnő gyengeségei mellett még a padlásszobában található ágya fölé is terebélyes ablakot rakatott, ezzel oldva esténként rátörő félelmét.

    Bram fejét hirtelen fájdalom kerítette hatalmába, mire az ülőgarnitúra ruganyos anyagába könyökölve tápászkodott fel. Összehúzott szemekkel masszírozta halántékát, miközben kissé meglepte, hogy nincs az arcán megszokott fekete keretes szemüvege. Ennek ellenére a hasogatás még ekkor sem múlt el, és a fiú kelletlenül fogadta, hogy tévképzetéből eredendően a vállán érzi az épület hatalmas súlyát. Nem volt túl fényes a hangulata, de ennek ellenére tűkön ülve várta, hogy végre elbeszélgessen Rowannel, aki éppen orvosi ellátásban részesült kisebb-nagyobb sebesülései miatt.
    A szomszédos szobából felhangzó ajtócsukódás és a halk beszédfoszlányok nesze meggyőzte róla, hogy a kanapé rejtekét elhagyva felkeresse oly rég látott barátját. Visszafogott sebességű léptekkel a szoba másik feléhez indult, de mielőtt még elhagyta volna a termet, megtorpant a szoba sarkában elhelyezkedő tükör előtt.
Hamar rá kellett döbbennie arra, hogy magabiztosságát önértékelése is követte a béka püspökfalatja alatt elterülő mélység felé.
    Seszínű, világosbarna haja mellé hasonló szempár társult, átlagos és nem túl szívderítő összképet hozva létre. Arca sápadt volt, válla ernyedt, és szokásos kabátja idétlenül lógott rajta, ami ismételten arról adott tanúságot, hogy az utóbbi idők nem kecsegtettek túl sok boldogsággal. Ezek mellett körmeit az autóút alatt tövig rágta, valamint szemei alatt sötét karikák húzódtak. Mindennapos szemüvege sem volt rajta, ami egyfajta ürességet eredményezett kinézetén. Egy kívülálló is megmondhatta volna, hogy kinézetre nem volt egy kaszanova.
    Abraham, te szánalmas barom! - gondolta némi düh társaságában, amiért idejét idétlen tükörképe tanulmányozására pazarolta. Fejcsóválva ellépett a tükör széles képe elől, majd immár minden negatív gondolatát száműzve a főhadiszállás tárgyalótermébe indult.

                                                          ××××

    Az autós mentőakció lezajlása közben és után Bram pocsék időérzéke még az eddiginél is haszontalanabbnak bizonyult. Fogalma sem volt róla, hány óra telhetett el a lánynak intézett hívás óta, ahogy arról sem tudott volna pontos adatokkal szolgálni, hogy mennyi ideig pihenhetett zaklatottan a nappali kanapéján. Jelenlegi állapotában két fontosabb cél lebegett lelki szemei előtt: megmenteni az oly rég látott Rowant a Bérlők vértől ragacsos karmai elől, illetve uralkodni egyre fokozódó fóbiáján, amely a jármű anyósülésén kerítette először hatalmába. Ennek hatására tövig rágott, már-már fájdalmat okozó körömházakkal gazdagodott, és fotografikus memóriája a legrosszabb pillanatokban hagyta cserben. Így hát megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Kai épségben rátalált a lányra, majd a csapat segítségével a szervezet viszonylag biztonságos épületébe szállították.
    Az érkezésük után elrendelt pihenő végéhez érve Bram boldogan vándorolt át a szomszédos terembe. Kurta fél órájának úgysem látta nagy hasznát, hiszen nagyobbrészt elmélkedéssel és fölösleges frusztráció keltésével töltötte azt. Feladata ismét háttérbe szorult, míg ezzel ellentétben Jace azonnal az egyesület orvosát hívta, majd az elkövetkezendő gyűlésre készítette elő a dolgokat. Kaillent ismerve pedig meg volt bizonyosodva afelől, hogy társa érdekfeszítő tevékenységre talált, saját elbűvölő kinézetére fektetve a hangsúlyt.
    A nappali élénkbarna ajtaját becsukva az épület tárgyalótermében találta magát, ami semmivel sem volt különb egy átlagos szobánál. Hatalmas irattartó szekrények, egy széles asztal, és nem utolsó sorban számtalan írószer, nagyító, és egyéb kellékek képét leszámítva átlagos teremnek volt elkönyvelhető. Az otthonias levegőbe most fertőtlenítőszer csípős szaga vegyült, amely a nappalival szemben fekvő szobából érkezett. A fiú őszintén reménykedett benne, hogy a támadás során Rowannek nem esett súlyosabb baja.
    A szobába lépve, a gyengélkedőként fenntartott helyiség előtt a C.A.M.A. vezetője, Jace, valamint az alakulat elsődleges orvosa, Zackery társalgott. Nagyobb valószínűséggel a még gyengélkedőn pihenő lány állt beszélgetésük középpontjában, de a hacker érkezésére mindkettő elhallgatott, és a jövevény felé kapta a fejét.
    Abraham már számos alkalommal eltűnődött Zack nem mindennapi személyiségén. Az afroamerikai, raszta férfi kinézete messzemenőleg eltért egy orvos komoly természetétől. A napbarnított bőr, a sötét rasztatincsek, az erős arcvonások és a mély, örömtől csillogó szempár kissé szórakozott felszínt varázsolt Zack munkáját figyelembe véve. Orvosi fehér köpenye ennek ellenére nem hiányzott öltözetéből, és a gyerekek által oly félelmetesnek tartott sztetoszkóp is a megszokott helyzetben lógott le a nyaka két oldalán. A szervezethez való kerülése nem meglepő módon a rendkívül találékony Jace érdeme volt, akinek hosszas keresgélés árán sikerült megtalálnia a legjobb szakembert. Zack pedig nem túl ígéretes fizetés ellenében elvállalta a munkát, és feladait kimagasló hozzáértéssel végezte.
    Amikor Zack meglátta Abraham érkezését, széles mosollyal üdvözölte, majd a következő szavakkal fordult hozzá:
  - Hello, Bram! Hogy vagy? - kérdezte, miközben fekete táskájának csatjával bíbelődött.
   A fiú halványan elmosolyodott, erőtlenül a gyógyító felé biccentett, mivel jelenlegi állapota nem tette lehetővé, hogy valami értelmeset mondjon. Kezeit zsebre vágva álldogált az ajtófélfának támaszkodva.
  - Kösz, élek - intézte szavait az orvos felé, mire az halvány mosollyal biccentett, ezzel fejezve ki együttérzését. - Rowannel minden rendben?
    Aggodalmaskodó hangja még saját fülének is erőtlenül csengett, amiért gondolatban újabb szitokáradatot zúdított magára. Több más dologgal egyetemben az érzelmek palástolása sem tartozott az erősségei közé.
  - Egy-két vágást leszámítva nem esett komolyabb bántódása, bár meg kell hagyni, a Bérlő alaposan ráijesztett - csóválta Zack kelletlenül a fejét, majd hangfrekvenciáját suttogóra halkította. - Ugye a lány még nem tud a Bérlőkről?
    Ekkor megszokott határozottságával a szervezet vezetőnője vette át a szót:
  - Természetesen nem. Amennyiben huzamosabb próbaidőre elvállalja a munkát, és amennyiben hajlandó titoktartást esküdni a Bérlők kilétével kapcsolatban, adhatunk neki egy esélyt. De elsősorban a kitevéseknek kell megfelelnie a következő két hónapban. - Mondandójának ennél a részénél tekintetét kisebb dőlésszögben Bram felé irányította, amelyből a fiú egyből megértette társa gondolatát.
 - El fogja vállalni a munkát - jelentette ki határozottan. - Biztos vagyok benne.
   Mondatának alátámasztására ekkor halk ajtónyitás hallatszott, mire Zackery váltott pár szót a főnöki posztot betöltő nővel, majd ezt követően elhagyta az épületet, hangos búcsúszót intézve a többiekhez. Ugyanebben az időben Rowan állt meg az ajtó előtt, pár másodperc erejéig vacakolva a kilinccsel, majd szembenézett az immár felhők között járó Brammel, és a jövevényt méregető komoly nőszeméllyel. A hacker szinte meg sem tudott szólalni, mígnem rövid időn belül Jacelyn törte meg a csendet.
  - Tíz perc múlva ugyanitt találkozunk. Addig is készíts fel az újoncunkat a rá váró nehézségekre - jelentette ki, majd mint egy vezényszóra, elhagyta a termet, magára hagyva a riadt Rowant és a kétségbeesett Bramet.
    A sikátorbeli incidenst leszámítva a hackernek ekkor adódott különösebb alkalma arra, hogy szemügyre vegye régi, ez alkalommal visszatérő barátját. Abraham csodálkozva figyelt fel arra a tényre, hogy míg ő egy fikarcnyit sem változott az évek során, addig a visszahúzódó Rowanből igazi nő cseperedett.
    Hosszú, hullámos fürtökben vállára omló haja kissé rövidebb lett utolsó találkozásuk óta, arcvonalai határozottabbá váltak, és gyermekies ábrázatát egy elkötelezett, érett nő vonásaira cserélte fel. Egyszerű öltözete gyanánt ezúttal egy tiszta, fehér póló, valamint egy egyszerű, sötét farmer szolgált. Ám átlagos ruházata nem rejthette el feltűnően csinos, többéves futás eredményeként kialakult testalkatát. Magassága jó pár centivel gyarapodott, így szinte egyvonalba ért Bram méretével. Az viszont kellemes meglepetésként érte, hogy gyönyörű, mélyzöld szemei és kedves, derűs arca a régi maradt, és abban a pillanatban is mosolyogva tekintett vissza rá. Arcszíne ugyan a fehér egy halvány árnyalatát hordozta magán, de az imént lezajlott eseményeket figyelembe véve ez nem volt nagy meglepetés.
  - Remélem nem akarsz egész nap ott álldogálni, és fapofával meredni magad elé - mondta mosolyogva a lány, majd helyet foglalt a tárgyalóterem ülési részének kialakított jókora ülőgarnitúra területén. Fejével a kanapé szabadon hagyott helye felé biccentett, amellyel egyértelműen célzott arra, hogy barátja telepedjen le mellé. - Ugye nem neheztelsz rám, amiért pár éve csak úgy faképnél hagytalak?
  - Jézusom, Rowan, dehogyis! Csak az apád...Vagyis részben az én hibám, de fogalmam sem volt, hogy mi lett veled... Ne értsd félre, kerestelek jó párszor, csupán fogalmam sem volt róla, hogy éppen Brooklynban tartózkodsz, de amint Jace kijelentette, hogy új nyomozóra van szükségünk, rögtön rád gondoltam, és aztán itt volt ez az egész, én meg...
  - Nekem is nagyon hiányoztál, Bram - nevetett fel halkan a régi jóbarát. A fiú feje ismét a vörös egy sötét árnyalatát öltötte magára, amikor ráébredt arra, hogy össze-vissza halandzsázik. Legszívesebben behúzott volna egyet magának, de különcségét nem akarta még ezzel is növelni Rowan szemében. A lány kedvessége és csilingelő nevetése mégis mosolygásra késztette, és immár boldogan ült le közvetlenül a társa mellé.
  - És amúgy minden rendben? Ugye nem tett kárt benned az az álnok szociapata? - tette fel sziszegve a kérdést, mivel nem nézte túl jó szemmel a lány kezén található, messziről kitűnő fehér kötést.
  - Nem, tényleg minden rendben. A doki nagyon kedves volt, és ez a többiekről is elmondható. Bár azt hiszem, Jacelyn így első találkozás alkalmával nem zárt a szívébe...
 - Jace mindenkivel ilyen, miatta nem kell aggódni. Tény, hogy kívülről szemlélve nem tűnik túl barátságosnak, de biztosíthatlak felőle, hogy belül arany szíve van. Kaillenről is ugyanez elmondható, de az önimádó énje néha, vagy inkább naponta a felszínre tör, és olyankor jobban jársz, ha a lehető legnagyobb távolságban elkerülöd.
    Rowan arca mindeközben kissé elkomorult, és a bal csuklóján elhelyezkedő kötést kezdte tanulmányozni. Bár nem volt csúcsformában, Bram még sosem látta ennél erősebbnek, és boldog volt, hogy elszakadásuk óta most ott folytathatták, ahol egykoron abbahagyták.
  - Még meg sem köszöntem, hogy megmentettétek az életemet. Ha akkor nem hívsz fel, bele se merek gondolni, hogy mi történt volna velem...- nyelt egy nagyot. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok nektek!
  - Á, semmiség volt az egész- legyintett szórakozottan és kissé kipirosodva Bram. - Te is megtetted volna ugyanezt értünk. Egyébként is Kaillen érdeme, hiszen az ösztöneire hagyatkozva talált rád és a Bérl..- utólagosan is elharapta a mondatot, mivel még nem akarta elijeszteni a lányt az egész vérfagyasztó történettel. Az, hogy meggondolatlanul a Bérlőre terelte a szót, különösen rossz lépés volt beszélgetőtársa nemrég átélt kalandjaira nézve. Feleslegesen bolygatta a lezáratlan múltat, amely teljes képéről Rowan még nem rendelkezett túl sok információval.
    Fölösleges lett volna más témákra terelni a szót, mivel a cég öntelt vezetőjének lánya kitűnő emlékezőtehetséggel volt megáldva. A szóban forgó személy arca gondterhelt ábrázatot öltött magára, szemöldökét összehúzta, mandulavágású szemeivel pedig aggodalmaskodva, már-már kétségbeesetten nézett, majd szólt a fiúhoz:
  - Bram, tisztában vagyok vele, hogy titkoltok előlem valamit. Fogalmam sincs, hogy az a férfi egy őrült gyilkos, vagy netán egy szökött fegyenc volt, de azt mindenesetre én is észrevettem, hogy nem egy egyszerű polgárral volt dolgom. Szóval elárulnád, hogy mi folyik itt? - kérdezte hangjában korához nem illő bölcsességgel, de mondandója még ekkor sem volt ingerült, netán követelőző. Hangja a körülményekhez képest szokatlanul nyugodt és kedves maradt, amelynek eredményeként Bram ismét bizonyságot kapott arra, hogy miért is volt odáig a mellette ülő, immár fiatal felnőttért.
  - Nézd, Rowan, szívesen beavatnálak ebbe az egészbe, de Jace a lelkemre kötötte, hogy a tárgyalásig ne szóljak egy szót sem - felelte kissé zavartan, mivel nehezére esett elhallgatni az igazságot közeli ismerőse elől. Ennek ellenére megtartotta a vezetőnek tett ígéretét, hiszen nem támadhatta le egyből egy másik világ létezésével.
    Rowan szemmel láthatóan nem elégedett meg a fiú válaszával, és kíváncsian fürkészte társa arcát. Bram kezdett komoly érvek alátámasztásával abban hinni, hogy arca egy ki-be kapcsolható, vörösen izzó lampion képére teremtetett. Fél szemmel még látta, ahogy barátja ellenkezni próbál az imént elhangzott érv ellen, ám ekkor váratlan és fölöttébb zavaró szituáció vette kezdetét. Érzékelte a háta mögül érkező gyors mozgást, de a pillanat hevében még nem tudta volna megmondani, hogy ki-, vagy micsoda okozta a hirtelen változást. Egy századmásodpercen belül viszont negatív csalódás érte, mivel a szeretett lány és közötte hívatlan vendég terpeszkedett, eltaszítva egymástól a két jóbarátot. A jövevényből áradó arrogancia, fölöttébb jókedv és nem utolsó sorban irritáció bizonyságot adott arról, hogy a kanapé támláját átugorva, a két beszélgető közé zsúfolódva Kaillen Ottiwell biztosította káprázatos jelenlétét.
  - Na, mi a helyzet, galambocskáim? - kérdezte fülig érő vigyor kíséretében, miközben felváltva pillantgatott a helyzethez kevésbé hozzászokott lányra, illetve a számára érthetetlen módon dühös okostojásra. Karjait a két fiatal vállaira rakta, ezzel szűkítve az amúgy is szegényes helyet. Bramnek kezdett komolyan elege lenni ebből a felkapott pojácából.
  - Tudod, Kai, mielőtt megtiszteltél volna csodálatos jelenléteddel, egy értelmes beszélgetést próbáltunk levezetni. Tudod, kérdésekkel, és az ehhez illő válaszokkal. - Kioktatása közben érzékelni lehetett a szavaiból áradó töménytelen gúnyt és dühöt.
    Ám a híres szívtipró még ekkor sem vesztette el állandó magabiztosságát. Szokásához híven bevetette a létező legbunkóbb énjét, amelyre a fiúnak a legkevésbé sem volt szüksége.
  - Csak nem citromba haraptál, barátocskám? - szólalt fel fölényeskedő hangján. - Vagy nem sikerült meghódítani a szépséges Rowant? Ne aggódj, én megértelek. Megsúgom neked, a helyedben én is kiadtam volna az útját - fordult most a lányhoz, aki megszeppenve hallgatta végig a két férfi szóváltását.
    Ha az egoista betolakodó nem állt volna reménytelen erőfölényben Abrahamhez képest, földöntúli örömmel felképelte volna szomszédos beszélgető, jobbanmondva veszekedő társát. A legbölcsebb megoldást szem előtt tartva csendben maradt, és szemforgatva próbálta elhárítani a férfi légből kapott kijelentéseit.
  - A titka az egésznek, hogy türelmesen várd ki, amíg a kiszemelted beadja a derekát. Nem kéne ilyen heveskedőnek lenned, visszamaradott barátom - ciccegett fejcsóválva.
  - Talán ezért nincs három éve barátnőd, Kaillen - mormogta türelmetlenül Bram, az ülőgarnitúra karfáján dobolva.
  - Én csak türelmesen kivárom az igazit, oké? - háborodott fel az imént említett. - Egyébként még mindig én állok fölényben a nők terén, szóval tessék csak befogni!
  - A kijelentésed első fele kissé sántít, Ottiwel - lépett színre Jace, kezében egy vaskos fekete mappával. Sötét, szinte éjfekete haja hullámzott körülötte, ahogy a terem hátsó területéhez tartott. - A második részét viszont nem mindennapi módon támogatom.
    A mappa nem túl visszafogott zajjal a sötét íróasztalra zuhant, majd tulajdonosa helyet foglalt a bútorzat menedéke mögött. Szép arca pár másodperc erejéig gondterhelt ábrázatot öltött magára, majd némi hezitálás árán ismét a többiekhez fordult, akik síri csendben, meresztett szemekkel várták a főnökasszony mondani valóját.
  - Nagyobb valószínűséggel mindannyiótok tisztában van vele, hogy miért vagyunk itt. Ha esetleg vannak még olyanok, akiknek nem egyértelmű a gyűlés összehívásának oka - ennél a résznél enyhén a csoport egoista tagja felé nézett-, annak elárulom, hogy Moreno kisasszony egyesületnél betöltendő sorsáról fogunk beszélni.
  - Elsősorban az újonc véleményére lennék kíváncsi. Amennyiben beleegyezését adja, hogy két hónap múlva a szervezet teljes jogú tagjává váljon, és hűen őrizze az ellenséges félről keletkezett információkat, a jelenlévők jóváhagyásával ezennel kezdetét veheti a tárgyalás. Nos, Rowan Moreno, vállalod a munkával járó következményeket és kötelességeket?
    A kanapé jobb oldalára szorított lány erőtlenül biccentett, de hangot nem tudott kipréselni magából. Jace kezében ott volt a megfelelő irányítás, de ez nem feltétlenül volt egyenlő a mókás bájcsevejjel. Ugyanis a vasfegyelem egy bírói ülés hangulatára hajazott, amelyben Bram a lehető legegyszerűbb és leglogikusabb tevékenységet fogja űzni: hallgatni, és néhanapján bólintani a közvéleménykutatások lezajlása alatt.
  - A jelenlévők tehát beleegyezésüket adják a gyűlés megnyitásához? - A kérdésre pedig azonnal két helyeslő szó volt a válasz. - Akkor a tárgyalás ezennel kezdetét vette!
   Érdekes módon, a nő az asztal rejtekéből egy bíróságokon használt kalapácsot húzott elő. Az eszközt rövid időn belül egy lapos korong követte, amely a bútorzat széléhez érkezve kölcsönhatást létesített az iménti tárggyal, fülnek nem túl kellemes összhangot hozva létre. Fejét felemelve az előtte sorakozó triumvirátusra nézett, majd ezt követően pár másodperces szünetet tartott, ezzel hozva létre a feszült hangulat tetőpontját.
  - Sajnos rövidre kell fognom, mivel még meg kell írnom egy kétoldalas jelentést arról, hogy a C.A.M.A. mivel töltötte az utóbbi öt eredménytelen hónapját. - Még a vak is láthatta, hogy a főparancsnok nincs túl rózsás kedvében. Bram gyakran elgondolkozott már azon, hogy Jacelyn hogyan bírja egyszerre ennyi munkával, szenvedéssel és megterheléssel ellátva. A nő rendíthetetlen keménysége csodálatot váltott ki a főnökével ellentétben álló, átlagos Bramből, aki még soha nem találkozott a vezetőnőnél profibb és erősebb nyomozóval.
    Jace egy kurta kihagyás után megköszörülte a torkát, és immár a nemrég érkezett lányhoz intézte szavait:
  - Eddig jómagad is rájöhettél arra, hogy egy nem egyszerű szervezettel van dolgod, ahogy a rád támadó férfi sem egy kedves, cukorkát osztogató bácsi volt. És itt lépnek közbe a nehézségek, amelyek következményeket vonnak maguk után. Mégpedig titoktartási szerződést, amely megköveteli a szervezetről és annak ellenségeiről szóló, korlátozott információkat. Most pedig felteszem azt a bizonyos kérdést: Hajlandó vagy titokban tartani és elfogadni a következő percekben elhangzó adatokat? Illetve a jelenlévő két tag is benne van az újonc beavatásában?
   A rendkívül szigorú megbeszélés lezajlása alatt Bram meredten nézett maga elé, illetve néha-néha, a lehető legjobban kerülve a feltűnést, lopva Rowanre pillantott, aki ekkor kiegyenesedett háttal nézett Jace szemébe, majd egy határozott ,,igen''-nel válaszolt. Az idegtépő csend erejéig két határozott nőszemély nézett farkasszemet egymással, majd ezt követően a két hímnemű tag is bizonyságot adott a próbaidős nyomozó megbízhatóságáról.
  - Akkor lássuk csak, miből élünk. Előre szólok, hogy nem lesz egyszerű megbirkóznod az új tényezőkkel, tehát szedd össze minden akaraterődet, Moreno - kezdett bele újra Jace, majd gyors tempóban nekivágott rövid, de mégis tartalmas magyarázatának. - A támadásod kezdeményezője, körünkben legismertebb nevén egy Bérlő volt. Alaktalan, lelketlen lények, amelyek az ősi káosz mintájára teremtettek.
    Mindeközben a gyűlés új taggal gazdagodott, aki a felszólaló kedvence, Raziel képében jelent meg. Lassú léptekkel a kanapé szélén ülő lányhoz vándorolt, és nem mindennapi módon gyorsan felszökkent a falfehér arcú Rowan ölébe. Míg Kai és Bram szemmel láthatóan visszakozott a jó húsban lévő kandúrtól, addig a próbaidős nyomozó gyengéd mozdulatok kíséretében simogatta az állat fejét, amely földöntúli örömmel szolgált Raziel számára. Jacelyn egy gyors pillanatás erejéig, összehúzott szemöldökkel tekintett a szokatlan jelenség felé, de ezt követően az asztali irattartó tartalmát kezdte rendezgeti, és folytatta elbeszélését.
  - Az utóbbi években jelentős fejlődést értünk el a Bérlők tanulmányozása terén. Különösen az egyik tagunk eredményezett lényeges felfedezéseket, de tragikus módon ő most nem lehet közöttünk. - A nő ennél a résznél nyelt egyet, arcára végtelen szomorúság telepedett, amelyet szinte egy százodmásodperces erőgyűjtéssel eltüntetett. Bram tisztában volt vele, hogy Jace fájó pontra tapintott, amikor Meredith emlékének múltját említette meg.
  - Annyit viszont sikerült kiderítenünk, hogy hogyan, hol és mikor keletkeztek. Különleges adottságuk, hogy testeket bérelnek, de kezdetben csak élettelen tárgyakét. A gyilkosság örömével egyre erősebbek lesznek, így vannak olyan fejlett példányok, amelyek emberek testét is megszállhatják. Keletkezésük bonyolult folyamatok között játszódik le, mivel olyan emberek visszamaradott lelkei, akiket tisztességtelenül öltek meg. Ergó nem tisztelték a lélek és a test bonyolult összefüggését. Éppen ezért fő céljuk a gyilkolás, mivel a rajtuk elkövetett megszentségtelenítést akarják kárpótolni, minél nagyobb mennyiségben. Ehhez még az is hozzájárul, hogy az áldozatok legnagyobb félelmét kihasználva végeznek azokkal, de oly módon, hogy a lélek épségben maradjon, és élvezetessé váljon a gyilkolás rituáléja. Ráadásul az első emberi préda testét öltik magukra egy életen át, és ekkor még nem is beszélve arról, hogy éjfekete köddé változva egyszerre több helyen is lehetnek.
    Bár Bram már többször is hallotta ezt a történetet, ugyanolyan hátborzongató volt végighallgatni minden egyes részletét, mint az egyesülethez való kerülésekor. A hideg futkosott a hátán, de megpróbált erős maradni, és Rowant segíteni a jelenlegi vészjósló helyzetben. Szívesen mondott volna neki pár bátorító szót, de hamar rá kellett döbbenie, hogy egy élő, idegesítő fal választja el a lánytól, aki éppen Jace előadását leste töretlen figyelemmel. Ráadásul Rowan a körülményekhez képest rendkívül nyugodt maradt, és rezzenés nélküli arccal ülte végig a Bérlők kilétének ecsetelését. Így hát Bram megdöbbentő cselekvésként könyvelte el, amikor a vezető mondandója végéhez érve Rowan vette át a beszélgetés fonalát.
  - Tehát most azt próbáljátok elhitetni velem, hogy holmi gyilkos albérlők rohangásznak fejvesztve a világ minden szegletében? - tette fel a kérdést kételkedve.
  - Pontosan. Van még kérdés?
    Ám ekkor nem várt módon Kaillen keze lendült a magasba. Jacelyn kérdő tekintettel fordult felé, mire meg is kapta a várva-várt megkérdőjelezést.
  - Használhatom a bírói kalapácsot? - kérdezte gyerekesen mosolygó arccal és csillogó kék szemekkel a férfi, mire Abraham újabb bizonyítékot kapott arra, hogy barátja gyakorta fel tudja húzni az emberek idegeit. Erre tökéletes példa volt az asztal mögött helyet foglaló nő, akinek naponta el kellett szenvednie a férfi jelenlétével járó következményeket. Ezúttal is sikerült kijátszania a mindig megismétlődő utolsó kártyát Jace-nél, aki abban a pillanatban nem értékelte Kaillen megjegyzését.
  - Ottiwell, elárulnád nekem, hogy milyen választ kapnál, ha most elhívnál egy randira? - kérdezte egy fintor társaságában Jace, amivel érthetővé tette, hogy már a gondolat is teljes mértékben elriasztja.
  - A fölöttébb kitartó énedet figyelembe véve szerintem okvetlenül nemet mondanál - morfondírozott hangosan a szívtipró-, de ne feledd, Jacelyn, hogy a remény soha nem hal meg! - Utalt egy kacsintást a főnökasszony felé.
  - Jól gondolod - jelentette ki az imént említett, majd a vaskos mappa kíséretében felkelt a helyéről, Rowan felé igyekezve.
  - Ha netán valami nem lenne világos, ebben részletesebb válaszokra találsz. - Nyújtotta át az iratokat tartalmazó fekete eszközt, és visszaült a helyére.
  - Tehát mindenki benne van abban, hogy adjunk Rowan Morenónak egy kéthónapos próbaidőre kifüggesztett esélyt?
   A hacker keze azon nyomban a magasba lendült, illetve igenlő válaszra nyitotta száját. Ebben a másodpercben Kaillen is hasonlóan járt el, tehát a közönség akarata egyértelművé vált.
  - Ebben az esetben a tárgyalást berekesztem, az újonc pedig holnap kezdi a gyakorlást! - A kalapács hangosat koppant a hozzá tartozó, lapos korongon, majd a székláb elmozdulása okozta zaj jelezte, hogy Jacelyn Frewer távozni kíván a megbeszélésről. Már éppen elhagyta volna a szobát, amikor pár mondat erejéig még visszafordult a kanapén ücsörgő társaság legfiatalabb tagjához:
  - Jut eszembe, ha netán értesíteni szeretnél valakit a holléted felől, a nappaliban találod a közös telefont. Ezzel egyetemben azt se felejtsétek el, hogy holnap ismét munkanap, tehát tessék felkészülni a teendőkre, és kipihenni a napi fáradalmakat.
    Léptei visszhangot vertek a kemény padlón, ahogy személyes irodájához vezetett útja. A nagy zűrzavarban Bramnek fel sem tűnt, hogy véget ért a tárgyalás, és immár két hónap erejéig maga mellett tudhatja Rowant. A hallottak után örömmel eltöltött volna a lánnyal pár órát, az utóbbi időkről beszélgetve. Tervéhez az is hozzájárult, hogy a megbeszélés végeztével Kaillen is feltápászkodott a helyéről.
  - Sajnos meg kell fosszalak a pótolhatatlan jelenlétemtől - szólalt fel, tettetett együttérzést szimulálva. - A helyzet az, hogy ezt a testet kordában kell tartani, és az energiát sem hanyagolhatom el. Még ezt a bolhás dögöt is felfalnám, ha nem lenne ennyire ocsmány, szóval elképzelhetitek, mennyire éhes vagyok. De ne csüggedjetek, nemsokára visszatérek! - újságolta boldogan, majd villámot megszégyenítő sebességgel a hűtő felé iramodott. Félúton, az ajtófélfánál megállt, majd még egyszer Bramhez fordult. - És ne feledd, bánj ügyesen a kicsikével!
    Sokat sejtető mosollyal kisurrant a szobából, a hűtőszekrényt célozva meg. Az iménti jótanáccsal elhalmozott fiú vigyorogva megcsóválta a fejét, majd a megrázó eseményeket átélő lányra nézett. Rowan szomorú arccal simogatta a még mindig ölében tanyázó, csokoládébarna bundás kandúrt, aki Kai mondandóját hallgatva felborzolta a hátán a szőrt, és heves sziszegésbe kezdett. Az exgimnazista azonban pár gyengéd simogatással megnyugtatta, mire a macska elégtételt szerezve dorombolni kezdett. Pár perc után azonban a nemrég távozott férfi nyomába lépett, és némi laktatós vacsora reményében gazdája irodája felé sompolygott.
   A fiú ismét egyedül maradt a visszahúzódó lánnyal, aki gyönyörű zöld szemeit most Abraham arcára emelte.
  - Azt hiszem, Bram, én sem voltam teljesen őszinte veled. Az igazság ugyanis az... - de nem fejezhette be mondatát, mivel a hacker gyors ütemben félbeszakította.
  - Valami baj van, Rowan?
    Hangja aggodalmasan és félénken csengett a hirtelen beállt csendben. Feszülten várta barátja válaszát, miközben kis híja volt annak, hogy el ne vesszen azokban a mélyzöld, ragyogó szemekben.
  - Mielőtt rám találtatok volna, tulajdonképpen elszöktem az apámtól, mivel megint költözni akart. Ami egyenlő azzal, hogy...- kellemes hangja egy röpke szünet erejéig elcsuklott, bár azelőtt is nehezére esett kiejteni minden egyes szót. - Jelen pillanatban nincs hol laknom.
    Amíg Abraham Clintont a sors össze nem hozta az élete fénypontját jelentő csodálatos lánnyal, biztos volt benne, hogy nagy meglepetések már nem igazán érhetik a nagybetűs Életben. Ám amikor Rowan érkezésével egyetemben a sorsdöntő fordulatok is felütötték a fejüket, rá kellett ébrednie arra, hogy szánalmas helyzetének forrása megújult erővel öltött ismét alakot, és fájdalmas, kegyetlen csapásokkal sújtott vissza rá a feneketlen, kavargó mélyből.

3. Fejezet: Élet vagy halál?

Sziasztok! Ma elhoztam nektek a 3. fejezetet, mely Kaillen szemszögéből íródott. Az én mércémmel mérve ez egy igazán kövér fejezet lett, tekintve, hogy én milyen rövid részeket szoktam írni (lásd az 1. fejezet :D ) . Remélem tetszeni fog, és figyelmeztetek mindenkit:  jó kis estimesének hat, szóval akár az ágyból is elolvashatjátok a kényelmes párnán fekve. Kellemes olvasást és Bérlő mentes napot kívánok! 

Kaillen

,,Az élet nem más, mint utazás a halál felé."
 (Lucius Annaeus Seneca)

   

A tegnapi nap meglehetősen ködös volt Kaillen Ottiwell számára. Emlékezett egy elnyűtt temetőre, siralmas énekekre és egy sötét arkangyalra egy sírkő felett. A tiszteletes elnyújtott prédikálását hallgatva próbálta elrejteni, mit is érez. Emlékezett, hogy a koporsóban, ami mára rég a föld alatt pihent, egykori munkatársa feküdt holtan, Meredith Wilmer. Kai-nek sokat jelentett a lány, hiszen már régóta ismerte. Kétségtelenül ő volt a bűnügyi egyesületük legtalpraesettebb tagja. Mindig tudta, mit kell tenni, és négyük közül ő ismerte a legjobban a Bérlőket. Persze csak a fekete szépség, Jacelyn mellett.

   Kaillen-t meglehetősen megrázták a történtek. Egyik napról a másikra vesztette el az egyik legjobb barátját és egyben munkatársát. A temetés után, a feledés érdekében megivott egy-két pohárkát. Vagy inkább üveget. De hogy mi történhetett azután, nem emlékezett.

   A férfi sok mindent nem mondott el a körülötte lévőknek. Egoista énjével próbálta elfedni azt, aki valójában volt. Persze megvolt benne az az önimádat, amiért minden nap felkelt, megnézte magát a tükörben, és ha csak egy hajszála nem állt jól, hívta a kommandósokat. De Meredith halála után ez kezdett felszakadozni belülről.

   Akárhogyis, Kaillen még mindig szerette a külsejét. Túlságosan is. És bár nem volt barátnője - amit mellesleg nem nagyon értett, hiszen csak rá kellett nézni - , sokszor elképzelt egy szerető feleség melletti életet. Hiszen a férfi nemsokára betölti a harmincadik életévét, de még egyetlen komoly kapcsolata sem volt.

                                                   ××××

   Amikor Jace rátaposott a gázra, Kai úgy érezte, menten leszakad izmos hasáról az inge. A fekete szolgálati kocsi por- és füstfelhőt hagyva maga után száguldott ki a C.A.M.A. épületének garázsából. Kerékcsigorgás hasított és visszhangzott végig Brooklyn épületei között.
   Mióta meglátta a számítógép képernyőjén Bram volt iskolatársát, másra se tudott gondolni, csak azokra a csillogó, zöld szemekre. Viszont a vak is látta, hogy a hacker hevesebb érzelmeket táplál a lány felé, mintha csak barátok lennének, ezért Kaillennek eszében sem volt rámozdulni az exgimnazistára. Nem akarta elvenni kedves munkatársától az esélyt, hogy barátnője legyen, hiszen a számítógépzseninek ebben az esetben lehet, hogy már nyert ügye volt régi ismerősével, Rowannel szemben.
   Kai először nem értette, mért nyomja Jace tövig a gázpedált. Hiszen ha a lány nyomozónak tanult, biztosan el tud bánni egy Bérlővel. Aztán rájött, hogy Bram csinos kis csaja lehet, hogy nem tud a Bérlőkről, tehát veszélyben van.
 - És Bram - kezdte gúnyos mosollyal a száján Kai - , mióta is vagytok együtt ezzel a Rowannel?
 - Nem vagyunk együtt! Csak egy régi iskolatársam, szállj le rólam! - méltatlankodott Abraham, de az arca olyan piros lett, mint egy frissen érett alma.
   Kaillen nagyot nevetett.
 - Ottiwell, fogd be a szád, különben hátramegyek, és én fogom be! - rivallt rá Jacelyn, majd bevett egy olyan éles kanyart, hogy az autó majdnem az oldalára fordult. - Bram, hol is van most az a lány?
 - A tizenhetedik utcában. - felelte a hacker.
   Ahogy Jace kiadta neki a parancsot, Kai meg sem szólalt többet. Viszont továbbra is olyan gúnyos mosollyal nézett Bramre, mintha ő lenne a Grincs, és éppen elszúrta volna munkatársa karácsonyát.


   A tizenhetedik utca területe olyan volt, mintha átment volna rajta legalább öt tank: házak kitört ablakai okozta üvegszilánk-tenger hullámzott az úton, számos sáros pocsolya kíséretében.
 - Itt bomba robbant? - kérdezte Kai, miközben az ablakon át kémlelte az utcát.
 - Így is mondhatjuk - mondta Jace, majd lassított az autó tempóján.
   Kaillen sokszor látott már ilyen jeleneteket munkája során. És ennél voltak durvább esetek is. Például, amikor egyszer egy felcafatolt emberi test maradványai hevertek szanaszét a tetthelyen. A férfi jól emlékezett arra az ügyre, és az undorító látvány miatt azonnal ki is dobta a taccsot. De a sok évnyi C.A.M.A.-nál töltött haláleset után a gyomra többé nem készült ki, megszokta a véres dolgokat.
   Kai próbált örülni az új csapattag - jelöltnek. De az érzés, hogy egy másik személy veszi át Merry helyét, teljesen eltüntette annak izgatottságát, amit általában akkor érzett, ha egy új munkatárssal gazdagodott az egyesület. Lesújtottnak érezte magát, habár néhány perce még önfeledten nevetett. Ha ez a Rowan valóban értette a kitanult szakmát - ahogy ezt Bram állította - , akkor valószínűleg a lány egy szép kis munkára lelt hullák, vér és életveszélyek között. Bár Jace mellett nem volt meggyőződve róla, hogy a lány valaha is a szervezet tagja lesz. Hiszen a főparancsnok kemény dió volt, amit Kai már régóta próbált feltörni. Bókokkal árasztotta el a nőt, sokszor még ajándékot is vett, de mind hiába. A végén vissza kellett vinnie mindent, oda, ahonnan elhozta, ugyanis Jacelynnek esze ágában sem volt elfogadni a cuccokat. Persze a férfi ezekkel csak akkor próbálkozott, amikor négyszemközt voltak, ugyanis nem akarta megalázni magát a rendszeres visszautasításokkal.
    Visszatérve a ködös életbe, Kai egy erős lökést érzett, amely azt jelezte, hogy Jace leparkolt.
 - Gyerünk, siessetek! - sürgette a két férfit a parancsnok, majd kiszállt az autóból.
 - Akkor lássuk a medvét - mondta Kaillen, majd egy hosszú levegővétel közepette kinyitotta a kocsi ajtaját és kilépett a macskaköves utcára.
   Miután mindenki sietve elhagyta a járművet, Jacelyn egy határozott mozdulattal kezébe vette hangtompító pisztolyát.
 - Szétválunk. Minden egyes apró helyet fésüljetek át, a Bérlő bárhol lehet. Ha megtaláljátok a lány hulláját, csak sikoltsatok. Kizárt, hogy eddig túlélte - közölte keményen és határozottan a nő, mint aki a legbiztosabb a dolgában, és tudja, hogy sosem téved.
 

   Méghogy sikoltsunk, gondolta a férfi, aki időközben kézben tartott pisztollyal minden sarkot átfésülve haladt át az utca neki kiosztott részén. Szemét forgatva átkozódott magában, mivel úgy érezte, hogy Jace nem adja meg neki, az erős férfinak a kellő tiszteletet.
   Kai duzzogva nézett be az egyik sikátorba, ahol pár rozsdás kuka és egy ketté szaggatott szemeteszsák fogadta. A zsákból kihulló hulladékot szanaszét hordta a szél, emiatt annyira büdös lett a keskeny falak között, hogy a férfi inkább gyorsan továbbállt.
   Az utcán doh- és vérszag keverékét lehetett érezni. Az utóbbit Kaillen már jól ismerte, hiszen nem egyszer volt dolga véres ügyekkel, és azt is jól tudta, hogy minden egyes Bérlő ettől a gyilkolásról árulkodó szagtól bűzlik.
   A férfi fekete bakancsának talpa visszhangot vert a falak között, ahogy az egyre kihaltabb tizenhetedik utca macskakövein haladt át. Hangtompító fegyvere lövésre készen állt, és egyre inkább azt érezte, hogy nincs egyedül. Összehúzott szemekkel nézett körül, már legalább századszorra ebben a körzetben. Nem látott semmi gyanúsat az egyre jobban gyülekező ködön kívül, ami kísértetiesen kezdte ellepni a levegőt.
   Kaillen mély levegőt vett, de mielőtt még kifújhatta volna magát, megfagyott az ereiben a vér. A nem is olyan messzi távolból éles, kárörvendő kacaj harsant fel, amelynek gazdája gyilkolásra készült.
   A férfi azonnal kapcsolt. Rohanni kezdett a hátborzongató hang irányába, amelyet visszavertek az épületek. Amikor azt tapasztalta, hogy valaki veszélyben lehet, önimádó énje teljesen eltűnt, a helyét pedig általában az elszántság érzete vette át. Most viszont nem csak ezt érezte. Futás közben a szemét csípős hideg mardosta és a szél szüntelenül verdeste kigombolt kabátja hátravetődő részét. És ekkor eszébe jutott Meredith. Egy ilyen kacajjal küldték őt is a halálba. Vérfagyasztó, ölni vágyó kacajjal, mely csak fokozni tudta a félelmet.
   Kai eltökélten rohant a Bérlő hangja után. Ezernyi gondolat kavargott a fejében, de a sok értelmetlenség mellett mégis az volt a legeltökéltebb, hogy nem fog hagyni még egy embert meghalni.
   Tökéletesen belőtt hajtincsei a sebesség hatására szanaszét álltak, de ez jelen pillanatban egyáltalán nem izgatta. Bár lélekszakadva, de érezte, hogy egyre jobban közeledik a halál pokolian vérszomjas karmaihoz.
   Gyorsan befordult a sarkon, ahol viszont kénytelen volt hirtelen megtorpanni. Közvetlenül a lába előtt egy kanárisárga, megroncsolódott kocsiajtó hevert, de néhány méterrel arrébb Kaillen magát a ronccsá vált autót is megtalálta. Tipikus Brooklyn-i taxi volt, de nem éppen a megfelelő, karbantartott állapotban. A szélvédő, valamint az összes többi ablak kitört, szilánkjaik szétszóródtak a macskaköveken. A motorháztető hiányzott, valamint mind a négy kerék elkallódva éktelenkedett az utca különböző pontjain. Az autó nagy részéből piros lángcsóvák nyújtogatták nyelveiket az ég felé, melyeket fekete füstfelhők követtek.
   A férfi futólépésben, zihálva elindult keresztül az üvegdarabokon, amelyek recsegtek-ropogtak, mikor rájuk ereszkedett. Szerencsére az út volt annyira széles, hogy meg lehessen kerülni a valószínűleg felrobbant taxit, de Kai szinte minden ötödik lépésnél egy-egy kocsialkatrészbe botlott, sőt, egyszer még hasra is vágódott egy gumiabroncsba ütközve, amely kellemetlen illatot árasztott az égés hatására. Ottiwell erre cifrán elkáromkodta magát, de hamar feltápászkodott és immár rohanva folytatta az utat. Feje iránytűként működve mutatta az utat, amerről nem is olyan régen azt az ördögi kacajt hallotta. Lángok sorait kerülgette, melyek forróságot varázsoltak a levegőbe, ha közel ment hozzájuk.
   Az állítólagos robbanás helyszínét elhagyva a nyomozót az a gondolat nyugtatta meg, hogy minden egyes ugrással közelebb ér ahhoz, hogy golyót lőhessen a gyilkos Bérlő színtelen testébe. Bár tudta, hogy ezeket a lényeket nem lehet elpusztítani, valamilyen szinten mégis sebet ejtettek rajtuk a lövések. A szervezetben már több éve azon dolgoztak, hogy kiderítsék, miként lehet elpusztítani a káosz szülötteit, de eddig semmit nem értek el.

   Kaillen felemelt pisztollyal fordult be egy sikátorba, amely a két sötét fal közé szorítva tátongott az utcán. Ösztönei automatikusan erre a helyre vezették a férfit, de jelenleg annyi minden kavargott a fejében, hogy abban sem volt biztos, a saját gondolatait hallja-e. Természetesen lelassítva, hangtalanul osont be a falak közé, hiszen tudta, hogy a Bérlő odabent tartózkodik. De amikor belépett, egy pillanatra sóbálvánnyá változott. Rowan, Abraham régi iskolatársa csillogó zöld szemekkel és hullámzó hajjal a sikátor végében, a falnak szorítva állt. Bár néhol sárpöttyök borították és arcszíne egészen tejfehér lett a kétségbeeséstől, élt és virult. De a nyomozónak észre kellett vennie a cseppet sem bájos Bérlőt is, aki vértől csöpögő késsel közeledett a ziháló lány felé. A gyilkos tőrbe csalta, majd lassan, fájdalmak között akart végezni az áldozattal.
   Rowan összehúzott szemekkel, elszántan nézett a gyilkosra. Kaillen biztos volt benne, hogy a lány meglátta őt, és bár egyetemre még nem járt, volt annyira profi, hogy egy másodpercnél tovább egy pillantást sem vetett a nyomozóra, hiszen ha sokáig pásztázta volna az idegent, leleplezi.
   A nyomozó idegesen a Bérlőre fogta a pisztolyát. A gyilkos élesen mosolyogva készült a másvilágra küldeni a sarokba szorított lányt, de Kai biztos volt benne, hogy nem fogják megúszni annyival, hogy egyszerűen lelövi, majd Rowannel együtt elmenekülnek. Ezek a lények vérszomjasak és ravaszok voltak, nem lehetett őket csupán ennyivel megállítani.
   Kaillen a ravaszra helyezte mutatóujját. Kész volt rá, hogy elsüsse a pisztolyt, de ki akarta várni a megfelelő pillanatot. Látta Rowan csillogó szemeit, amelyek elszántan, de mégis kétségbeesetten meredtek a felé közeledő gyilkosra. Arca akaratlanul is azt sugallta a nyomozó számára, hogy lője már le azzal a fegyverrel. De Ottiwell várt addig a pillanatig, amíg a Bérlő a legkevésbé számíthatott rá, hogy megtámadják.
 - Nocsak, nocsak - szólalt meg éles kígyóhangon a gyilkos, majd közvetlenül az exgimnazista előtt megtorpant. - , kit fújt ide a szél? Csak nem az egyik régi barátunkat?
   A lény egyenesen Kaillen felé fordult. Véreres, őrült szemekkel pásztázta a férfit. A nyomozó dühtől égő tekintettel nézte, ahogy a Bérlő elmosolyodik. Vértől bűzlő alakja szinte vibrált a sötétségben, ahogy ujjait végigtáncoltatta vértől csöpögő vadászkésén. A férfinak feltűnt, hogy nem Darius-szal, a Bérlők vezérével van dolga. Hiszen a főkolompos mindig elegánsan, öltönybe bújtatva végzett az áldozataival, mintha csak a temetésükre készülne. Ez a gyilkos viszont egyszerű ruhát viselt, cseppet sem volt kiöltözve.
 - Mit gondolsz, Ottiwell, kinek a vére ez? - kérdezte, miközben ujjáról egy vércsepp zuhant a földre.
   A nyomozó csak e ördögi kérdés után eszmélt rá, hogy mi is történt. Először sebet ejtett rajta pár helyen, majd fájdalmak között, a legnagyobb félelmét felhasználva akart végezni vele. És hogy kivel? A kiszemelt áldozattal, a lánnyal, aki a falnak támaszkodva, kétségbeesetten vérzett a jobb karjából és combjából. Kaillen eddig meg sem látta a Rowanen ejtett vágásokat, melyekből a piros folyadék cseppenként távozott el. A dühtől remegő kézzel készült meghúzni a ravaszt. Bosszút akart állni ezeken a lényeken Meredith-ért és az összes többi meggyilkolt emberért.
   A nyomozó mutatóujja megrándult. A hangtompító pisztolyból kilőtt a golyó, amely egyenesen a Bérlő homloka felé száguldott. Nem volt hiába való az a sok célbalövészet, amelyet hetente legalább háromszor - néha még ötször is - gyakoroltak a C.A.M.A.-nál.
   De mielőtt a golyó eltalálhatta volna a gyilkost, az fekete füstté változva eltűnt. Kaillen számíthatott volna erre a trükkre, hiszen munkája során rengetegszer találkozott már ilyen jelenséggel. A Bérlők köddé válva eltűntek, majd kisvártatva megjelentek valahol máshol.
   Ottiwell gyanakvóan nézett körül, már amennyire körül lehet nézni egy sikátorban. Pisztolyát markolva kémlelte végig a már ijesztően sötét területet, számítva rá, hogy meglepetés éri. Egyelőre nem foglalkozott a szépséges Rowannel, aki zöld szemeivel a férfira bámult.
   A következő pillanatban Kaillen kezéből kirepült a pisztoly. A nyomozó hirtelen a falnak vágódott, melynek következtében Kai sajgó koponyával landolt a földön. Élete során rengeteg kiképzésen vett részt, egy ilyen kis ütés meg sem kottyant neki. Zihálva talpra állította magát, de nem sokáig élvezhette a szilárd talajt. A Bérlő fekete füstfelhő képében közeledett a nyomozó felé, aki zihálva, de tomboló tekintettel várta a fejleményeket. Eszében sem volt megfutamodni, pedig lehet, hogy jobban tette volna, ha fogja magát, majd Rowannel együtt elmenekülnek a helyszínről. De meg akarta mutatni a gyilkosnak, hogy ki a főnök, még ha biztos is volt benne, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg.
   Mire a Bérlő a férfihoz ért, felöltötte emberi formáját. Kaillen érezte, hogy lába alól eltűnik a talaj, majd ismét a falnak csapódik. Érdes ujjak szorítását érezte a nyakán, melyek egyre erősebben nyomták a vörös, omladozó tégláknak.
   Ottiwell felkészült rá, hogy most meg fog halni. Erőlködve próbálta lefejteni bőréről a szorító, karmos kezet. Élete legrosszabb perceit érezte megfogalmazódni a fejében. Maga előtt látta, amint vérbe fagyva fekszik a sikátor porában már több napja. Az emberek még csak észre sem vették. Nyaka csak éppen annyira volt kettészelve,hogy egy utolsó réteg bőr még a helyén tartsa. Kék szemei sóbálványként meredtek az ég felé. De hol voltak a barátai? Mért nem keresték? Kaillen számított volna a munkatársaira; hogy ők majd elviszik innen, és egy méltó szertartás kíséretében békében távozhat a szebb világra. De senki sem jött. A nyomozó rajtuk kívül senkire nem számíthatott. Az utolsó élő rokona pár éve elhunyt, így a férfinak senkije nem maradt, kivéve a C.A.M.A. ügynökeit. Viszont úgy tűnt, ők is elfeledték.
    Aztán Kaillen visszatért a valóságba. Már nem egy mocsokban fekvő hulla volt, akit saját vérében úszva elfeledtek. A Bérlő játszott vele. Azt mutatta, amitől a férfi a legjobban tartott. Attól, hogy elfeledik, és senki nem marad az életében. Hogy egyedül, bajtársak nélkül a föld alá temetik, de még ekkor sem keresi senki. Egyszerűen elfelejtik, mintha nem is létezett volna. Akárcsak a rokonait.
 - Jaj, te szegény - mondta a gyilkos, miközben egyre erősebben mélyesztette karmait Ottiwell nyakába, aki még mindig szabadulni próbált.
   A Bérlő teljes erejéből a falhoz szorította, hogy véletlenül se tudjon elszökni. Közben elővette éjfekete nyelű vadászkését, mely még mindig Rowan vérétől csöpögött.
 - Ne félj, barátom. Gyorsan végzek veled, aztán a szépséges kisasszony jön - nevetett fel a lény, majd a fegyvert Kai nyakához nyomta. - Már régóta vártunk erre a pillanatra, Ottiwell. Ne aggódj, nem leszel egyedül. Nemsokára utánad küldjük a kis barátaidat is, hadd legyetek ismét együtt.
   A Bérlő felkészült rá, hogy elvágja a férfi torkát. Kaillen érezte, hogy egész testében megborzong, mikor bőréhez ér a Rowan vérével  átitatott gyilkos fegyver.
   Nem akarta így végezni. Élni akart még, hogy kiirthassa ebből a mocskos, gyalázatos világból a szüntelen öldöklést, melyben ártatlanok estek el. Ő csak azt bántotta, aki rászolgált. De a Bérlők nem válogattak jó és rossz között. Volt, amikor naponta több embert gyilkoltak meg, nem is akármilyen módon. Kai azt akarta, hogy a gyilkosok megfizessenek tetteikért.
   Ám a sötét lény keze egy pillanatra elbizonytalanodott. Már nem szorította annyira a nyomozó torkát, és dühösen égő tekintettel meredt maga elé.
   A gyilkos vicsorgó fogakkal megfordult a tengelye körül, közben a földre vetette Kaillen Ottiwellt. A férfi kissé fuldoklott az erős szorítás miatt, amely majdnem végzett vele. Még mindig a bőrén érezte az érdes ujjakat, melyek néhány másodperce még a nyakát szorongatták.
   Kai köhögve nézett a Bérlő felé. Hűvösen tapasztalta, hogy az az idő, ami számára perceknek tűnt, igazából csak pár pillantás volt. Halk dörrenés fúrta át a végtelen csendet, amelyet a hangtompító fegyvernek köszönhetően aligha hallhatott más is a sikátorban tartózkodókon kívül. Az acélszürke golyó a gyilkos homlokába fúródott, de nem hagyott nyomot. Ugyanis az emberi test csupán egy álca volt a lények számára. De Kaillen számára mégsem ez a jelenség volt a meghökkentő, melyet már annyiszor tapasztalt. Elkerekedett szemekkel nézett Rowanre, aki a nyomozó fegyverét kezében tartva állt, alig egy méterre a lélektelentől, miközben az egy kissé megtántorodott. A lény pillanatnyilag úgy nézett ki, mint ahogy Kai festhetett egy napja, részegen. Egy-két botladozás közepette dőlt a falnak, amely így támaszul szolgált neki. Ám ez csak ahhoz kellett, hogy azt a kevés erőt, amit a lövés által elvesztett, újra visszanyerje.
   A férfi ekkor újabb golyó zúgását hallotta, ám ez nem Rowantől származott.
   Megtaláltak, gondolta, miközben vigyorogva tapasztalta, hogy a golyó célba ért. A Bérlő mellkasába fúródott, mire a gyilkos vicsorogva felszisszent.
   Ottiwell még egy utolsót tüsszentett az orrába ment por miatt, mielőtt lábra tápászkodott. A két jövevénnyel, akiket Kai mosolyogva és egy kissé zihálva fogadott, nyert ügyük volt. Az a drága, gyönyörű főnökasszony, valamint az a cseppet sem kívánatos okostojás hacker személyesen állt a sikátorban, ahol pár perccel ezelőtt még gyilkossági kísérlet zajlott.
 - Úgy emlékszem, nem engedtem meg, hogy kinyírasd magad - mondta szúrós szemmel Jacelyn, Kaillenhez intézve szavait. A nyomozó vigyorogva fogadta a nő szemtelenségét.
   A főparancsnok még egyszer utoljára elsütötte fegyverét, ismét golyót lőve a méregtől elvörösödött szemű Bérlő lélektelen testébe.
 - Örömömre szolgált találkozni, Frewer kisasszony - mondta a gyilkos, majd vértől csöpögő fogait kivillantva a nőre mosolygott.
   A lélektelen utolsó mondata a falak között visszhangzott, majd a Bérlő fokozatosan éjfekete füstfelhőre bomlott, amely elszállt a szürke ég felé.
   Jace elégedetlenül köpött egyet, majd pisztolyát megforgatva a tokjába helyezte azt.
   Kaillen jól tudta, hogy a lény egyáltalán nem pusztult el, csak egy aprócska sebet ejtett rajta a három lövés. Egy kis erővesztíés volt ez neki, semmi több, amelyet egy újabb gyilkossággal rögtön orvosolni tudott. A nyomozó azzal a gondolattal nézett a füstfelhő után, hogy a mai napon nem fogják megúszni legalább egy haláleset nélkül.
 - Ó, Jace, drága parancsnokom! Mekkora öröm, hogy látlak! Viszont célozhattál volna egy kicsit pontosabban, mondjuk a torkára vagy a homlokára, de.. - A nő egy pillantással a vigyorgó Kai-be fojtotta a szót, mely azt üzente, ha nem fogja be most azonnal, az ujja véletlenül a ravaszra vándorolhat, és garantáltan célba fog találni a golyó.
   A néhány másodperces csendet végül a tőlük pár méterre álló Rowan törte meg, Megköszörülte torkát, ezzel elérve, hogy mindhárman a lányra vándoroltassák a tekintetüket.
   Az exgimnazista a földre dobta Kaillen fegyverét, amely közvetlenül a férfi lábáig csúszott a porban.
 - Csak két töltényed volt - közölte flegmán.
   Kaillen kissé durcás arcot vágott, amiért kioktatták, de magához vette a fegyvert. Az övére elhelyezett tokba helyezte, majd elkezdte leporolni magáról a mocskot. Mégis hogy történhetett meg, hogy ő ilyen koszos lett?
   Miközben a férfi portalanította magát, Abraham kilépett Jace háta mögül.
 - Szia, Rowan! - mosolygott a lányra.
   Az említett lány a hacker láttán sugárzó arccal lépett a kis csapathoz, majd lazán megölelte a férfit, aki erre nagyon is kipirosodott.
 - Te jó ég, Bram! Ezer éve nem láttalak!
   Kaillen ferde szemmel nézte végig a jelenetet. Valahogy nehezére esett megérteni, hogy egy csinos csaj a lányok terén csődtömeg haverját ölelgeti. Hogy lehetett a kis kockának egy ilyen közeli ismerőse?
 - Mi nem ölelkezünk? - súgta oda Jace-nek, mire a nő cseppet sem gyengéden gyomorszájon vágta. A férfi kétrét görnyedt a belé hasító enyhe fájdalomtól.
 - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem adtam engedélyt, hogy megölesd magad? Nos, visszavonom.
   Kaillen már megszokta az ilyesfajta gúnyolódásokat a nő részéről. Naphosszat egymást nyűtték, néha még nyomozás közben is. Bár Kai nem merte volna bevallani magának, de legbelül tisztában volt vele, hogy nem tudja annyiban hagyni Jace folytonos visszautasítását.
   Ottiwell Rowanhez lépett, aki éppen a főparancsnokkal fogott kezet. A nő összehúzott szemekkel mérte végig a lányt, de meg sem szólalt. Még a vak is látta, hogy Jacelyn nincs oda a próbaidős nyomozóért.
A férfi is kezet fogott az exgimnazistával, aki nem is volt olyan ügyetlen a fegyverekkel, mint azt elsőre hitte. Igazán beletalált a kezébe a pisztoly, és Kaillen biztos volt benne, hogy ennek a tizenkilenc éves lánynak még nagy hasznát veszik.


                                               ××××

  Jace elfordította a kulcsot, mire a motor útra készen felbőgött. A hamufekete szolgálati autó nagy sebességgel fordult le a parkolóhelynek szolgáló járdaszegélyről. Zúgó kerekekkel hagyták el a tizenhetedik utcát, ahol nem is olyan régen mindannyian egy újabb szörnyű emlék gazdáivá váltak.

Névváltoztatás, avagy Elizabeth-ből Lonia lett

Sziasztok!
Nos, mint a címből is kiderül, nevet változtatok. Mivel kedvencem a görög mitológia, az egyik számomra legkedvesebb istenség (Apollón) nőiesített nevét fogom ezentúl viselni, amely az Apollonia, avagy teljes nevemen Apollonia Cartell, melynek becses rövidítése nem más, mint a Lonia C. . Tehát mától fogva Lonia C. vagy Apollonia Cartell néven találhattok rám a világhálón, szóval ezentúl ne Elizabeth-ként keressetek! ;)

                                                                                           ~ Lonia, alias a régi Elizabeth ~
                                                                                                 

Az arany cicával rendelkező Gold Personality Award

Bérlő mentes szép napot kívánunk minden Nyomkövetőnek!
Sophiával ma egy furcsasággal érkeztünk, amelynek kinézete biztosan meglep majd titeket. Létrehoztunk egy díjat, mely a Gold Personality Award névre hallgat, avagy az Arany Személyiség Díj. Erre a díjra olyan blogokat fogunk jelölni, amelyek szerintünk egyediek. De akkor lássuk a medvét! (Vagyis a cicát)

(Igen, tisztában vagyunk a kép látványával, melyet beteges agyunk szült ^^)

Szabályok: 

1. Köszönd meg a díjat

2. Írj 5 különlegességet a blogodról

3. Írj 5 különlegességet annak a blogjáról, akitől kaptad

4. Írj 5 kérdést

5. Válaszolj az által(am)unk adott 5 kérdésre
6. Küldd tovább olyan blogoknak, amelyek szerinted egyediek (Bármennyi blogot jelölhetsz)

5 különlegesség a blogunkról: 

1. A történet alapötlete egy átlagos estén született meg, amikor én, vagyis Sophia ötlettúltengésben szenvedtem, és üzenetben szó szerint rátámadtam Elizabethre, hogy nyissunk egy új blogot. 
2. Minden fejezethez egy találó montázst és képet kapcsolunk.
3. A szereplőkhöz társított színészek keresésével könnyű dolgunk akadt, kivéve Jace-t, akihez két-három napos vacilálás árán találtunk megfelelő személyt.
4. Történetünkben is megtalálható egy cica, név szerint Raziel, tehát nem nagy meglepetés, hogy a díjon is helyet kapott egy ilyen tündérbogár. 
5. A blog először A Testbérlő címre volt esélyes, de időközben rájöttünk arra, hogy már létezik egy könyv ezzel a címmel. Így némi tanakodás árán a mostani címet szavaztuk meg. 

5 különlegesség más blogjáról: 

Mint azt már lentebb említettük, ez a feladat is elmarad. Mi hoztuk létre a díjat, de ettől függetlenül a jelöltek nem szabadulnak meg az ajándékozó blogjának mesélésétől. 

Az 5 általunk adott kérdés:

1. Milyen műfajú blogokat szeretsz?
2. Szerinted különleges ez a díj? Mitől?
3. Mit követtél el, hogy az a cica olyan mérgesen bámul rád?
4. Mit gondolsz az odafestett gyémánt mögül előbukkanó ananászról?
5. Szerinted a cica engedné, hogy megsimogasd?

Válaszok az 5 kérdésre: 
 Nos, mivel mi hoztuk létre ezt a díjat, ez a feladat automatikusan kiesik. De a jelöltjeinknek természetesen válaszolniuk kell az általunk feltett kérdésekre, amennyiben elfogadják a díjat. (Muhahha!)

Kiszemeltjeink, alias akiket jelölünk a díjra:

1. Joy McKenzie: What if...
2. Sz. Szoni: Szonidea
3. Ramóna Berecz és HannaVirág: Éjláng
4. Katherine E. Morell: Lélekfoszlány
5.  Monos Anett: Démoni horda
6. Nicolette F. : A királynő ( Elit trilógia I.)
7. RockH: Story Time
8. Skyler Wilson: RUSH - Let The Game Begin! 
9. Nessa Laura: Critiche di Nessa
10. Thea Quincey: Önmagunk árnyékai ~ Éhezők viadala fanfiction

Biztosak vagyunk benne, hogy nem soroltunk fel mindenkit, de ha netán valaki ki szeretné tölteni ezt a díjat, nyugodtan írjon megjegyzést, és azonnal megkapja a kitöltésre való engedélyt! :)

További borzongós, izgalmas estét!

- Sophia & Lonia, a Végítélet alkotói

2. Fejezet: Az áldozat

Sziasztok, olvasók! :)

Az új év alkalmával el is hoztuk nektek a 2. fejezetet, mely igencsak terjedelmesre sikeredett, és Jace szemszögéből íródott. Fogadjátok szeretettel, és legyen egy csodás, megmérettetésekben hiányos évetek! :)                                                                                                      Jacelyn

                                                    ,,Előbb-utóbb a legtartósabb koporsó is szétesik, 

                                                                               hogy az élet táplálkozhasson a halálból.''

                                                                           ( Stephen King: Minden sötét, csillag sehol) 

   Ahogy a nap áttörte a cserfák sűrű lombkoronájának szövetét, pajkosan megcsillant a nő kezében tartott fehér virágon. Bódító illata kellemetlenül lengte körül a növény tulajdonosát, akinek fájdalomtól remegő keze görcsösen szorította magához az orgonaágat. A mámoros illat és az irdatlan lelki fájdalom hatására alig állt a lábán, arca elsápadt, és attól tartott, hogy pár percen belül eszméletlenül fog a földre zuhanni.
   Csodával határos módon, Jace-nek mégis sikerült megőriznie lélekjelenlétét az énekkar feltűnően elnyújtott előadásának végére. Erőtlenül a sír fölé hajolt, hogy átadja utolsó ajándékát eltávozott barátnőjének. A fehér orgona képe oly gyönyörűen mutatott a szürke sírkövön, mint a halvány fénysugár a puszta tengerén. Oly törékeny, elegáns és mégis csodálatos volt e virág képe, hogy Jace ismét Meredith-re gondolt. Tudta, hogy ez a virág munkatársa egyik kedvence volt. És ott, a temető közepén hirtelen derengett fel előtte a felismerés, hogy a növényre tett iménti jellemzése tökéletesen ráillet a sírban pihenő legjobb barátnőjére.
   Mindkettő tökéletes és gyönyörű volt - és mindenek előtt halott. Bár Jace nem rajongott túlságosan az élettelen virágokért, a hagyományt nem szakíthatta meg, és neki is letépett, díszbe öltöztetett csokorral kellett megjelennie.
   Immár a nyughely fölött álldogált, könnyeivel küszködve. Habár a temetőt gyászba öltözött emberek csoportja lepte el, ennek ellenére még soha nem érezte magát kevésbé magányosnak. Tisztában volt vele, hogy tőle pár lépésre két munkatársa, Bram és Kaillen mered a földhalom fölé, és csak arra várnak, hogy elhagyják végre ezt a búskomor helyet. Így hát az elgyötört nő még egyszer a sírkőre meredt, amelyet egy arkangyal szobra díszített.
   Jace akarata ellenére is keserű ízt érzett a szájában. A temetés kimenetele az ellentéte volt Meredith elvárásainak. A díszes, selyemmel bélelt koporsó, a drága virágcsokrok, a hírekre kiéhezett csőcselék, és nem utolsó sorban az angyal finoman kidolgozott szobra meghazudtolta mindazt, amire munkatársa valaha vágyott. Egy szerény, szűk családi körben lezajló rendezvényt, amelynek során utolsó útjára küldik a földbe, természetesen szeretett férje, Jon társaságában.
   Jace-nek felfordult a gyomra ettől az egész szertartástól. A lelkész és az énekkar felszínes előadása a közelébe sem ért a valóságnak. A tömeg csak az általános jóságot látta a halott Meredith-ben: a lelke megüdvözülését, a jóságát, a szertelen hitét, és a mennybe való megcáfolhatatlan kerülését.         Holott Meredith sokkal több volt holmi papok dicsőítő beszédeként szolgáló vallásos embernél.
   A nő végül megerőltette magát, és két lábra állt. Érdektelenül körbepillantott a temető tájékán. Ekkorra az ének és az ima már elhalt, és mindenki a halott rettenetes halálesetéről áradozott, mintha halvány fogalmuk is lenne arról, hogy Meredith minek, vagy jobban mondva kinek a keze által került a másvilágra. A hevesen beszélgető emberek között még az az ötlet is felvetődött, hogy a megboldogult nő a saját keze által jutott oda, ahol most van. Jace-t annyira felkavarták a hallott beszédfoszlányok, hogy nem volt képes tovább ücsörögni abban a ronda temetőben. A legjobban mégis az zaklatta föl, hogy a vendégek nem tisztelték Meredith életét és személyiségét.
   Miközben a temető kapuja felé igyekezett, pillantása a suttogva beszélgető Bram-re és Kai-re esett. Miattuk nem aggódott - bár ezt sosem ismerte volna be előttük-, mivel mindkettő erős természettel rendelkezett.
   A nyári, langyos szellő idegesítő játékot játszott vele, ahogy belekapott fekete ruhájába. A Nap is megújult erővel irányította sugarait Jace felé, bár meglátszott rajta, hogy nem olyan fényes és forró, mint a nyár közepén volt.
   Miközben beszállt az ezüst autó volánja mögé, még egyszer visszapillantott a temető felé. A fekete tömeg leginkább egy csapat kiéhezett keselyűre emlékeztette, akik vizslató szemekkel csapnak le az új áldozatokra, amelyek ebben az esetben a hírek voltak. Még ebből a távolságból is könnyedén ki tudta venni az orgona tiszta képét, és az arkangyal szobrának idétlen köralakját. Jace valamiért abban a pillanatban ébredt rá arra, hogy tulajdonképpen gyűlöli azt a szobrot. Az angyal bágyadt tekintettel bámult a nyughely fölé, mintha csak magának akarná kisajátítani Meredith emlékét.
   A kocsiban ülő nő hátán a hideg futkosott, ahogy határozott mozdulattal elcsavarta a kulcsot, és magassarkújától eltekintve, teljes erejével rálépett a gázpedálra. A jármű kis fordulatot téve gurult rá az országútra, majd nagy sebességgel elvágtatott Brooklyn keleti része felé. Kíváncsi tekintetek hada követte útját, míg el nem tűnt a látóhatár szélén.
   Remek. Most legalább van egy új témájuk, amit kibeszélhetnek Meredith halála után - gondolta keserűen a vezető, majd a lehető leghangosabbra tekerte a rádió hangerejét, hadd szakadjon ki a dobhártyájuk.
   Jace az igencsak szegényes fényviszonyok ellenére is feltette napszemüvegét, és nem törődött különösebben azzal, hogy csillogó, fekete szeméből egy árva könnycsepp indult el az arcán lefelé.


   Amikor az ezüst Mercedes Cabrio leparkolt Jace szerény kis háza előtt, a Nap nyugovóra készült, és utolsó erejével vörösre festette Brooklyn tömbházainak kopott tetejét. Az autó ajtaja hangos csattanással ajándékozta meg az utca lakóit, miközben Jace bezárta a járművet, és elindult a ház bejárata felé.
   A kulcs kattanása után szembe találta magát lakatlan otthonával, amelynek belsejében káosz uralkodott. Az előszobában szanaszét dobált cipők, esernyők és kabátok hevertek. De a nappali és a konyha látképe sem volt rendezettebb a földön heverő tárgyaktól, elkezdve a munkahelyi papíroktól, elérve az étkezési eszközökhöz. A Meredith halála okozta fájdalom és bénultság hatására, e három melankólikus nap alatt Jace-nek fel sem tűnt, hogy egy disznóól vált a lakásából, amelyen végigsöpört egy hurrikán.
   A fürdőszobában magára vette otthoni kényelmes öltözékét, szoros lófarokba kötötte sötét haját, majd az érzelmeire fittyet hányva, pakolászni kezdte az erre-arra heverő holmikat. Abban reménykedett, hogy a takarítás legalább leköti gondolatait és érzéseit, amelyek az elmúlt napokban gyülemlettek fel benne.
   Éppen a konyhában rendezgette a gyümölcsös tál tartalmát, amikor halk dorombolás jutott el a füléig. Munkáját szüneteltetve fordult hátra, ahol egyetlen lakótársa csillogó szemei bámultak vissza rá.
   Raziel, Jace háziállata és egyben legjobb barátja jelentette a nő utóbbi életének legnagyobb örömét. A macska fényes, csokoládébarna bundájának látványa kellemes érzelmeket keltett benne. Karmai tiszták és hegyesek voltak, ahogy kecsesen gazdájához lépkedett. Nyakörvén egy fém medálon a neve, illetve az utca és otthonának száma szerepelt. Érdeklődve masírozott Jace felé, és hízelegve dörgölőzött hozzá a nő lábszárához. Sokkal jobban és egészségesebben nézett ki, mint amikor új gazdája rátalált egy sikátor mocskos falai között.
 - Csak a jó öreg Raziel, ki más? - nevetett fel csilingelve Jacelyn, majd a földre guggolva megvakargatta kedvence fejét. - Kezdek bedilizni ettől a magánytól.
   A macska halkan dorombolt a finom érintések alatt, és okos szemeivel csendben figyelte simogatóját. Raziel-nek ugyan semmi köze nem volt hozzá, de Jace száját panaszos sóhaj hagyta el. Gondolatai ismét Meredith körül forogtak, akárcsak az utóbbi három nap leforgásának nagyobb részében. Akármennyire is szánalmasnak és visszataszítónak találta magát, el kellett ismernie, hogy amíg Meredith életben volt, gyakran irigykedett rá.
   Először is határtalan kreativitása és ötletei miatt nézett fel munkatársára. Meredith C.A.M.A.- nál töltött évei alatt sokkal több fejlődést értek el, és több információhoz jutottak hozzá, mint azelőtt bármikor. A nő bátorsága és leleményessége végett egyre több Bérlőt sebeztek meg és kaptak el a gyilkosság helyszínén. Bár Jacelyn töltötte be a vezetői posztot a szervezetnél, mégis Meredith végezte a legjobb munkát a nyomozás terén.
   Raziel simogatása közben ismét megrohanták a kételyek és az emlékek. Többek között irigységének oka bukkant fel elméjében, ahogy végignézett a lakás kihalt látképén. Gerinctelen véglényként gondolt magára, ahogy Meredith iránti féltékenykedése jutott eszébe.
   Mindig is irigyelte barátnőjét, hisz minden este egy szerető, hűséges férj várta haza otthonába. Jon és Merry (a férje gyakran szólította így) még a középiskolán ismerkedtek meg, és azóta töretlen és kölcsönös szeretetben éltek. Ezzel ellentétben Jace dagadt macskájával lakott együtt egy lepukkant, bérelt házban, melynek árát az utóbbi időben némi nehézség árán tudta csak megszerezni.
   Bár a szerelem számára sem volt ismeretlen fogalom, soha nem volt szerencséje benne. Régi barátja, Grant, aki mellesleg egy szívtelen féreg volt, kitudja hányszor csalta meg a háta mögött az útfélen összeszedett szajhákkal. Jace-nek fojtogató hányingere támadt, ahogy régi és egyben első szerelmére gondolt.
   Legnagyobb szerencséjére, macskája tartotta benne a lelket, és mintha megérezte volna, elterelte régi emlékeiről alkotott gondolatait. Lassan körbejárta a Jace körüli teret, és ragyogó zöld szemekkel nézett gazdája szemébe. A nő pontosan tudta, hogy kedvence mit szeretne az értésére hozni. Mindig ugyanezt a taktikát vetette be, amikor éhes volt.
   Így hát kénytelen-kelletlen a konyha bútorzatának egy részét betöltő szekrénykéhez indult, és némi hajlongás árán egy marhahússal ízesített macskakaját halászott elő a szekrény mélyéből. Tűnődve nézett hol a kezében tartott tárgyra, hol a földön ücsörgő, bociszemekkel bámuló Raziel-re.
 - Ami azt illeti, az utóbbi időben felszedtél egy kis felesleget - öntötte szavakba gondolatát Jace, miközben továbbra is a macska széles körvonalát figyelte. A háziállat hatalmas, lámpásként világító szempárja végül meggyőzte a ház tulajdonosát, amelynek eredményeként a cica tálkája fél perc alatt megtelt a barna ételdarabkákkal. Elégedetten figyelte kedvence feltűnően nagy étvágyát, ahogy mohón rávetette magát laktató vacsorájára. Jace fejben elhatározta, hogy ha már az ő jó napjának befellegzett, legalább a macskának meghagyja az élet mindennapos örömeit.
   Csípőjét enyhén a konyha pultjának hideg felületéhez nyomta, majd szórakozottan iszogatni kezdte a reggeli zöld kávé maradékát. Tekintetét a boldog macskán nyugtatta, amikor legnagyobb meglepetésére, megszólalt a zsebében lapuló mobil csengőhangja. Kapkodva a kezébe fogta, miközben felvont szemöldökkel fogadta, hogy a telefon kijelzőjén Bram neve tűnt fel.
   Gyors mozdulatainak köszönhetően a füléhez szorította a készüléket, ám mielőtt megszólalhatott volna, munkatársa oly jól ismert hangja csendült fel a túloldalon.
 - Üdv, Jace! - mondta a kelleténél kissé boldogabban, majd komolyabb hangnemre váltott. - Mi a helyzet?
 - Szia, Bram! - köszönt vissza, és valamilyen oknál fogva boldog volt, hogy pár átvirrasztott óra után végre emberi hangot hallhat. - Épp végignézem, ahogy Raziel fellapátolja a két heti marhahús-készletét. Veled?
   A vonalban ekkor pár másodperces motoszkálás hangja zavart be, majd barátja szórakozottan felelt.
 - Csak a szokásos. A számítógép, én, és az internet sötét bugyrai. Egyébként minden rendben?
   Jace megforgatta a szemét, ahogy Abraham válaszát hallgatta. Szokásához híven, az elektronikai kütyüket bújta, kódokat tört fel, és néha már gyerekesen sok időt töltött a számítógép képernyője fölött görnyedve. Viszont munkáját bámulatos ügyességgel végezte, ezt el kellett ismernie.
 - Persze. Miért ne lenne? - vonta fel idegesen a szemöldökét. Soha nem rajongott a gyengeségért, és egyenesen gyűlölte magát azokban a pillanatokban, amikor puhánynak mutatkozott mások előtt.
   A beszélgetésbe feszült csend állt be.
 - Hát.. Csak úgy elhajtottál a temetésről. És Kai-jel már azt hittük, hogy valami gond van. Habár téged ismerve nem voltak kétségeink, de...
 - Nem bírtam tovább ottmaradni, ennyi az egész. Ti jól vagytok? - nyögte ki, majd gyorsan más témákra terelte a szót. Ám nem tudott szemet hunyni afölött a tény fölött, hogy a háttérben hangos zene vette kezdetét. Jace egyre biztosabb lett abban a gondolatában, hogy barátja nincs egyedül.
 - Naná, minden rendben. Habár Kai nincs a legjobb formában...
   Ekkor váratlan mozgások szakították félbe a beszélgetést, dübörgő léptek, majd hangos kurjantás hangzott fel. A konyhapult mellett álldogáló nő eltartotta magától a mobilt, mivel fülnek nem túl kedvező kiáltás másította el a hívás hangnemét.
 - Helló, Jaace! - kiáltotta egy túlságosan ismerős hang. A hallgató nem vett volna rá mérget, hogy mostani beszélgető partnere józan állapotban van. - Nincs kedved átjönni?
   Ahogy pillanatok alatt megnyugtatta Bram hangja, olyan gyorsan dühítette fel Kaillen szórakozottsága.
 - Nem, Ottiwell, eszemben sincs! És az istenért, csak azt ne mondd, hogy részeg vagy!
   Jacelyn pár perc erejéig meg volt győződve róla, hogy a szerencse létezését szem előtt tartva nem lehet még ennél is jobban elrontani keserves napját. Lélegzete szaggatottá vált, és nyoma sem volt iménti jókedvének, amelyet Raziel társaságában tapasztalt. A vonal túlsó részéről azonban dulakodó neszek keltek életre.
 - Na de, Jacelyn! Csak nem képzeled, hogy pont én... - Ám nem fejezhette be mondatát, mivel a zörrenésekből ítélve a telefon visszakerült az internetfüggő fiúhoz.
 - Öö, ne haragudj Jace, de az a helyzet, hogy Kai a bánatát pár üveggel nyomtatta le, és most... Hát, azt hiszem, vagyis nagyobb valószínűséggel biztos, hogy megártott neki az utolsó adag.
   A különös motoszkálások még ekkor sem múltak el teljesen, de a dühös nyomozót ekkor ez nem érdekelte. Támadásra készülő tigrisként állt a konyha magányában, csupán sebesülést okozó fogai helyett szavak áradatával zúdult a fiúkra.
 - Csak azt ne mondjátok, hogy a munkahelyen vagytok! Esküszöm az egy élő Istenre, hogy ha felforgatjátok a helyet, holnap rajtatok fogom kipróbálni a legutóbbi önvédelmi órán tanult rúgásokat!
   A két fiú ezúttal síri csendben várakozott. Mivel intelligencia szintjén Bram állt fölényben, ő szólalt meg először:
 - Ami azt illeti, nekünk most mennünk kell, de... Majd holnap találkozunk! - hadarta gyorsan a hacker, majd kijelentését rögtön az egoista felkiáltása követte.
 - Szép álmokat, Jace! Ne, inkább gyönyörű álmokat! Vagy csak simán álmodj velem!
   Jace biztos volt benne, hogy ez a két pojáca holnapra szét fogja verni az épület falait. A számítógép-függő miatt nem aggódott, de Kaillen beképzelt stílusa már annál jobban aggasztotta.
 - Ha van legalább egy milliliternyi vér a pucátokban, akkor nem teszitek...
   Ám ekkor csendes hang jelezte a hívás végét. A tanácstalanul maradt nő halkan felsóhajtott.
 - Idióták! - jelentette ki inkább nevetve, mint dühösen.
   Ennyi izgalom éppen elég volt erre a napra, így hát a hálószobája felé irányította lépteit. Amikor a lámpa fénye hirtelen kialudt, Jace-nek fogalma sem volt arról, hogy egy rémálom kitárt karjai közé szalad. Utólag még az is átfutott elméjén, hogy kézenfekvőbb és kellemes élmény lett volna, ha elfogadja a másnapos Kaillen ajánlatát.


   Ugyanaz a napfénytől sugárzó nap volt, mint négy évvel azelőtt. Az ég végtelen vásznát helyenként felhőfoszlányok tarkították, eltakarva a felkelő Nap alakját. Az akkori Jacelyn Frewer boldogan tekintett ki szobája ajtaján, kezében egy érdekfeszítő krimis könyvvel. Sötét haja kócosan lógott a vállára, ahogy gyors mozdulattal lapozott egyet. A hajnali órák voltak számára a legalkalmasabbak az olvasásra.
   A figyelmét magára vonó tárgyat óvatosan az éjjeli szekrényére helyezte, majd a tömbház előtt elterülő látképet vette tanulmányozásra. Jace a legjobban azt imádta a lakásában, hogy a legfelső emeleten való elhelyezkedése lehetővé tette a panoráma csodálatos kiélvezését. Kissé fáradtan pillantott az ablak tiszta üvegére. Az üvegre, amelyet pár másodperc után vörös vércsíkok szántottak át, és takarták el a kilátást. Jace testében megfagyott a vér, ahogy a ragacsos csíkokat egy, a folyadékban elázott kéz követte. Az akkori egyetemista lány velőtrázó sikolyt hallatott. Nem a vér és az élettelen kéz látványa sújtotta különösebben. Nyomozó segédként dolgozva hozzászokott már az ilyenekhez. Még csak nem is az eset hirtelensége lepte meg. Hanem a véres kézfej gyűrűsujján helyet kapó jegygyűrű látványa bénította le, amelynek tökéletes mását édesapja bal kezén látta minden reggel.
   Lélek- és izomszakadva rohant a tömbház tetejére. Hangos lépteivel és az ajtócsapkodással biztosan felverte az épület lakóit, de abban a pillanatban ez nem érdekelte, ahogy patakzó könnyei is kaparó torka is teljes mértékben hidegen hagyta. Izmai kegyetlen sajgásról árulkodtak, szeme pedig elhomályosult a hirtelen sebességtől. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy időben elérje azt az istenverte kijáratot!
    Amikor végre a tetőre ért, fekete pöttyök keletkeztek a látóterében. Zihálva támaszkodott a térdére, de a tetőn helyet kapó látvány kiszorította a tüdejéből az összes levegőt. Fájdalmában akkorát sikított, hogy még az épület talapzata is belerengett.
   A tető peremén édesapja vonagló holtteste állt vérbe fagyva. Groteszk testtartása tükrözte halál közeli pillanata előtt átélt fájdalmait, a testéből szivárgó vér pedig vörösre festette a tető szürke kövezetét. Bal keze élettelenül lógott a felső emeleti ablak üveges részére. És az áldozat fölött egy szürke öltönyös, csontsovány férfi állt. Kopott öltözetére az édesapa alvadt vére ragadt.
   Őrülettől és gonoszságtól csillogó szemekkel bámult Jace-re, kezében egy hosszú vadászkés, melyről keskeny vérpatak indult a földre. Ördögi mosolyra húzta a száját, és valamilyen érthetetlen oknál fogva a rémült lányhoz fordult:
 - Darius vagyok - mondta tagoltan, éles hanggal, mintha csak egy uralkodó vagy istenség nevét ejtené ki . Jace azóta sem jött rá, hogy a gyilkos miért árulta el annak idején a nevét.
   Könnyei és fájdalmas sikolyai felébreszthették a tömbház lakóit, mivel pár percen belül nővére termett mellette, a félelemtől reszketve. Mindeközben a férfi fekete, gomolygó füst képében felszívódott, egyedül hagyva a lányt halott édesapjával. A Jacelyn körül tornyosuló tömeg egyre nagyobb és nagyobb lett. Ő meg csak feküdt ott, a hűvös kövezeten, meredten bámulva apja holttestét, keserű könnyekkel küszködve. Öntudata halványodni kezdett, és félig ájultan feküdt a ház tetején. De labilis állapota ellenére egy valamiben biztos volt: megkeresi Dariust, és amint megtalálta, haladéktalanul végezni fog vele.


    Jace hideg verejtékben úszva, az ébresztőóra berregő hangjára ébredt. Arcán apró izzadtságcseppek gyöngyöztek, keze öntudatlanul az ágy fás részébe mélyedt. A szobában félhomály uralkodott, de a nőben uralkodó rettegés szinte kézzel fogható volt.
   Fejét a tenyerébe helyezte, ahogy egyre élénkebben tértek vissza az álom töredékei. Még mindig maga előtt látta a Bérlő őrült tekintetét, és édesapja megkínzott testét. Minden kétséget felülmúlva az volt élete legrosszabb napja, és amikor újra meg újra rátaláltak álmában az esemény képei, olyan érzése támadt, hogy megint ott áll a tömbház tetején, tehetetlenül, a látványtól és a fájdalomtól lebénulva.
   Lelke legmélyén még mindig érezte a fortyogó, kitartó haragot. Mintha csak a tegnap látta volna meg Darius ördögi kinézetét, azzal az otromba, mély vágással a nyakán. Jacelyn akkori elhatározását még mindig szem előtt tartotta, és eltökélt szándéka volt, hogy egy nap végezni fog apja gyilkosával.
   Akárcsak pár évvel ezelőtt, kutatómunkáját még mindig nem adta fel. A fiatalabb kiadású Jacelyn Frewer megszállottan nyomozott hasonló gyilkosságok után. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy milyen összefüggések alapján kezdje el a nyomozást. Egy huzamosabb idő után viszont rájött arra, hogy édesapját nem véletlenül lógatták ki a tömbház tetejéről. A gerinctelen gyilkos a lehető legaljasabb módot választotta áldozatához: a legnagyobb félelmét használta fel ellene. A biztos nyomot követve Jace végül megalapította a C.A.M.A. bűnügyi egyesületét. A C.A.M.A. (Charterers Against Militarity Association, azaz Bérlők elleni hadjárat egyesülete) elnevezés viszont nem a tagok kedve és kreativitása végett került a szervezetre, hanem a polgárok számára tette hivatalosabbá és komolyabbá a csoport munkáját. Bár az emberek holmi olcsó szervezetnek tartották az egyesületet, legalább téves, de mégis elfogadhatóbb képzeteket alkottak róla, mint a valóság.
    A nő nagyot nyújtózkodott, majd kisebb-nagyobb nehézségek és ásítások árán kikászálódott az ágy melegéből. A fürdőszoba kitárt ajtajához indult, hogy rendbe szedje kinézetét, és eltüntesse a borzalmas álom nyomait.
   Amint felfrissülve magára vette aznapi összeállítását, kapkodva megfőzte kávéját. Mindeközben szorgalmas figyelőjévé vált Raziel, aki szomorúan figyelte gazdája minden egyes mozdulatát. Jace végül megsajnálta a macskát, és amellett döntött - bár munkatársai nem egyeztek volna bele- , hogy magával viszi az épületbe.
   Így hát alkalomhoz illő táskát vett magához, majd Raziel társaságában, a volán mögött ülve csak reménykedni mert abban, hogy munkahelye nem adta be a derekát a fiúk próbálkozásainak.


   A szürke homály bilincsként tartotta fogva a Jace előtt elterülő tájat. A nő unalmasan tekintett végig a Brooklyn utcáira telepedő szürkülete . Az efajta szürke, borongós napok még jobban kiszipolyozták az életet a város lakóiból és látképéből. Jacelyn tehát boldogan fogadta, hogy járműve húsz percen belül a C.A.M.A. egyszerű épülete előtt parkolt.
   Magához vette csokoládébarna kandúrját, majd sebes léptekkel elindult az emeletes ház felé. Miután halk koppanások és ajtócsapkodás zaját hagyva maga után belépett az irodába, két meglepett tekintet fogadta, egy barna és egy kék szempár formájában megtestesülve. Erőtlenül és kissé dühösen odaköszönt nekik, majd az irodájához indult volna, ha meg nem állítja egy, a kanapé rejtekéből felemelkedő, kigyúrt felsőtest.
 - Jacelyn, Jacelyn - csóválta a fejét a már jól ismert szórakozottságával Kaillen, miközben a nőre irányította hófehér, széles mosolyát. - Mi a titka annak, hogy napról-napra csinosabb vagy?
   Jace legszívesebben felképelte volna idegesítő munkatársát. Sötét szemeit összehúzva nézett végig rajta.
   Piros, kockás ingét félregombolva hordta, mogyoróbarna haja pedig a szélrózsa minden irányába elágazott. Ám egoizmusa és állandó mosolya ott virított a képén, és a tegnapi ittasságnak szinte semmi nyoma nem volt látható rajta. Figyelmen kívül hagyva az ing felső részére ragadt morzsákat, a vadul csillogó, gyönyörű kék szemeket és a kanapén helyet foglaló hatalmas szemétkupacot.
   A beképzelt srác képe leginkább torkos macskájára, Razielre emlékeztette. Mindkettő szívesen töltötte volna napját állandó lustálkodással, illetve a hűtőszekrény kifosztásával. És mindezek mellett, mindkettő aranyos volt a maga irritáló és sajátos módján.
 - Talán az állhat a dolgok mögött, hogy nem iszom magam hullarészegre esténként - válaszolta gúnyosan. A meglepett férfit könnyedén félreállította útjából, majd a szoba másik végébe lépett.
   Ahol történetesen a számítógép fölött görnyedő Bramet találta. A monitoron számok és betűk végtelen sorozata szerepelt, amelynek láttán szinte megszédült. Barátja szinte észre sem vette közeledését, amíg Jace hozzá nem intézte szavait.
 - Jutottál valamire? - kérdezte érdeklődve, miközben a képernyőn található érthetetlen maszlagot tanulmányozta. Mindeközben észre sem vette, hogy a jobb oldalán logó, kisállatoknak fenntartott táskában hangos kaparászás keletkezett. A kandúr kiszabadításán dolgozott, miközben a fiú válaszát hallgatta.
 - Ami azt illeti, nem sokra. De dolgozom rajta. - A nő tisztában volt vele, hogy Bram mostanában egy bonyolult rendszeren dolgozott, amellyel azt szerette volna elérni, hogy a környék összes halálesetének híréről értesítést kapjon. Jace-nek fogalma sem volt, hogy munkatársa hogy fog ezzel megbirkózni, de bízott a munkájában, ezért csak a legjobbakat remélte.
   Raziel éppen ekkor szabadult ki a fogva tartójául szolgáló táskából, és hangosat nyávogva indult felfedező útra. Ám a kanapé felől elégedettlenség jele hangzódott fel.
 - Már megint nálad van az a bolhás dög? - mordult fel Kai a meccsnézésből. Kijelentését a macska hangos fújtatással és a hátán felálló szőrrel jutalmazta. Szemmel láthatóan nem kedvelték egymást, bár Bram is furcsa tekintettel nézett Jace kedvencére.
 -  Ne nevezd Razielt bolhás dögnek! Amíg az áramot és a hűtőszekrény tartalmát pazarolod, addig a macskának is több hasznát vesszük! - nemtetszését fennhangon fejezte ki, majd a kezébe fogta Razielt. Legyen akármilyen kövér és haszonleső, akkor is Jace imádnivaló háziállata volt.
 - Ha már itt tartunk, igazán feltakaríthatnád a tegnapi mocskodat. A porszívót meg a többit a szertárban találod. Láss hozzá! Te meg folytasd a munkád! - fordult Bramhez, majd az iroda ajtajához lépett. -  Amíg nem nyomozhatunk Meredith házában, addig átnézem a papírokat. Nem nyitok vitát!
   Azzal becsukta a szoba ajtaját, és helyet foglalt az íróasztal túloldalán. Raziel a székre telepedett, és pár perc leforgása alatt mély álomba szenderült. A másik szobából pár szitkozódás hallatszott, de végül elcsendesedett, és Jace elégedetten fogadta, hogy nemsokára a porszívó zúgott fel.
  Átadta hát magát a rengeteg dokumentumnak, amelyekben az áldozatok pontos adatai voltak megtalálhatóak. Valami értelmetlen összefüggést keresett, amelynek alapján kiismerhetné  a különböző Bérlők stílusát. Reménytelennek és végtelennek tűnő munkájába vetette a nap hátralevő óráit.


   Jace biztos volt benne, hogy öt óra keresés, olvasás és jegyzetelés után egy zombi sem érezhette volna másként magát. Ölni tudott volna egy kávéért, de jelenleg fontosabb dolga is akadt annál. Ráadásul Jon megkérte a csapatot, hogy látogassanak el vele még egyszer Meredith sírjához. Csak a közeli hozzátartozók: ő, Jon, Kaillen és Bram. A nyomozó előre irtózott a közeljövőben rátörő fájdalomtól és könnyáradattól, de az elkeseredett férjnek nem mondhatott nemet. Ennek ellenére tudata elhomályosult, és nem tudott tisztán visszaemlékezni a temetőben tett látogatásról, a vakító, és mindent elemésztő fájdalomtól.


   Jacelynt még is az zavarta a legjobban, hogy újoncot kellett keresniük Meredith helyébe. Bármennyire is fájt az elengedés gondolata, a munka felhalmozódott, és hárman nem bírták fenntartani a nyomozásokat. Nem mint régen, amikor még sokkal többen voltak. De azóta szinte mindenki vagy meghalt, vagy jobb esetben kilépett a halálközeli eseményektől való félelmében. A nő éppen ezért tisztelte annyira társait, még ha néha kissé szigorú is volt velük.
A zöld mappa hangosat csattant az asztalon, amikor Jace Bram-hez lépett. A hacker rémülten nézett rá barna szemeivel, de Jace csendes nevetésével megnyugtatta, majd szemét a számítógép monitorára függesztette.
 - Sikerült találni egy megfelelő jelöltet? - tette fel a kérdést, majd a háta mögött megjelenő Kai-re fittyet hányva várta a fiú válaszát.
 - Nos, van egy régi barátom, aki szintén nyomozónak tanult. Rowan-nek hívják, remek ötletei vannak és... egyszerűen ért a nyomkereséshez. - Bram a beszéd közepén mintha kissé elvörösödött volna, és hangja is elcsuklott, ahogy őszinte csodálattal beszélt. Jace egyre kíváncsibb lett erre a lányra, és volt egy halvány sejtése, hogy a srácot mélyebb érzelmek kötötték ismerőséhez, mint a barátság.
 - Úúú, Bram-nek barátnője van! - szólt közbe váratlanul Kaillen, mire barátja még jobban elpirult.        Jace egy szúrós pillantás segítségével folytotta a szót az egoistába.
 - Nem a barátnőm! - védte magát gyorsan.
   Egy századmásodperces keresés után a gépen a lány képe töltődött be. Fiatal volt, hullámos, világosbarna hajjal, és mosolygó, zöld szemekkel. Feltűnően csinos volt, de Jace-nek nem tűnt túl keménynek, esetleg talpraesettnek. Kétkedve figyelte az immár egész monitort betöltő gimnazista képét.
 - Nem kételkedem a döntéseidben, de Bram, ő még csak egy kislány!
   A számítógép előtt ülő fiú szemmel láthatóan zavarban volt.
 - Tizenkilenc éves, Jace. Az már felnőttnek számít.
 - Nem rossz. Szerintem is jöhet - érkezett a hang hátulról.
 -Nem bánom - sóhajtott nagyot a nő, de kételyei még ekkor sem tűntek el teljesen. - De két hónapos próbaidőre tesszük, és csak utána döntünk.
A fiúk összepacsiztak a diadal örömeként. Bram kezében már ott is volt a telefon, hívásra készen. Izgatottan nyomta meg a hívás gombját, és az arcán uralkodó pír még akkor sem tűnt el. Izgatottsága még nagyobbra nőtt, amikor a túloldalon Rowan hangja szólalt meg.
 - Szia, Rowan! Nem szeretnélek zavarni, de van itt egy állás, és arra gondoltam, hogy te...-Ám ekkor szaladó léptek zaja hangzott fel, a fiú arca pedig pillanatok alatt merevvé vált. Arcizmai megkeményedtek, és ijedten hallgatta a lány távoli hangját.
 - Hol vagy most? - nyögte ki nehezen, mintha minden egyes szó kiejtése nehezére esett volna. Jace kezdett komolyan aggódni Abraham miatt, aki gyors mozdulatokkal pár szót firkantott egy papírra. Kivehetetlen írása is árulkodott félelméről és kétségbeeséséről.
 - Mindjárt ott vagyunk. Tarts ki! - mondta fennhangon, majdnem kiabálva. Ujjai görcsösen szorították a készüléket, ahogy elemelte fülétől, és a teremben levő másik két személyre nézett.
 - Jace, indítsd a kocsit! Azt hiszem, egy Bérlő megtámadta Rowan-t.
   A nő vállára hatalmas teher rakódott e két mondat hallatán. Már kapta is magára a kabátját, hogy elinduljon a ház előtt parkoló autó felé. Egy-két perc múlva a kocsi vezetőülésen helyet foglalva hajtott ki az országútra, a két fiú társaságában, hogy megmentsen egy gyilkosságra hajlamos Bérlő keze elől menekülő, számára ismeretlen, mint kiderült, ex-gimnazista lányt.